Megtaláljuk a reformgondolatot a XVIII. és XIX. évszázad országgyűléseinek, a rendi országgyűlések országos (regnikoláris) bizottságainak tárgyalásaiban, a XIX. évszázad utolsó évtizedeinek és a XX. évszázad első négy évtizedének tudományos és politikai irodalmában is.

A közigazgatás reformjának kívánalmával egyidejűleg, ugyancsak a török háborúk után, született meg a magyar népnek az a másik nagy életkérdése, amelyben szintén a magyar múlt és jövő tükröződik: a földreform követelménye. Az előb­binek, nevezetesen a közigazgatás reformjának, már majdnem mai értelemben vett kísérletét látjuk a XVII. évszázad végén a Kollonich-féle „Szervezési munkálat"-ban (Einrichtungswerk), míg a második, a földreform szüksége és gondolata ugyanebben az időben az „Újszerzeményi Bizottság" (Neoaquistia Commissio) munkájáig megy vissza. E bizottság működése tudvalevőleg a kezdete a magyarországi mamutbirtokok kialakulásának. Arra a nemzedékre, amely a magyarság e két nagy életkérdését áldozatos lélekkel meg fogja oldani, a késői korok magyarsága bizonyosan háládatos szívvel fog visszaemlékezni.

Általánossá vált az a felfogás, hogy e két feladatnak idejében való meg nem oldása okozta a magyarság irtózatos megcsonkítását: Trianont. A magyarságban Trianon óta jelentkező messianizmusnak szintén e két „a kor véres nagy kérdésének" megoldatlansága az oka. A magyarság érzi, hogy nemzeti tragédiájának forrásait kutatva a török háborúkig és az utána következő korszakig kell visszamennie, mert az ott elvetett mag hajtott ki Trianonban. Ezért gondolunk belső remegéssel, a múltba és a jövőbe révedező szemmel a szörnyű végzetre: mi lesz, ha az újabb próbatétel ideje azokat ismét megoldatlan állapotban találja?

E tanulmány a két nagy kérdés közül a földbirtok helyes megoszlását nem érinti, s csupán a közigazgatás reformjával foglalkozik. E cél szolgálatában őszintén be akar számolni arról, milyen utat tett meg s miként alakult, módosult a közigazgatás reformjának (racionalizálásának) gondolata; mit váltott be a hozzáfűzött reményekből; nem állanak-e a bürokratizmus elleni harc útjába olyan sziklafalak, amelyeken megtörik minden jóravaló szándék; vajon az egész állami, gazdasági, szociális élet szédítő elbürokratizálódási folyamata megállítható-e, indokolt-e a közvélemény bizalmatlansága minden reformígérettel szemben, elmondván a székely népballadával: ,,amit raktak délig, leomlott estélig, amit raktak estig, leomlott reggelig"; helytálló-e a közönségnek az a panasza, hogy meddő maradt a múltban, s meddő marad a jelenben minden javításra való törekvés? Számot kell adni arról, hogy akik e téren dolgoznak, vajon nem örök meddőségre kárhoztatott gondolatnak a megszállottjai-e, akik „sub specie aeternitatis" dolgoznak a gyakorlati élettel való minden kapcsolat nélkül, s egyben minden gyakorlati haszon nélkül is, hanem hívő emberek, akiknek meggyőződésük, hogy munkájukat előbb vagy utóbb siker koronázza? Igaz-e az a minduntalan felhangzó vád, hogy maga a bürokrácia az akadálya minden kormányzati és közigazgatási téren való haladásnak és róla pattan vissza a kormányok minden ígérete. [1] Helytálló-e az a sok panasz, hogy a magyar középosztály s ennek keretében a köztisztviselő még mindig nem találta meg helyét a modern gazdasági viszonyok közepette; [2] helytálló-e az a széltében-hosszában hangoztatott vád, hogy „Magyarországnak két képe van, Magyarország a jelentésekben és Magyarország a valóságban". [3] Igaz-e, hogy „leáldozóban van annak a közigazgatási berendezésnek a napja, amely az osztrák iskola tanítása szerint rendezkedett be Magyarországon. A létszámcsökkentésre ítélt bürokrácia még védekezik, fontosságának igazolására újabb fortélyokat talál ki. De mindez kevés ahhoz, hogy feltartóztassa az idő szekerét, amely átvágtat fölötte. A meghasonlás az élet problémáit másképen néző bürokrácia és másképen megítélő közönség között külön, veszedelmes szakadékot jelent a társadalomban". Igaz-e, hogy ,,a parlamenti munkarend, a minisztériális ügyrend, a közigazgatási szervezet, s ennek a három hatalmas apparátusnak egymáshoz való munkaviszonya, a mai formájában, felülről szétpuhít és elhúz minden reformtevékenységet az idők végtelenségébe". Igaz-e, hogy „a viszonyt - az értelmiség és falu viszonyát - évről évre ridegebbé tette az államigazgatásnak bürokráciába dermedt érzéketlensége, amely a maga aktahalmazai alatt görnyedezve, sokszor csak félt látott abban a névtelen adófizetőben, kinek sorsa felett a földi gondviselés mindenhatóságával rendelkezett". Igaz-e, hogy a „gépszerű bürokrácia ... a tervek végtelen szárnyalását a kartotékok, kérdőívek, sémák, táblázatok és paragrafusok taposómalmába kényszeríti". Igaz-e, hogy „a közigazgatás minden tagozatában olyan súlyos hibákat kell észlelnünk, amelyek kérdésessé teszik azt, hogy gyökeres közigazgatási reform nélkül a gazdasági és társadalmi átalakulás a művelődési megújhodás végbemehet-e." Mert „az unalomig ismeretesek - mint mondják - azok a hibák, elkövetett mulasztások, amelyek közigazgatásunkat terhelik. Szakértők évtizedek óta szinte kísértetiesen ugyanazokkal a szavakkal vázolják a hibákat: a nyolcvanas évek szakirodalma, a század elejének szakirodalma és a mostani szakirodalom legtöbb megnyilatkozása olyan, hogy bármelyik cikket vagy tanulmányt áttehetjük az előbbi vagy későbbi korszakba."

A bürokrácia - Hóman Bálint megállapítása szerint - a legnagyobb ellenálló erő, mely megakadályoz, hátráltat, elodáz, gátol, lenyűgöz és betűbe fojt minden törekvést, mely vele szembekerül. A bürokrácia formákat néz a lényeg helyett. Aktákat gyárt ügyintézés helyett. Álhagyományokat és tehetségtelenséget protezsál a tehetség helyett. A betű igazságát szolgálja a jog, az erkölcs és a szociális igazság helyett. Öncélt lát a hivatali munkában, s nem a nemzet szolgálatát. Ezzel a bürokráciával szemben csak egy fegyverünk van: a jó tisztviselő, aki nem formákon lovagol, hanem dolgozik és alkot, aki nem holt szabályok és élő személyek parancsait teljesíti, hanem gondolkodik és cselekszik, aki nem gőgös bíróként ítélkezik, hanem mérlegel és bírál, s a kritikát elsősorban önmagával szemben gyakorolja." [4]

A minisztériumi bürokráciák - mondja vitéz Keresztes-Fischer Ferenc - öncéllá nőtték ki magukat. Minisztertársaimnak a legnagyobb nehézségeik vannak azzal, hogy a saját miniszteriális bürokráciájukkal kell megvívniuk a küzdelmet." [5]

E megállapításokkal egyezik Vladár Gábor felfogása. ,,Az életet szolgáló bíráskodás és közigazgatás az, amit kívánunk, ami nélkül társadalmi, állami rendet elképzelni nem tudunk; az élettől magát függetlenítő, külön életet élő, öncélú, az élet fölé kerekedni akaró, az életet bilincsekbe kötni igyekvő bíráskodás és közigazgatás az, amit gyűlölünk! A bíráskodás és közigazgatás, ha eltávozik az élettől és lélek nélküli üres bürokráciává válik, létezésének jogosultságát szünteti meg." [6]

A történettudós-művelődéspolitikus miniszter; az alkotó közigazgatást szervező miniszter; a kodifikátor és jogpolitikus: három különböző nézőpont, három különböző gondolatmenet, s ugyanaz az eredmény.

A munka látszólagos sikertelensége, az intézkedések látszólagos meddősége miatt, s az érdekelt közönségnek ezekből származó türelmetlensége ellenére is, fejtegetéseink megokolt optimizmust, másrészt szerénységet hirdetnek. Optimizmust a reformok végül is elmaradhatatlan sikere iránt, szerénységet a végleges eredmény gyors elérését illetőleg. A közigazgatási reform is emberi munka, a munka táplálója, éltető nedve pedig az optimizmus, de a munka maga is mindig optimizmust sugároz ki magából. Szükséges azonban a szerénység is, mert minden reformnak kálváriás útja van. ,,A reformok - mondja egy alkalommal Bismarck - fáradságos munka és kölcsönös előzé­kenység, a lépésről lépésre haladás gyümölcsei; nem szöknek elő Minervaként, készen, Jupiter koponyájából." Egy mai államférfiú, - Roosevelt -, aki megkísérelte alapjaitól kezdve újjáépíteni hazáját, mondja: ,,hosszú és fáradságos munkába kerül rendet teremteni. Éppen ebben az irányban eredmények nem lesznek olyan gyorsan elérhetők, amint azt az egyszerű ember ártatlan együgyűsége képzeli, aki valamely nehéz kérdés felmerülése alkalmából azt kívánja, hogy mindjárt szabadalmi eljárás találtassék ki, amely a kívánt eredményt létrehozza. Az emberi továbbfejlődés nem történik olyan egyszerűen, amint azt általában gondolják. A kormányzás az a művé­szet, amely képes politikai kormányt alkotni és politikai módszert úgy alkalmazni, hogy a politikai alapelvekből oly sok menjen át a gyakorlati életbe, amennyit a közvélemény elbír. " [7]

Minden reform - ez a tragikus vonás benne - már megszületése pillanatában bizonyos mértékig elavult, idejét múlt. Amíg hosszú vajúdás után létrejött, az élet tovább rohant, az életviszonyok már ismét megváltoztak, tovább módosultak, átalakultak, s az újabb reform utáni vágy már csöndben, észrevétlenül dolgozni kezd.

E fejtegetések nem csupán hitvédelmi, apologetikus célokból, nem csupán a „defensio rationalisationis" szolgálatában íródtak, nem csupán önigazolást és a megkezdett munkába vetett hit terjesztését célozzák, de az eszmék tisztázását, a tárgyilagos megítélést is szolgálni kívánják. E célt szolgálja a racionalizálás ügyében kiadott rendeletek és intézkedések tárgyalása, a racionalizálás érdekében végzett munkálatok, tudományos vizsgálatok ismertetése.

Az egyes államok életéből kiragadott példák végigkísérik a fejtegetéseket. Azonban nem az oknyomozó történetíró hézagtalan előadásában jelennek meg, hanem mint bizonyítékok abban a tekintetben, hogy a reform utáni vágy minden időben és minden népnél feltalálható. Ez igazolása annak, hogy csaknem ugyanazok a bajok, hiányok támadtak és támadnak megismétlődve minden országban, minden népnél és minden idő­ben, tehát ugyanazok a bajok várnak és kérnek orvoslást. [8]

A kormányok állítják fel kormányzatuk közigazgatási, gazdasági és szociális alapelveit. Ők jelölik ki a kereteket, amelyek között nemzetüket vezetni akarják. De a közigazgatás, a bürokrácia mindennapi munkájának minősége, lelkes munkája az, ami átvezeti a programokat, elveket, törvényeket és rendelkezéseket a mindennapi munka során az életbe, amitől a nemzet, s az egyes ember jóléte, sokszor egész léte függ.

A közigazgatás minősége magának az államnak: létének, biztonságának, fejlődésének vagy hanyatlásának kérdése. A közigazgatás egyszerűsítésének (racionalizálásának) ügye, sikere vagy sikertelensége, a közszolgálat korszerűsége vagy korszerűtlensége az államvezetés kérdése. Jól szervezett és célszerűen működő közigazgatási apparátus nélkül helyes és eredményes államvezetés el sem képzelhető. E tétel igazolásául elég utalni mindazokra a javaslatokra és kísérletekre, amelyek „államvezetés", ,,a közigazgatás egységes vezetése", ,,az állam reformja" címen napvilágot látnak. A különböző irányt kifejező megjelölések mögött mindenkor a közigazgatási szervezetnek átalakításáról van szó.

A kormányintézkedésekről szóló rész, a felsorakoztatott történeti példák tanúsítják, miként bukdácsol a reform gondolata újrakezdéseken, folyton lehanyatló nekibuzdulásokon át egyik tervezetből a másikba. Nem is fog megnyugodni mindaddig, amíg intézményes biztosítást és biztosítékot nem nyer az állami akarat maradéktalan megvalósítása, ezzel párhuzamosan a gazdaságosság elvének érvényre juttatása és a közönség jobb kiszolgálásának ügye.

A nemzet szervezett erői közül a közigazgatás a maga nagy s kimeríthetetlen erkölcsi, szellemi és fizikai erőtartalékainál fogva a leghatalmasabb és legszámottevőbb. Nem szabad tehát feladni a reményt az ezernyi sikertelenség és megszámlálhatatlan újrakezdések miatt.

Ma nem az a kérdés, hogy a magyar közigazgatás megállta-e és hogyan állta meg a helyét a történelem egyik vagy másik időpontjában, hanem az, vajon megvan-e ma a felkészültsége arra, hogy a mai nemzetvédelmi honvédelmi, közigazgatási, szociális, közegészségügyi és kulturális feladatoknak meg tudjon felelni? Erre a kérdésre nem mi vagyunk hivatottak válaszolni, nem is érezzük magunkat a feleletadásra feljogosítottnak. Ellenben lélekben és a saját lelkiismerete előtt kell igazolnia magát minden hivatalfőnöknek, általában mindenkinek, aki a magyar közszolgálatban vezető megbízást vállalt. 

Az alkotmányjogi reformok és a szociális átalakulás idején őszintén le kell szögeznünk, hogy alkotmányjogi, gazdasági, társadalmi, közegészségügyi reform csak félmunka a megkezdett közigazgatási reform: a közigazgatás egyszerűsítésének (racionalizálásának) befejezése nélkül. [9] Időbelileg megelőzheti más részleges újítás, ha ott már kiérett gondolatot talál a fejlődés. Súlyban, jelentőségben azonban az első a közigazgatási reform. 

A közigazgatás újjászervezése nem függ az államformától és nem érinti a kormányforma kérdését. Egyaránt foglalkoztatja Roosevelt prezidenciális államát, az angol és francia demokráciákat, a rendi államot, vagy az úgynevezett totalitásos államokat.

A stratégia egyik legnagyobb művésze, Moltke, arra a kérdésre, mi az a stratégia, így felel: ,,a „stratégia tanításai kevéssé lépik túl az egészséges értelem első tételeit; tudománynak alig nevezhető; értéke csaknem egészben a gyakorlati alkalmazásban van. Helyes érzékkel kell minden pillanatban a folyton alakuló helyzetet megragadni, azután pedig a legegyszerűbbet  és a legtermészetesebbet határozottsággal es körültekintéssel cselekedni. Így a háború művészet lesz, mégpedig olyan, amelynek sok tudomány szolgál. E tudományok távolról sem teszik a hadvezért, de ott, ahol hiányoznak, mással kell azokat pótolni." [10] 

Ha most arra a kérdésre keressük a feleletet, mit jelent a közigazgatás újjászervezése, a közigazgatás racionalizálása, legjobban Moltke szavainak értelemszerű alkalmazásával válaszolhatunk. A közigazgatás egyszerűsítése (racionalizálása) nem előre megállapítható szabályoknak rendszerbe foglalása, minden időre alkalmas köpönyeg (pallium ad omne tempus aptum), nem általános szabály, amely a felmerülhető ezernyi esetre alkalmazható, nem önálló tudomány, de a tudományok egész sora segíti az érvényesüléshez: közjog, közigazgatási jog, pénzügyi jog, közgazdaságtan, jogbölcsészet, lélektan, logika stb. A racionalizálás az állam vezetésében és igazgatásában azt jelenti, amit Moltke szerint a stratégia a haditudományok között: ,,helyes érzékkel a  minden pillanatban folyton alakuló helyzetet megragadni, azután pedig a legegyszerűbbet és a legtermészetesebbet határozottsággal és körültekintéssel cselekedni."

A nagy államvezetők hivatali munkamódszerének tanulságai

Spengler a német ifjúsághoz intézett felhívásában azt ajánlja, hogy az ifjúság figyelje meg, tanulmányozza és lesse el a nagy államvezetők munkamódszerét. ,,Naponként tanúja vagyok olyan párbeszédeknek - mondja Spengler -, amelyek megijesztenek; naiv javaslatokat hallok alapvető gazdasági újítások céljairól, fiatalemberek részéről, akik soha kohóművet nem láttak, soha egy értekezést a modern hitelügyről nem olvastak. Gondolatokat hallok alkotmányreformról anélkül, hogy halvány sejtelmük volna arról, hogyan kell egy minisztériumot megszervezni, hogy dolgozni lehessen, anélkül, hogy tudnák, mi minden szükséges az ügyek vezetéséhez. Senki sem tanulmányozza a nagy államférfiak: Bismarck, Gladstone, Chamberlain, Poincaré működését. Azt a módszerüket, amellyel kitartó napi munkával naponként kis eredményeket érhetnek el, amelyeknek végeredménye azonban az ő országuk sorsintézésében korszakalkotó." [11]

A filozófus éles szemmel vette észre azt az óriási nevelési lehetőséget, amit a nagy államszervezők példája és munkamódszere magában rejt. A nagy államvezetők - ez a történelem tanulsága - egyben rendesen nagy szervezők is voltak. A Spengler által ajánlott sort természetesen ki lehet és ki kell egészíteni. Így nem szabad mellőzni Nagy Frigyest, [12] Richelieut, Mazarint, Freiherr vom Steint, Goethét, [13] Széchenyi Istvánt, Tisza Kálmánt, gróf Tisza Istvánt, Baldwint, Rooseveltet, Hjalmar Schachtot, a nemzetiszocializmus volt gazdasági diktátorát; a nagy katonai szervezők közül Lyautey marsallt, [14]  a nagy kolonizátort; Haigh marsallt, Hindenburgot, Ludendorffot, Conrad von Hötzendorfot.

A hivatali munkamódszer tanulmányozására bőséges alkalmat nyújt az államférfiak életével és működésével, terveikkel és célkitűzéseikkel foglalkozó kimeríthetetlen irodalom, amelyből néhány tanulságos szemelvényt nyújtunk.

Tisza Kálmán, a tizenöt évig volt miniszterelnök és belügyminiszter a monarchia „első hivatalnokának", Ferenc József királyunknak volt munkatársa, akinek hozzávaló bizalma csak onnan eredhetett, hogy az általa is nagyra tartott hivatalnoki erényeket benne megtalálta. Ferenc József Tisza Kálmán nagy gyakorlati kormányzati és közigazgatási tudását különösen a delegációs tárgyalásokban ismerte meg.

Gróf Tisza István hátrahagyott iratainak 12 hatalmas kötetre tervezett gyűjteménye igazolja, hogy mint miniszterelnök és mint belügyminiszter mily emberfelettien sokat dolgozott. Gróf Tisza Istvánnak, mint az ország első köztisztviselőjének ábrázolása még várat magára. ,,[...] nem volt se éjjele, se nappala, valósággal emberfeletti munkát végzett, különösen a háború idejében. Már első miniszterelnöksége idejében mondta egyszer róla Ferenc József király, aki pedig mintaképe volt a kötelességteljesítésnek, hogy túl sokat dolgozik, inkább másokat kellene dolgoztatnia. Atyjától örökölte azt, hogy a parlament elé kerülő javaslatok mindegyikébe oly részletesen be volt avatva, mint a szakminiszter; néha még annál is részletesebben. Ámde Tisza Kálmán idejében a kormányzati és a parlamenti viszonyok sokkal egyszerűbbek voltak, könnyebb volt felettük uralkodni." [15]

Richelieu, XIII. Lajos nagy bíbornok-államminisztere, Franciaország egyesítője (Unificateur de la France), nemcsak egyidejűleg volt külügy-, belügy-, hadügy-, pénzügy- és tengerészetügyi miniszter, de ő volt a hadsereg főparancsnoka is. ,,A királyi hatalomra támaszkodó diktatúrájával Richelieu tizennyolc év alatt megvetette a modern állam alapjait. Tudta, hogy nem végzett el mindent, de azt is tudta, hogy egyszerre nem lehet mindent elvégezni. De amennyire a helyzetet ismerte, a megtett út alapján megítélhette, hogy utódai előtt minden lehetőség felé megnyitotta az ösvényt. Jól megválogatott, fegyelmezett tisztviselői kar, megzabolázott feudális nagyurak, a maga személyes példája, újra megelevenített hagyományok, a társadalom minden fokán érvényesülő egységes közszellem, jó közigazgatás, amely végre megtanulta, hogy a közszolgálat nem tréfadolog, virágoztatta ki a francia nagyságot, amelynek érdekében mindent feláldozott. Ma már mindenki elismeri: ez volt Richelieu miniszteri diktatúrájának gyümölcse." [16]

Az alkotó közigazgatási szervezőnek gondolatokat ébresztő példaképe Freiherr vom Stein, akinek munkássága azért tanulságos ma is, mert átfogta az egész közszolgálatot az alapoktól a csúcsokig.

Freiherr vom Stein, Poroszország nagy újjászervezője, a napóleoni háborúk idején az egységes Németország első hirdetője, [17] államszervezési gondolataival nem csupán megtermékenyítette hazájának az egész XIX. évszázadi elméleti és gyakorlati közigazgatási munkáját, de híre Németország határain is messze túlért, hatása pedig még ma sem szűnt meg. Semmi sem bizonyíthatja ezt ékesszólóbban, mint az új Németbirodalom egyik legjelentősebb alkotása, az 1935. január 30-i községi törvény (Gemeindeordnung) bevezetése. ,,A német községi törvény azt akarja, hogy a községeket a párttal és az állam-mal szoros együttműködésben a legnagyobb teljesítményekre, és ezáltal Freiherr vom Steinnek, a községi önkormányzat megteremtőjének igazi szellemében az államcél elérésében való közreműködésre képessé tegye. Ez az államcél egy egységes, a nemzeti akarattól áthatott népben a közösség gondolatát újra az egyesek sorsa felé emelni, a közösség hasznát az egyéneké elé tenni képes, a nép legjobbjai vezetése alatt megalkotja az igazi népközösséget, amelyben az utolsó készséges néptárs is az összetartozás érzését találhatja meg. A német községi törvény a nemzetiszocialista állam egyik alaptörvénye. Az általa elő­készített talajban fog az állam újjáépítése befejeződni."

Első minisztersége alatt, 1804. októberétől 1807. január 3-ig terjedő időre esnek az általa javasolt kisebb reformok: a sok panaszra okot adó sóügy (Salzwesen) közigazgatásának reformja; a vámügy alapvető revíziója (1805. szeptember 26.); ekkor terjeszti elő javaslatait a bankügy reformjára (fedezettel bíró papírpénz kibocsátását javasolja az ércpénz rontása helyett); 1805. áprilisában felállítja az Országos Statisztikai Hivatalt (Statistisches Landesamt), amelyből a mai hatalmas „Statistisches Reichsamt" fejlődött ki; az egyszeri jövedelemadónak bevezetését javasolja. 1806. április 27-én készítette el azóta sokat idézett emlékiratát, amelyben a felelőtlen tanácsosok kormányzása helyett kizárólag a felelős miniszterek kormányzását javasolja (,,Darstellung der fehlerhaften Organisation des Kabinets und der Notwendigkeit der Bildung einer Ministerial-konferenz"). [18] Ez utóbbi javaslatát III. Frigyes Vilmos semmiképpen sem akarta elfogadni, viszont Stein vonakodott elfogadni a neki felajánlott külügyminiszterséget, ezért következett be majdnem megszégyenítő módon történt elbocsátása. Az őt meg nem értő uralkodó a franciák elől Königsbergbe való menekülése előtt, Poroszország legsúlyosabb helyzetében, az 1806. októberi saalfeldi, jénai, auerstadti csaták után, amikor a porosz hadsereg megsemmisült, Berlin és az ország nagyrésze francia megszállás alá került, bocsátotta el miniszteri állásából.

1807. júniusában összefoglalja Stein az egész állam átszervezéséről vallott reformgondolatait a „Nassauische Denkschrift"-nek nevezett programjában (Über die zweckmassige Bildung der obersten und der Provinzial-, Finanz-und Polizeibehörden in der preussischen Monarchie").

A tilsiti béke (1807. július) után, 1807. október 4-én III. Frigyes Vilmos újra miniszterré nevezi ki, csaknem teljhatalommal. ruházza fel, és megbízza a porosz állam újjászervezésével. Stein ekkor valósággal közigazgatási diktátor, ő intézi az egész államigazgatást (,,gesammte Staatsverwaltung"). Belügy-, pénzügy- és igazságügyminiszter egy személyben. Döntő befolyást gyakorolt a külügy- és a hadügyminisztériumra. [19] Már 1807. október 9-én megjelenik a porosz „Magna Charta", a porosz jobbágyságot felszabadító királyi rendelet (,,Nach dem Martinitage 1810. gibt es nur freie Leute"). 1808-ban megalkotta és végre is hajtotta a városok önkormányzatáról szóló várostörvényt (Städteordnung). Előkészítette ugyanebben a szellemben a községi torvenyt (Gemeindeordnung), a kerületi törvényt (Kreisordnung).  Ezeket megelőzően az említett "Nassauiscche Denkschrift"-ben nagy, egységes államreform (Staatsordnung) tervezetét alkotta meg.

Ennek lényegét az eddigi kabinet megszüntetésében és vagy államtanács, vagy pedig felelős legfelsőbb hatóságok megalkotásában látta. E hatóságok, amelyeket közvetlenül a király-nak kellene alárendelni, az államigazgatás különböző ágainak egyesítőpontjai lennének. Az államtanács felállítása maga után vonná az ügyeknek a minisztériumok, az egyéb állami és a helyi hatóságok között való új szétosztását.

Nagy munkatársaival, Scharnhorst-tal és Gneisenau-val együtt behozta az ált,alános védkötelezettséget. Megteremtette a Német Türténeti Társaságot. Ö a megindítója a Monumenta Germaniae Historica című kútfőgyűjteménynek.

Stein az egész államot átfogó reformmunkáját a közélet minden egyes fokán keresztülvitt önkormányzat gondolatára építette fel.

Mint a bürokrata szellem egyik legnagyobb ellensége, szerinte a bürokrácia kinövéseivel csakis a teljesen kiépített önkormányzat képes szembeszállni. Hazájának tragikus helyzetében, az ország túlnyomó részének francia megszállása, az állandó háború miatt nemhogy minden gondolatát megvalósítani, de teljesen kidolgozni sem volt módjában. Valójában csak a „Stadteordnung" valósult meg. Állandó és meddő harcot kellett folytatnia minden szervező legnagyobb és örök ellenségével, a meg nem értéssel. Uralkodója az ország legnehezebb helyzetében és Stein fontos állammentő munkája közepette bocsátotta el a szolgálatból, hogy azután újra visszahívja. Freiherr vom Stein élete és működése örök tanulság minden reformátor számára, hogy a köz érdekeit szolgáló, még a legkézenfekvőbb gondolat is csak a legnagyobb szívóssággal valósítható meg.

Stein életének egyik legérdekesebb fejezete Napóleonhoz való viszonya. A nagy hadseregszervező zseni megérezte a nagy államszervezőben az igazi ellenfelet, aki szervező gondolataival, szuggesztív hatásával, nagy képességeivel talpra tudja állítani a porosz népet. Először még ő ajánlotta a porosz királynak, hogy nevezze ki újra miniszterré. Mikor azonban Stein megkezdte reformatorius munkáját, behozta az általános védkötelezettséget, egy bizalmas levele pedig Napóleon kezébe került, akkor látta meg és ismerte fel Napóleon Steinban az igazi, a komoly ellenfelet. Madridi főhadiszállásáról egyik legjellemzőbb hadparancsát bocsátotta ki, amelyben Steint ,,Franciaország ellenségének" jelentette ki, elfogatását és minden vagyonának elkobzását rendelte el.

Stein 1808. novemberében bukott meg másodszor mint miniszter; előbb Ausztriába, majd pedig Oroszországba menekült, ahol az orosz cár politikai tanácsadója lett. Az orosz seregekkel tért vissza hazájába, s a lipcsei csata után ő szervezte újjá a franciáktól visszafoglalt területeket. Freiherr vom Stein kétségen kívül egyik láncszeme annak a jelentős sorozatnak, amely előtte Nagy Frigyesből utána pedig Bismarckból és Hitlerből áll.

A németek négy nagy népszervezőjének élete és munkássága átfogja a két utolsó évszázadot. Nagy Frigyes (1712-1786) lerakta az alapjait annak az államszervező munkának, amelyen Freiherr vom Stein (1756-1831) megszervezte az ellenállást a franciák ellen, és újjászervezte a porosz államot. Stein közszolgálatát egyébként a nagy király alkalmazásában kezdte. Bismarck (1815-1898) 16 éves volt, mikor a nagy közigazgatási szervező meghalt. Munkája, a Németbirodalom megalkotása, egyenes vonalú folytatása Stein kezdeményezésének. Mindhármuk munkásságának betetőzése Nagynémetország megalkotása Hitler vezetése alatt.

Talán a legtöbb államszervező és államvezető munkakészségét és munkateljesítményét felülmúlja Mussolini, aki egymaga egész minisztériumot pótol, sokszor hét-nyolc minisztériumot vezet a szónak valódi értelmében. Mussolini ideális megtestesülése a kormányfőnek, úgy, amint azt elméletileg megkonstruálni lehet. Valójában „capo del governo", akinek nincs szüksége polgári vezérkarra. Egy alkalommal önmagáról és napi munkájáról a következő nyilatkozatot tette: ,,6000 kihallgatást adtam (1929-ben), 1.887.112 kérvényt intéztem el, amelyeket az állampolgárok magántitkári hivatalomhoz küldtek. Mindenki, a legegyszerűbb polgár, bármely kicsiny faluból fordult hozzám, választ kapott. Nem elég az, ha keményen kormányozunk. A népnek a legkisebb, legtávolibb, elfeledett helyeken is bizonyítékot kell szolgáltatni arra, hogy a kormány oly férfiakból áll, akik megértéssel vannak és segítenek, tehát az emberektől nem szakadnak el. Ezt a megerőltető munkát csak úgy lehetett kibírni, hogy munkaerőmet szigorúan szabályoztam, a napi munkát racionalizáltam, és minden idő- és erőveszteséget a minimumra csökkentettem. [...]  Az államférfi felelőssége rettenetes. Ez a felelősség néha valóságos fizikai nyomást gyakorol reám, mintha a gondok fizikai súllyal nehezednének vállaimra. Köznapinak tűnik fel, mégis kimondom, hogy a kormányzás kora reggeltől késő estig, rettenetes munka. Kormányozni annyit tesz, hogy az egész nemzet gondjait állandóan magunkon érezzük; a kormányzás azt jelenti, hogy az egész nép szívdobogását érezzük én-szívünkben. [...] Becsvágyam [...] csak egyetlen célt ismer, s mit sem törődöm azzal, ha naponkint 14-16 órát is dolgozom; azt sem bánom, ha életembe kerül, s érte a legnagyobb áldozatoktól sem riadok vissza. Az én becsvágyam az, hogy az olasz népet erőssé, gazdaggá, naggyá és szabaddá tegyem. [...]  Kormányozni csak szeretettel lehet. [...] A politika is művészet. Lassú előkészületet kíván meg, azután azonban villámgyors megértést és intuíciót. A művész belső ösztönszerűséggel alkotja meg művét, a politikus pedig elhatározásaival, de mindkettő a szellem eszközeivel. Mindkettő eszményi célt követ, amely izgatja és magával ragadja. Hogy népünknek bölcs törvényeket adjunk, művészeknek kell lennünk." [20] 

Salazar, a portugálok nemzeti vezére, egyidejűleg miniszterelnök, külügy-, pénzügy- és hadügyminiszter. Salazar beszédei francianyelvű kiadásának előszavában Maeterlinck így jellemzi munkásságát és elért eredményeit: „Salazar egyedül fog a munkához. Lenyűgöző feladattal áll szemben. Két hónap alatt megcsinálja az 1928/1929. évi költségvetést, ami  285 millió escudo felesleggel zárul. Egyhangú bizalom kíséri tetteit. Alig hat év alatt egyharmaddal csökkenti az élősdiek számát, megszünteti a hivatalok halmozását és a tékozlást, a pénz értékét állandósítja, a közigazgatást megtisztítja és megfiatalítja, a pénzügyekben, igazságszolgáltatásban, a hadseregben és a haditengerészetben rendet teremt, oly munkatársakat gyűjt maga köré, akiknek kiválasztásában nem téved, ami a nagy vezetők legkülönb érdeme. Oly területet, amely eddig iszaptenger volt, kitűnő úthálózattal lát el, kórházakat, tüdőgondozókat, laboratóriumokat, könyvtárakat, az iskolák százait építi fel, felszereli a kikötőket, újjászervezi a vasutakat, szaporítja a villamos- és telefontelepeket, csökkenti a munkanélküliséget, új életet önt a gyarmatokba, a dicső múlt e vérszegény emlékeibe (például Angola költségvetési hiánya évenként tízmillió escudo-ra emelkedett). Mindenfelé bizalmat gerjeszt és az élni vágyás boldog tudatát. Az adók túlságos emelése nélkül határok közé szorítja a költségvetést, amely a világválság mai napjaiban - a világ valamennyi költségvetése közül - egyedül képes arra, hogy a költségvetési hiányt felesleggé alakítsa át." [21]

*

[1] Egy francia író, aki hosszabb időt töltött nálunk, a következőket írja: ,,a bürokrácia az országban ezentúl is bizonyos .fajta papiros-kényuralmat gyakorol. A valóságban ő uralkodik az állam anyagi berendezésén. Ő tartja kezében a hatalmat, mert a kormány és a nemzet között közvetít. Ugyanúgy, mint Franciaországban, a nemzetnek a kormány intézkedéseiről csak akkor van tudomása, és oly mértékben, amikor és ahogyan a bürokrácia ez intézkedéseket helyesnek ítéli. A miniszteri rendszabályok gyakran holt betűk maradnak, mert az illetékes hatóság nem tartja érdemesnek arra, hogy tudomást vegyen róluk. Igen gyakran a miniszter, akit közvetlen alárendeltjei ügyesen körülvesznek, azt se tudja, mi a sorsa az ő határozatainak. [...] A magyar bürokrácia, amelyet egy nagy birodalom igazgatására alkottak meg, a mai Magyarország igazgatására túlságosan nehézkesnek bizonyult. Már 1914-ben is teher volt, ma azonban az ország életét megfojtani látszik. Itt éppen úgy, mint Európa-szerte nagyobbrészt, a közigazgatás reformja parancsoló szükség." Sauvageot, A.: Découverte de la Hongrie, Paris, 1937, p. 77-79.

[2] „Középosztályunk [...] nem érzi eléggé a közösséget a nép sorsával, nem ismeri a népi műveltséget, s nem ismeri, nem is akarják megismerni, mert valami nemzetileg káros, gonosz dolognak tartják azt az egész új magyar irodalmat, zenét és művészetet, mely legalább húsz év óta keresi és valósítgatja a népi és művelt, történeti kultúra egységét." Szekfű Gyula: Magam és mások ügyében. Korunk Szava, VII. évf., 24. sz., Budapest, 1937., 708. lap.

„A magyar parasztság levele a művelt fiatalsághoz", Miskolc, é. n., című röpiratból: ,, ... makacsul kitartottunk, nem békültünk ki 1867-tel, a kiegyezéssel, s e bizalmatlanságra elsősorban a magyar középosztály magatartása szolgáltatott okot. Okot szolgáltattak a dzsentri-réteg ama tagjai, akik lélekben nem csinálták végig a jobbágyfelszabadítást, s a régi gőgös fölénnyel tekintettek a népre. Okot szolgáltatott az a bürokrácia, mely a paragrafusok közé temetkezve nem vette észre az élő, küszködő, szenvedő s kibontakozást kereső magyar népet. Nem általánosítunk, igen szép kivételek is akadtak, mindig voltak a magyar szellemi életnek olyan tagjai, akik a népi gondolatért harcoltak és sokan érte is pusztultak el. De ezek a kivételek nem bírták jóvátenni mások hibait és mulasztásait, bármiképpen igyekeztek is."

[3] E kifejezést Herman Ottó használta először a képviselőházban. Ld. Lambrecht Kálmán: Herman Ottó, az utolsó magyar polihisztor élete és kora. Budapest, 1920., 172. lap.

[4] Hóman Bálint: Művelődéspolitika. Budapest, 1938, 214. lap.

[5] Vitéz Keresztes-Fischer Ferenc: Szociális állam, bürokrácia, nemzeti önkormányzat. Magyar Közigazgatás, LVII. évf., 21. sz., Budapest, 1939.

Bismarck egy ízben megjegyezte, hogy a titkos tanácsosokkal való küzdelme a zöld asztalnál volt az egyetlen harc, amelyben nem ő győzött. Idézi Valentin, Veit: Bismarck und das Beamtentum, Der Beamte, Vierteljahrsheft für Beamtenrecht und Beamtenpolitik, 2. ViertelJahrsheft, Berlin, 1929., S. 131.

[6] Vladár Gábor: A jog elhajlása az élettőé. Budapest, 1938, 13. lap.

[7] Roosevelt: Das neue Amerika. Luzern, 1937, S. 28.

[8] „Mindazok, akik mélyebben tanulmányozták a közszolgálatot, megütődve állapították meg abban a módszer és terv hiányát, következőleg minden rendszer kísérleti voltát, mert senki sem hatol a dolgok mélyébe, és e rendszertelen kísérletekben pazaroljuk az embert és a pénzt." Chardon, Henri: L'Organisation de la République pour la Paix. Paris, 1926, p. 29.

[9] "A közigazgatás semmi egyéb, mint az alkotmány gyakorlata. Minden nemzet alkotmánya annyit ér, amennyit közigazgatása megvalósítani bír." Concha Győző: Politika. Budapest 1905, II. kötet. Közigazgatástan. III. lap.

Egy angol, író szerint ,,ám vitatkozzanak az államformák felett, a legjobb igazgatást biztosító alkotmány a legjobb alkotmány".

Találó Rooseveltnek a következő megállapítása: ,,Az emberek odakint mindig csak a szociális kérdésekről, meg a külpolitikáról olvasnak, mert ez  a legszembeötlőbb. Szívesen elfelejtik hogy közigazgatás is van a világon."

[10] Moltkes Kriegslehre. Berlin, 1938, S. 31.

[11] Spengler, Oswald: Politische Pflichten der deutschen Jugend. München, 1924., S. 27.

[12] Nagy Frigyes mondja politikai végrendeletében: ,,Az uralkodó nagy művészete abban áll, hogy mindenkit a maga helyére állítson, és a kedvezéseket meg az ajánlásokat ne helyezze az érdem elébe. Minthogy azonban az uralkodó nem lehet mindentudó, nem várhatjuk el tőle, hogy az állam minden arravaló polgárát ismerje, és a rosszakat a jóktól el tudja különíteni. Ebben azoknak a segítségére szorul, akikben - mint reátermett férfiakban - megbízik, akiknek belátásától elvárhatja és el kell várnia, hogy nem terjesztenek eléje méltatlan, rossz embereket kinevezés céljából." Küntzel, Georg: Die politischen Testamente der Hohenzollern. Leipzig, 1911., Bd. II., S. 103.

[13] Bradish, Joseph A. von: Goethes Beamtenlaufbahn. New York, 1937.

[14] Maurois, André: Lyautey. Paris, 1931.

[15] Berzeviczy Albert: Gróf Tisza István összes munkái. Második kiadás, Budapest, 1928., I. kötet, Bevezetés, 5. lap.

[16] Bainville, Jacques: Diktátorok. Ford.: Havas József. Budapest, é. n., 69. lap.

[17] "Ich kenne nur ein Vaterland, und das ist das ganze Deutschland, nicht ein Teil davon."

[18] Drews, Bill: Freiherr vom Stein, (Meister des Rechts). Berlin, 1930., S. 101.

[19] Moeller van der Bruck, Arthur: Freiherr vom Stein. Leipzig, Universal Bibliothek, é. n., S. 28.

[20] Schüller-Piroli, S.: Mussolini über sich selbst. Neues Wiener Journal, Juli 1937, No. 15.692.

[21] Salazar, Oliveira: Une révolution dans la paix. Introduction de M. Maeterlinck, p. VI-VII., Paris, 1937.

*

In Mártonffy Károly: A magyar közigazgatás megújulása. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1939, 11-27.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés