A nyelvzavar feloldásának egyetlen módja tisztázni a demokrácia fogalmát és a vele kapcsolatos egyéb fogalmakat. A tájékozódáshoz, az eligazodáshoz elsősorban is tisztán kell látnunk. A tisztánlátáson túl azonban a magyar társadalom széles rétegei hiányát érzik egy politikai tanításnak, amely - amellett, hogy a demokrácia nyelvzavarát kiküszöböli - a közéleti haladás számára széles és messzemenő távlatot nyit. Ilyen politikai tanításra van szükségük azoknak a katolikus tömegeknek is, amelyek egyrészt tisztában vannak azzal. hogy a múltat mégegyszer restaurálni nem lehet, az igazi reakcióval szemben tehát feltétlenül a haladás szellemét képviselik, másrészt azonban - világnézetük miatt - igen sokban nem fogadhatják el a szocialista-kommunista elveket, és komoly fenntartások nélkül nem követhetik a haladásnak azt az útját, amelyet a kommunizmus vagy a szociáldemokrácia mutat. Miután pedig a magyar politikai köztudat a marxizmuson kívül nem ismer egy irányzatot sem, amelynek hasonlóan kiforrott és kerek egészet képező politikai elmélete lenne, ezek a katolikus tömegek tanácstalanul várják a felvilágosítást. hogy a politikában az adott viszonyok között merre haladjanak.

Azt mondhatná valaki, hogy a katolikus tömegeknek ez a problémája csupán látszólagos, mert hiszen a kétségek eloszlatása céljából nincs más dolguk, mint az evangéliumhoz fordulni. Hogy az evangéliumhoz kell fordulnunk, az igaz. De nem azért, hogy a keresztény valláserkölcsből készen kapjuk az új idők katolikus politikai doktrináját - az evangélium nem politikai iskola -, hanem azért, hogy a kereszténység etikája alapján magunk dolgozzuk ki az állami és társadalmi rendnek az isteni törvénnyel összhangzatos szabályait. A közélet gyakorlati kérdéseire a világnézetünknek is megfelelő válaszokat nekünk magunknak kell megadnunk, és a válaszok rendszeréből nekünk magunknak kell megszerkeszteni a katolikus magyar politikai tanítást.

Ennek a katolikus magyar politikai tanításnak legfontosabb tárgya a korszerű demokrácia. «Az állami élet jövő berendezése kétségtelenül csak a demokrácia elvei szerint történhetik» - szögezi le Mindszenty hercegprímás körlevele. Valóban a demokrácia az a politikai adottság, amely a problémáknak vitán felülálló kiindulópontja és axiómája, Mint a továbbiakban látni fogjuk, a demokrácia értékelése ezt a tényt megnyugvással is fogadja.

De mi a demokrácia? Lincoln Ábrahám meghatározása, - «a nép kormányzása a nép által, a népért» - találó és szép, de túl általános. Márpedig a demokráciáról helyes képet csak akkor alkothatunk magunknak, ha nem általánosítunk, hanem éppen ellenkezőleg, eleve tisztázzuk, hogy többféle demokrácia van. Beszélnek nyugati és keleti, polgári és proletár-demokráciáról, parlamentáris, prezidenciális demokráciáról, liberális, népi és szovjetdemokráciáról, politikai, gazdasági és kulturális demokráciaról. Ezek a megkülönböztetések többé-kevésbé eltérő osztályozási szempontok eredményei, s a demokrácia ekként adódó válfajai egymásba átnyúlnak, vagy pedig pusztán színeződést jelentenek.

A legcélszerűbbnek látszik elsősorban is a demokráciának azt a történelmi képletét vizsgálni, amelyet általában liberális demokrácia névvel illetnek. Ezt követőleg foglalkoznunk kell a liberális demokrácia sarkos ellentétével, a szovjetdemokráciával, majd pedig az ún. népi demokráciával, amely némileg már a kettő szintézise kíván lenni. Végül a liberális demokráciára vonatkozó reformtörekvések mellett vázolnunk kell egy keresztény demokráciának a körvonalait is.

2. A liberális demokrácia születésének történelme szabadságharc az abszolút egyeduralom, a rendi korlátok, a gazdasági megkötöttség ellen. E szabadságharc nagy történelmi tényei: az 1215. évi angol Magna Charta, 1222. évi Aranybullánk, az 1291. évi svájci Örökös Szerződés, az 1579. évi utrechti unió (a németalföldi szövetséges tartományok köztársaságának alapító levele), az 1628. évi angol Petition of Rights, az 1776. évi amerikai függetlenségi nyilatkozat, az 1788. évi amerikai alkotmány, az 1789. évi francia forradalomban az emberi jogok kijelentése. Ily fényes évszámok között folyt le az a fejlődés, amely megérlelte, majd XIX. századbeli általánossá vált alakjában virágzóvá tette a liberális demokráciát.

A liberális demokrácia legjellemzőbb vonásai: a politikai egyenlőség, a képviseleti jelleg, a szabadságjogok biztosítása, s a gazdasági és szociális közömbösség.

A politikai egyenlőség azt jelenti, hogy az állampolgárok mindegyike az államhatalom gyakorlásában egyenlő feltételek mellett vesz részt. Előjog senkit sem illet meg, külön terhet senki sem köteles viselni.

Az ókori városállamokban a politikai jogegyenlőség gyakorlatilag tartalmasabb volt, mint a liberális demokráciában. Ott a nép közvetlenül gyakorolta az államhatalmat, itt a demokrácia inkább csak abban áll, hogya nép egy tanácskozó és határozó testületet (parlamentet) választ, amely a törvényhozó hatalom birtokosa, s amelytől a végrehajtó hatalom is függ annyiban, amennyiben ez utóbbi gyakorlásáról az alkotmány másként nem gondoskodik. A liberális demokrácia tehát nem közvetlen, hanem közvetett, ún. képviseleti demokrácia. Concha meghatározása szerint «a képviselet lényege az, hogy az államtagok bizalma által egyes kiváló egyénekből oly szervek alkottatnak, amelyek szuverén jellegű funkciókat gyakorolnak a választóktól jogilag függetlenül, de erkölcsileg az általános jónak annál inkább lekötve».

A liberális demokrácia képviseleti jellegét hangsúlyoznunk kell. A liberális demokráciában a népakarat nem a maga nyerseségében, ún. közvetlen akciókban jut kifejezésre, hanem az alkotmány csatornarendszerén keresztül.

A szabadságjogok az egyént védik az állammal szemben. A védelem célja kettős. Egyrészt bizonyos körben a perszonalizmust szolgálja: megtámadhatatlan tért alkot az egyéni érvényesülés, az emberi személyiség tökéletesedése és fejlődése számára, ahová nem hatolhat be a népakarat sem. Ebből a szempontból legjelentősebb a személyes szabadság, a vallásszabadság, a nevelés szabadsága, a gazdasági szabadság. Mindezek a szabadságjogok megadják az állam polgárainak jogbiztonságát, amely felett a jogállam őrködik. Másrészt a szabadságjogok nyújtotta védelem, a jogrend a demokratikus intézmények jó működését is biztosítja: elhárítja a politikai jogok gyakorlásának befolyásolására irányuló illetéktelen törekvéseket, valamint lehetővé teszi valódi közvélemény kialakulását. Ezért nem lehet meg a liberális demokrácia a véleménynyilvánítás szabadsága, a sajtószabadság, az egyesülési és gyülekezési szabadság, a pártképződés szabadsága nélkül. Jegyezzük meg, hogy a Magyarország államformájáról szóló 1946. [évi] I. törvénycikk bevezető része mindezeket tételesen felsorolja, majd pedig ünnepélyesen kinyilatkoztatja, hogy mindezektől a «természetes és elidegeníthetetlen» jogoktól «egyetlen állampolgár sem fosztható meg törvényes eljárás nélkül, és e jogokat a magyar állam valamennyi polgárának minden irányú megkülönböztetés nélkül, a demokratikus államrend keretein belül, egyformán és egyenlő mértékben biztosítja».

A liberális demokrácia jellemzéséül az iménti elemzésen kívül rá kell mutatnunk arra, hogy ez az államforma annak a kornak az eszmevilágából táplálkozik, amelyben a városi polgárság, a tiers état kiküzdötte politikai függetlenséget. A kor polgára - mint Eötvös József mondta - «nem követel egyebet az államtól, mint hogy minél tágasabb mezőt nyisson neki, melyen önálló munkássága által létet és hatáskört maga alkothasson magának». Ez a követelmény szűkre szorítja az állami hatalom befolyásának körét, lecsökkenti és leegyszerűsíti az állami feladatokat arra a mértékre, ami éppen csak, hogy szükséges a gazdasági tevékenységet kifejtő polgárok jogbiztonságainak megőrzéséhez. Így a liberális demokratikus állam érdektelen a gazdasági és szociális problémák irányában, amiért neutrális államnak nevezhető.

3. Minden, ami emberi, tökéletlen és viszonylagos értékű. A politikai rendszerek, államformák, alkotmányok is mind eredendő hibákban szenvednek, e hibák az idő múlásával egyre jobban kiütköznek, s a viszonyok változása a régebbi intézményeket részben vagy egészben elavultakká teszi. A liberális demokrácia sem kerülhette el sorsát: ma már nem felel meg azoknak a követelményeknek, amelyeket az állammal szemben támasztunk. Először is nem képes ellenállni azoknak a gazdasági hatalmaknak, amelyek a kapitalizmus kifejlődése következtében felhalmozódtak, és kevesek kezében összpontosultak. Másodszor nem képes eleget tenni azoknak az új feladatoknak, amelyekkel a szociális kérdések orvoslása végett a gazdasági életbe való beavatkozás szükségessége terheli az államot. Főleg ebben a két pontban lehet összefoglalni a liberális demokrácia bírálatát, amely a legellentétesebb forrásokból táplálkozik, s amely korunkban mondhatni általánossá vált. A bírálatban, amelyet erőteljesebben a marxizmus kezd el, osztozik a fasizmus, a német nemzetiszocializmus, Salazar, a Quadragesimo Anno, Wilson, Roosevelt, s a korszerű demokráciának számos elméleti, valamint gyakorlati képviselője.

A marxizmus szerint a polgári-demokrata parlament csak jogilag képviselete a népnek, csak fikció az, hogy az egyetemes nemzetit szolgáló intézmény, valójában a proletáriátus kizsákmányolását lehetővé tevő gépezet. A liberális demokrácia csak politikai demokrácia, amit Adler Miksa formális demokráciának is nevez, mert «benne a demokratikus eszmének egész egyenlőségi tartalma a jog egyenlőségének puszta formájára szorítkozik». Sztálin megállapítása, hogy «a burzsoá alkotmányok rendszerint arra szorítkoznak, hogy leszögezik a polgárok formális jogait, de nem gondoskodnak e jogok megvalósításának feltételeiről».

A fasizmus és a német nemzetiszocializmus állandóan hangoztatta, hogy a liberális demokrácia a plutokráciával egyértelmű, hogy állítólagos szabadsága tartalmatlan üres váz. A tömeget lázadásra hívta fel azok ellen, akik a demokrácia álarcát önző céljaikra használják. Minthogy pedig a liberális demokráciát azonosította magával a demokráciával, a szociális problémák megoldásának nevében az egész demokráciát támadta.

Salazar vallotta: «Mi antiliberálisok vagyunk, mert biztosítani akarjuk az emberi szabadságjogokat, míg a liberalizmus néha azt is elvette tőlünk, amink volt, s képtelennek mutatkozott rá, hogy biztosítsa számunkra azokat, amelyeket megszerezhettünk volna. Demokrataellenesek vagyunk, mert a mi demokráciánk, mely látszatra a népre támaszkodott, s azt állította, hogy azt képviseli, eljutott addig, hogy csak a választások napján emlékezett vissza a népre. Mi fel akarjuk emelni ezt a népet, meg akarjuk védeni, s kiragadni a plutokrácia rabszolgaságából».

A Quadragesimo Anno szerint «nem csupán a vagyon, hanem félelmetes gazdasági hatalom, valóságos zsarnoki hatalom halmozódik fel egyeseknél». Ez a «felhalmazott gazdasági hatalom harcra vezet... hatalomért az állam felett», Az állam «önös érdekek akaratlan, megláncolt rabszolgája lett».

Wilson nem habozott kimondani, hogy «az Egyesült Államok kormányának urai az Egyesült Államok egyesült tőkepénzesei és gyárosai». «Miként régi időkben - mondja Roosevelt - az állami központi hatalom eleinte menedék, majd fenyegetés volt, ugyanúgy ma egy zárt gazdasági rendszerben az összpontosított és nagyravágyó finánchatalom többé nem a nemzeti törekvések szolgája, hanem veszedelem.»

Végül a liberális demokrácia bírálatai között idézzünk egy szemelvényt a mai magyar napisajtóból is. A Szabad Nép Svájcról, mint «az áldemokrácia hazájáról» cikkezett. «A hegyi parasztok demokráciája a legreakciósabb nagyipar, finánctőke kezébe került, s ez megtartotta vázát, formai törvényeit, amíg azok uralmát nem veszélyeztették, de kizárta a demokrácia igazi tartalmát, a nép uralmát, a nép jogainak minden fölé helyezett védelmét, ami nélkül a titkos választójog, a szövetséges kisállamok önkormányzata, a szabad iskolázás, a szólás és írás joga és a többi szinte puszta játékszabály csak jó a folyton vesztő felet, a népet a játékasztalhoz kötni.»

A tanulság, amit a liberális demokrácia bírálatából ily ellentétes világnézetű bírálók levonnak, természetesen igen különböző és szétágazó. A fasiszták, német nemzetiszocialisták és Salazar szerint a demokrácia meghalt. Új államra van szükség, amely berendezkedésében félretolja a kiélt demokráciát. A marxizmus tanai értelmében a történelem, a dialektikus materializmus törvényeit követve, túlhaladott azokon a gazdasági viszonyokon, amelyeknek a burzsoá állam, a liberális demokrácia megfelelt. Az új államnak «új módon demokratikus államnak kell lennie a proletárok és általában a vagyontalanok érdekében» - mondja Lenin. Következésképen a demokrácia nem halt meg, hanem igazában most van születöben, sőt a kommunisták szerint éppen a szovjetdemokrácia képében már meg is született.

A liberális demokrácia válságából a harmadik tanulságot főként az angolszászok vonják le: a demokráciát meg kell reformálni, korszerűvé kell tenni. Roosevelt szerint «új feltételek új követelményeket támasztanak az állammal és azokkal szemben, akik az államot vezetik» Cripps a korszerű demokráciáról ír. Carr «az új demokrácia megszületésének előfeltételeit» vizsgálja: «A demokráciát újra meg kell fogalmazni, mint olyan kormányformát, amely ... a gazdasági hatalmakkal szemben is hatásos politikai jogokon alapul». Körülbelül ebben a gondolatkörben mozog Benes is: «Nem kétséges, hogy a jövő demokráciája nagymértékben át fogja venni azt, amit ma gyakorlatilag a másik három kormányrendszer - fasizmus, nemzetiszocializmus és kommunizmus - elismert és megvalósított, azaz a hatalom egy bizonyos szaporítását és az állam néhány új funkcióját».

Íme a három tanulság: a) a demokrácia a múlté; b) az igazi demokrácia a szovjetdemokrácia; c) a XIX. század demokráciáját meg kell újítani. A három tanulságnak a liberális demokráciával szemben három attitűd felel meg: ellenséges, tagadó és orvosolni akaró. Önként érthető azonban, hogy ez a csoportosítás csak a főbb típusokra szorítkozik, s vannak vélemények, irányok, amelyek eltérő sajátságokat tüntetnek fel.

4. Hogy a demokrácia a múlté lenne, óriási tévedés, amely mellett nyugodtan elmehetünk. Annál nagyobb probléma a szovjetdemokrácia, amely a liberális demokráciának sarkos ellentéte. Igyekezzünk rögzíteni a szovjetdemokrácia lényeges jellemvonásait is. Ezek a proletárdiktatúra, az egypártrendszer, a direktakció és az etatizmus.

A proletárdiktatúrát demokratikus gondolatnak minősíteni első percben bizonyára feltűnő. Hiszen demokrácia és diktatúra úgy viszonyIanak egymáshoz, mint a tűz a vízhez. A proletárdiktatúrát azonban abban a sajátos értelemben kell vennünk, ahogyan azt a marxisták és leninisták használják. Szerintük minden állam diktatúra, mert az állam az osztályokra tagolt társadalomnak osztályuralomra épített politikai szervezete, s e szervezetben a közhatalom gyakorlása mindig uralmi tény: diktatúra. A liberális demokrácia voltaképpen a polgárság diktatúrája, amely azon alapul, hogy a burzsoázia a politikai, azaz a formális jogi egyenlőséget gazdasági és társadalmi túlsúlyának érvényesítésére és szentesítésére használja ki A polgári diktatúra tehát a kormányzatból kirekeszti a tömegeket. A proletárdiktatúra ellenben - Lenin szavaival élve - «éppen azokat a tömegeket vonja be az állam demokratikus kormányzatában való állandó, feltétlen és amellett döntő jellegű részvételre, melyeket még a legdemokratikusabb burzsoá köztársaságokban is a valóságban a politikai életből és a demokratikus jogok és szabadságok gyakorlásából ezer fogással és mesterkedéssel kizártak».

Már most a szovjetdemokrácia államában a proletáriárus zárja ki a burzsoáziát, mégpedig nyíltan és formálisan. Amidőn Lenin fentebb idézett kijelentését tette, és azt állította, hogy az új államnak «új módon demokratikusnak kell lennie a proletárok és általában a vagyontalanok érdekében», mindjárt hozzáfűzte, hogy egyúttal «új módon diktatórikusnak a burzsoázia ellen». Sztálin szerint pedig a «proletáriátus diktatúrája nem lehet "teljes" demokrácia, nem mindenkire, gazdagra és szegényre is kiterjedő demokrácia».

A proletárosztályon, valamint «a proletárosztály által vezetett osztályokon»: az ún. dolgozó parasztságon és dolgozó értelmiségen túli társadalmi rétegeknek az államhatalom gyakorlásából való kirekesztése részben az egypárt-rendszer segítségével, részben pedig a direktakció elvei alapján történik. A pártnak a szovjetdemokráciában egészen más a jelentése és feladata, mint a liberális demokráciában. A kommunista (bolsevik) pártról a lenini elmélet azt tanítja, hogy az a proletárosztály élgárdája, - a szovjet alkotmány 126. §-ának szövegezésében -: «a dolgozók élcsapata a szocialista rend erősbítéséért folytatott harcukban, és vezető magva a dolgozók összes szervezeteinek, társadalmiaknak épp úgy, mint államiaknak». A párt tehát egy olyan politikai rend, amely kiemelkedik a társadalomból, sőt a proletárosztályból, és amelynek hivatása, hogy a társadalom különbözö szerveinek összhangzatos működéséről és irányításáról gondoskodjék. A szovjet alkotmány idézett szakasza az egyesülés szabadságát a Szovjetunió polgárai számára bizonyos korlátozással és bizonyos célra biztosítja, a pártszabadságot azonban nem ismeri. Ide vágó rendelkezése kijelenti, hogy «a munkásosztálynak és a dolgozók rétegeinek soraiból való legaktívabb és legöntudatosabb polgárok a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában egyesülnek». A szovjet alkotmány eme rendelkezéséhez Sztálin azt a magyarázatot fűzte, hogy «több párt, tehát szabadság több párt részére csak olyan társadalomban lehet, ahol antagonisztikus osztályok vannak, melyeknek érdekei egymással ellentétesek és összeegyeztethetetlenek ... a Szovjetunióban nincs talaj több párt létezése számára, tehát ilyen pártok szabadságára sem».

A direktakció fogalma a szocialista mozgalomnak azzal az irányával kapcsolatos, amelyet szindikalizmusnak neveznek. A szindikalizmus azt hirdette, hogy a munkásságnak nem a parlamenten keresztül (parlamentáris akció) kell kiküzdenie politikai céljait, hanem a saját szervezetei által vezetett közvetlen tevékenység (direktakció) útján. Ez a tanítás a demokrácia tartalmából a népakarat közvetlenségére helyezi a súlyt. A liberális demokrácia - mint láttuk - képviseleti demokrácia, amelyben a népakaratból csak az alkotmány csatornarendszerén és szűrőin keresztül lesz állami akarat. Közben a népakarat kétségtelenül elveszti eleven erejét és több-kevesebb elváltozáson megy keresztül. A direktakció gondolata visszatérés akar lenni a közvetlen demokráciához. A nép szavát kívánja hallatni és érvényre juttatni a proletáriátus szervezetei által.

A szovjetek egy-egy gyár, üzem munkásainak, parasztoknak szervezetei, amelyekben a proletáriátus és vezetése alatt általában a tömegek a közvetlen demokráciát élik. Sztálin mondja, hogy «a szovjetek maguknak a tömegeknek közvetlen szervezetei, vagyis legdemokratikusabb szervezetei». «A szovjet hatalomban - mondja ugyanő - a helyi szovjetek egyetlen általános államszervezetté egyesülnek és formálódnak, a proletáriátusnak, mint az elnyomott és kizsákmányolt tömegek élcsapatának és mint uralkodó osztálynak állami szervezetévé, a szovjetek köztársaságává.» Így lett a szovjetrendszer a proletárdiktatúra államformájává.

A szovjet államformát módosította a sztálini alkotmány, amikor áttért a képviseleti demokráciákban dívó választási rendszerre. Szovjetoroszország törvényhozó testülete immár nem a szovjetek kiküldötteiből tevődik össze, hanem a Legfelsőbb Tanácsot közvetlen, egyenlő, általános és titkos választójog alapján területi választókörzetek szerint választják. A Legfelsőbb Tanács azonban mégis különbözik a liberális demokrácia parlamentjeitől abban, hogy a lajstromos választás egyetlen egy lajstrom alapján történik. A jelölésnél azután újra kiütköznek a proletárdiktatúra közvetlen demokráciájának vonásai. A lajstromot ugyanis lényegében a proletáriátus szervezetei, a kommunista párt és a szakszervezetek állítják össze. Minthogy pedig egypártrendszer mellett választástechnikai lehetetlenség a lajstromon végrehajtott egyéni változtatásokkal a hivatalos jelöléstől eltérő választási eredményt elérni, a szovjetdernokrácia ma is töretlen.

A szovjetdemokrácia negyedik jellemvonásaként az etatizmust jelöltük meg. Akik ismerik az állam elhalásáról szóló marxista tanítást, első pillanatra ezen is megütközhetnek. Ezzel szemben rámutatunk arra, hogy a termelőeszközöknek társadalmi tulajdonba vétele Szovjetoroszországban jelentős részben állami úton megy végbe. A szocializálás jórészt államosítást jelent. Továbbá a gazdasági élet szabályozását, a gazdasági tervezést és szervezést is az állam végzi. A szovjetorosz államhatalom tehát nemhogy gyengült volna, hanem erősödött. Igen érdekes az a magyarázat, amelyet az elmélet és a gyakorlat közötti eltérésre Sztálin adott: az állam csak akkor hal el, «ha megszűnik a kapitalista környezet, ha szocialista környezet fogja felváltani». «Az állam elhalása nem az államhatalom gyengülésén, hanem annak maximális erősödésén keresztül fog jönni.» Mindenesetre a tényekkel tusakodnék az, aki az államosításban, valamint a hatalmas gazdasági tervekben nem lenne hajlandó felismerni az etatizmusnak igen messzemenő megvalósítását.

5. A népi demokráciáról azt mondottuk, hogy az némileg már a liberális demokrácia és a szovjet demokrácia szintézise kíván lenni. Vajon teljesül-e ez a kívánság? Sikerül-e a szintézis? Erre csak akkor tudnánk felelni, ha a népi demokrácia mibenléte tisztán állana előttünk. Sajnos, bármi sokan hirdetik a demokráciának ezt az ún. népi típusát, senki sem akadt még, aki lényeget csak megközelítő pontossággal is megjelölte volna, s mindeddig a gyakorlat sem alakított ki egy olyan képletet, amely népi demokráciaként elhatárolható és meghatározható lenne. Azok közül a szórványos megállapítások közül, amelyek a népi demokráciát közelebbről érintik, Erdei Ferenc ismertetésére és Rákosi Mátyás egy kijelentésére kell figyelemmel lennünk. Erdei szerint a magyar népi demokrácia «a nép felszabadulásának a politikai módszere, éspedig nem aranyszabályokkal körülírt nyugvó rend, hanem felszabadulási folyamat». Ez harcot jelent, s a harcban a nép szervezetei - pártok, szakszervezetek, szövetkezetek, nemzeti bizottságok, üzemi bizottságok, hozzátehetjük: földigénylő bizottságok, termelési bizottságok - a fegyverek. Ebben a jellemzésben a direkatkció domborodik ki, s a jellemzett demokrácia közel áll a proletár diktatúra szintén közvetlen demokráciájához.

Rákosi Mátyás egy beszédében azt állapította meg, hogy a kommunisták az adott viszonyok között azt értik demokráciának, «ha egy ország vezetésére és ügyeinek intézésére a munkásoknak, parasztoknak és a haladó értelmiségnek van döntő befolyásuk». Azt az egyáltalán nem lényegtelen kérdést, hogy vajon ez a befolyás milyen módon, milyen demokratikus formák között történjék, ez a megállapítás sajnos nem érinti. Márpedig a demokrácia elsősorban mégiscsak államforma, ami az államhatalmak gyakorlásának rendjét van hivatva megszabni. Az viszont, hogy az ország vezetésére és ügyeinek intézésére milyen társadalmi rétegeknek van döntő befolyásuk, a többségi elv érvényesülése esetében ténykérdés. Úgy értsük-e tehát Rákosi követelményét, hogy a minden állampolgárra kiterjedő teljes demokrácia és a többségi elv fenntartandó, s ha ezek mellett de facto az ún. dolgozó-osztályok befolyása a döntő, akkor demokrácia van, ellenkező esetben nincs? Avagy pedig úgy, hogy az aktív politikai jogokat csak a munkásságnak, parasztságnak és a «haladó» értelmiségnek szabad megadni?

Amidőn a népi demokráciát vizsgálgatjuk, önkéntelenül emlékeznünk kell az első világháborút követő osztrák népköztársaságra, és ennek demokratikus gyakorlatára, amelyet az ausztromarxisták «funkcionális» demokráciának neveztek. Az a jellemzés, amelyet Otto Bauer az osztrák népköztársaságról ad, rendkívül hasonlít a mai magyar viszonyokhoz. A népköztársaság «Ausztriában 1919-től 1922-ig nem a parlamentáris demokrácia eredménye volt, hanem éppen megfordítva a funkcionális demokrácia eredménye, amely a parlamentáris demokráciát korlátozza és helyesbíti, a proletáriátus parlamenten kívüli hatalmának eredménye, amely a burzsoázia parlamentáris többséget megakadályozta abban, hogy osztályuralmát helyreállítsa». Egészen röviden azt mondhatnánk tehát, hogya demokráciának ez a gyakorlata direktakcióval ellensúlyozott liberális demokrácia. A liberális demokráciát formálisnak minősítik; a «funkcionális» jelző a formalizmus ellentétét kívánja érzékeltetni. Max Adler szerint «azt akarja mondani, hogy a parlamentaris demokráciával szemben, amelyben a társadalom széles rétegeinek jelentősége és hatalma nem jut megfelelően kifejezésre, ezt a hiányosságot az említett hatalmi csoportoknak parlamenten kívüli funkciójával kell pótolni». A mikéntről, a formáról bizony az ausztromarxisták sem szólnak. Ezért alig fér kétség ahhoz, hogy a funkcionális demokrácia állandó politikai erőpróba volt, amely nem az alkotmányos rend medrében bonyolódott le. Pedig elvégre annak sem lenne akadálya, hogya parlamenten kívüli funkciónak, más szóval a direkakciónak is megadjuk a maga alkotmányos formáját.

6. A népi demokrácia attitűdje a liberális demokráciával szemben inkább tagadó, mint orvosolni akaró. Az orvosolni akarás attitűdjét, mint említettük, elsősorban az angolszászok öltik fel. Különösen a második világháború ideje alatt az angolszász politikai elméletnek és gyakorlatnak talán az volt a legfőbb problémája, hogy miként tehetnének szert a totális államokban tapasztalt erős kormányhatalomra anélkül, hogy a demokratikus önkormányzat gondolatát elvetnék vagy megsértenék. Roosevelt már az elnöki szék elfoglalása alkalmával a kongresszushoz intézett üzenetében felvetette a kérdést, hogy az Egyesült Államok alkotmánya megfelelő-e a vezérlés és a fegyelmezett haladás módszereinek. Úgy találta, hogy e módszert teljes mértékben alkalmazni lehet abban az államformában. amelyet az amerikaiak atyáiktól örököltek, mert az amerikai alkotmány «oly egyszerű és praktikus, hogy mindig fennáll a lehetőség, egyes részeinek átcsoportosítása és súlypontjuknak áthelyezése révén, rendkívüli szükségleteknek eleget tenni anélkül, hogy lényeges formáiból bármit is veszítene».

A korszerű állam már régen levetette magáról a gazdasági és szociális közömbösséget, amely a liberális demokráciának jellemvonása volt. Ezáltal tömegesen egészen új feladatok tornyosultak az állam elé. Új kötelezettségek, új felelősségek terhelik az államot, és - hogy megint Rooseveltet idézzük - volt az, aki New Deal-jét akként jellemezte, hogy alatta az «államnak a gazdasági élettel szembeni kötelezettségeiről és felelősségéről megváltozott fogalmat» érti. Az állam új feladatait és új kötelezettségeit fejezik ki - alkotmányos szabadságjogok alakjában megfogalmazva - az ún. új szabadságok is: a munkához, a méltó emberi megélhetéshez való jog, a félelemtől, elnyomatástól és nélkülözéstől való mentesség. Az új szabadságok valósítása, az új feladatok teljesítése az államforma szerkezetének és a kormányzás irányának olyan megváltoztatását kívánja, amely alkalmassá teszi az államot a vele szemben támasztott követelmények kielégítésére.

Röpke is észrevette, hogy az állam a XIX. századtól örökölt formájában és kormányzási módszereivel nem képes a szociális és gazdasági élet terén beavatkozó politikát folytatni. Ebből azonban azt a következtetést vonta le, hogy az államnak el kell ejtenie a beavatkozást: «bizalomraméltó állam ... előfeltételeit csak azáltal teremtjük meg, hogy lemondunk az intervencionizrnusról». Szerinte «nem az az erős állam, amely mindenbe beavatkozik és mindent magához von, hanem amely távol tartja magát a gazdasági érdekek küzdelmeitől. Ilyen liberalizmussal természetesen ma már semmit sem kezdhetünk, Röpke álláspontjára is csupán azért hivatkoztunk, mert belőle is kiderül, hogy beavatkozó államnak a liberális demokrácia állama nem megfelelő.

Az Egyesült Államok alkotmányát Roosevelt azért tarthatta alkalmasnak arra, hogy a modern állam feladatait teljesítse, mert ún. prezidenciális kormányzata van. Amíg a parlamentáris kormányzatban a végrehajtó hatalom túlságosan függ a törvényhozó hatalmat gyakorló parlamenttől, addig a prezidenciális demokráciában a parlament és a végrehajtó hatalom (a közigazgatás) egészséges egyensúlyban vannak. Már most a korszerű angolszász politikai elmélet bizonyítottnak veszi, hogy az intervencionizmusra és a gazdasági hatalmasságokkal szembeni tekintély érvényesítésére egyes vezéregyéniségek sokkal alkalmasabbak, mint nagy létszámú tanácskozó testületek, mint amilyen a parlament is. Amint Carr kifejezte: «a modern demokrácia, úgy látszik, mind jobban igényel egy kormányfőt. aki elég erős, hogy fölötte álljon ama gazdasági érdekek játéka fölött, amelyek a képviseleti gyűléseken kifejezésre jutnak, s hogy ha kell, uralkodjék rajtuk». Ez nem Führerprinzip, mert a Führert, a fasiszta vezért nem választják, és azt nem lehet elcsapni. Legfeljebb egy roosevelti vezérről lehet szó, aki alkotmányosan kerül az állam élére, és aki alkotmányosan felelősségre vonható. De a lényeg, hogy az államhatalom gyakorlásának súlypontja ne annyira a törvényhozó hatalmon, mint inkább a végrehajtó hatalmon, ne a parlamenten, hanem a kormányon legyen. A parlamentnek főleg azt a feladatot juttatnák, hogy nagy elvi kérdéseket, a politika alapvonalait, a jogszabályok kereteit határozza meg, «A legjobb, amit a parlament tehet - mondja Carr -, szándékainak némileg határozatlan kinyilatkoztatása, s azután messzemenö felhatalmazás a végrehajtó hatalomnak a keresztülvitelre. Ez az alapgondolata Cripps «Korszerű demokrácia» című munkájának is. Az eredményes parlamenti munka lehetővé tétele és ezen a réven a demokrácia alapgondolatának, az önkormányzatnak a megmentése érdekében Cripps helyesli, hogy a jogszabályalkotás tevékenységét a parlament a kormányra és egyéb közületi szervekre átruházza. Szerinte «ez a megoldás gyors, alkalmas és eredményes, feltéve, hogy hatékonyan ellenőrizhető». A demokrácia problémája nem az, hogy «megszabaduljunk ettől az új jogszabályalkotási találmánytól, amely megfelel a modern követelményeknek, hanem hogy megelőzzük az önkényuralom keletkezését».

7. Ha a demokratikus közélet kérdéseit katolikus megvilágításba kívánjuk helyezni, mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy az Egyháztól távol áll minden klerikalizmus. Klerikalizmus lenne, ha az Egyház maga akarná megállapítani az evilági időleges rend törvényeit, ha ilyen vagy amolyan társadalmi berendezkedéshez, államformához ragaszkodnék vagy általában hatáskört követelne magának a világi élet szabályozásában. Az államformára nézve XIII. Leo mondja, hogy «az igazságosság sérelme nélkül szabadságukban áll a népeknek oly államformát választaniok, amely akár jellemüknek, akár ősi intézményeiknek és szokásaiknak jobban megfelel», X. Pius szerint «tévedést és veszedelmet jelent a katolicizmust elvileg bármely kormányformával összekapcsolni».

A klerikalizmustól való tartózkodás természetesen nem jelenti azt, hogy az Egyház kizárólag az örök életre irányítaná figyelmét, és teljesen elfordulna az időleges rendtől. Az Egyház tanításán alapuló katolikus társadalombölcselet megállapít bizonyos elveket, követelményeket, amelyek támpontul szolgálnak a világi hatalom számára, hogy az időleges rend szabályozásában helytelen útra ne tévedjen. Megint csak elsősorban az államformára nézve ismernünk kell a katolikus társadalombölcselet tanítását az állam céljáról. Az állam célját XII. Pius a következőképpen írja körül: «Az állam tevékenysége, politikai és gazdasági téren egyaránt, a közjó állandó biztosítására irányul. Vagyis azokra a külső feltételekre, amelyek a polgárok összességének szükségesek ahhoz, hogy kifejtsék képességeiket és kötelességeiket, anyagi, szellemi és vallási életüket».

Tudnunk kell, hogy az Egyház kárhoztat minden néven nevezendő diktatúrát. Ennek megfelelűen támogatja a kisebbségi jogokat. XII. Pius együttérez a sokat szenvedett népekkel, amelyek «keserű tapasztalataik alapján állapítja meg az 1944. évi karácsonyi beszéd - a legnagyobb elszántsággal szegülnek ellene minden önkényuralmú, bírálhatatlan, érinthetetlen és kizárólagos hatalmi rendszernek». A francia katolikusok tapsolnak Attlee-nek, aki a következőképpen határozta meg a demokráciát: «A demokrácia nem egyszerűen a többség kormánya: olyan többségi kormány, amely tiszteletben tartja a kisebbség jogait».

A katolikus társadalombölcselettel merőben ellenkezik a totális állam gondolata. Az Egyház az állam hatáskörét csak annyiban ismeri el, «amennyiben a család és más szervezetek, amelyeket természetadta jogos elsőbbség illet meg, nem elegendők, másrészt pedig az Isten üdvözítő akarata nem jelöl ki az Egyházban más egyetemes jellegű társaságot az emberi személy szolgálatára és vallási céljainak megvalósítására». Így XII. Pius. Ugyanő jelentette ki, hogy «a természetjog és a kinyilatkoztatott igazság változhatatlan elvein nyugvó józan demokrácia éppen az ellenkezője annak a rornlottságnak, amely a törvényhozásban zabolátlan és korlátlan hatalmat tulajdonít az államnak». Ide vág és a katolikus társadalombölcseletet követi Truman egy nem régen tartott beszédének az a megállapítása, hogy «az európai győzelem ... győzelme volt annak az eszmének, amely ... az emberi lény méltóságán és annak elgondolásán alapszik, hogy az állam szolgája, és nem parancsolója népének».

Ezen a ponton a legnagyobb a fasizmus tévedése, amely az államot öncélnak tekintette és a hitlerizmusé, amely a faj szolgálatába állította. De a természetjog szempontjából nem kielégítő a bolsevizmus álláspontja sem, amely a proletariátus, az osztályfogalmakkal körülhatárolt nép érdekét tartja szem előtt, habár kétségtelenül közelebb áll a keresztény világnézethez. Davies szavai szerint «a nemzetiszocialista filozófia oly kormányt alkotott, amely valójában a kereszténység altruista alapjainak tagadásán nyugszik ... A kommunista szovjetállam főbb céljaiban - az emberek testvériességének szolgálatában - a kereszténységgel együttesen működhetne». A katolikus társadalombölcseletnek azt a tanítását, hogy az egyes ember személyisége és a személyiséggel kapcsolatos isteni gondolat az az érték, amelyet az államnak, a közületnek, a rendnek szolgálnia kell és hogy ekként az egyéni kompetencia korlátozása csak annyiban jogosult, amennyiben éppen a személyiség kibontakozásának előfeltételét adja, perszonalizmusnak nevezzük. A perszonalizmust élesen meg kell különböztetni az individualizmustóI. Amíg az individualizmus a szabadságot fölébe helyezi a tekintélyiségnek, a perszonalizmus a szabadság és tekintélyiség egyensúlyba hozására törekszik. Az állam csak akkor szolgálhatja az egyént és a szabadságot, ha megvan a kellő tekintélye. XV. Benedek a társadalmi zavarok egyik okát éppen abban látja, hogy «általában nem tisztelik azok tekintélyét, akik kormányoznak». Az Egyház a tekintélyt épúgy a természetjogból származtatja, mint a szabadságot». «A tekintélyt nem alkotják mondja XIII. Leo -, hanem egyszerűen azt döntik el, hogy ki fogja a tekintélyt gyakorolni.»

Ami különösen a demokráciát illeti, a fentebbi elvekból önként adódik, hogy az Egyháznak a demokratikus államforma rokonszenves. Nagyon találóan mutat reá Moór Gyula arra, hogy «mind a kereszténységnek, mind a demokráciának központi gondolata az emberiesség, az ember». Ebből vonja le azt a nyilván helyes következtetést, hogy «a keresztény gondolatvilág ... velejéig demokratikus». A demokrácia pedig «tulajdonképpen a keresztény gondolatban gyökerezik». A demokrácia iránti rokonszenv megnyilvánulása vonul végig XII. Pius híres 1944. évi karácsonyi beszédében. Kiemelkedik az az ítélet, hogy «a világ sohasem zuhant volna ebbe a szerencsétlen háborúba, ha lehetőségünk lett volna a közhatalmi tevékenységnek bírálására és rendreutasítására». A bajt az okozta, hogy egyes kormányok elszakadtak a néptől, függetlenítették magukat rninden demokratikus ellenőrzés alól, és így fék nélkül rohantak vesztükbe. Éppen ezért a Pápa megérti, ha ma «magában a népben keresnek hatékony biztosítékot» avégett, hogy «hasonló szerencsétlenség meg ne ismétlődjék». Magyar viszonylatban pedig már idéztük a hercegprímás sokat támadott körlevelének azt a részletét, amely szerint «az állami élet jövő berendezése kétségtelenül csak a demokrácia elvei szerint történhetik».

8. A katolikus álláspontot közéleti kérdésekben nemcsak az jellemzi, hogy alkalmazkodik a katolikus állambölcselet elveihez és követelményeihez. Aki katolikus, az egyszersmind egyetemes szemlélettel kezeli a felvetődő problémákat. Ez a módszer katolikus mivoltunk profán parancsa, amelyet a kereszténység valláserkölcsi tartalmán túl ösztönösen követünk valahogyan úgy, ahogy Babits Míhály vallja: «Én katolikus vagyok; azaz hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló katolikus igazságban. Más szóval: hiszek igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein». A katolikus, vagyis egyetemes szemlélet a végletek tompítására, az ellentétek kiegyenlítésére, az átellenes partok áthidalására kötelez. Mi is tehát szükségképpen azoknak a táborába tartozunk, akik a demokrácia problémájában szintézist keresnek. Ez a legfőbb politikai feladat, amelyet a század felad számunkra: megalkotni a hidat - rnint Cripps mondja - «a mi csődöt mondó XIX. századbeli demokráciánk és a szabad és hatékony kormányzat ama jövőbeli állapota között, amelyre valamennyi politikai hitvallás szamos képviselője áhítozik».

Az áthidaló kísérletekkel, a szintézisre törekvéssel kapcsolatosan azonban van egy bökkenő. Sikerülhet-e az áthidalás? Sikerülhet-e az olyan szintézis, amely politikai spekuláció gyümölcse? Vajon képes-e a politika a fejlődés irányának a meghatározására? Nincsenek-e a történelemnek, a társadalom életének olyan törvényei, amelyek legfeljebb annyi lehetőséget biztosítanak a politika számára, hogy a fejlődés ütemét siettesse vagy esetleg hátráltassa?

A történelmi materializmus szerint a társadalmi fejlődés a materialista dialektika törvényeit követi. A történelem nem más, mint «a társadalom anyagi Iétformában», azaz - a lényeget tekintve - a termelési viszonyok alakulásában végbemenő dialektikus mozgás visszfénye. Miként a dolgok általában (a dialektika Engels szerint «a természet, társadalom és gondolkodás általános mozgására és fejlődésére vonatkozó tudomány»), a társadalom anyagi létformái is ellenmondást foglalnak magukban. A két ellentétes elem küzdelmében áll a dialektikus mozgás. A küzdelem eredménye, hogy az ellentétek «kiegyensúlyozzák, semlegesítik, megbénítják egymást. A két ellentétes elem ekként új formát hoz létre, amely szintézisük.

A materialista dialektika szerint ez a folyamat játszódik le a polgári társadalom ellenmondásokkal terhes létformáiban, így annak minden intézményében, közöttük az államéletben, az államformában is. A szintézis a szocialista-kommunista társadalmi lét, amelyhez természettudományos következetességgel eljut a fejlődés. A történelmi materializmus tehát tévedésnek tartja azt a szemléletet, amely szerint a polgári társadalom formáival szemben a szocialista-kommunista eszme töltené be az antitézis szerepét, s a szintézist ezekből kellene megalkotni. Ennek megfelelően a liberális demokrácia reformjára irányuló elméletek valóra váltását is hiú fáradozásna ktekinti, mert a történelmi szükségszerűség választást nem enged. Adler Miksa ezt úgy fejezi ki, hogy «a marxizmusban válik először lehetővé a tudománynak és a politikának az a nagyszabású egysége, amely szerint csakis egy bizonyos politika lehetséges». A politika tehát voltaképpen a társadalmi fejlődés törvényeihez való alkalmazkodás művészete. Amint Sztálin mondotta, «a proletariátus pártjának gyakorlati tevékenységet nem .kiváló személyiségek jámbor óhajaira, nem az "ész" vagy "általános erkölcs" stb. követelményeire, hanem a társadalmi fejlődés törvényszerűségeire, e törvényszerűségek tanulmányozására kell felépíteni.»

A tudomány jelenlegi állapota mellett azonban egyáltalán nem tekinthető igazoltnak, hogy a dialektika a mindenség mozgásának egyetemes törvénye lenne. De ha így is volna, s a történelem kulturális és politikai síkon is ugyanúgy dialektikusan fejlődne, mint állítólag az anyag, külön kellene igazolni azt, hogy a történelem dialektikája teljesen a termelési viszonyok dialektikájától függ. Márpedig a tárgyilagos történelembölcselet előtt nyilvánvaló, hogy először a történelemben a kötöttség mellett szabadság is érvényesül, vagyis a történelem fejlődése, legalább részben, az ember irányító akaratától is függ. Másodszor annyiban is, amennyiben a történelmet természeti erők kötik, a gazdasági tényező korántsem kizárólagos, hanem a történelmi események több együttható tényező eredőjeként következnek be. Nem lehet tehát akadálya a demokrácia olyan szintézisének, amelyet katolikus, azaz egyetemes szemléletünk segítségével kívánunk a liberális demokrácia orvoslására alkotni, figyelembe véve a liberális demokrácia sarkos ellentétét, a szovjet demokráciát is. A mi szintézisünk azonban nem a materialista dialektika szintézise, hanem tudatos válogatás és politikus egységbefoglalás, amely felöleli mind a liberális demokráciát, mind a szovjetdemokráciát, mind pedig a demokrácia korszerű kialakítására vonatkozó egyéb kísérleteket és elméleteket.

9. A korszerű demokrácia tehát a demokrácia különböző válfajainak a szintézise, mégpedig a mi szemünkben olyan szintézise, amelyet a katolikus társadalombölcselet elvei és követelményei szerint alkotunk meg. A katolikus társadalombölcselet elvei és követelményei szerint válogatjuk ki a korszerű demokrácia elemeit, és ugyanez elvek és követelmények szerint kapcsoljuk össze a kiválogatott elemeket korszerű demokráciává. A liberális demokráciától átvesszük a politikai egyenlőség és a képviseleti jelleg fogalmi jegyeit, nemkülönben a szabadságjogok biztosítását. A szovjet demokráciaból magunkévá tesszük a direktakció elvének egy bizonyos mértékű alkalmazását, a szakszervezeti eszmét: az állammal szemben is védett hatáskört, kompetenciát kívánunk biztosítani olyan népi szervezeteknek, amelyek a népakaratot nem az államon keresztül, hanem közvetlenül kívánják valósítani. Az intervencionizmus a szovjet demokráciának is sajátja, de éppen úgy vezető szempontja minden olyan javaslatnak, amely a liberális demokrácia javítását, orvoslását célozza, s így különösen fontos része a nyugati angolszász reformtörekvéseknek. Annál több okunk van reá, hogy az állami beavatkozást a korszerű demokrácia jellemvonásai közé soroljuk. Végül nem maradhat ki a korszerű demokráciából az orvoslásnak az az eszköze és iránya, amelyet az erős végrehajtó hatalom, az erős állam kívánalmának nevezünk.

Ha a politikai egyenlőséget és a képviseleti jelleget összevonjuk, a korszerű demokráciának a mondottak értelmében öt jellemző vonását jegyezhetjük fel, úgymint: a) politikai egyenlőséggel párosult képviseleti demokrácia; b) a szabadságjogok biztosítása; c) szakszervezeti demokrácia; d) állami beavatkozás; e) erős végrehajtó hatalom, erős állam. E jellemvonások felismerése, állítása megannyi tétel, amelyet igyekszünk röviden megokolni.

a) A korszerű demokrácia államformájának kialakításában tehát irányadó legyen a képviseleti demokrácia és a politikai egyenlőség.

Az állam célja a közjó, az egyetemes nemzeti érvényre juttatása. Ezt a célt elvben az az államforma tudja legeredményesebben szolgálni, amely a képviseleti rendszert a politikai egyenlőséggel párosítja. Láttuk azonban, hogy a liberális demokrácia, noha képviseleti jellegű, s a politikai egyenlőség alapján áll, a gyakorlatban nem egyszer elhajlik a közjótól, az egyetemes nemzetitől. Az államformának ezt a fogyatékosságát vajon úgy igyekezzünk-e orvosolni, hogy a közvetlen akciónak a képviseleti rendszer rovására az állami akarat kialakításában is teret engedünk? Vagy hogy a politikai egyenlőséget korlátozzuk? A szovjetdemokrácia mindkettőt megteszi, amikor a szovjetek hatalmát megalapozza, és amikor a politikai jogokból - amint a múlt század-beli reformkorban mondták: az alkotmány sáncaiból - a társadalom egy részét kizárja. Ezzel azonban, nézetünk szerint, távolodik az állam céljától. Ha a liberális demokrácia gyakorlatilag nem képes a közjó, az egyetemes nemzeti mindenkori érvényre juttatását biztosítani, a szovjetdemokrácia nem kívánja már elvileg sem. A szovjetdemokrácia nem egyetemes, hanem részszerű demokrácia, s annál részszerűbb, mennél nagyobb aránylag egy társadalomnak a proletárosztályon és a proletárosztály által vezetett osztályokon túli rétege.

A képviseleti rendszer és a politikai egyenlőség mellett tehát ki kell tartanunk, s a liberális demokrácia gyenge oldalait nem annyira az államforma, mint inkább a kormányforma terén kell megerősítenünk. Ez azonban már a sorban utolsó tételünkbe vág.

Ami pedig különösen a politikai egyenlőség hiányait illeti, ezeket pótolni lehet az állampolgári nevelés és a politikai kultúra színvonalának emelésével is. A dolog elevenjére mutat rá a Pápa, amikor leszögezi, hogy «a képviselőházi tagok erkölcsi emelkedettségének, gyakorlati alkalmasságának, szellemi rátermettségének kérdése a demokratikus kormányzatban minden népnél élet vagy halál, haladás vagy hanyatlás, gyógyulás avagy örökös betegeskedés kérdése». Ez arra mutat, hogy a politikai problémák megoldását nemcsak az alkotmánytan körében kell keresni, hanem az egészséges politikai életnek megvannak az erkölcsi és kulturális előfeltételei is, amelyek nélkül a legkifogástalanabbul megszerkesztett politikai intézmények sem működhetnek jól.

b) A szabadságjogok biztosításának világnézeti megokolását bővebben és kellőképpen kifejtettük akkor, amidőn fentebb a katolikus Egyház álláspontját ismertettük. Az egyéni szabadságjogok világnézeti megalapozásán túlmenőleg azonban tudnunk és hangsúlyoznunk kell azt is, hogy e jogok a demokrácia kifogástalan működésének biztosítékát is képezik. Különösen a gondolat és vélemény szabad nyilvánítása, valamint az egyesülési és gyülekezési jog azok, amelyek nélkül a demokrácia erei elmeszesednek, vérkeringése megakad. Ezekből az egyéni szabadságjogokból vezethető le a pártalakulás szabadsága, amihez a demokráciának ragaszkodnia kell, vagy ha nem ragaszkodik, nem is demokrácia. A pártalakulás szabadsága szükségképpen magában foglalja a többpárt-rendszert. Az egypártrendszer merőben antidemokratikus. Moór Gyula megjegyzi, hogy «antidemokratikus az, amit a kommunista pártnak, ennek a kiválasztott kisebbségnek, a munkásosztály élcsapatának a szerepéről tanít» a bolsevizmus. Demokráciában a többségnek tiszteletben kell tartania a kisebbség jogait, annál inkább a kisebbségnek a többségét. A kisebbségnek az a joga, hogy többséggé váljon, ha tud. Akkor azután őt terheli a kötelesség, hogy ugyanezt a jogot az új kisebbség számára biztosítsa.

c) Harmadik tételünket úgy is fogalmazhatnánk, hogy a politikai demokrácia mellett szociális demokráciára is szükség van. A szociális demokrácia kiépítésének legelső és legfontosabb ténye az önkéntes kezdeményezéssel létesített ún. szabad szakszervezetek elismerése és hatáskörük megállapítása. A szakszervezetek közéleti befolyása arra hivatott, hogy súlypontot alkosson a formális jogi egyenlőséggel visszaélő gazdasági hatalmak ellen, s az állammal párhuzamosan, azt kisegítve vagy annak mulasztásait pótolva védelmezze az új szabadságokat: a nélkülözéstől mentes emberi élethez, a munkához és a méltó emberi megélhetéshez való jogot.

A szakszervezeti hatáskör megállapításánál a Quadragesimo Anno-ra kell hallgatni: «Amit az egyes ember önmaga a saját erejével elvégezhet, nem szabad a társadalmi tevékenység körébe utalni, s hasonlóképpen amit kisebb és alacsonyabb rangú közületek elintézhetnek, azt nagyobb és magasabb közület jogosan nem vonhatja a maga hatáskörébe». A munkásvédelem túlnyomó részét a szakszervezeti kompetencia körébe lehet és kell utalni. A szakszervezeti mozgalomban rejlő gondolatot azonban tovább kell fejleszteni. Miután nem élünk egyosztályú társadalomban, a munkásság körén kívül is szükség van szakmai egyesülésre, hivatási szervezkedésre. Rendezni kell továbbá a szakegyesületekbe való belépés feltételeit és azt a kérdést, hogy a szakegyesület mennyiben képviseli az egész szakma, hivatás érdekeit. Tardieu hibáztatja, hogy az állam «nemzedékeken keresztül csupán az egyesnek az egyeshez való viszonyát szabályozta ... A modern világ követelményei azt akarják, hogy - egy átalakult társadalomban - szabályozza az egyesnek a szervezethez, a szervezetnek a szervezethez és a szervezetnek az államhoz való viszonyát is».

A gazdasági egyesületeknek a közéletbe való beillesztése egyesek szemében talán fasiszta eszméket súrol. Az aggodalmak eloszlatása végett idézzük Jacques Maritaint: «A korporatív szervezet ... a jelen követelményeinek annyira első vonalában fekszik, hogy különbözö elnevezések alatt és különböző eszmények szolgálatában Szovjetoroszországban és a fasiszta Itáliában egyaránt valóra váltották». Persze a valóra váltás módja, s ezen van a hangsúly, itt is, ott is merőben más. Mindaddig, amíg a szakegyesületben az autonómia sértetlenül fennáll, használjunk bármilyen elnevezést, a testületi szervezkedés megfér a legszigorúbb demokráciával is. Az autonómia a lényeges a keresztény állambölcselet szerint is. A katolikus felfogású «hivatásrend», a szó szoros értelmében vett szerves képződmény, mert a foglalkozás közösségének természetes alapján önkéntes kezdeményezésből és szabad társulásból kel életre, nem pedig állami kényszer útján. Egyébként még a revizionista liberális Röpke is elismeri, hogy «a hivatási és gazdasági egyesületek sokat ígérő lehetőségeket nyújtanak, és az állam, valamint a gazdasági élet egészébe való helyes beillesztésük esetében beválhatnak».

d) Szükség van a gazdasági élet állami szabályozására és bizonyos fokú szervezésére. Amikor ezt megállapítjuk, a szociális demokráciánál is tágabb értelemben gazdasági dernokráciára gondolunk. Az államnak a gazdasági élettel szemben új kötelességei állanak fenn. Az állam nem lehet semleges abban a társadalmi harcban, amelyet a gazdasági hatalom összpontosulása idézett fel. Latba kell vetnie erejét avégett, hogy a demokratikus elvek a gazdasági életet is áthassák.

A gazdasági oligarchia talaja a korlátlan versenygazdálkodás. A gazdasági hatalmasságok megfékezésére irányuló politikának önként adódó első szakasza tehát az állami beavatkozás és irányítás. A gazdasági demokrácia problémái jórészt a versenygazdálkodás és az irányított gazdálkodás feszültségéből adódnak. Az intervencionista állami gazdasági politika azonban a gazdasági felszabadítást csak akkor szolgálja, ha a beavatkozás és szabályozás irányát és mértékét is függetleníteni tudja a gazdasági hatalmasságok befolyása alól. Az a gazdasági oligarchia, amely kénytelen-kelletlen számolt az állami beavatkozással, most már az államra terpeszkedett rá, s ellenőrzése és befolyása alá vonta magát az intervencionista politikát. A korszerű demokráciának az a legnagyobb kérdése, hogy milyen módon lehet a beavatkozó gazdaságpolitikát folytató államot az illetéktelen gazdasági befolyásoktól mentesíteni? Hogy miként képes a demokrácia tekintélyét a gazdasági hatalmakkal szemben fenntartani?

A fasizmus és a hitlerizmus úgy vélte, hogy ezt a problémát a demokrácia nem is tudja megoldani, hanem diktatúrára, Führerprinzipre van szükség. Sikerült így a mosdóvízzel együtt a gyereket is kiönteni a kádból. A New Deal ezzel szemben történelmi példát mutatott arra, hogy a tekintélyiség eszméjének azt a mértékét, amellyel az állam képes a gazdasági oligarchiát megfékezni, demokratikus, sőt alapjában a liberális demokrácia elveit valló állam is valóra válthatja.

A gazdasági demokráciáról szólva nem mulaszthatjuk el, hogy legalább néhány szóval érintsük az államosítás kérdését. Nézetünk szerint meg kell találni a helyes mértéket a szélsőséges magántulajdoni rendszer és a termelő eszközöknek a teljes államosítása között. Az államosítás inkább csak ott indokolt, ahol a gazdasági élet szabad folyásában monopolhelyzetek alakultak ki, s csupán a magán monopóliumnak állami monopóliummá való átalakításáról van szó. Rá kell továbbá mutatnunk a messzemenő államosítás ama nagy veszélyére, hogy annak révén lassanként mindenki az államtól függő helyzetbe kerül, s a személyiség független kifejlődésének még az a tényleg nem túlságosan tág körű lehetősége is elvész, amelyet a magántulajdoni rendszer enged. Ha lehet, inkább ellensúlyozni kell a magántermészetű gazdasági hatalmat, semmint azt még tovább halmozva az állam kezébe összpontosítani.

e) «A demokratikus államnak ... igazi és hatékony parancsoló hatalommal kell rendelkeznie» - mondotta 1944. évi karácsonyi szózatában XII. Pius. Davies azt írja, hogy «az általunk ismert civilizáció állandó engedmények eredménye individuális jogok kárára és egy központi tekintély javára a közjó érdekében». Még a liberális irányú Röpke is olyan «valóban erős államot» akar, amelyet «az érdekcsoportoktól való függetlenség és a tekintély és az összesség képviselőjét megillető méltóság hajthatatlan érvényesítése» jellemez. Hogy milyen állam az erős állam, arra nézve utalunk az új angolszász politikai iskolának fentebb már ismertetett elveire. Ez az iskola a parlamentáris demokráciáról a prezidenciális demokrácia felé hajlik. Erős állam, amelynek erős a végrehajtó hatalma. A liberális demokráciában a súlypont általában a törvényhozó hatalmon nyugodott, a korszerű demokráciának ezt a súlypontot némileg át kell helyeznie a végrehajtó hatalomra, és olyan közjogi rendszert kell felépítenie, amelyben ez a súlyponteltolódás a demokrácia alapeszméjének sérelme nélkül képes az állami tekintélynek az erős exekutiva útján való érvényesülését garantálni.

Meg kell jegyeznünk, hogy az állami tekintélyt nemcsak a gazdasági oligarchia fenyegeti, hanem a társadalmi szervezkedés közvetlen akciója is túltenghet, és felveheti a versenyt az államhatalommal, sőt dacolni is képes vele. Amint a testületek kompetenciáját meg kell védeni az állammal szemben, épp úgy az állami kompetenciát is védelemben kell részesíteni minden olyan támadás ellen, amely az állami kompetencia sérelmére vezet.

10. A korszerű demokrácia tételeinek részletesebb kifejtése további feladat. Ha ezt a feladatot teljesítjük, sőt mi több, az eszmék és gondolatok tisztázása, a célok és eszközök meghatározása, az utak és módozatok megkeresése után programot alkotunk, akkor birtokba vesszük annak a demokráciának a fogalmát, amelyet XII. Pius úgy definiált, hogy «az emberi méltóságnak megfelelő, s a természettörvénnyel és Isten kinyilatkoztatott tanításával egybehangzó demokrácia».

Hogy a demokrácia nyelvzavarát ne fokozzuk, ezt a demokráciát valamilyen jelzővel kell illetnünk, s hangsúlyoznunk kell, hogy ez a demokrácia nem azonos más demokratikus képletekkel. Nem azonos a liberális demokráciával, de nem azonos a népi demokráciával vagy a szovjetdemokráciával sem. A leghelyesebbnek látszik ezt a mi demokráciánkat keresztény demokráciának nevezni. Ez ellen csupán egyetlenegy, mégpedig inkább taktikai természetű megfontolás szól. A keresztény jelzőt nálunk Magyarországon, sajnos lejáratta az inkább csak nevében keresztény 25 esztendős politika. Ha a katolikus felfogásunknak tűzpróbáját kiálló demokráciát keresztény demokráciának nevezzük, sikerül-e tiszta és őszinte politikai ideálunkat megkímélni attól, hogy ezt az ún. kurzuspolitika örökségének bélyegezzék, s ezáltal sárba rántsák? Képesek leszünk-e megvédeni a keresztény demokráciát a várható ráfogástól és rosszindulatú gyanúsítástól, hogy csak takaró azok számára, akik az elmúlt negyedszázad álkeresztény politikáját akarják felmelegíteni ?

A kereszténységnek már sokszor akartak nyakába varrni a keresztény kurzus bűneinél sokkalta nagyobb bűnöket, amelyeket az Egyház méltatlan szolgái, fiai követtek el. A kereszténységet mégsem sikerült a népek tíz- és százmillióinak lelkében megingatni. A kereszténység magasztos eszméi ma is hódítanak, sőt a tengerentúli világrészeknek az európai kultúrkörbe való szorosabb bekapcsolódásával a kereszténység egyre diadalmasabb világnézetté válik. Ennek ellenére nem szabad a keresztény jelzővel könnyelműen bánni, s erejében elbizakodva indokolatlanul használatba venni. Ha azonban politikai programunk demokráciája méltó arra, hogy keresztény demokráciának neveztessék, vállalnunk kell a küzdelmet, amelyet igazunk megvédése kíván. A védelemre eredményesen leginkább úgy vállalkozhatunk, hogy elől járunk az álkeresztény politika megtagadásában és elítélésében. Az 1918-1919-es forradalmak utáni kereszténynek mondott politika lényegében ellenforradalommá törpült, a nagy magyar kérdésekre, szociális, gazdasági és kulturális problémákra adott forradalmi válaszok tagadásában merült ki, de maga alig kereste e problémák régóta nélkülözött megoldását. A keresztény kurzus a szó szoros értelmében - nem csupán úgy, ahogy ma úton-útfélen mindenkinek a fejéhez vagdossák - reakciós volt.

Mi nem vagyunk reakciósok! Ki a reakciós? Nagy általánosságban szólva az, aki a társadalmi haladással ellentétes irányba tör. A reakció fogalma ekként a haladás fogalmától függ. Miután pedig a haladást különbözöképp fogják fel, a reakció is többféle értelmet kap. A materialista dialektika elképzelésében a haladás törvényszerű mozgás, amelynek menetét természettudományos pontossággal ki lehet számítani, és ki lehet mutatni, hogy a haladás a szocialista-kommunista életforma felé tart. Ily értelemben mi katolikusok szükségképpen a reakció táborába jutnánk, mert a marxista világnézetet nem tesszük magunkévá.

Máshogyan alakul azonban a kép, ha a haladást a spiritualista szemléletnek megfelelően határozzuk meg. A spiritualista szemlélet szerint a haladás eszmények felé való törekvés. Mielőttünk, katolikusok előtt örök eszmények világítanak, a kultúra eszményei, és azok között a szociális igazságosság. Tudjuk, hogy elérni talán soha el nem érhetjük, de tudjuk azt is, hogy erkölcsi parancs kötelez a társadalmi igazságosság irányában a haladásra, s reakciósnak minősítünk mindenkit, aki nem munkálkodik velünk együtt azon, hogy a társadalmi viszonyok állandó javítása révén ezt az eszményt mindjobban megközelítsük.

Vox temporis vox dei! Faulhaber maga mondta jelszaváról, hogy az nem azt jelenti, mintha «minden kor saját korszerű ízlésének megfelelően új erkölcsi törvényeket, új sínai táblákat alkothatna. Az állami életben a népek cserélgetik az alkotmányokat, megváltoztatják a törvényeket, rendelkezéseket. Az isteni erkölcsi törvény az idők változásai fölött áll». De jelenti a jelszó azt, hogy a kor kívánalma az Isten akarata, s az Isten akarata, hogy a közélet problémáit mi, katolikusok a haladás - az eszmények, az igazságosság felé való haladás - jegyében megoldani segítsük. Minthogy pedig a keresztény demokrácia az az államforma, amelyet a fennálló viszonyok között a legalkalmasabbnak látunk arra, hogy a haladásnak alkotmányos keretét megadja, a keresztény demokrácia megvalósításáért síkra szállani, azért küzdeni erkölcsi kötelességünk.

«A kor hangja Isten hangja! A kor hívása Isten hívása!»

*

In Az Actio Catholica Országos Elnöksége: Kereszténység és demokrácia. A demokratikus közélet katolikus megvilágításban című, az Actio Catholica országos kulturális szakosztálya rendezésében lebonyolított ankét anyaga. Szent István Társulat kiadása, Budapest, 1946, 11-40.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés