A történetírás hosszú ideig helytelen utakon járt tehát akkor, amikor kutatásainak alapjává azokat az átfogó és rendszerint időszerűtlenül visszavetített gondolatokat tette meg, melyek ugyan kialakítói voltak egy-egy hosszabb vagy rövidebb ideig tartó fejlődési időszaknak, de csak mint végső kompromisszum, nem pedig egyszerre és kikristályosodott formában fellépett koreszmék. Az egészről a részre vagy a jelenről a múltra vont következtetés sok esetben hamis képet adott, és elsikkasztotta a korszakot teremtő gondolat, hangulat vagy akarat kifejlődésének vagy összetevőinek részletes vizsgálatát. Pedig a XVI. századi hitszakadás pusztán felekezeti megnyilvánulásain kívül - történetírói szemmel nézve - talán még érdekesebb feladat lenne annak megoldása, hogy az északi és főleg germán népek miért tértek át szinte kivétel nélkül az új vallás kötelékébe, hogy a déli latin lelkiség miért maradt hű a katolicizmus eszméihez, hogy a polgári és kapitalisztikus fejlődés - amint erre Weber Max rámutatott - miért éppen az új hitre tért népeknél talál első megnyilvánulásra, s az egy ideig csak gazdasági téren szerepet vivő polgári gondolat politikai kifejlődéshez miért éppen a nemzeti eszme által jut el a XIX. század első felében?

A kontinentális fejlődés e rejtett rúgóira a legújabb szellemtörténeti irány próbál feleletet adni, mikor nemcsak az eszmei szintézis szellemi összetevőit kutatja, hanem a területi kiegészülés történetformáló eredőit is vizsgálata körébe vonja, s ezáltal felhívja művelői figyelmét a helytörténeti kutatás jelentőségére. A «genius loci» ekként új tartalmat és jelentőséget nyer a szellemtudományokban. A politikai, művészeti, gazdasági és irodalom-történetírás egyszerre szívesebben kezdi hangsúlyozni a szingulárist és partikulárist az univerzálissal szemben, a táj-, nemzedék- és osztályszempontok új kutatási szempontokat tárnak fel, s a múlt század feltételezetten egységes gondolatkörében alkotott hatalmas szellemi és történelmi freskók lassan szétnyílnak, hogy bepillantást engedjenek azokra a rejtett s gyakran ellentétes irányú erőmegnyilvánulásokra is, melyek kompromisszumaként alakult ki a késő utódok által megcsodált, de csupán eredményében, nem pedig fejlődésében egységes korkép vagy századvonás.

A magyar történelmi irodalom az utóbbi évek folyamán gazdagabb lett pár olyan munkával és dolgozattal, melyek vagy kimondottan mint helytörténeti monográfiák írattak meg, vagy ha egyetemes eredmények bemutatására is törekedtek, a helytörténeti szempontokat erősen hangsúlyozták. A magyar múlt-szemlélet ennek folytán színesedett, új szempontokkal bővült, reálisabb lett, tehát közelebb került napjaink problémáihoz. A magyar jelen azonban - mely aktualitásánál fogva ugyan történetírói feldolgozásra még nem tarthat igényt - nemcsak feldolgozatlanul áll, de még a tudományos irányjelzés minimumát is nélkülözi. Pedig ha Ranke már száz évvel ezelőtt szükségesnek látta folyóirata, a «Historischpolitische Zeitschrift» megindításakor annak hangsúlyozását, hogy a mindenütt uralkodó szélsőséges és egyoldalú nézetek között mennyire nélkülözhetetlen a tiszta ítélet és az igazi politika eszméjének restaurálása a társadalmi közfelfogásban, úgy ez a szabály zavaros és bizonytalan korunkra még hatványozottabban érvényes.

Hogy ez a «történetpolitikai műfaj» nálunk miért részesül ilyen mostoha elbánásban, annak több oka van, de feltétlen helytálló az a panasz, amit a Magyar Társadalomtudományi Társaság egyik főtitkári beszámolója is felpanaszol, hogy tudniillik nálunk sem a társadalom, sem a mindenkori hatalom sohasem reagált politikai vagy közéleti kérdésekben a pártszempontok felé emelkedett tudományos körök útmutatására, mivel politikai életünkben - elvont eszméktől húzódozó természetünknek megfelelően - túlteng a fantázia nélküli, átfogó és altruista elveket sajnálatosan nélkülöző lapos praktikum. Politizáló, de nem politikus népünk sokkal nagyobb érdeklődést tanúsít a politika személyi, mint elvi küzdelmei iránt, aminek viszont az a következménye, hogy a legkényesebb «elvi kérdések» vagy tervszerűen elhallgattatnak, vagy ha erre már mód nem nyílik - személyi vagy érzelmi nézőpontok alapján nyernek elbírálást. A komoly, higgadt, lehet mondani szakszerű megvitatás köréből tehát éppen azok a «feszülő és feszültséget állandósító» problémák rekesztetnek ki, amelyek csak «feldolgozatlanul» és «kellő kiművelés nélkül» jelenthetnek ellentétet a nemzet életében, de amelyek tulajdonképpen már puszta jelentkezésükkel a nemzet cselekvőkészségét, fejlődésre és átalakulásra, a kor igazságainak, szellemének, mozgalmainak megértésére való hajlamát bizonyítják. Ezeknek a kérdéseknek történelmi gyökeréig és értelméig visszanyúlni tehát nemzeti kötelesség, mert ha jelen «nyers» állapotukban sok esetben elválasztó erőként is szerepelnek, magas színvonalú, pártatlan és történeti távlatba állított tudományos megvitatás révén könnyen átalakulhatnak és integráló erővé válhatnak a nemzet életében.

A magyar politikai irodalom örök mulasztása marad, hogy a valóban létező, ható, érvényesülő és sok esetben romboló helyi, faji, felekezeti, osztály- és nemzedékellentéteket, illetőleg ezek szakszerű megvitatását és feldolgozását munkaprogramjából kirekesztette, s nemzeti szempontból a több kárt, mint hasznot hajtó pamfletirodalom hatáskörébe utalta. Weis Istvánnak a mai magyar társadalomról írott könyvének kivételével még csak kísérlet sem történt arra, hogy ezeknek a kérdéseknek mélyebb és komolyabb értelmét felfedje, tehát egy egészséges, reális, az összes ellentéteket alaposan ismerő, így felszámolni tudó szintézis alapját megvesse. A magyar politikai és történetpolitikai irodalom mind a mai napig nem termelt ki egy Madariaga, Masaryk vagy Siegfried André munkáihoz hasonló, napjaink és közeljövőnk politikai és társadalmi életének minden megnyilvánulására magyarázatot adni tudó standard művet, mely a magyar lélek, a magyar táj, a magyar munka összhatásainak részletes vizsgálatából vonta volna le végső következtetéseit és megállapításait. Pedig egy ilyen munka - mint írja Siegfried könyvének egyik magyar bírálója - «akkor is megtartja majd a maga sajátos értékét, ha már rég szertehullott a benne megrajzolt politikai rendszer, s előadásmódja és tartalma folytán mindig egyike lesz azoknak a történetfilozófiai dokumentumoknak», amelyek nélkül a múltat megérteni, tehát a jövőt felépíteni nem lehet.

Hogy erre az átértékelő, kritikusan is építő munkára pedig éppen napjainkban mennyire szükség van, azt mutatja a többségi és kisebbségi magyarság életével kapcsolatban felmerült problémák halmaza. Egyre több szó esik manapság a regionális szempontok kiemeléséről s ezzel párhuzamosan egyrészt az erdélyi és felvidéki, másrészt a tiszántúli és dunántúli szellem vagy politikai szemlélet sajátosságairól. Amint a múlt század - egy tévesen s gyakran szintén irreálisan értelmezett liberalizmus jogcímén - nem akarta észrevenni és meglátni egységesítő igyekezetében a valóban meglévő és érvényesülő ellentéteket - tehát már eleve távol tartotta magától a hathatós segélynyújtás lehetőségeit -, addig korunk az ellenkező túlzásba esik, mikor túlzott jelentőséget tulajdonít a regionális vagy parciális szempontoknak. Jelszavak és történelmi munkákból hiányosan kiollózott szárnyaszegett elvek röpködnek publicisztikai és pártpolitikai irodalmunkban, önérzettől dagadó, de mivel sem indokolható regionalizmusok és szeparatizmusok kapnak életre tévesen értelmezett, át nem értett, csupán csak művészeti vagy irodalmi téren érvényesülő vagy érvényesíthető eszmetöredékekből, anélkül természetesen, hogy általános elterjedésre tudnának szert tenni, vagyis átfogó, eredeti jelentőségükkel és szerepükkel tisztában lévő elvi magaslatokig emelkedni. A vármegyei látóhatárhoz szokott magyar szem szinte atavisztikus igyekezete kezd lenni az irodalmi vagy művészeti téren indokolt, de politikai vonatkozásban felette káros és kockázatos regionális szemlélet, amelyben tudat alatt éli ki «népi» szempontokba temetkező - s így némikép struccpolitikát folytató - politikai szemléletünk Európa-iszonyát vagy régi - s talán némiképp indokolt is - Nyugat-gyűlöletét.

Ez a szemlélet ma már eléggé elterjedt, és gyakorlati téren is érezteti hatását. Mutatja ezt hatalmi eszközökkel nem rendelkező, tehát tisztán szellemi érvekkel hódítani kényszerült ellenzéki politikai pártjaink szerepe. Területi, vallási vagy osztályszempontok szerint szinte felparcellázták egymás között az országot, s mint rajonizáló kartellek korrekten távol tartják magukat egymás érdekszféráinak megsértésétől. A felső-tiszai szervezkedés éppúgy nem csaphat át a Dunántúlra, mint a dunántúli a Felsőtiszavidékre, mert a pártprogram rendszerint lokális imponderabiliákon nyugszik, s eszmei röghöz kötöttségénél fogva nem is alkalmas arra, hogy ezekből a szűk keretekből kiemelkedjék. A tájszempontok primitív szemlélete lett határozó ezek mélyebb történelmi értelmezése helyett, a múlt században életre kelt nemzeti gondolatban integrálódott nemzet ezzel némiképp újra behódolt a partikuláris-hűbéri eszmének, mivel képtelen még ma is megjátszani a politikai tájékozódás ama magas iskoláját, hogy a nemzetben szunnyadó különböző elgondolások, hajlamok, tervek és érvényesülési lehetőségek közül biztos kézzel ki tudja választani azt az éppen aktualitással bíró, s a századot uraló koreszmével párhuzamosan haladó megoldási tervet, amely - rebus sic stantibus - a legészszerűbbnek és legkönnyebben megvalósíthatónak látszik.

A magyar közszellem heterogén volta és regionális színezettsége szinte minden politikai problémánkban kifejezésre jut. A választójogi kérdésben például a nemzedék, a földkérdésben az osztály, az utóbbi időben annyit emlegetett királykérdésben pedig a tájszempontok játszanak irreálisan nagy szerepet, bár külön-külön mindegyik kérdésben kisebb-nagyobb mértékben a többi feszültség is megtalálható.

Itt természetesen nem kizárólagos érvényű szabályok érvényesülnek, hanem csupán a többségre jellemző álláspontok, mert - még kisebb helyi, személyi vagy gazdasági okok folytán - ezek a csoportok is tovább aprózódnak vagy kerülnek egymással éles ellentétbe. Mindhárom probléma jelentőségénél és súlyánál fogva már nem is párt-, hanem sokkal inkább nemzetpolitikai kérdés, tehát velük szemben bizonyos higgadt, kiegyensúlyozott, legfeljebb a részletek, de nem az alapelvek tekintetében eltérő álláspont vagy társadalmi közfelfogás kialakulása lenne várható és remélhető. Ehelyett azonban a valóság mást mutat. Rendszeres elvi vagy az egyetemes nemzet érdekére tekintettel lévő átgondolás helyett mindhárom kérdésben esetleges, és ismét csak helyi álláspontok viaskodnak egymással, s ha a jelen már némi változást mutat is a mindig és kizárólagosan csak alkotmányjogi érvekkel hadakozó múlthoz képest, az nem más, mint a tömegek széles rétegének elközönyösödése a politikai mozgalmak és jelszavak iránt, és az új nemzedék tömegeinek szinte teljes kikapcsolódása a pártpolitika küzdelmeiből.

A választójogi, föld- és király kérdés problémájának példaképpeni és már futólagos áttekintése vagy vizsgálata is meggyőzhet bárkit tételeink érvényességéről. A választójogi kérdésben például a sokkal hajlamosabban ellenzéki Tiszántúl nagyobb érdeklődést tanúsít és aktivitást árul el, mint a Dunántúl. Ez a szabadságszempontok tradicionális követésétől eltekintve részint gazdasági okokra is visszavezethető, mert Tiszántúl agrárlakosságának megélhetése - a többi országrészhez viszonyítva - küzdelemteljesebb, s így mindig nagyobb hajlamot árult el ez a lakosság a szélsőségesebb mozgalmak vagy programok iránt, amint azt a háború előtti békési és csanádi munkásmozgalmak, s a napjainkban hódító szociáldemokrata és nyilaskeresztes áramlatok is igazolják. A választójogi kérdésben viszont a generációs ellentét is feltalálható. Az idősebb jobboldali generáció konzervatívan közjogi és a baloldali nemzedék radikálisan demokrata szemléletével szemben az új nemzedék legszélesebb tömegeit majdnem teljesen hidegen hagyja ez az újsághasábokon annyit kavart probléma, mert - elvesztette érzékét az alkotmányjogi distinkciók iránt. Taktikai és pártpolitikai vagy személyi szempontokból természetesen itt is vannak kivételek, s egyes ifjúsági frakciók elég határozottan követelik az általános-egyenlő-titkos választójognak behozatalát, azonban ez az állásfoglalásuk rendszerint nem őszinte - mert eredetileg más célokat takar. Az érdeklődésével gazdasági és szociális kérdésekre beállított új nemzedék lényegében - úgy jobb-, mint baloldali csoportjaiban - csak eszközt, és nem célt lát a választójog kiterjesztésében, mert - a weimari Németország példáját szem előtt tartva - ezzel véli elérhetőnek parlamentáris és alkotmányos úton hatalmának megalapozását, ami után kiépíthetné az egypárturalmat.

Mindezekből logikusan következik viszont, hogy a választójogi probléma kapcsán érvényesülő osztályszempontok fokozottabb jelentőséget szintén csak az idősebb generáció körén belül nyernek, ahol még eleven erőként élnek és hatnak a háború előtti pártpolitikai mozgalmak emlékei és benyomásai. A régi Magyarország vagyoni és társadalmi ellentéteit a háború vagyonpusztítása nagyrészben elmosta, a választójogi kérdés nemzetiségi aggodalmait Trianon megsemmisítette, a középosztály vagyonilag éppen úgy proletár lett nagy tömegeiben, mint a munkás, tehát mindenképp érthető és indokolt, ha az új nemzedék - osztályhelyzetére tekintet nélkül - csak gazdasági érvényesülésének eszközét, nem pedig politikai küzdelmeinek célját tekinti és ismeri fel a választójogi kérdésben.

Némiképp hasonló - ha majdnem teljesen azonos - képet nyújt a magyar földprobléma helyzete is. Gazdasági és politikai okokból itt is a Tiszántúl vallja a radikálisabb elveket, bár a sokat támadott nagybirtok hazája sokkal inkább Dunántúl. A generációs szempont is ugyanazon a vonalon halad, mint a választójogi kérdésben: az idősebbek - osztály-, gazdasági vagy politikai beállítottságuknak megfelelően - egyoldalúan konzervatív vagy egyoldalúan radikális elveket vallanak, míg az új generáció legkülönbözőbb frakcióiban is - gyakorlatilag - teljesen hasonló nézeteket vall e téren, tehát módot és lehetőséget nyújt az ellentétek áthidalására. A jobb- és baloldal szemszöge természetesen más, de a földreform szociális hivatását egyformán hangsúlyozzák tisztán emberi vagy tisztán nemzeti - tehát mindenképpen kollektív - szemszögből. Az osztályszempont érvényesülése azonos a választójogi problémánál tárgyaltakkal: a túlnyomó többségében proletárrá lett új nemzedék elsősorban gazdasági kiegyenlítődést követel, tehát minden olyan akciót helyesel, mely a földbirtok arányosabb és igazságosabb megoszlását van hivatva előmozdítani.

Mindezeknél a problémáknál sokkal zavarosabb és homályosabb képet mutat a királykérdés. Ez némiképp érthető is, hiszen problematikája szaktanulmányok alapján nem tisztázható oly mértékben, mint akár a választójog, akár a földreform kérdésével kapcsolatban. Ennek oka - mint erre már rámutattunk - főleg abban keresendő, hogy az új nemzedék elég nagy közönnyel és érzéketlenséggel tekint alkotmányjogi problémáink felé, azonkívül elég nagy tájékozatlanságot árul el ily nagy jelentőségű - az alkotmányjog, bel- és külpolitika minden problémájára kiható -, felette bonyolult kérdések nemzetközi súlyú lemérésére és áttekintésére. Tisztánlátását zavarják a radikális külföldi mozgalmak is, amelyek képzeletvilágát - úgy jobb-, mint baloldalon - a nemzet szerkezeti adottságaival nem számoló elméletek és mozgalmak irányába ragadják, tehát még fokozottabb jelentőséget juttatnak azoknak az érzelmi szempontoknak, amelyek a táj-, nemzedék- és osztályelőítéletek talajából táplálkoznak, a reálpolitika - egy kis nemzetre mindenekfelett fontossággal bíró - szempontjait megtagadva vagy tudatosan háttérbe szorítva.

A főleg külpolitikai szempontokból mind a mai napig beéréshez nem jutott királykérdés a függetlenségi hagyományokból élő, nagyrészt protestáns és agrárlakosságú Tiszántúlon más elbírálást nyer, mint Dunántúlon, regionális szempontokon felül benne az osztálynézetek is erősen kihangsúlyozódnak, s benne is feltalálható a generációs ellentét, hiszen az 1848-as és 1867-es politika emlékeitől elszakadni képtelen idősebb nemzedékkel szemben a fiatalabbak - éppen úgy, mint a választójogi kérdésben - csak eszközt látnak ebben a kérdésben is a nemzet vágyainak valóraváltására, tehát - a nemzetközi helyzet alakulásától függően - egyik irányban sem árulnak el merev magatartást, s így minden irányú megoldás számára nyitva hagyják az ajtót. Természetesen egyik vagy másik irányban nagyobb hajlamot eláruló csoportokkal az ifjúság körén belül is találkozunk, azonban ez szakadást mégsem idézhet elő, mert túlzott illúzióval közülük senki sem tekint e probléma pillanatnyi megoldása felé. Éppen ezért nem helyeselhetjük, hogy egyik - más tekintetben reálpolitikai nézeteket valló, s nemesen szociális szellemtől átitatott - ifjúsági lapunk felekezeti kérdést akar csinálni e mindenekfelett külpolitikai, másodsorban alkotmányjogi és belpolitikai, de semmi esetre sem vallási problémát jelentő kérdésből. Bizonyára szem elől tévesztette ez a lap ennek veszélyes - a nemzet egységére mindenképpen káros - esetleges kihatásait és azt, hogy a szabadságharc óta jelentősen megváltozott európai helyzetben e probléma sem szemlélhető régi beállítottságában, hiszen elválaszthatatlanul összenőtt külpolitikánk célkitűzéseivel, tehát csak a kontinentális hatalmi erőviszonyok és faji küzdelmek kialakulásának végső kifejlésekor lesz eredményesen és megnyugtatóan rendezhető.

Ötletszerűen, tisztán az illusztrálás kedvéért érintettük e három politikai kérdést, s amint látjuk, bennük a magyar társadalom politikai heterogenitása máris előtűnt. Minden nagy és nemzetpolitikai súllyal bíró kérdéssel szemben nemzetünk tanácstalanul, megosztottan, tiszteletreméltó, de nagyrészt elavult előítéletekből táplálkozva foglal vagy nem foglal állást - anélkül, hogy eme kérdések történelmi értelméig vagy funkciójáig visszanyúlna. De ha mindez így is van, ha ily formában, módon, eszközökkel dolgoznak és hatnak politikai nézeteink és előítéleteink, még mindig felmerül a kérdés: vajon az egyes polgárok értelmi tájékozatlansága tömegérzelemmé válva nem kap-e felsőbb értelmet? A demokrácia hite ebben a tételben kulminál, mert feltételezi, hogy a nép, mint kollektívum, sohasem tévedhet, hogy állásfoglalásának és egészséges ösztönének csupán történelmi távlatokkal mérhető értéke van, tehát egy pillanatnyilag adott politikai helyzet emberi aggyal és racionális érvekkel sohasem mérhető fel és értékelhető hibátlanul, hanem csak a múlt és a történelem hatalmas freskójába beillesztve. Ha tehát egy nemzet látszólag politikai előítéletekből táplálkozik is, ha látszólag az ütköző vagy egymással versenyző nézetek között darabokra is töri egységes cselekvésre hivatott nemzettestét, ez még törvényszerűen nem jelent hanyatlást, betegséget vagy gyengeséget, hanem esetleg éppen ellenkezőleg annak is jele lehet, hogy kuszált nemzeti vagy nemzetközi helyzetében, egészséges életösztöntől hajtva, több irányban is megoldást keres, életét minden eshetőség között biztosítani szeretné, szellemi és lelki csápjait - a kor döntő szellemi és hatalmi irányát kutatva - már eleve kinyújtja, és tájékozódik, vajon mi lenne számára a legmegfelelőbb döntés vagy elhelyezkedés? Különösen egy kis nép, amely belső szellemi és pártmozgalmi megosztottságánál fogva a haladás semmiféle variációja által sem érezheti magát meglepetve, létét sokszor jobban biztosíthatja azoknál a nagy és egységes nemzeteknél, melyek a politikai alkalmazkodás törvényét éppen erejük folytán nem ismerik, vagy elfelejtik gyakorolni, ha:  belső megosztottságának történelmi és nemzetpolitikai értelméig visszanyúl. A táj-, nemzedék- és osztályszempontok hangsúlyozása sem jelent tehát önmagában hátrányt, mert színvonal és lelkiismeret kérdése csupán, hogy ezek az elvek egy nemzet életében konstruktív vagy destruktív erőként működjenek-e, avagy hatásukat centrifugális vagy centripetális irányban érvényesítsék ?

Az előbbiekben említett, s hazánk politikai életében szerepet vivő három probléma azonban, s az a nézőpont, ahogyan azokat társadalmunk bírálat alá venni szokta, iskolapéldáját nyújtja annak, hogy egy politikai kérdés mennyit veszíthet súlyából az esetben, ha téves és történelemellenes szemszögből ítélik meg. Hiszen a nemzedékellentét, mely a laikus felfogásában rendszerint nem más, mint tapasztalat nélküli merev szembehelyezkedés a múlt kipróbált és bevált intézményeivel, az elméleti politikus szemében már szükségszerű törvény, az önmagát változtató állami és társadalmi lét elkerülhetetlen s egyben kívánatos függvénye, vagyis az államélet dinamikájának megvalósulása. Egyes elvek, intézmények vagy rendszerek átalakítása a változást szenvedők szemében forradalom, a változást eszközlők megítélése szerint reform, a történetíró szemében pedig kompromisszum a kor új igazságfogalmával vagy kollektív célkitűzéseivel szemben. A terület szerepe, vagyis a partikularizmus első pillanatra lehet célt tévesztett lokálpatriotizmus, indokolatlan regionalizmus, de lehet mélyebb történelmi belátás mellett helyes funkcionális beilleszkedés és észszerű szerepcsere is. A magyar választójogi kérdésben döntő súllyal szereplő generációs, a magyar földkérdésben megnyilvánuló osztály- és a magyar királykérdésben érvényrejutó területi ellentét tehát puszta megjelenésénél többet jelent. A generációs feszültség társadalmunk politikai fejlődőképességét dokumentálja, az egyre inkább feszegetett földkérdés a nemzeti eszme gazdasági térre való átsiklását bizonyítja, azaz annak a már szinte Európa-szerte érvényesülő belátásnak érvényre jutását, hogy a nemzeti eszme átütőerejét a tömegerő mennyiségi és minőségi felfokozásával lehet leginkább biztosítani. A királykérdés tiszántúli és dunántúli elképzelése pedig nem más, mint az egymást helyettesítő, s a magyarság közép-európai küldetését biztosítani hivatott két elképzelés, mely különböző, de egyformán lehetséges és reális történelmi gyökerekből sarjadva, lehetővé akarja tenni dunavölgyi szerepünk többirányú kiépítését. Az e vonatkozásban - e sorok írója által is több cikkben használt - kis- és nagymagyar politika elnevezés tehát tulajdonképen nem helyes, mert mindkét elképzelés alapelve a dunavölgyi integráció, tehát befolyásunk sugarának kiszélesítése, csakhogy míg a restaurációs koncepció ezt főleg politikai és hatalmi síkon gondolja kiépíthetni, addig a tiszántúli szabadkirályválasztó, de még inkább republikánus felfogás - részint erdélyi gyökerekből táplálkozva, részint Kossuth konföderációs elképzeléseinek hatása alatt - a dunavölgyi népek gazdasági tömörítésének, szellemi együttműködésének szószólója, és e népek szabad és önkéntes együttműködését vagy egyesülését sürgeti.A kelet-nyugati tájékozódás, valamint a keleti és nyugati államszövetségi koncepció problémája tehát a magyar politika állandó, ezeréves kérdése, de öncélú és merev elképzelés egyik sem lehet, hanem csupán egymást a történelem konjunktúrája szerint felváltó és helyettesítő külpolitikai életforma, a magyar nép dunavölgyi méltó elhelyezkedésének elképzelhető és elfogadható két alakzata.

A választójogi, a föld- és a királykérdés azonban még ebben a nemzetpolitikai beállításban is csak formális igazságokat rejtene magában, ha nem vennők velük kapcsolatban számításba a különleges magyar történeti fejlődés adatait.

A választójogi, a föld- és a királykérdés problématartalma nem újkeletű, szubsztanciális folytonosságuk eddigi történelmi fejlődésünk minden szakában kimutatható. A választójogi harc nem más, mint a negyedik rend küzdelme azért a jogegyenlőségért, amelyet a polgári rend közel száz éve a saját részére már kivívott, s amelyet a köznemesség századokkal előbb az «una eademque nobilitas» elvének hangoztatásával próbált a maga részére biztosítani. A földkérdés problémája visszanyúlik a szállásbirtok és ősiség rendszeréig, s a modern nemzeti demokrácia értelmezése mellett nagy visszahajlási mutat régi, a liberális jogfejlődés által részben elmosott, részben elhomályosított magánjogi, főleg ingatlanjogi szempontból is nagy jelentőséggel bíró - a föld használati és nemzetvédelmi szerepét hangsúlyozó - Szent Korona elméletünkhöz. A királykérdésben pedig külpolitikánk összes nagy és sorsdöntő kérdései vannak lefektetve, de főleg annak az immár négyszázéves történelmi belátásnak illúzió nélküli alapelvvé tétele, hogy a mohácsi vészben nagyhatalmi pozícióját vesztett magyarság dunavölgyi irányító vagy vezérszerepét csak úgy tudja megőrizni és a saját fejlődése érdekében kihasználni, ha számol a dunavölgyi népek egymásrautaltságának tényével, s ha e belátásnak megfelelően e népek együttműködését akár hatalmi, akár önkéntes vagy államközi szervezéssel realizálni is tudja.

A politikai erőtényezők szubsztanciája tehát vagy egyáltalán nem, vagy csak kis részben változó - ellentétben formális megjelenésükkel. E tételből viszont az következik, hogy egyetlen politikai irány sem nélkülözheti az általa érinteni és változtatni nem kívánt tényezők állandóságát, hogy a «még olyan generális reformok is» e tényezőknek csak meghatározott számára vonatkozhatnak, hogy az újításokban mindig több a nézőpont, mint ténybeli újdonság, tehát: az egyes nemzeti politikák állandósága és folytonossága szinte idők felett állóan biztosítva van. A táj-, a nemzedék- és az osztályellentétek puszta létük és funkciójuk által szintén állandó szubsztanciáját képezik valamely nemzet vagy nép politikájának s az ezekből származó ellentétek reális megnyilvánulásai azoknak az erőhatásoknak, melyek egy nemzet politikáját mindenkor formálják. E megnyilvánulások reális gyökeréig visszanyúlni tehát reálpolitikai gesztus; az adott helyen és időben rendelkezésre álló és felhasználható politikai energiák szükséges számbavétele. E tényezők egyik eleme sem nélkülözhető vagy mellőzhető, hiszen úgy a terület, mint az osztály, mint a generációs elkülönülés akaratkitermelő tényező, s ha a politika - mint mondtuk - nem más, mint akaratszintézis, e tényezőket előbb ismertté és lemérhetőkké kell tennünk, hogy a nemzet elé tűzött cél érdekében helyesen tudjuk variálni vagy kombinálni őket. Egy nemzet, amely néma hallgatással ezeket a különbségeket láthatatlanná akarná tenni, saját jövője szempontjából éppen oly rövidlátóan járna el, mintha ezeket túlzottan hangsúlyozná vagy dilettáns érvényesítésüket lehetővé tenné. A kölcsönhatások érvényesülésének biztosítása kell, hogy a politika legfőbb feladata s a reális kompromisszum, illetve a kor és koreszme által megkívánt szerepcsere legyen legfőbb igyekezete. Egy olyan politika, mely elvont célkitűzéseihez akarja simítani és egységessé tenni a nemzetet, csakhamar irreális térre csúszik át, s gyökértelenné válik; egy olyan politika azonban, amely az élet eltörülhetetlen jegyeivel és különbségeivel számol, amely többek között a terület-, osztály- és generációs feszültségek energiáit az egész nemzet érdekében felhasználni és kiaknázni tudja, az szilárd talajra építi rendszerét, s az így megvalósított eredmény reálisnak is fog bizonyulni.

A magyar politika nagy mulasztása, hogy ezeknek a szükségszerűen érvényesülés után törő erőknek jelentőségét és hatóerejét mind a mai napig kellő mértékben és időben nem ismerte fel, hogy a koreszmével való kapcsolat keresése elől több esetben mereven elzárkózott, hogy nemzetpolitikai szempontok mellőzésével meghaladott eszmék vagy célkitűzések iránt lelkesedett akkor, mikor politikai helyzetünk folytán már új problémák megoldására lettünk volna utalva. A politikai demokráciát s a tömegek politikai nevelését Nyugaton megvalósító parlamentáris kormányzati rendszert legfőbb alapelveinek és követelményeinek mellőzésével vagy meghamisításával honosítottuk meg, s az általános-titkos választójog megadását mindaddig halasztottuk, míg napjainkban lassan az egész Európában időszerűtlenné válik. A gazdasági demokráciát eredményező földreformot átengedtük az utódállamoknak, s végül már a háború előtt bizonyos tekintetben időszerűtlenné vált függetlenségi politikánk folytán nagyhatalmi helyzetünket s ezen belül nemzetünk létének biztosítását olyan időben és körülmények között ástuk alá - az ország ellenálló erejét megbénító antiszociális gazdaságpolitikánk mellett -, hogy mai, deklasszált helyzetünknek szinte törvényszerűen be kellett következni. S végül mikor Trianon után a keresztény-nemzeti gondolat politikai programmá tételével - a külföldi reformokat messze megelőzően - módunkban állt volna sok múltbeli hibánk korrigálásával a modern és szociális Magyarország alapját megvetni, a korlátlan és szinte forradalmi lehetőségeket nyújtó két nemzetgyűlés idejét hagytuk meddőn és eredménytelenül elmúlni, mert kellő tájékozottság s erőviszonyaink helyes ismeretének hiányában problémáinkat nem tudtuk a maguk reális valóságában felismerni, vagy ami ezzel egyet jelent: nemzetpolitikai síkba emelni.

Pedig a kor uralkodó eszméihez való simulás szükségének jelentőségére már Eötvös József is rámutatott, mikor a nemzeti gondolattal kapcsolatban hangsúlyozta, hogy: «minden eszme csak akkor, s azon alakban válik egyes korszakokban uralkodóvá, amelyben azt az általános haladás érdeke megkívánja, s hogy a hatalmat, melyet az valamelyik korszakban gyakorol, mindenik elveszti, ha oly alakban állíttatik fel, mely által az általános iránnyal, melyet civilizációnk haladásában követ, ellenkezésbe jön». Ez a tétel természetesen nemcsak a múlt században érvényesüléshez jutott nemzetiségi gondolatra érvényes, hanem minden újonnan fellépett koreszmére is, s így napjainkra is, mikor ennek az eszmének már nemcsak politikai, de gazdasági következései is koreszmévé váltak ugyanakkor, mikor túlzásai révén vele ellentétes újabb felismerések és mozgalmak keletkezésének is lehetünk már szemtanúi. A fellépő koreszme tehát nemcsak pusztán teória, hanem egyúttal funkció is, mely hatásában akciókat és reakciókat eredményez.

Az újonnan fellépő koreszmék vagy politikai problémák már eleve bizonyos adottsággal bírnak abban a vonatkozásban, hogy mint osztály-, nemzedék- vagy táji hatások érvényesüljenek és váljanak általánossá. A politikai eszmék fellépésük alkalmával még nem képesek egyetemes hatást kifejteni s terület-, osztály- vagy nemzedékszempontok szerint recipiáltatnak. Előbb csak egy kis, területileg vagy személy szerint körülhatárolt, körben nyernek «polgárjogot», s csak később - ebből a befogadásra szinte predesztinált kis körből való kilépés után - emelkednek általános jelentőségűvé. A koreszmék elsajátítása tekintetében tehát bizonyos munkamegosztás érvényesül a táj-, nemzedék-, osztály-, sőt vallási szempontok szerint elkülönülő rétegek között, hol ez, hol amaz alkalmasabb a kor követelményeinek felismerésére, s e felismerésnek az egyetemes nemzet részére való közvetítésére. Bizonyos tájhoz, osztályhoz, hitvalláshoz vagy generációhoz való tartozás tehát bizonyos irányban és bizonyos időben érzékenyebbé, fogékonyabbá és kezdeményezőbbé teheti az állampolgárok bizonyos csapatát, ami a nemzet számára sorsdöntő fontossággal bír, különösen olyan időben, mikor egyformán esélyes nézetek küzdelmének színtere Európa. A belső megosztottság ma szinte feltétele annak, hogy a végső leszűrődés állapotában a nemzet «fenntartás és neheztelés nélkül» fogadtassák be az európai népek együttesébe. A magyar-német és magyar-török egyidejű barátság mélyebb politikai értelme is az volt, hogy akármelyik hatalom is győzött volna, a nemzet méltó elhelyezkedést tudott volna találni, mert felismerte, hogy helyzete - kicsinységénél és kényes földrajzi fekvésénél fogva - sokkal komplikáltabb, semhogy megengedhetné magának az egyoldalúság luxusát, amint azt a legnagyobb magyar államférfiak, Martinuzzi, Bethlen Gábor, Esterházy nádor, Széchenyi, Deák Ferenc politikája is bizonyítja.

A táj-, nemzedék- és osztály szempontok tehát, mint látjuk, kettős funkciót töltenek be a nemzet életében: egyrészt a tájékozódás szervei, másrészt a hatalmi és szellemi viszonyokhoz való reális alkalmazkodás eszközei. A pozitivista történetírás e szempontokat figyelmen kívül hagyta, s csupán az új szellemtörténeti irány nyújt módot arra, hogy a kutatás ebben az irányban is meginduljon. Ha azonban igaz a latin közmondás, hogy «historia est magistra vitae», úgy mindent el kell követnünk, hogy e szempontokat történetszemléletünkön kívül politikai életünk és szemléletmódunk is befogadja. Ha egyszer tudományos eszközökkel már sikerült kimutatni, hogy «pártoskodásunknak» mélyebb történelmi értelme és szerepe is volt a személyi torzsalkodásokon kívül, úgy lehetetlen, hogy ez a felismerés ne termékenyítse meg politikai életünket, ne kényszerítse az egymással szemben álló csoportokat egymás szempontjainak türelmes méltánylására és mérlegelésére, hogy mindezek folytán bizonyos rugékonyságot és hajlékonyságot ne kapjon eddig pártszempontoktól túlterhelt s történelmi vagy nemzetpolitikai hivatásától távol került politikai életünk. A jelenségek nyers szemléletén felül tehát differenciálódnia és spiritualizálódnia kell politikai szemléletünknek, vagyis: a magyar politikai pártokat és társadalmat aktuális kérdéseink kapcsán is gondolkozásra és arra kell kényszerítenünk, hogy hozzászokjanak a felmerülő problémák elvi és történetpolitikai szempontból eszközölt bírálatához. Akkor a táj-, nemzedékés osztályszempontok is sokban új tartalmat fognak nyerni, és úgy kül-, mint belpolitikai tekintetben sokkal könnyebben rátalálhatunk arra az útra, amely a századot uraló eszmével való intenzív kapcsolat által elvezet minket európai, illetve dunavölgyi helyzetünk reális felismeréséhez és ennek a küldetésnek sikeres betöltéséhez.

*

In Katolikus Szemle, 50. évf., 11. szám (1936), 684-691; Katolikus Szemle, 50. évf., 12. szám (1936), 751-754.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés