A rejtelmes anyag itt van az ólomgömbben, csak egy csipetnyi, de ez a csipet oly sok, hogy még egyszer ennyiért sok országot kellene bejárni. Itt lebeg fölöttem, több mázsa ólomba szorítva, mint a fenevadak a páncélos ketrecbe. Úgy lebeg mégis, csüggve a mennyezetről, a szoba díszhelyén, mint a tabernákulum valamely szentélyben. Hallottam afrikai törzsekről, barbár kultuszokról, ahol istenként tisztelik az elfogott fenevadakat, s ketrecük a szentek szentjében áll. Ez a szentély itt egyébként nagyon egyszerű és szinte puritán. A bennelakó Hatalom nem szorult pompára. A kamra kicsi és dísztelen, s eléggé félhomályos, mert egy nagy ház földszintjén van, s egy apró, ferencvárosi udvarra néz. Bútor nincs is benn, a gépeken és a heverőn kívül. A heverőt kínpadnak is mondhatnám, noha testi kínról nincsen itt szó. Ahogy rajta heverek, voltaképp nem érzek semmit. A Hatalom homályba rejtőzik. Sugarai titkos erővel szüntelen verik testemet s bombázzák atomait, de ezt sem látni, sem egyébként észlelni nem lehet. Ha valaki benéz az ajtón, azt gondolhatja, hogy nem történik semmi, s én puszta jókedvemből fekszem a matracos lócán ily furcsa helyzetben, hogy az orrom hegye érinti a lebegő nagy gömböt. Mégis, aki benyit ide valamiért, ápolónő vagy doktor, sietve és szinte izgatottan menekül ki a lehető leghamarabb, mintha csakugyan valami oroszlánketrecbe jutott volna. A szobát rejtelmes áramlás tölti be, veszélyes és hatékony hullámok cikáznak a levegőben.

Én azonban itt fekszem, mintegy a tüzelés fókuszában, védtelen kitéve a fölszabadult erőknek, melyek számára sem ruha, sem bőr, sem csont, sem semmiféle vaspáncél nem akadály. Kényelmesnek alig mondható a helyzet, mindig meggémberedve kelek föl, ha letelt az óra, s mindig bizonyos szorongással fekszem le, mintha csakugyan kínpadra feküdnék. Az a kényszerképzetem, hogy a többmázsás gömb leszakad és agyonzúz. A jelzőóra egyhangúan ketyeg és kétpercenként csendül, mint valami pokolgép. Feszülten várom és számlálom a csengéseket. Mentül nagyobb a szám, annál közelebb a szabadulás. Hatvan perc harminc csengés. De el-eltévesztem az olvasást, valami furcsa kábultság lep meg, fogalmak helyett csak képekben tudok gondolkozni. Elképzelem a különös óra számlapját, amelyen fantasztikus módon visszafelé jár a mutató. Látni nem látom, mert, ahogy mondtam, alig látok valamit a nagy gömbön kívül. A zománcozott fém simán domborodik fölöttem, lassanként szinte hipnotizál villogása, néha vágyam támad megsimogatni, de tudom, hogy hideg és kemény. Kontrasztul egy asszony bőrére gondolok. Hamar elhessegetem ezt a gondolatot, mint méltatlant a helyhez és stílszerűtlent az alkalomhoz. Itt a szigorú, hideg fémek birodalmában vagyok, távol az asszonyi puhaságoktól. Csak a szemem sarkával látom a gömbön túl a tükör egy karéját, amelyből a szomszéd szobában figyelik esetleges mozdulataimat az ápolónők. Ezen a tükrön néha átleng egy-egy kék-fehér nőalak, mely szinte kétségesnek, valótlannak hat, testtelen, egysíkú jelenség, a látómező szélén, a ferde tükörben. Ennyi  a külvilág.

Viszont itt van a nagy gömb, egészen közel, kemény testi domborúságában, súlyával és tömörségével, orromat érintve s titkos hatásokat bocsátva rám. Itt fekszem délelőtt, itt fekszem délután, merőn reászögezve szememet, egyedül a szobában, mint egy kristálynéző fakír, s lassanként minden gondolatom erre a villogó gömbre vetül, az egész világot ezen keresztül látom. Mint a fakír a kristályban, víziókat látok a gömbben, melyek csodálatos tisztaságban állnak előttem, élesebben a valóságnál. A zománcos felület nem egyszínű, fekete és sárga márványzatok szelik át szabálytalan cik-cakokban, melyek közt hasrafekszik s szivárványozva imbolyog az ablakok visszfénye mint a szappanbuborékon. Mindezek a fények, színek és hajlások kaleidoszkópszerűen összejátszanak szememben, tornyok épülnek s omlanak le újra, arcok vigyorognak és sápadnak, a legváratlanabb képzeletek elevenednek meg, majd ismét elpattannak, semmivé lesznek, mint hab a vízen, vagy filmkép a vásznon, a gömb hullámzik, a cik-cakok vonaglanak, s én csak fekszem alatta, gyógyulásra váró, mozdulatlanságra ítélt páciens, rejtelmes befolyások kereszttüzében, a nagy, lebegő súly alatt, mely ha leszakadna, tüstént összezúzna.

Karácsony közeleg, s be kell látnom, hogy ez az írás nem valami karácsonyi hangulatú. Karácsony a közösség ünnepe; kit érdekelhetnének ilyenkor a beteg ember különleges élményei, aki itt hever, kívül a világon? Mikor a világ tele izgalmakkal melyek mindenkit érintenek, félelmekkel és betegségekkel, melyekhez képest egy ember sorsa elenyésző és érdektelen, akármilyen különleges is, vagy annál inkább! De éppen ha erre gondolok, mégsem látom a sorsomat annyira különlegesnek; úgy érzem mintha az egész világ ekként feküdne valahogy, titkos befolyásoknak kitéve, megmeredten, egy nagy lebegő súly alatt, s minden pillanatban rettegve, hogy a súly rászakad, a végső Katasztrófa bekövetkezik ... Nem, nincs lekötve és mégsem tud fölkelni, kábultan és rémálmokban riadozva fekszik: micsoda orvos rendelte ezt a szörnyű kúrát? Talán csakugyan ez kell a világ gyógyulásához, ez a rémült és tehetetlen zsibbadtság egy rettenetes veszély Damokles-kardja alatt, s a Megváltó titkos ereje magából a fölöttünk lebegő veszedelemből tör elő, mint a rádium-sugárzás az ólomgömbből, rejtve és rejtelmesen, a gyógyító hullámok szerte cikáznak már s munkálnak bensőnkben, ha mi nem is látjuk, nem is érezzük, még csak nem is sejtjük. Ahogy a rádium hullámait sem lehet közvetlen látni, vagy érezni.

De mindez csak hiú képzelődés. Fekhetem én itt bízvást és nyugodtan, az ólomgömb aligha szakad rám; s viszont ki tudhatja a hullámokat amik ottkünn a világban cikáznak? A szellem ereje ismeretlenebb mint a rádiumé. Ez a titokzatos helyiség, kínzókamraszerű berendezésével, melynek szigorú pamlagán oly szorongva terülök el, igazában bátorságosabb s távolról sem oly csodaszerű lehetőségekkel izgató, mint odakünn a mindennapi élet, amelybe pedig úgy menekülök innen, a kezelés után, mintha az ágyútűznek kitett őrhelyről menekülnék a fölváltáskor. Inkább kívülről kellene menekülnöm ide, mint egy nyugalmas fedezékbe, egy szerencsés pontjára a frontnak, ahol egyelőre csak atomokat bombáznak, rádium-ágyúból.

Ez voltaképp sokkal kevésbé fantasztikus. Kijózanodva tekintek a gömbre, s mintha erre a gömb maga is kijózanodna. A kristálynéző látomásai eltűntek, megint csak egyszerű, sima glóbusz domborul fölöttem, akár egy földgolyó. A márványos mintázatban most tengereket és szigeteket látok, kontinenseket és jégsarkokat, s a jelzőóra egyik csengésétől a másikig, e végtelennek tetsző két perc alatt, megpróbálom kirajzolni a hatalmi vonalakat:. íme Japán, Kína, amott van India, itt az óriás Oroszország, és így elérek, medveháton, Európába, melyet valamikor megszoktam a béke és kultúra lakhelyének tekinteni. S amint Európa mappáját vizsgálom, hirtelen ijedtség borzong végig rajtam: hiányzik Magyarország! Csakugyan, hazámat hiába keresem, eltűnt a vonalak zűrzavarában. Mindenáron meg akarom találni, kirajzolni az előttem kavargó foltok készletéből, belelátni valamely különféleképpen interpretálható alakzatba; de ez sehogyse sikerül. Zavar az, hogy a gömb oly közel van a szememhez; s aztán rájövök, hogy nem is tudok pontosan visszaemlékezni a csonkaország formájára, holott milyen tévedhetetlenül látom magam előtt ma is a régi, nagy Magyarországét!

Babonás leszek, úgy érzem, valami rossz jel ez: nem lelem szegény otthonomat a kerek föld hátán. Behunyom a szemem, s próbálom magam elé idézni a kislányom földrajzi füzeteit és atlaszait: ezeknek lapjairól ismerem legfőként a megcsonkított kishaza alakját. A képzelet erőltetése fáraszt már, egy pillanatra talán el is szundítok, ami, azt mondják, mindenkivel megtörténik, aki az ólomgömb alá fekszik. Talán a sima felület villogása van olyan hatással az idegekre, mint a hipnotizőr ezüstkanaláé.

Mikor ismét eszméletre térek, hirtelen elvesztem minden tájékozódásom; szemem még becsukva, egy szívdobbanásnyi ideig azt sem tudom, hol vagyok. Úgy tetszik, a földön fekszem, sőt keresztben valami országúton; távoli gépzúgást hallok, mingyárt eltaposnak. Azt az egvet tudom, hogy innen fölkelni nem lehet. De fölcsöng a jelzőóra, kinyitom szememet, s most már egészen fölébredtem. Hányadik csengés lehetett? Hány perc van hátra még? Szeretnék nem gondolni erre, mert nincs nagyobb kín a várakozásnál. Sohasem bírtam a várakozást. S egész életem csupa várakozás! Ha például legalább olvasni lehetne itt! De ez már csak a gömb miatt is képtelenség. Visszatérek hát gondolataimhoz.

Nagyításhoz kattints a képre!

Magyarország áll előttem megint, de nem a csonka, hanem az igazi, a történelmi Magyarország, a kerek, ép vonal, mely gyermekkorom óta belém idegződött, melyet oly természetesnek, magától értetődőnek éreztem, mint egy egészséges élő test sziluettjét. Szinte szerelmes voltam ebbe a vonalba, ez volt az én első szerelmem, még az Asszony előtt! S amint elképzelem ezt a gyönyörű, élő testet, első szerelmemet, megint elfog a kínzókamrák hangulata. Az egész világ egy roppant kínzókamra, amelyben a legszebb élőket megcsonkítják, fölnégyelik, tapossák, láncrafűzik. Szép kis karácsonyi hangulat, gondolom magamban. De nyugodtan fekszem Faust orvos kínpadján, ahol végre is titkos gyógyító erők a megváltás távoli reményét sugározzák belém... A jelzőóra megint megcsendül, élesen hasítva idegeimbe, s én megrezzenek, mintha a kínzásra megadott jel volna. De nyomban utána fölhangzik a másik csengő, amely a kezelés végét jelzi, s ez gyönyörűen zeng, ezüstösen, mint egy ujjongás, mint a karácsonyfa csengője, angyalok csengője, megváltás harangja! Csikordul a gömb, és lassan, recsegve kezd fölfelé emelkedni, a mennyezet felé. Fölülök, még lassabban, nehezen, csontjaim eresztékei is csikorognak, milyen szörnyen zsibbadt vagyok! Akárcsak Magyarország.

*

In Pesti Napló, 89. évfolyam, 271. szám (1938. december 25.), 1-3.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés