Hát melyik is az az eszme, amely szembeállít embereket, népeket és nemzeteket, sőt világrészeket, amely körül a harc folyik lelki és hatalmi síkon, a meggyőzés és a fegyverek erejével. Ha nem akarunk vakon rohanni vesztünkbe, látnunk kell a fellobbanó fényt, amely utunkat világítja; éreznünk kell a kart, amely vezet; tudnunk kell, hogy mi a mai nagy megpróbáltatás oka és célja? Mit kell jóvátennünk, és hova akarunk jutni; merre van az ígéret földje?

Minden kornak megvoltak a maga uralkodó eszméi. Beszélünk a hűbériség, a keresztes hadjáratok koráról, a lovagkorról, a nemzeti megújhodások (reneszánsz) idejéről, a reformáció és ellenreformáció, a felvilágosultság, a humanizmus stb. koráról. A francia forradalom a szabadság, egyenlőség és testvériség jelszavait írta zászlajára. Eötvös a szabadság, egyenlőség és nemzetiség eszméit jelölte meg a XIX. század uralkodó eszméi gyanánt. Méltán vetődik fel a kérdés, hogy akkor melyek a XX. századnak, a mi korunknak uralkodó eszméi?

Messze vezetne és kitűzött célomtól eltérítene, ha sorra venném a koreszmék megállapítása kérdésében a külföldi irodalomban végzett kísérleteket; ezek a kísérletek különben is inkább csak az illető állam politikai irányzatát kívánják elméletileg is alátámasztani, és így rendszerint irányzatosak. A koreszmék körüli vita jellemzésére csak néhány magyar megnyilatkozást idézek. [1] Bethlen István gróf 1941 elején a Kisfaludy Társaságban tartott székfoglalójában azt állapította meg, hogy a mai korban kialakult új vezéreszmék nincsenek; három irányzat küzd egymással: a demokrácia, a nemzeti szocializmus és a kommunizmus. Imrédy Béla az «Egyedül vagyunk» 1941 decemberi számában «A koreszme» címen közzétett tanulmányában kilenc koreszmét említ: a közösségi eszmék előtérbe lépése; a vérségi kapcsolaton alapuló természetes közösségek (család és faj) tisztelete és védelme; a népi gondolat uralma; a nemzeti érzés (nacionalizmus) hangoztatása; a munka elsőbbsége; a szociális igazság érvényesítése; a hivatásrendiség; a tervszerűen irányított gazdálkodás; az erős és állandósult központi hatalom. Perneczky Béla legújabban (1943) «Koreszméink» címmel közzétett nagyobb tanulmányában gondos elemzés után három koreszmét talált: a tekintélyiséget, a közösséget és a népiséget. Blazovich Jákó «Kortünetek - korfeladatok» címen írt tanulmányában korunk két nagy ellentétét vázolja, és arra mutat reá, hogy a háború után a szélsőséges individualizmussal szemben a közérdeket jobban biztosító társadalmi rendnek kell eljönnie, és az emberiségnek a fizikai (tehnikai) világtól nagyobb mértékben kell az erkölcsi értékek felé fordulnia. [2] Hindy Zoltán «A korszellem» címmel tartott előadásában feltörekvő új koreszme gyanánt jelöli meg (1) az emberibb élet biztosítását, mint a közösségi érzet tökéletesedéséből folyó társadalmi gondoskodást, (2) az e feladat megoldását keresztülvinni alkalmas parancsuralmi rendszert és (3) végre a zsidókérdés megoldását; véleménye szerint a korszellem hatása alól magunkat kivonni nem lehet, és az ismertetett koreszmék a kereszténység tanaival sincsenek ellentétben. [3]

Nem kívánok annak a kérdésnek a vizsgálatába bocsátkozni, hogy vannak-e már kialakult koreszmék; természetesen még kevésbé kívánom elemezni, hogy melyek a mi korunk eszméi. Egy-két jellemző tünetre azonban a figyelmet mégis fel kívánom hívni.

Elsősorban meg kell állapítanunk, hogy koreszmékké rendszerint jelszavakat nyilvánítanak, amely körülmény már egymagában is megfontolásra késztet. A jelszavak ugyanis nem kerülhetnek el bizonyos kiélezést, túlzást és ezzel az igazságnak részbeni meghamisítását; azonfelül a jelszavak nem annyira a gondolkodó főket és a felelőssége tudatában levő szellemi vezető réteget ragadják meg, mint inkább a meggondolatlan és felelőtlen tömegeket.

Másodsorban azt látjuk, hogy a koreszmékként hangoztatott jelszavak jó része nem új, hanem koronként visszatér. A rendelkezésre álló jelszavak közül minden nemzedék az ő igényeinek és a kor szükségleteinek megfelelőt választja ki. A liberalizmus és konzervativizmus, azaz az egyéni és a közérdek váltakozó előtérbe helyezése épp oly közismert, mint a központosítás és decentralizáció jelszavainak egymást felváltó hangoztatása. Más eszmék felelnek meg a nyugodt békeévek és a nagy erőfeszítések korszakának. Valamely irány túlzott vagy tartósabb érvényesülése magától váltja ki ellenhatásként a másik irányba terelődést; az emberiség gyakran igen hamar csömörlik meg a saját jelszavaitól, és könnyen csap át az ellenkező végletbe, sokszor könnyelműen hódol be a politikai eszmék terén a divatnak.

Harmadsorban különösnek tűnhetik, hogy a koreszméket ma bizonyos mértékig keresni kell. Ha valami igazán uralkodó eszme, annak elemi erővel kell megnyilvánulnia a lelkekben és érvényesülni az életben. A koreszmének nemcsak elszigetelt előfutárjai vannak, azt nem kényszerrel akarják megvalósítani, és az nemcsak egyes nemzetek körében talál visszhangra; a koreszme nem szétválasztja, de összefogja a művelt emberiséget, megihlet költőt és írót, magával ragad tömegeket. Ezzel szemben a mai állítólagos koreszmék egy részéről alig lehet azt állítani, hogy azok a néplélekből szabadon törtek volna elő, és hogy magukkal ragadták volna valamennyi kulturáltabb nemzetet. Hiszen az olasz és német reformmozgalom inkább csak belső megújulást hirdetett, s nem is akart «exportcikk» lenni; a fasizmus lényegét például jó ideig senki sem ismerte, és az csak évek multán telítődött meg határozottabb tartalommal; végre például a diktatúra vagy a rendiség semmi esetre sem olyan népszerű és hódító eszme, amely kényszer nélkül is elterjedhetne. A mai állítólagos koreszmék tehát nem általánosak, hanem helyenként jelentkezők és mesterségesek, azaz jórészben nem a szabad véleményalakítás, de a felülről kényszerrel megszervezés lehetőségét kívánják biztosítani.

A koreszmék egy részének megalapozásánál bizonyára szerepet játszott az is, hogy egyesek a mai válságos korral összefüggő, de lényegükben visszás tüneteket túlzott buzgósággal igyekeztek a tömegek előtt helyes és kívánatos rendszer gyanánt feltüntetni. Ahelyett, hogy egyszerűen beismerték volna, hogy a nagy erőfeszítések kora átmenetileg mindig az egyéni szabadságjogok korlátozását, a központosítás fokozását, a kormány hatalmának erősítését teszi szükségessé, - ezt a helyzetet mint a fejlődés magasabb fokát mutatták be, és a visszásságokat koreszméknek léptették elő. Pedig ebben a tekintetben is igaz, amit a kormány kivételes hatalmával kapcsolatban régebben állítottam: «Az kétségtelen, hogy a mai helyzet a rendeleti jogalkotásnak kedvez ; de az is bizonyos, hogy ez a helyzet az állami, társadalmi és gazdasági élet elfajulása. Természetes, hogy a jogalkotás mai rendszere is mutatja e válságos élet egészségi elenségét. Vigyázni kell azonban arra, hogy a beteges állapot ne váljék megszokássá vagy egyenesen eszménnyé; hogy a közvélemény ne veszítse el hitét az alkotmányosság teljes visszaállításában, a jogállamiság győzelmében.» [4]

Általánosan elterjedt, hogy a mai állítólagos koreszmék egy részének szükséges voltát az előző kor eszméinek elfajzásával indokolják, s azt bizonyítgatják, hogy mennyire felette áll például a bölcs diktatúra a megbetegedett demokráciának, a jó rendiség az eltorzult népképviseletnek stb.; holott az ellentétes irányokat helyesen vagy lehető tökéletes megvalósulásukban vagy jelentkező hibáikkal együtt szabadna csak összehasonlítani; ilyen megtévesztő szembeállítással új koreszméket megalapozni és minden nemzetre reá kényszeríteni: semmi esetre sem mondható tárgyilagos és a nemzet érdekét szolgáló eljárásnak.

De a háború sem a koreszmék körül folyik. Hiszen egy csoportban látunk ellentétes világnézetű nemzeteket: a demokrata és plutokrata irányú angolszászokat a diktatúrás és kommunista orosszal. És ha van is a mai állítólagos koreszmék között igazi koreszme, mint talán a közérdek erősebb hangoztatása vagy a népi erők kifejtése, ezek nem olyan eszmék, amelyekért háborút kellene folytatni; hiszen jogosultságuk általánosan elismert és alig várjuk a béke nyugodt éveit, hogy az államok minden erkölcsi és anyagi eszközüket e célok szolgálatába állíthassák, míg a háború tömegeket visz pusztulásba és romlásba. A háború tehát nem annyira a koreszmékért folyik, mint kitolja, akadályozza ezek érvényesülését.

Az elmondottak alapján talán nem túlozunk, ha a koreszmék megállapítása tekintetében bizonyos óvatosságot ajánlunk. Mi úgy hisszük, hogy a minden eddigi méretet meghaladó világháború nemcsak az emberiség megszokott életrendjében okozott felmérhetetlen zavarokat, hanem az eszmék birodalmában is. Határozatlanság és bizonytalanság üli meg a lelkeket, s sokan régi eszméikben magukat csalódottaknak érezvén, mohón keresnek korszerű új vezércsillagokat, ami természetszerűleg az eszmék zűrzavarát vonja maga után. Hogy ebből a zűrzavarból a világháború végeztével mily irányzatok fognak győztesen kibontakozni, a ma gomolygó eszmékből melyek tűnnek el, és mi lesz az újjáépítés állandóbb alapja: azt ma még nehéz, sőt talán lehetetlen határozottan megállapítani. A tárgyilagos történetírás is inkább csak utólag tudja a korokat vezető eszmék köré csoportosítani, és így a vitát lezárni. Mi ezért nem is bocsátkozunk a koreszmék taglalásába, hanem a következőkben csak azt az egy kérdést tesszük vizsgálat tárgyává, hogy a fejlődés iránya milyen hatással van a jogeszmére.

Ha keressük a ma divatos koreszmék között a jogeszmét, bizony úgy látjuk, mintha az egész elsikkadt volna. A jogot az új irányok üres formalizmusnak, sőt gyakran kerékkötőnek, fölösleges és káros akadálynak minősítik, amelyen az életnek át kell haladnia; a jogászhivatás régi nimbusza általában elhalványodott, s a katonai mellett a gazdasági és technikai pályák ugrottak vezető helyre. Közkeletűvé vált az a megállapítás, hogy a jogállamiság korszaka véget ért, s a tények megítélésénél kizárólag csak a hasznosság, az eredmény, illetőleg a siker lehet az irányadó. Az alkotmánynak és alkotmányosságnak egykor oly jelentős jelszavai jórészt elvesztették vonzó erejüket. [5]

A jogot az új irányok sem nélkülözhetik, és azt fel is használják; hiszen a jogszabályok tömege, áradata nélkül nem tudnák megvalósítani rendszereiket. Azonban a jogot csak eszköznek tekintik céljaik szolgálatában; azt könnyen módosítják, cserélgetik, ahogy a változó körülmények kívánják. A jogszabályok hatályát kiterjesztik oly területekre is, amelyek különben az egyén szabad rendelkezése alá tartoznának, és amelyeken csak az erkölcs elvei uralkodhatnának; ezért a jogszabályoknak valóságos inflációja következik be. [6] Azonban a jog fölé helyeznek gyakran bizonyos vezérelveket (népi érzék, hasznosság), amelyek a tisztviselőt, sőt még a bírót is felmentik a jogszabály alkalmazása alól, amivel lehetővé teszik a szabályok uralma helyett a személyek uralmát, a jogrend helyett a bizonytalanságot és az önkényt. [7]

Nagyításhoz kattints a képre!

A jog jelentőségének ez a megcsökkenése, értékének ez a megfogyatkozása szoros összefüggésben van azzal, hogy a jog válságos időkben gyakran elveszti erkölcsi jellegét, eszmei értékét. Ha a jog valóban csak forma, amely bármely tartalmat fedezhet, - ha a jog valóban csak eszköz, amellyel bármely célt meg lehet valósítani: akkor a jog nélkülözi azt a vonzóerőt és tekintélyt, amely nélkül pedig hivatását betölteni képtelen. Akkor a jog nem az emberi és nemzeti erők kifejtésének, érvényesítésének lesz a támpontja, hanem ellenkezőleg annak gátja és akadálya; ezért természetesen népszerűtlenné válik, kijátszásra és mielőbbi megváltoztatásra ösztönöz. Ezzel azonban a jog elveszti tulajdonképpeni erejét, lényegét, megszűnik igazi jog lenni.

A jog fogalmához ugyanis nemcsak az tartozik, hogy az életviszonyokat szabályozza, hogy magatartásunkat irányítsa, hanem a jog fogalmában a jogosság, azaz igazságosság gondolata is elválaszthatatlanul benne van. A jogszabálynak azt kell kifejeznie, amit a velünk született jogérzék diktál, ami mint erkölcsi norma úgyis ott él lelkünkben, ami az emberek közös meggyőződése. A jog feladatának csak úgy tud maradéktalanul megfelelni, ha a nemzeti akaratot fejezi ki, tehát azt, amit a polgárok többsége igazságosnak, helyesnek, szükségesnek tart; ezt azonban leginkább úgy lehet elérni, ha a jogalkotásban a nemzet közreműködése biztosítva van. A reánk kényszerített (oktrojált) szabály rendszerint már eleve népszerűtlen, és így gyakran elmarad a polgárok részéről az ahhoz önként való alkalmazkodás, a szabály végrehajtásában való önkéntes közreműködés.

A törvénykezésre szokásos magyar kifejezés: «igazságszolgáltatás» rendkívül jellemzően fejezi ki, hogy a jognak az igazságot kell tartalmaznia, tehát nem lehet eszköz akármiféle, az erkölcsi elvekbe vagy a nemzeti közmeggyőződésbe ütköző, önkényes célok megvalósításában. Az emberek és nemzetek az őket megillető jussukat védik és igazságukat követelik, és ha úgy érzik, hogy a jogszabály átmenetileg nem fedi az igazságot, mindent megtesznek a jogszabály megváltoztatására, hajlandók jogaik kivívására szabadságharcot folytatni, a nemzetek magukra veszik a háború áldozatát.

Nem hisszük, hogy az így felfogott jognak: a jogosságnak eszméje valaha is elhalványulhatna az emberek és nemzetek lelkében; sőt úgy érezzük, hogy az elemi erővel fog előbb-utóbb kitörni. Az a sok megpróbáltatás, amelyen Európa nemzetei átmentek, kell, hogy meghozza jutalmát. Annyi értéket vesztettek az emberek életben, egészségben, javakban, hogy legalább a részbeni jóvátételre, kárpótlásra «jogot» kell biztosítani. Annyi életlehetőségről mondtunk le, - éveken, sőt évtizedeken keresztül szabadságainkban annyira korlátoztak, hogy a «szabadságok» visszaállítása, a szabadságjogok biztosítása nélkül csak teljes lelki meghasonlás következhetnék be. Ha megint jogosulatlan békediktátumok kötnének gúzsba nemzeteket, darabolnának szét életegységeket, ez újabb háborúba és teljes pusztulásba vinné az európai kultúrát.

Hogy a jogeszme a világháború mindent pusztító fergetegében erejéből engedni volt kénytelen, azon nem lehet csodálkozni; amikor annyi erkölcsi és anyagi érték megy veszendőbe, az általános értékcsökkenés hatása alól a jogeszme sem vonhatta ki magát. A baj talán nem is annyira ebben van, mint inkább abban, hogy ezt az értékcsökkenést sokan a teljes elértéktelenedés lépcsőjévé szeretnék tenni, és a jogeszme helyébe más ideálokat kívánnának ültetni. Azt, ami válságos korszakban kényszerűségből állt elő, mint fejlődést, mint a jövő útját kísérlik meg beállítani, és programmá teszik.

Meggyőződésünk, hogy a háború után mindent elsöprő, dinamikus erővel fog érvényesülni a követelés: igazságot! Igazságot az embereknek és igazságot a nemzeteknek! A nyugodt alkotó munka, az emberi megélhetés biztos lehetőségét az embereknek és békét, méltó érvényesülést, igazságos összeműködést a nemzeteknek. Szabadságot az egyeseknek, hogy mindenki szabadon fejthesse ki erőit és képességeit az egyéni és nemzeti célok szolgálatára; szabadságot a nemzeteknek, hogy saját életrendjük szerint rendezkedhessenek be, és részt vehessenek az emberiség együttes alkotó munkájában. Mert ha a létesítendő új rend nem ezt az igazságot és szabadságot akarná érvényre emelni, megint csak rövid életű lenne, újabb megpróbáltatások, háborúk magvát hordaná magában, tehát önmagát döntené veszélybe, és az emberiség újabb millióit a pusztulásba.

Talán azért is nem érkezhetett el eddig az emberiség túlnyomó része által annyira óhajtott béke ideje, mert az egymással szemben álló államok kormányait még mindig hatalmi célok hevítik, s a ma elkövetkezendő döntés így még nem jelenthetné az igazságos békét. Az egyik vagy másik államcsoport győzelme még mindig homlokegyenest ellenkező, vagy legalább lényegesen eltérő megoldást hozna, holott az igazság csak egyféle lehet, és azt csak valamennyi nemzet együttes munkával valósíthatja meg.

Tehát igazság és szabadság azok a vezércsillagok, amelyek időközönként elhalványulhatnak az emberek lelkében, de mindig új fényre lobbannak, mert olyan értékek, amelyek nélkül lealacsonyodik az emberi élet, korlátozódik az érvényesülés. A jogtalanság és önkény csak átmenetileg mutathat fel sikereket, és csak célt tévesztett és válságos korokban lehet életideál; megnyugvást, békét, tartós alkotó munkát csak a nemzeti akaraton nyugvó szabad államberendezkedés és az igazságos jogrend biztosíthat. Csak az ilyen állapot teszi lehetővé a népi erők szabad érvényesülését és a közérdek megvalósulását is.

A közérdek ugyanis nem megsemmisíti az egyéni érdekeket, de összeegyezteti. Ahogy az ember csak szabad társadalmi berendezkedésben lehet igazán szabad, tehát a közszabadság az egyéni szabadságok nélkülözhetetlen előfeltétele, éppúgy az egyéni érdek is csak a közérdek korlátai között érvényesülhet. A szabadság és igazság fogalmához hozzátartozik, hogy az egyes jogai ne sérthessék meg mások jogait és a közérdeket. Tehát a túlzó individualisztikus felfogás engedni kénytelen a közérdekűség, a szolidaritás kívánalmainak. A közérdek korlátai között azonban a köz védi és biztosítja az egyén szabadságát, biztosítja a közjavakban való részesedését, és hozzájuttathatja az egyest azokhoz a javakhoz, amelyekre munkája eredményeképp joggal van igénye, amelyeket azonban egyéni erői tökéletlensége folytán megszerezni képtelen lenne. Viszont minden termelő erőnek köztulajdonba vétele, az állami irányításnak az élet minden területére való kiterjesztése, a teljesen kötött gazdálkodás természetesen az egyéni szabadság teljes megsemmisítését jelenti, előbb-utóbb az egyéni kezdeményező erő elsorvadását vonja maga után, és így ellentétes a velünk született ösztönökkel, meghamisítaná az emberi élet természetes alaptörvényeit.

Az egyéni és közérdek igazságos és korszerű határát megállapítani a jognak a feladata. A jog határozza meg szabatosan, [hogy] meddig terjed az egyesek szabadsága, ezt azonban meg is védi mások túlkapásai és a hatóságok önkénye ellen; korlátozza is az emberi szabadságot, de ez nem önkényes, hanem önként vállalt korlát, mert hisz azt alkotmányos államban maguk az érdekeltek határozták el többségi határozattal. Minthogy a jog helyesen csak a közösség akarata lehet, a jog biztosítja, hogy ez a közösségi akarat valóban érvényesüljön; tehát ne egyesek helyettesíthessék be egyéni elképzeléseiket államakarat gyanánt, hanem a törvény szava uralkodjék, vagyis az az életrend, amit a nemzet dolgozott ki és állapított meg közös elhatározással a maga részére. Lehet, hogy ez az életrend abszolút mértékkel mérve mutat fel hiányokat, indokolatlannak látszó különösségeket, de mégis így tartozik hozzá az illető nemzet életfelfogásához, és attól eltérni a nemzeti jellem megtagadását jelentené. Ahogy számolni kell az egyeseknek a természet által oly változatossá tett tulajdonságaival, úgy épp a népi irány megkívánja, hogy alkalmazkodjunk a nemzeti lélek századokon át megmutatkozó irányaihoz, amivel a nemzeti jog indokoltsága magától adódik.

Általában vigyáznunk kell arra, hogy az élet alkossa a törvényt, s ne a törvénnyel igyekezzünk az életet eltéríteni a természet által kijelölt medrétől. Csak az élethez alkalmazkodó, és nem az azt felforgatni kívánó szabályok számíthatnak tekintélyre és sima végrehajtásra. Hisz az igazság az élet szava, és a jognak ezt az igazságot kell meghirdetnie, különben az élet túlteszi magát rajta; ez az államon belül forradalmakban, az államok között háborúban robbanhat ki. Mindkettő nagy megrázkódással, erőpazarlással jár, és megelőzésük azért közérdek; a megelőzés pedig csak igazságos állami és nemzetközi jogi rend létesítésével lehetséges. [8]

Az igazságos állami jogrend az egyéni jogok pontos megállapításával és védelmével, a hatósági jogkörök szabatos elhatárolásával biztonságot, nyugalmat teremt; a kulturális és gazdasági erők érvényesülése a megállapított közérdekű korlátok között nemcsak akadálytalan, de állami támogatást élvez, és így a nyugodt fejlődés minden lehetősége adva van. Az igazságos nemzetközi jogi rend a nemzeti igények érvényesülését, a legmegfelelőbb határokat, a kisebbségek védelmét, az államok békés összeműködését hivatott megvalósítani és fenntartani. Az igazságos állami jogrend megfelelő részt biztosít a nemzet javaiból a nemzet minden arra méltó tagjának, és így nem lehet más, mint szociális; az igazságos nemzetközi jogi rend megfelelő helyet biztosít minden nemzetnek és népnek, és így művelt nemzetek között nem enged erőszakos elnyomást, nem ismer kényszerű életteret vagy érdekszférát.

Méltán vethetnék ellen, hogy az igazság sokszor nehezen ismerhető fel, és az életviszonyok folyton változnak; tehát igazságos jogi rendet létesíteni majdnem lehetetlen, s ami ma talán még igazságos, az holnap már méltánytalanná, visszássá válhatik. Valóban, az igazságot teljesen megállapítani nem, hanem csak keresni -, elérni nem, hanem csak megközelíteni lehet; és az is igaz, hogy az igazság korszerű, tehát koronként alakul. Mindebből azonban csak az következik, hogy a jogrendet nem szabad megmerevíteni. A jogrendnek is alakulnia kell, hogy folyton tökéletesedhessék; ezért a helyes jogrendnek úgy belső államjogi, mint külső nemzetközi jogi vonatkozásban biztosítania kell a nyugodt átalakítás, a folytonos fejlesztés sima lehetőségét. Hogy társadalmi osztályoknak és nemzeteknek ne kelljen a forradalom vagy háború fegyveréhez nyúlni, hanem békés eszközökkel, az állam és világ megrázkódása nélkül elérhessék jogos céljaik megvalósítását. Ha például a Nemzetek Szövetsége nem ragaszkodott volna a Párizs-környéki békék által megszabott keretekhez, hanem hivatása magaslatára emelkedve élt volna a szükséges és igazságos fejlesztés jogával, az új háború talán elmaradhatott volna. A jog lényegéhez tehát a békés fejlődés lehetősége fogalmilag hozzátartozik; mert természetesen inkább a fontolva haladás, mint a forradalmi átalakítás felel meg az élet és fejlődés törvényeinek. Amint XII. Pius pápa mondta idén pünkösdkor : «nem a forradalomban, de az egyetértésen alapuló fejlődésben van az üdvösség és az igazság». [9]

Az így felfogott jog tehát nem lehet semmiféle jogos érvényesülés akadálya, önkény alapja, eredményességnek gátja. Ha a jogállamiság korszaka valóban lezárult volna, az nem haladást, hanem visszaesést jelentene; ez a visszaesés azonban nem lehet végleges, a jogeszme nem halványulhat el az emberiség lelkében. Az eredményességre törekvés tetszetős jelszavának hangoztatása és a jogeszmével való szembeállítása csak a diktatúrát és önkényt akarja fedezni; mert lehet-e nagyobb eredmény és tökéletesebb rend, mintha az államban a jogi formába öltözött nemzeti akarat uralkodik, és a nemzet az eredményt nem biztosító és az akaratával nem egyező szabályokat bármikor átalakíthatja. Aki a rossznak tartott, mert szerinte nem elég eredményes szabály megváltoztatására nem ezt az alkotmányos utat választja, az meghamisítja a jog fogalmát; az alkotmányosság mellőzése vagy megkerülése nyilvánvalóvá teszi, vagy legalább is azt a látszatot kelti, hogy a nemzeti akaratot akarja kijátszani vagy félreállítani.

XII. Pius pápa 1942. évi karácsonyi rádióbeszédében meggyőző erővel mutatott rá a jog nagy jelentőségére a jövő társadalmi rend kialakításában. [10] Kiemeli, hogy «a jogrendnek nem az a rendeltetése, hogy uralkodjék, hanem hogy szolgáljon. Igyekezzék kifejleszteni és gyarapítani a társadalom életerejét céljainak dús sokféleségében. Segítse tökéletesedésre békés együttműködésben az egyes erőket, és védje meg azokat megfelelő tisztességes eszközökkel minden ellen, ami teljes érvényesülésüket hátrányosan befolyásolja.» «A társadalom végső, mélyenfekvő, szilárd és alapvető irányelveit emberi elme beavatkozása meg nem támadhatja. Letagadhatják, semmibe vehetik, megszeghetik, megvethetik, de soha el nem törölhetik jogi hatállyal. Bizonyos, ahogy az idők változnak, változnak az életkörülmények is, de mégsem lehetséges teljes űr, sem tökéletes szakadék a tegnap és a ma joga között, népi politikai rendszerek és alkotmányok eltűnése és új jogrendek között.» «A jogrendnek [...] az a magasztos és nehéz feladata, hogy biztosítsa a békés érintkezést mind az egyének között, mind a közületek között, mind pedig ez utóbbiak belső életében.» Hibáztatja a pápa a jogi pozitivizmust, «amely pusztán emberi törvényalkotásnak megtévesztő felségjogot tulajdonít, és egyengeti az utat a törvénynek az erkölcstől való végzetes elszakadásához.» Egy nemzet, faj vagy osztály sem foglalhatja le a maga részére a jogérzéket, mint végső parancsot; sem az állam, sem valamely érdekcsoport nem lehet mentes az ellenőrzéstől és bírálattól. A szeretet és jog között nem lehet ellentét vagy vagylagosság, hanem csak egység, mert mindkettő ugyanazon isteni szellem kisugárzása, és mindkettő az emberi szellem méltóságának megvallása.

A pápai beszéd öt pontban foglalja össze az emberi társadalom rendjének és megbékélésének alapelveit. Ezek a pontok: (1) visszaadni az emberi személy méltóságát és jogait; (2) megvalósítani a társadalom egységét és védeni a családot; (3) elismerni a munka méltóságát és jogait; (4) helyreállítani a jogrendet és (5) keresztény szellemű államéletet és államvezetést kialakítani. Látjuk tehát, hogy a pápa a jognak a mai világválság rendezésében milyen döntő szerepet biztosít.

Ami különösen a jogrend újjáépítését illeti, fel kell szerinte szabadítani a jogérzéket a pozitivizmus és haszonelvűség hátrányos befolyásától, és fel kell ébreszteni «az emberekben az Isten legfőbb uralmán nyugvó és minden emberi önkénytől megóvott jogrend tudatát». Az Isten által alkotott jogrendből folyik az ember joga a jogbiztonsághoz. A jogrend az ember viszonyát embertársaihoz és hatóságokhoz világosan megállapítja, és az ember elidegeníthetetlen jogait megvédi minden emberi hatalom támadása ellen. A jogrend feltételei : a) olyan bíróság, amely csak a jogszabályok alapján ítél; b) világos jogszabályok, amelyeket népi érzésre és hasznossági tekintetekre hivatkozással nem lehet felforgatni ; c) annak elismerése, hogy az állam és szervezetei az egyesek jogait sértő intézkedéseket visszavonni és jóvátételt adni kötelesek.

Illetékesebb helyről és meggyőzőbben még nem hirdették meg a jognak ezt a felmagasztalását. És meg vagyunk győződve, hogy ez a meghirdetés az emberiség közös vágyát és reményét fejezte ki. Ha nem alacsonyítjuk le a jogot önkényes, az erkölcsi alapelveket sértő rendszerek eszközévé, ismét el fogja nyerni az emberi társadalomban azt a tekintélyt, amely alkalmassá teszi nagy, nemes feladatainak betöltésére. A jogrend, a jogállamiság és az alkotmány fogalmai ismét visszanyerik vonzó erőiket, és így ismét teljesíteni tudják az igazság, az egyéni jólét és az emberi haladás érdekében nélkülözhetetlen hivatásukat.

A magyar nemzet mindig a jog és törvényesség alapján állt. Egyrészt nem kívánt túlterjeszkedni a természet által részére kijelölt határokon, másrészt e határokon belül a népek békés együttélésének programját vallotta. Szabadságáról és függetlenségéről soha le nem mondott, e javakért évszázadokon át folytatott harcokat, de e szabadság részesévé tette a nem magyar ajkúakat is, és más népeket leigázni soha nem akart. A pápa által küldött Szent Korona erkölcsi ereje képezte az összetartó kapcsot, amely Közép-Európában rendezett állami életet volt hivatva teremteni. Államiságunk fejlődésére a keresztény világnézetnek döntő befolyása volt, hiszen Szent István államalkotása a kereszténység elvein nyugodott, és fiához intézett Intelmei az erkölcsi elvek döntő szerepét mutatják. E keresztény felfogás volt a kiinduló pontja az állam alkotmányos irányú alakulásának is. Werbőczy Hármaskönyve a jog fogalmát az erkölcs alapjára építi. E jogrendszer erkölcsi erejét mi sem mutatja jobban, minthogy minden kényszer nélkül jött létre, maradt érvényben, és lett összetartó kapocs az erkölcsi elvek ellenére szétszakított magyar haza részei között. A magyar nemzet mindig a szabadság és alkotmányosság tántoríthatatlan híve volt, a nemzet befolyását a közhatalomra az országgyűlés és a vármegyei önkormányzat útján érvényesítette. A magyar alkotmányfejlődés szakadatlan; mi alkotmányunkat soha félre nem dobtuk, ki nem cseréltük, azt forradalom soha fel nem forgatta, az sohasem vált «koreszmék» egyszerű függvényévé. Koreszmék helyett a magyar nemzet életfelfogását tükrözi, századokon át kifejlődött életrendjét foglalja keretbe.

Hogy a jogszabály nem feltétlenül jogos szabály, arra meggyőzően mutatott reá nálunk már Kossuth Lajos, mondván: «Jog, törvény - nem mindig egyértelmű. Lehetnek, vannak jogtalan törvények is».«[...] oly törvényekről is tud a történelem, amelyek valóságos államcsínyek.» «[...] a tirannizmusnak nem ismerem veszélyesebb nemét, mint amely törvény iránti engedelmességre hivatkozva, rontja meg a törvényt, s dönti meg az alkotmányt.» [11] Másutt azt mondja Kossuth: «a polgári szabadság abban áll, hogy önkénynek nem, hanem a mi hozzájárulásunkkal alkotott törvénynek igenis engedelmeskedni tartozunk: szabad ember tehát szereti a kormánynak törvényszerű erejét, mert ettől várja jogainak, ettől azon szabadságának oltalmát, amely a nemzet törvényei iránti engedelmességgel ugyanazonos. [...] Mert mi legyen szent, ha hogy a törvény nem szent? [...] Uraim! Aki törvényt nem ural, az vagy előbb-utóbb anarchiába vész el, vagy mást uraland. Pedig csak a törvény uralma nem nyom. Minden más - járom; ez szabadság !» «És a látványok legfölségesebbje egy szabad nemzet, melynek önálló meggyőződésben az élet és érdek ezer ösvényén szerte törekvő minden tagjait egy szent kapocs övedzi körül, és elágazó tehetségeit közös célokra összpontosítja. És e szent kapocs a törvényesség, az önzés ösztönét felejteni tudó engedelmesség a törvény iránt, melyet mi magunk szabad akarattal hozni segíténk, és nem idegen kény és hatalom rázott nyakunkba mint szolgajármot.» «Törvény a leghathatósabb nevelő, törvény a nemzet erkölcsi állapotjának egyik legbővebb kútfeje.» Arra is reámutat Kossuth, hogy a törvény hibáinak kimutatása és az annak megváltoztatására törekvés nem jelent a törvény iránt való tiszteletlenséget. [12]

A törvény nagy erkölcsi erejét gyönyörűen jellemezte Deák Ferenc 1861. augusztus 21-én az eredménytelen országgyűlés berekesztésekor tartott beszédében: «A törvény oly nyugalmat ad a léleknek, hogy a legsúlyosabb eseményeket is, ahhoz ragaszkodva be lehet várni, és éppen ez fogja előidézni azt, ami a tűrésnél legfőbb, hogy méltósággal tűrjünk, a méltóságot pedig a törvény adja meg és semmi más». A törvény által adott ez a méltóságos nyugalom rövidesen meghozta gyümölcsét, és a kiegyezéshez vezetett.

A jognak a magyar életben való nagy jelentőségét különösen Apponyi Albert hangsúlyozta: «Voltak nemzetünknek viharos és válságos időpontjai, midőn beözönlő ellenséges hadseregekkel, midőn leküzdhetetlennek látszó túlhatalmakkal nem tudtunk mást szembehelyezni, mint a törvény szövegét, és a törvény szövege diadalmaskodott az anyagi erők sokaságával szemben, amelyek ellenünk sorakoztak. Nemzetünk történetének nincs lélekemelőbb mozzanata, mint ez». Apponyi az általános jogtudatot a magyar nemzet roppant erkölcsi erejének minősítette; e jogtudatnak köszönheti a nemzet a múltban fennmaradását, és e tényező elhanyagolásával a jövőben nem volna biztosítva fenntartása. [13] A magyar jogászvilág revíziós gyűlésén 1931 január 18-án azt mondja: «Nemzetünk önvédelmi harcában magasra emeli a jog etikájának zászlaját, és bízik annak győzelmes erejében, mert csak e zászlók alatt találhatják meg az összes nemzetek létüknek, nyugalmuknak, fejlődésüknek biztonságát.» Vajon lehet-e magyar nemzetre korszerűbb eszme ma és az eljövendő békében is, mint a jog erkölcsi ereje? [14]

Úgy hisszük, hogy ez a gyakran jogásznemzetnek minősített magyar nemzet különösen nem lehet hűtlen a jogeszméhez, amelynek mindig bajnoka volt. Alkotmányos múltunk bennünket kiváltképpen arra kötelez, hogy kitartsunk a szabadság, az alkotmány és a jogállam ma sokat tépázott, de örök eszméi mellett. A törvénykönyv volt mindig az egyik fegyverünk, amely nagy megpróbáltatásokon is gyakran átsegített; ebben a magyar Corpus Iurisban tükröződnek a nemzeti lélek nagy vívódásai és válságai, de nagy értékeié s alkotásai is. Mi nem dobhatjuk el ezeket az értékeket, nem tagadhatjuk meg a múlt alkotásait, hanem azokra kell építeni az igazság és jog fáklyájától vezetve, a magyar jövőt.

A jogeszme örök értékű eszme. Átmenetileg elhalványodhatik, félreismerhetik. De a jogérzéket Isten oltotta belénk, s annak kiirtása az ember lealacsonyodását jelentené. Ha nem lennének tiszteletben tartott jogaink, az ember elvesztené öncélúságát, a polgár valóban csak alattvalóvá, rabszolgává, gépalkatrésszé válna. Az emberi méltóság megőrzését, földi rendeltetésünk betöltését, a közügyekre való befolyást csak a jog, a jogrend és az alkotmány biztosíthatja; ezért a jog oda tartozik az emberiség rendjének nélkülözhetetlen alapelvei közé. Nem koreszme, de örökös eszme, amelynek ma csak az ad korszerűséget, hogy több évtizedes háttérbe szorítás után, az erőszak és önkény korszaka után vissza kell állítani becsületét, hogy ismét elfoglalhassa helyét az államok belső életében, és uralkodóvá legyen az államok nemzetközi viszonyaiban is. Ha tehát az eljövendő kor irányelveiről gondolkozunk, reá kell mutatnunk a jogeszme jelentőségének szükséges és elkerülhetetlen megerősödésére. [15] Úgy érezzük, hogy azon fordul meg az emberiség békéje, nyugalma, hogy a jogeszme ismét tündököljön, a jogrend tekintélye helyreálljon, és a jogállam szabadsága és biztonsága adjon éltető levegőt.

*

[1] Az új irányok jellemzését adtam már: A német nemzeti szocializmus jogszemlélete (Magyar Szemle, 1933 december); Új irány a modern alkotmányokban (Magyar Közigazgatás Könyvtára, 1935).

[2] Pannonhalmi Szemle, 1943 október 15.

[3] A Középponti Katolikus Kör kiadványai. 1. szám. 1943.

[4] Törvény és rendelet. In Magyar Szemle, XLIII. kötet, 4. (182.) szám, 174. lap.

[5] A jogállam korszakának felváltását nálunk különösen Magyary Zoltán hirdette meg műveiben. A jogászhivatás mai alábecsülésére jellemzően mutatott reá Hindy Zoltán «Jogászhivatás» című előadásában. (Az Orsz. Nemzeti Klub kiadványa. 58. sz. 1942.)

[6] Hogy a törvényhipertrofia a jogeszmével rendszerint ellentétes, arra már 1931-ben reámutatott Leopold Elemér: A jogeszme alkonya című előadásában.

[7] Elismeri ezt az új eszmék iránt megértést tanúsító Perneczky is (i. m. 111. lap).

[8] «A jog elhajlása az élettől» a címe Vladár Gábor egyik nagyszerű tanulmányának (Orsz. Nemzeti Klub kiadványa, 17. szám.)

[9] Pesti Hírlap, 1943 június 16-iki szám.

[10] Gálla Ferenc fordításában kiadta az Actio Catholica országos elnöksége, 1943.

[11] A jog és törvény viszonyát az igazságszolgáltatásban beható vizsgálat tárgyává teszi újabban Irk Albert (Pannónia Könyvtár, 65. szám. 1943.)

[12] Iratok VIII. 274., XI. 343., XII. 480-481., 142., VII. 408. lap.

[13] 1909. május 13-án tartott doktoravató beszéd.

[14] Deák és Apponyi jogászi szellemét részletesebben jellemeztem a Deák Ferencről tartott emlékbeszédben (Országút, II. évf., 9. szám, 1936 november) és a Szent István Akadémián «Apponyi mint közjogász» címen tartott székfoglalómban.

[15] V. ö. Krisztics Sándor: A jog mint társadalmi irányeszme. (Pannónia Könyvtár, 53. sz. 1942.)

*

In Társadalomtudomány, 23. évfolyam, 4-5. szám (1943), 365-380.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés