[...] A most meginduló tárgyalások elhatározásaitól és a következő egy-két év eseményeitől függhet, hogy a nyugati hatalmak megállítják és visszaszorítják-e a kommunista világhódítást, vagy – akaratlanul, de ténylegesen – új horizontokat nyitnak fel előtte?

15-18 esztendővel ezelőtt az államférfiak és a népek tévedéseinek egyik forrása nyilván az volt, hogy a kommunista világhódításról nem volt tapasztalatuk, s a kommunista erkölcsöt nem ismerték. A kommunizmus szent könyvei ugyan nem rejtették véka alá a kommunizmus erkölcsi relativizmusát és világhódító szándékait, de a szabad világ nem ismerte, s ha ismerte, nem hitte el azokat. Hitler esetében hasonló volt a helyzet. “Senki se vette e törődést, – írta 1942-ben Maritain – hogy a Mein Kampfot elolvassa. A demokrata politikusok annyira megszokták sohase azt cselekedni, amit mondtak, hogy eszükbe se jutott, hogy Hitler azt mondta, amit tenni szándékozott.” [1] A Szovjetunió propagandája pedig nemcsak most, hanem a háború alatt is mindent megtett, hogy a szabad népeket valóságos szándékai felől tévedésbe ejtse, miközben e szándékok megvalósítását szolgáló politikát folytatott. Ma azonban senki se hivatkozhatik a tegnapi mentségre. Az elmúlt 15-16 év számtalan ténye minden értelmes embert fölhív arra, hogy a kommunista hatalmakat ne szavaik, ígéreteik és szerződéseik alapján ítélje meg, hanem kizárólag tetteik alapján állapítsa meg céljaikat. Ma vétkes tévedés volna, ha valaki a kommunista szavak, ígéretek és szerződések jelentőségét nem a kommunista relativista-materialista etika szerint ítélné meg. Ez a hivatalos kommunista etika sarkigazságként vallja, hogy (1) erkölcsös az, ami a kommunizmus ügyének használ, (2) annak megállapítására, hogy a kommunizmus ügyének mi használ, kizárólag a kommunista párt illetékes. Ma bűnös vakság volna föl nem ismerni, hogy a kommunizmus világhódító célja változatlan, csak eszközei, (akció-programja) változtak. Ez a kommunista etika és világhódító cél az emberiség mai problémáinak megoldási terv, amely ezt a tényt szem elől téveszti, célszerűtlen és káros: végső soron a kommunizmusnak szolgál.

Mi volt 15-16 évvel ezelőtt a kommunista világhódítás akcióprogramja? Ez az akció-program csak reakciót váltott ki a szabadvilágból, vagy a szabad világ megfelelő feleletet adott a kommunista kihívásra? Mennyiben változott a két világ helyzete? Mi a kommunista világhódítás mostani akcióprogramja? A Nyugat abban a helyzetben van-e, hogy az új kihívásra megfelelő feleletet adjon? Mi ez a megfelelő felelet?

A kihívás globális, tehát a megfelelő feleletnek is globálisnak kell lennie. Ebben a globális keretben azonban most elsősorban Európa szempontjából szeretnők a kihívást és feleletet áttekinteni, mivel a berlini válság közvetlenül a kommunista világhódító program európai részével függ össze.

II.

Európa meghódításának sztálini terve és ami utána következett

Ha a  Szovjetuniónak 1943-1945-ben követett külpolitikáját az elmúlt idő távlatában elemezzük, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy Sztálin a kommunista világhódítás egy új akció-programját már 1943-1945-ben megtervezte, sőt végrehajtását is megkezdte. Mikor a Szovjetunió bizonyosnak érezte, hogy a győzők asztalánál fog ülni, sutba dobta a kommunista világhódításnak azt a külpolitikai koncepcióját,  amely a “szocializmus egy országban” elméletére volt szabva. Helyébe a kommunista világhódításnak egy új külpolitikai koncepcióját állította, amely nemcsak a Szovjetunió “kapitalista környezetének kiküszöbölése” elméletének felel meg, hanem a “szocializmust egy,  illetve két kontinensen” készült bevezetni. Sztálin nem osztotta a háború alatt és közvetlenül utána Mao Ce-tung véleményét Kína kommunizálásának közeli lehetőségét illetően. Lehetőnek tartotta azonban a Szovjetunió kapitalista környezetének kiküszöbölését és az európai szárazföldnek kommunista érdekkörbe vonását. Sztálin már 1943-ban arról beszélt, hogy egész Európának kötelessége a Szovjetunió felépítésében közreműködni. Smuts tábornok 1943-ban hasonló véleményt fejezett ki, kijelentvén, hogy nemcsak Németországnak, hanem Európának is áldozatokat kell vállalnia a Szovjetunió javára. [...] Később, 1946 elején, Sztálin kisajátította a háborús párt programját. A kapitalizmus s a kommunizmus viszonyáról szólva azt mondta: minden kérdés el van már döntve, csak annak eldöntése maradt hátra, hogy kit fog legyőzni. [2] A Szovjetunió 1943-1945-ös külpolitikai mozdulatai azt mutatják, hogy Sztálin azzal a határozott céllal tervezte meg a kommunista világhódításnak legközelebbi akció-programját, hogy Európának nemcsak a vasfüggönyön túli, hanem inneni részét is belátható időn belül kommunizálni, vagy legalább oly mértékben infiltrálni lesz módja, hogy az öreg szárazföld nem fog cselekvő akadályt jelenteni a kommunista világhódítás útjában, hanem ezt szolgálni fogja. [...]

1945-1947-ben hányszor hallottuk Rákositól a következő gondolatmenetet: “Az első világháborúban elvéreztek az európai kontinens nagyhatalmai, Franciaország és Germánia és megszületett az első kommunista nagyhatalom: a Szovjetunió. A második világháborúban elvérzett az angol birodalom és megszületett az első kommunista világhatalom: a Szovjetunió. Ma már csak két igazi világhatalom létezik a földön: a Szovjetunió és Amerika. A harmadik világháborúban el fog vérezni Amerika. A kommunizmus mindenütt győzni fog.” Rákosi eleinte többször hozzátette: “A Vatikán ma még erkölcsi nagyhatalom. De alkonyodik neki. Az olasz elvtársaktól tudom, hogy a Vatikán titkos tárgyalásokat folytat a dél-amerikai államokkal, hogy áttegye székhelyét. Az olasz választásokon a kommunisták fognak győzni, s a Vatikánnak nem lesz helye Rómában. [3]

Hányszor hallottunk hasonló gondolatmenetet magyar és szovjetorosz kommunistáktól. Az emberi nem egységének és békéjének ez a hatalmas antikrisztusi látomása lenyűgözte őket: hittek benne és lelkesedtek érte.

A teheráni, jaltai és potsdami értekezleteken a Szovjetunió magatartása és elért eredményei arra engednek következtetni, hogy a háború végén, illetve közvetlenül az európai háború után a Szovjetunió a kommunista világhódításnak egy új, részletesen kidolgozott akció-programjával bírt, és ennek megvalósítására határozott számítások alapján készült. Moszkva a globális kommunista hódító program keretében már ekkor a saját szövetségesi ellen irányuló akció-program megvalósításának feltételeit készítette elő, nyugati szövetségeseinek tudta nélkül. Moszkva a maga háborús programját alárendelte a győzelem utáni, rövid és hosszú távú kommunista hódító-programnak; a nyugatiak háború utáni békeprogramjukat rendelték alá háborús programjuknak és békeprogramjukat a kommunista hódító tervek figyelembevétele nélkül állapították meg.

A szabad világ igen lassan, és vonakodva, lépéről-lépésre jutott el a szovjet szándékok felismeréséig, illetve a védekezés, megállítás és visszaszorítás európai, majd globális programjának kialakításáig. Az új kommunista hódítás ereje főképp a szabad világnak az a gyöngesége volt, hogy a kommunista kihívásra eleinte egyáltalán nem, később pedig csak esetről-esetre felelt. A globális kihívásra globális feleletadás szükségességének felismerése igen lassan hódított teret, és ilyen terv még lassabban alakult ki, ha határozott kialakulásról már beszélni lehet.

[...]  A “rózsaszín évtizedben”, a Ribbentrop-Molotov-egyezményt megelőző évtizedben intellektuális divat lett a Szovjetben a haladás fáklyavivőjét és a kor nagy problémáira feleletet kereső hatalmas kísérletnek bátor végrehajtóját tisztelni. E rózsaszínű évtized hatása átnyúlt a háború utáni időkbe is, s némi késéssel átkelve az óceánon, Amerika egyes intellektuális köreit is megfertőzte. Ezeket az európai és amerikai intellektuális köröket, kiket a szellem és a tudományos elfogulatlanság tekintélye övezett, szintén felelősség terheli a háború végi és utáni nyugati politika hibáiért és mulasztásaiért.

[...] A szabad világ késedelmesen ismerte fel a Szovjetunió lélektani hadviselésének döntő és pozitív politikai jelentőségét, és amikor felismerte, lassan szánta reá magát arra a szellemi erőfeszítésre, kitartásra és komoly anyagi áldozatvállalásra, amelyet a megfelelő felelet e nagy kommunista kihívásra megkövetelt. Szinte rejtély, hogy a szabad világ nem ismerte fel, s ha felismerte, mily hirtelen és tökéletesen elfeledni látszott, hogy a náci-fasiszta tengely inkább a lélektani és a politikai hadviselés eszközeinek köszönhette kezdeti sikereit, mint a közvetlen katonai módszereknek. [4] A szovjet már régen learatta a lélektani hadviselés első sikereit, mikor a szabad világ a kihívásra a megfelelő felelt szükségességét felismerte. S még ez után is garasoskodott. A Szovjetunió és szatellitái “konzervatív becslés szerint” 1957-ben 500-750 millió dollárt költöttek propagandára a nem-kommunista világban, vagyis 20 %-kal többet, mint 1956-ban. Ez “a legnagyobb propaganda-erőfeszítés, melyet a történelem valaha ismert”. A szovjet propaganda-költségek mellett elenyészően csekély az az összeg, melyet az összes egyházak missziós célokra fordítanak, és mélyen alatta áll az az összeg, melyet a szabad világ propaganda-célra áldoz. A Szovjetunió messze nagyobb összeget présel ki a leigázott európaiakból kommunista propaganda-célokra, mint amennyit egész Európa áldoz saját propagandájára. A viszonyok ismerői – számszerű bizonyítékok nélkül is – igazat fognak adni e becslésnek.

A kommunista tervekből és vágyakból sok megvalósult, de jelentős részüknek az ellenkezője következett be.

A kommunizmus a nagy sikerek közt könyvelheti el: Kína, a vasfüggöny mögötti országok és Észak-Korea kommunista uralom alá hajtását; a Szovjetuniónak ipari és katonai világhatalommá fejlődését; a kommunista orbitnak erős hatalmi tömbbé kovácsolását; az időleges nyugati leszerelést a Szovjetunió leszerelése nélkül; Németország tartós kettéosztását; Amerika megakadályozását az atommonopóliumnak kiaknázásában olyan politika végrehajtására, mely a szovjetet sikereinek kezdetén megállapította volna előnyomulása útján; több országban hatalomteljes ötödik hadoszlopok felállítását; a szubverzió kiterjesztését stb.

A kommunizmus azonban több, számításon kívül hagyott fejleményt a negatívumok között kell elkönyveljen. Mindenekelőtt a következőket: Európának megerősödését; az euroemarikai szolidaritást; a NATO-t Nyugaton és a SEATO-t Ázsiában; a nyugati kapitalizmus sikeres reformját és hatalmas fejlődését; az európai integráció előhaladását; a vasfüggöny mögötti népek elhatározottságát szabadságuk helyreállítására, amely a szovjet blokknak legnagyobb gyengesége és az európai biztonságnak döntő tényezője; a kommunizmus “monolitikus” egységének megrepedését a titoizmus és az ún. nemzeti kommunizmus eretneksége által [5] Nyugat-Németország feltámadását és a Nyugathoz csatlakozását; a népek ráébredését a kommunizmus valóságára és a szembeszállás szükségességére; a kommunizmus világpresztízsének csökkenését; a kommunizmus jövőjébe vetett hitnek megingását a kommunista párt tagjaiban, főleg intellektuálisaiban és ifjúságában stb. Ezek közül a világhatalmi erőviszonyok megváltozása szempontjából ma a legdöntőbb az európai folyamat, amely keresztül húzta a Szovjetunió nyugat-európai számításait.

III.

A kommunizmus új imperializmusa és Európa

Európáról szólván, észben kell tartanunk, hogy a kommunista támadás nem csupán Európa politikai sorsát teszi kérdésbe. A kommunizmus, mint az imperializmusnak új formája, lényegesen különbözik a régi imperializmusok kihalt vagy kihaló formáitól. Az imperializmus régi formái a nemzetek politikai függetlenségét rabolták el és gazdaságilag zsákmányolták ki őket, de civilizációjuk ellen frontális, ideológiai támadást nem intéztek. A legújabb kori imperializmusnak általános formája, a kolonializmus például tartózkodott az ázsiai és afrikai népek ősi civilizációjának, vallásának, társadalmi törvényeinek, hagyományos szokásainak erőszakos megváltoztatásától. Ez a tartózkodás lényegesen hozzájárul a kolialista imperializmus sikerességéhez és tartamának meghosszabbításához, és a kolonizált népek ellenállását csökkentette. Az imperializmusnak az az új formája azonban, amelyet a kommunizmus jelent, a népeket ideológiai frontos is ostrom alá veszi, ősi civilizációjukat, vallásukat, sajátos társadalmi törvényeiket és szokásaikat is megsemmisítéssel fenyegeti. Alapvető tévedés a kommunizmust a pánszláv imperializmus egy új formájára szűkíteni, noha igaz, hogy a Szovjetunió a kommunizmust a régi pánszláv imperializmus céljainak érdekében is megnyergelte. A kommunizmus lényegesen több és más, mint a régi pánszláv imperializmusnak egy új formája. Nem nemzeti, hanem egyetemes jelenség, egyetemes igényekkel. Hatalmas kísérlet egy új civilizáció létesítésére és világcivilizáció tágítására. Ennek az új civilizációnak legbensőbb sugallója, formáló elvrendszere, vallása a dialektikus történelmi materializmus. Lényegesen megtévesztő tehát a nyugati kolonializmus és a kommunizmus új imperializmusa közötti párhuzam. Az utóbbi lényegesen más és lényegesen rosszabb.

A kommunizmusnak egy új, egyetemes, világcivilizációt teremtő igényében rejlik a kommunista imperializmusnak nagyobb veszélye és ebben gyökeredzik veleszületett, kiküszöbölhetetlen gyengesége. A kommunista ideológia teszi a kommunista támadást totálissá: a civilizációk elleni támadássá. [6] Ez az ideológia tágítja kétfrontúvá a kommunista imperializmus támadását: nemcsak külső, hanem belső támadást is jelent egyszerre. Ebben az ideológiában gyökerezik a kommunista imperializmus nagyobb veszélye. Veleszületett, kiküszöbölhetetlen gyengesége pedig nemcsak az, hogy a dialektikus történelmi materializmus alapvetően téves, hanem az is, hogy a népekből – mint a civilizációk története mutatja – a leghegesebb, a legtartósabb és külső erőszak által legkevéssé legyőzhető ellenállást az a támadás váltja ki, mely ősi civilizációjuk, társadalmi törvényeik, megszentelt szokásaik, vallásuk megsemmisítésére irányul.

A kommunisták malmára hajtja a vizet, hogy míg a nyugati keresztény civilizációnak a kommunizmus külső és belső támadásának kivédésére kell erőit mozgósítania, közben olyan, a kommunizmustól független belső betegségeken is erőt kell vennie, amelyek civilizációnk fennmaradásának döntő kérdései közé sorolnak. Ilyen nem kizárólag, de mindenekelőtt, hogy a keresztény nyugati civilizáció polgárainak jó része szembefordult vagy elfordult civilizációnk teremtő forrásaitól.

[...] A legáltalánosabb, belső válság-forrás és válság-tünet azonban a hedonista materializmus elharapózása a nyugati keresztény civilizáció népeiben, amely a proletárokat és kispolgárokat a gazdagokkal és nagypolgárokkal, a híveket a hitetlenekkel gyakorlati-világnézeti szempontból rokonítja. [7] [...] Tévedés volna azt hinni, hogy a hedonista materializmus csak azokat fertőzte meg, akiknek a világi értékek, főleg materiális értékek elégséges mértékben, vagy dús bőségben állanak rendelkezésükre. “Egy ember lehet szegény anyagi értelemben, de ugyanazon időben pénzsóvár.” Vagyis lehet materialista, sőt hedonista materialista, a javakban dúskáló, hedonista-materialista gazdagnak világnézeti rokona.

A dialektikus történelmi materializmus lényege az a dogma, mely szerint az anyag az egyetlen és végső valóság. Ennek következtében a dialektikus történelmi materializmus minden transzcendens valóságot elismerő vallással, világnézettel és bölcselettel sarkalatosan szembeáll, s a nyugati keresztény civilizációnak, mely Biblia-eszméken nyugszik, halálos ellensége. A kommunizmus – a dialektikus materializmusnak megfelelően – nyíltan vallja, hogy az életnek és haladásnak célja a javaknak, a világi értékeknek bősége. De miben látja ezt a célt a kapitalista és az átlag keresztény? Ő is úgy viselkedik, mintha az életnek és haladásnak célja a javaknak, az evilági értékeknek bősége volna.

[...] Ez a nyugati materializmus nem azonos a dialektikus történelmi materializmussal, nem is ez utóbbinak szülöttje, de rokonságban áll vele, és a kommunizmus számára lazítja a talajt. Egyfajta erkölcsi és lelki leszerelés a kommunizmussal szemben. [...]

Amikor tehát azt vizsgáljuk, hogy Európa megfelelően felelt-e a kommunista kihívásra, a problémát nem szűkíthetjük a politikai, gazdasági és katonai hatalom körére, hanem a kérdést ki kell tágítanunk: vajon Európa olyan feleletet ad-e a kommunista kihívásra, mely a keresztény nyugati civilizációt megerősíti? A válasz, amit a kérdésre adni itt megkísérlek, csak madártávlati és elnagyolt lehet.

Az európai lélek felelete

A kommunista világuralmi törekvések esélyeit csökkentette az a változás, mely a második világháború óta Európa vallási és szellemi életében végbement.

Ez a változás nem következhetett volna be a XIX. századvég és a XX. századelő nagy géniuszainak előkészítő munkája nélkül.

[A keresztény nyugati civilizáció alapértékeit támadó erők századok óta egyre szélesebb körben voltak működésben, rombolva, aláásva, szennyezve s szekularizálva a Bibliából kifejtett eszmék (és értékek), melyekből civilizációnk táplálkozott. A méreg felülről és lassan szivárgott lefelé, míg az egész társadalmi testben szétszivárgott. Robespierre még úgy vélte, hogy “az ateizmus arisztokratikus jelenség”, vagyis a magas intellektuálisok kis köréé. Az arisztokratikus ateizmus szűk körétől hosszú út vezetett az ateizmus XIX. és XX. századi “demokratizálásához”. Eleinte “arisztokratikus” jelenség volt Marx tétele, mely szerint az ember, ki Istenhez köti magát, elidegenedik a valóságtól és önmagától. Csak a XX. század látta tömeghitté válni Marx elvét: “Az atheizmus a vallás elnyomása által elért humanizmus.” [8] Okok bonyolult szövevényének okozataként állt elő a tömegember, ki elhitte, hogy boldogságát el nem érheti, míg Istent urának vallja. Fájdalmas kálváriát kellett megjárnia a civilizációnk bibliai forrásaitól elszakadt európai embernek, míg derengeni kezdett öntudatában, hogy ateizmus és szabadság, ateizmus és emberi méltóság, ateizmus és földi boldogulás nem karöltve járnak, hanem végső soron halálos ellenségek, s ha az ember elidegenedik Istentől, elidegenedik a valóságtól és önmagától. Csak lassan terjedt az igazság felismerése, hogy aminő mértékben lazul s megszűnik a vallás belső kontrolja, olyan mértékben nő a politikai hatalom külső kontrollja, egészen a turanizmusig, és hogy a demokratikus ateizmus szükségképpi végső állomása az ember isteni ajándékának a szabadságnak elkobzása, az emberi méltóság meggyalázása és az emberi élet általános dehumanizálása.

XI. Pius a kereszténység nagy botrányának nevezte a példátlan tömegaposztaziát. Valóban: e tömegaposztaziáért, a szegények és elnyomottak, az igazságot és boldogságot keresők szembefordulásáért az abszolútummal, Jézussal, a szegények királyával, az igazság fényforrásával és az örök élet Urával, nemcsak a vallásellenes irányzatok felelősek. A keresztény egyházak és hívők mulasztásának és magatartásának is része volt abban, hogy nagy tömegekkel tartósan el lehetett hitetni, hogy a bibliai hit a szabadságnak, a demokratikus önkormányzat eszméjének és a haladásnak akadálya, sőt ellensége.

[...] A kinyilatkoztatás haladáseszméje túlhaladhatatlan, hiszen az embert arra hívja fel, hogy önmagában és minden művében minél tökéletesebben az Abszolútumot tükrözze. Természetesen, aki a kinyilatkoztatásban hisz, nem fogja elfogadni azt a hamis haladás-eszmét, mely az eredeti bűn kozmikus tragédiája előtt behunyja a szemét, s az embernek isten-észt és angyal-érzelmet tulajdonít.

[...]  Sokat ártott az angelizmusnak nevezett elmenekülés a természeti rendtől, éppúgy, mint a szekularizmusnak nevezett felszívódás a természeti rendbe. Népszerű, de súlyos és káros tévedés volt a bibliai hitnek és a kereszténységnek azonosítása a nyugati keresztény civilizációval, mintha a bibliai hit elfogadása egyben a nyugati civilizáció elfogadását és más civilizációnak teljes elutasítását is magába foglalná, s mintha a kinyilatkoztatás más civilizációnak teremtő és megnemesítő, központi sugallója nem lehetne. Igen káros hibának bizonyult, hogy a mindennapi apológiák ateistákként kezelték azokat a tudósokat, bölcselőket, gondolkodókat és írókat, akik az egyházaknak ellenfelei, sőt ellenségei voltak, de ateisták nem voltak. Az egyházellenesség és az ateizmus közötti különböztetésnek hiánya következtében maguk a vallás és az egyházak védelmezői adtak értékes “ajándékokat” az ateizmus frontjának. Nagy befolyású szellemeknek népszerűségével erősítették az ateizmus tekintélyét. [9] A vallás- és egyházellenes irányzatok támadásainak, az egyházak és a hívők mulasztásainak, hibáinak és tévedéseinek közös eredőjeként ma “az egyház történetének legnagyobb válságán megy keresztül”. Hozzátehetjük: valamennyi egyház, és velük együtt a nyugati civilizáció.

A szél azonban fordult…

Amint a méreg felülről szivárgott lefelé, a megújulásnak is felülről, a minőségi kisebbségtől, kellett kiindulnia. A nyugati civilizáció életerejét mutatja, hogy idejekorán, még mielőtt civilizációnk ellen a külső és belső támadás együttesen megindult volna, nagy megújító hívő géniuszok léptek munkába, szinte civilizációnk minden parcelláján, de elsősorban a vallási irodalmi, bölcseleti élet terén. Ha végigjártatjuk szemünket a XIX. század végének és a XX. század első évtizedeinek e nagy géniuszain, kik a polgári és proletár ateizmus és materializmus szökőárja idején, a polgári biztonság és haladás derülátó hitelével eltelt évtizedekben az érzékfeletti valóságok és értékek elsőbbségére és a készülő tragédiákra figyelmeztettek, és a kor szükségleteit kielégítő új szintézis kialakítását keresték, hősi jellemek, tudósok, nagy szentek, bölcselők, főpapok, költők és művészek, gondolkodók, nevelők, reformerek és organizátorok panteonja tárul élén. [10] Ők készítették elő az új szintézist, mely az ember örök megváltását és boldogságát összekapcsolja az földi megváltásával és boldogulásával.

Ez a kulturális és vallási magvetés a II. világháború után kezdett igazán beérni. A papnevelés reformja, az egyházi szervezetek és tevékenységek hozzáalkalmazása a változott körülménynek változott követelményeihez, a tudomány és vallás erőszakolt szembeállításának tisztázása, a teológia, a vallásos bölcselet, általában a hívő tudományos és művészeti élet hatalmas felvirágzása, a tudomány, művészet és irodalom rekrisztianizálásnak imponáló folyamata, a vallásos nevelés és oktatás újjáéledése és korszerű megreformálása, az aposztáziába hullt intellektuálisok és proletárok közt a hittérítő misszió sikerei, a vallások viszonyának nem a militantizmus, hanem a szeretet szellemében való alakulása, a század uralkodó szociális, demokratikus eszméinek az egyházak és hívők általi felkarolása és még sok más jelenség jelzi és eredményezte, hogy Európában megerősödött az az igény, mely a spirituális, érzékfeletti valóságok és értékek felé fordul és egy új szintézist keres.

Félreértés ne essék: az európai lélek és szellem megújulása még hatalmas erőfeszítéseket kíván. De aki számításba veszi, hogy az Isten haláláról kiadott nietzschei gyászjelentés idején még milyen szakadék tátongott hit és tudomány, demokrácia és egyházak között és milyen kicsiny kört hatott át a tudat, hogy civilizációnk végveszély szélén áll, és megmentéséhez nem kevesebb, mint a biblia teremtő forrásokhoz való visszatérés, az érzékfeletti értékek tisztelete egy új szintézis kívántatik, az a mai helyzetet az emelkedés jelentékeny fokaként fogja értékelni.

A nyugati civilizáció, történetének legnagyobb váláságán megy keresztül, de teremtő erői századok óta nem voltak oly hatalmasak, mint most…

Társadalmi változások

Európa társadalmi életében is biztató változások mentek végbe. Köztük tán a legjelentősebb, hogy a II. világháború óta a családi élet nemcsak megállt a lejtőn, de tisztult és megerősödött. Több nép, köztük a francia, a családi élet tisztulásával és a gyermekáldás növekedésével cáfolt rá a régebben közkeletű felfogásra a népek biológiai életerejének kiapadásáról, illetve erkölcsi dekadenciájáról. Nem vált be a sötét,  hogy a francia anyák méhe Franciaország temetője lesz.

A társadalmi különbségek jelentékenyen csökkentek. Nemcsak a vagyon és a jövedelem, de az olyan társadalmi értékek is, mint a kultúra, az egészség, a biztonság, arányosabban oszlanak el a társadalom rétegei közt, mint régebben bármikor. Az öltözködési, viselkedési, lakási, étkezési kultúra tekintetében jelentékenyen kisebbek a különbségek, mint a háború előtt.

A társadalmi önkormányzatok megerősödtek.

A társadalom szétesésének ijesztő folyamat megállt, és munkába léptek a társadalmi kohézió erői.

A nyugati társadalmi folyamatot több lényeges, minőségi mozzanat különbözteti meg a kommunista társadalmi folyamattól. A nyugati folyamat a társas ösztönök természetes igényeinek kielégítését segítette elő. Noha nem eléggé, mégis bizonyos mértékben tiszteletben tartotta a társadalom függetlenségét az államtól. A kommunizmus a társas ösztönök természetes igényei ellen fordult, és a társadalom függetlenségét megszüntette, a társadalmat mechanizálta és felszívta az államba. Furcsa, de igaz, hogy a fasizmus elvét: minden az államban, semmi az államon kívül, a kommunizmus hasonlíthatatlanul teljesebben valósította meg, mint a fasizmus. Ebből a szempontból a kommunizmus a legtökéletesebb fasizmus.

Az európai nivellálódási folyamat, ellentétben a kommunista társadalmak nivellálódási folyamatával, nem követelte az önmegvalósításnak, az emberi méltóságnak, a jogbiztonságnak, a szabadságnak feláldozását, hanem az emberi méltóság, a jogbiztonság, szabadság és jogegyenlőség helyreállítását segítette elő. Nem nagy szenvedésekkel és borzalmas tömeg-gyilkosságokkal járó erőszaknak, hanem szabadon elhatározott és végrehajtott egyezményes reformoknak eredményeként jött létre. E reformokat nemcsak a tömegek ellenállhatatlan nyomása és a beati possidentes józan önérdeke sugallta és mértékelte, hanem humanizmus, igazságosság, felebaráti szeretet, irgalom, Isten-félelem és Isten szeretete és dicsősége is.

A kommunizmus lefelé nivellálta a társadalmat. Az embert, megfosztva személyisége méltóságától, a társadalom puszta alkatrészévé fokozta le. Az embert nem felszabadította, hanem új és nyomasztóbb szolgaságba döntötte. A társadalmat nem demokratizálta, hanem proletarizálta és barbarizálta.

A nyugati társadalmi folyamat felfelő nivellált. Az emberi méltóság XX. századi konkrét követelményeinek igyekezett egyre szélesebb körben és hatékonyabban érvényt szerezni. Az emberre nem új bilincseket rakott, hanem tökéletesedésnek, szabadsága érvényesítésének nyitott új lehetőségeket. A társadalmat nem proletarizálta, hanem demokratizálta és humanizálta. A régi proletarizálódási folyamatot nemcsak megállította, hanem jelentékeny részben fel is számolta. Mindezek következtében az ember reményét sorsa jobbra fordíthatásának lehetőségében nem lerombolta, mint a kommunizmus, hanem megerősítette.

Noha a kommunizmus az egyenlőséget a szabadság rovására, sőt a szabadság elnyomása árán nyomatékolta, a nyugati folyamat hasonlíthatatlanul többet valósított meg az egyenlőség eszméjéből (noha korántsem eleget), mint a kommunizmus.

Ma a nyugati keresztény civilizáció országaiban sehol se olyan élesek, kirívóak és merevek az osztályellentétek, és sehol sincs oly mértékben megfosztva az ember a saját sorsa jobbrafordíthatásának lehetőségétől, mint a kommunizmus uralta országokban.

A keresztény nyugati civilizáció országaiban a társadalom, mint államtól független valóság s mint az ember méltóságának és szabadságának gvárdiánja, megerősödött, a kommunista országokban egyszerűen eltűnt az állam-moloch gyomrában.

A kommunista társadalmi folyamat tipikusan reakciós és retrográd, a nyugati haladó volt.

Európai egység felé

A francia forradalom óta, valahányszor Európa egy-egy korszakváltó válságba került, a legkülönbözőbb világnézeti, bölcseleti és politikai égtájakon hangzott föl a jóslat, hogy Európa ön-ásta sírja felé tántorog. Metternichtől, Marxtól és Burckhardtól kezdve Spenglerig és Leninig hosszú és változatos a sora azoknak, akik már hallották megzendülni a circum dederuntot az európai civilizáció fölött. Az első világháború óta az írástudók között, akik arra lettek volna hivatva, hogy az európai civilizáció világító esze, irányító akarata és a sors beethoveni torkonragadására alarmírozó lelkiismerete legyenek, szinte közszólam lett Európa elsiratása. A fáradt lemondásnak és az önfeladásnak ez a kezdetben elszigetelt tüneménye intellektuális divattá vált. Nem kevesen – és nemcsak a tömegemberek, akik sohase kezdeményezik a jövőt – a betegségnél is rosszabb ellenméregben fedezték fel a gyógyszert: a fasizmusban és a nácizmusban. Azt a vékony réteget, amely a két háború között Európa egységéről vagy Európának a Biblia élő vizeiből való megújításáról mert beszélni, kegyes álmodozóként vagy valóságtól elszakadt metafizikai felhőtipróként sajnálták le a “realisták”, akik büszkén követtek el bármi bűnt civilizációnk megmentése ürügyével, csak azokat a Biblia-értékeket és erényeket vetették meg, amelyekből civilizációnk életerejét szívta. Az európai népeknek végig kellett élniük a három nagy európai eretnekségnek: a fasizmusnak, a nácizmusnak és a kommunizmusnak rettenetes következményeit, hogy az olasz De Gasperi [meglássa a] Nagy Károly-i látomás[t] az európai egységről. Amire Európa képtelen volt a biztonság, az örök és automatikus fejlődésbe vetett hit ábrándjai és a kétely idején, jobbik énjének tudatára ébredt a közeledő végzet árnyékában.

Európa a II. világháború után elindult az integráció, az egység felé…

[...]

Európa világhatalom?

Csonka-Európától integer Európáig

A háború utáni Európa változásait röviden a következőkben lehet összegezni:

A kommunizmus ideológiai támadásával szembenálló tényezők megerősödtek.

A társadalom kiegyensúlyozottabb és egységesebb lett.

A belpolitikát a kommunista pártok hanyatlása, a polarizációs veszély és az infiltráció csökkenése és a középnek megerősödése jellemzi.

A katonai védelem az amerikai atom-ernyővel Európa felett megerősödött. Franciaország belátható időn belül az atom-klub tagja lesz, Németország, ha akarja, belátható időn belül  az lehet. Az európai katonai erő, különösen a német hadsereg kifejlődésével, jelentősen emelkedett.

Az európai integrációs folyamat előrehaladt.

Az Európai Közösség a világ második indusztriális hatalmává és első importerévé lett. A Közösség azon az úton van, hogy Amerika oldalán belépjen a Szovjet ellen az elmaradt népek megnyeréséért folyó gazdasági és lélektani hadviselésbe.

Ma Európa minden előfeltételével rendelkezik annak, hogy új világhatalommá váljék. Kizárólag Európa népeinek és vezetőinek elhatározottságán, bölcsességén és bátorságán, valamint Amerika további jóakaratán és bölcsességén fordul meg, hogy Európa belátható időn belül elérje az integrációnak azt a fokát, amikor a Szovjetunió és az Egyesült Államok mellett harmadik világhatalomként jelenhetik meg a világpolitika színpadán, és Amerika oldalán, mint a Nyugat új világhatalma, vetheti latba erejét a két világ közt folyó globális küzdelembe.

Abban a pillanatban, amikor Európa Amerika oldalán új világhatalomként megjelent, a világhatalmi erőviszony a szabad világ javára elhatározóan megváltozott. Ebben a pillanatban a szabad világban két világhatalom, Amerika és Európa áll szemben a kommunista világ egyetlen világhatalmával, a Szovjetunióval. Ebben a pillanatban a Szovjetunió a fegyveres igazság abszolút fölényű hatalmával találná magát szemben, kívülről, és – Pasternak kifejezésével élve – a vasfüggönyben mögötti népek fegyvertelen igazságának ellenállhatatlan hatalmával, belülről. Ebben a pillanatban ütött a mai Csonka-Európa (mert amíg 100 millió európai el van szakítva Európától, de facto csak Csonka-Európáról lehet beszélni) integritása helyreállításának, százmillió elszakított, hű európai békés fölszabadításának órája.

Ha a békés fölszabadításnak belátható időn belül van lehetősége, akkor ennek előfeltétele a mai világhatalmi erőviszony lényeges megváltozása a szabad világ javára. A világhatalmi erőviszonyok Európa világhatalommá emelkedésével olyan döntő mértékben változnék meg, hogy a Szovjet ragadozónak választania kellene a saját feje és a között, hogy karmai közül kiengedi kelet-európai áldozatát.

Csonka-Európának, különösen ha harmadik világhatalommá válik, teljes erejével és szükségképpen integritása helyreállítására kell törekednie. A leigázott százmillió európai jelenti azt a különbözetet, amely Európa biztonságát és békés haladását véglegesen eldönti. Európa biztonságának egyetlen belső, európai garanciája az integer Európa, mert az integer Európa már egymaga túlszárnyalja a Szovjetunió hatalmát.

[...]

IV.

A kínai veszély és az euroamerikai sorsközösség

[...] Csonka-Európának minél rövidebb időn belül világhatalommá emelkedése nemcsak Csonka-Európának és az elszakított kelet-közép-európai népeknek, hanem az Amerikai Egyesült Államoknak is sajátos és döntő érdeke. A legnagyobb veszélyt jelentené Amerikára nézve is, ha a vörös Kína előbb válnék világhatalommá, mint Európa. Ebben az esetben ugyanis a szabad világ egyetlen világhatalmának két kommunista világhatalommal kellene szembenéznie. Ez nemcsak Európa, hanem Amerika szempontjából is végzetes megváltozását jelentené a világhatalmi erőviszonyoknak.

Szerencsére a Gondviselés egy moratóriumot adott mind Európának, mind Amerikának. Európa belátható időn belül válhatik világhatalommá, Kínának generációs nekifutásra van szüksége, hogy a világhatalmi súlyt elérje. Európa és Amerika sorsa azon dől el, hogy ezt a Gondviselés adta moratóriumot felhasználja-e az euroamerikai szolidaritás megerősítésére, az európai egység intézményes kiépítésére, Európa világhatalommá emelésére és az európai integritás helyreállítására, általában a nyugati fölény biztosítására.

Egy, az orránál tovább látó politikának mindenképpen számolnia kell azzal, hogy Kína hatalmának növekedésével nőni fog támadó és terjeszkedő törekvése is. Amerikának tehát számolnia kell azzal, hogy erejének egyre nagyobb részét fogja lekötni az Amerikát Keletről fenyegető veszély megfékezése és elhárítása. Amerika keleti védelméhez azonban a megerősödő Kínával szemben szükséges, hogy Európa miné előbb, jóval Kínának nagyobb megerősödése előtt önvédelemre képes állapotba jusson, vagyis hogy önmagát a Szovjetunióval szemben nagyobb amerikai erő lekötése nélkül megvédhesse, sőt olyan fölényt érjen el, mely a Szovjetunió támadó kedvét elveszi. Európa ezt a fölényt csakis integrációjával és integritása helyreállításával a leigázott Európa felszabadításával érheti el. Ma tehát nemcsak Csonka-Európának és a leigázott Európának, hanem Amerikának is kölcsönös és elválaszthatatlan életérdeke az európai integráció, az egyesült Európa, Európa minél rövidebb időn belüli világhatalommá emelkedése és az európai integritás helyreállítása.

Az euroamerikai szolidaritás ma döntő és állandó, európai és amerikai érdekeknek olyan kölcsönös és elválaszthatatlan kapcsolatán nyugszik, amely eddig sohase létezett. A történelem során most keletkezett először olyan világhelyzet, amely Amerika és Európa között a szónak szoros értelmében elválaszthatatlan sorsközösséget teremtett.

Az euroamerikai szolidaritás és Európának Kínát jóval megelőzően világhatalommá válása a Moszkva-Peking tengely világhódító és támadó politikájával szemben Európa és Amerika túlélésének kérdése lett.

Az európai és amerikai túlélés, az euro-amarikai sorsközösség, az európai egység és a békés felszabadítás politikájának jelszava ugyanaz:

Cum Deo pro Europa unita et solidaritate euroamericana!

Egy nyugati politika, mely térben és időben megfelelő feleletet kíván adni a kommunista világhódító tervre, még tovább kell lépjen. Egy ilyen nyugati politika nemcsak arra fog irányulni, hogy Európa a lehető legrövidebb időn belül, Kínát jóval megelőzve, világhatalommá váljék, hanem arra is, hogy azon az időn belül, mely Kínának világhatalommá emelkedéséhez szükséges, a szabad világban újabb egységeket, tán elsősorban Dél-Amerikát, indítson el a világhatalommá válás útján. Dél-Amerikában az európai integrációs példa visszhangra talált, s Dél-Amerika elindítása ezen az úton összevág a közelebbi amerikai érdekkel is.

Szovjet követelés: a kelet-európai status quo elismerése

Közismertek az okok, amelyek miatt a Szovjetunió arra törekszik, hogy a vasfüggöny mögötti status quót, melyet nemzetközi szerződések durva megszegésével és az érdekelt népek akaratának megerőszakolásával hozott létre, a nyugati hatalmakkal elismertesse. Kevésbé érthető, hogy s status quo elismerése egyes nyugati körökben is kísért. Kis népeket cseretárgyakként kezelni nem új a politikai “realizmus” bűnlajstromában. A mondásnál, hogy parva sapientia regitur mundus, csak az igazabb, hogy parva moralitate regitur mundus. Egyes nyugati körökben az első világháború alatt is felmerült a gondolat, hogy Moszkvától Kelet-Európa kiszolgáltatása árán szerezzenek előnyöket. A lelkiismeret, amely a bűnt el akarja követni, igazoló érveket mindig talál. A status quo elismerésére hajló nyugati körök hivatkoznak a de facto állapotra és az eltelt időre (mintha a nemzeti függetlenséghez, és az emberi méltósághoz való jog is elévülne, hasonlóan egy elvesztett óra vagy egy ellopott esernyő visszakövetelésének jogához); hivatkoznak arra, hogy a status quo elismerése a fennálló helyzeten nem változtat, és hivatkoznak az engedményekre, amelyeket a Szovjettől a status quo elismerése fejében megszerezni vélnek. Ez a machiavellista álláspont nemcsak erkölcstelen, de oktalan is. Következményei hamar beigazolnák, hogy az elnyomott népek ellen elkövetett bűn magában hordja első büntetését: nem hasznot hozna, hanem kárt okozna nyugati elkövetőinek is. A status quo elismerése nagy szovjet győzelem és nagy európai, sőt euroamerikai vereség lenne a hidegháborúban. Még ennél is több: csapás a vasfüggöny mögötti népek ellenállására, amely az európai biztonságnak lényeges tényezője. Hogy ebben az ellenállásban milyen nagy szerepe van annak, hogy a Nyugat a status quo elismerését eddig megtagadta, már egyedül az a makacs erőfeszítés is igazolja, amelyet a Szovjetunió a status quo nyugati elismertetése érdekében kifejt. A vasfüggöny mögött ellenállás fennmaradásának két lényeges tényezője: a leigázott népek ragaszkodása szabadságuk és függetlenségük helyreállításához, és az a hitük, hogy a szabad világ nem ejtette el őket, megfelelő külpolitikai helyzetben a Szovjetuniót rákényszeríti a szerződések megtartására, e népek szabadságjogainak tiszteletére. Nincs példa rá, hogy egy nép végleg lemondjon szabadsága és függetlensége helyreállításáról. A múlt arra oktat, hogy egy leigázott nép mindaddig nem mond le arról az igényéről, hogy a saját élete ura legyen, amíg népi és nemzeti jellemét teljesen el nem vesztette, illetve egy idegenre  föl nem cserélte, ami hosszú nemzedékek elnyomása nélkül még egyetlen nép esetében sem következett be. Arra tehát, hogy Kelet-Európa régi művelt népei, amelyek már élvezték a szabadság és függetlenség borát, e szabadságuk és függetlenségük helyreállításáról lemondanak, számítani nem kell és nem szabad. De más az ellenállás és más a függetlenségi igény. Ellenállásukra bizonyosan döntő csapás volna, ha a testvéri Nyugat megrabolná őket a hittől, hogy alkalmas pillanatban a mérleg serpenyőjébe veti erejét szabadságuk és függetlenségük helyreállítása érdekében. A status quo elismerését úgy értékelnék, hogy a Nyugat cseretárgyakként eladta őket a Szovjetnek.

A status quo elismerésének következményei hasonlíthatatlanul rosszabbak lennének a magyar forradalom cserbenhagyásánál. A szabad világ “önfelszabadításáról” beszélt, de mikor a magyar nép fölszabadította magát, eltűrte, hogy a Szovjetunió újra leigázza. A szabad világ azonban a magyar szabadságharc mellet foglalt állást, tiltakozott a kommunista erőszak ellen, a Szovjetuniót elítélte, és a magyar függetlenség helyreállítására szólította föl. A status quo elismerése azt jelentené, hogy a Szovjet által erőszakkal teremtett törvénytelen helyzetet a Nyugat nem visszautasítja, hanem törvényesnek jelenti ki. A Nyugatnak ez az erkölcsi árulása megfosztaná az elnyomott népeket a jövő reményétől is. A status quo elismerése által Európa önmagát fosztaná meg a saját biztonságának egyik döntő tényezőjétől. A jog védelmezője helyett az erőszakkal alkudozó kufár visszataszító képében jelennék meg a világ előtt. A Szovjet pedig a status quo által megerősített helyzetéből indulna újabb és újabb támadásra az önmagát botorul meggyengítő Európa és a szabad világ ellen.

A vasfüggöny mögötti status quo-val kapcsolatban a Nyugat becsületének és alapvető érdekének a követelménye: a Szovjettől ama szerződések tiszteletbentartását követelni, amelyekben a Szovjet és a Nyugat a vasfüggöny mögötti népeknek szabadságot és függetlenséget ígértek, s amelyeknek durva megszegésével a Szovjetunió a kelet-európai status quo-t megteremtette, és a népek akarata ellenére fenntartja. E szerződések tiszteletbentartása kellene legyen a Szovjettel kötendő újabb szerződések erkölcsi és politikai feltétele.

[...]

V.

Európa a tét

Ma már senki sem kétli, hogy a berlini válság kirobbantásával a Szovjetuniónak Berlinen túlmutatott céljai vannak. Ilyen célok lehetnek: Kelet-Németország megerősítése; Kelet-Németország elismertetése a Nyugat által; a szabadság berlini szigetének fölszámolása; csúcsértekezlet kikényszerítése; a szabad világ figyelmének elterelése olyan területekről, pl. a Közel-Keletről, ahol a Szovjetunió új kalandokra készül; a nyugat-német közvélemény megosztása; ékverés a nyugati szövetségesek közé; vasfüggöny mögötti status quo elsimertetése; a berlini status quo megváltoztatása a Szovjetek javára olyan átmeneti helyzet teremtése, amely megengedné, hogy a Szovjetunió többet fordíthasson gazdasági erejéből a honi életszínvonal emelésére és a gazdasági hadviselésre; kipuhatolása annak, hogy a Nyugat miért és milyen kockázatok vállalásáig megy el: megzsarolható-e háborús fenyegetéssel vagy nem; és még más célok. De mind a Nyugat gyöngítésére és a kommunista világ helyzet megerősítésére nem pedig a feszültséget és háborús veszélyt okozó nagy politikai kérdések megoldására irányulnak. A Szovjetunió természetesen csata közben a tárgyalások során változó helyzet szerint amint eddig is tette, erőfeszítését egy sajátos célra fogja öszpontosítani. E célok mind közbeeső célok a kommunista világ hódításhoz, az európai integritás helyreállításának megakadályozásához és az Európát világhatalommá emelő integrációs folyamat megállításához és visszavetéséhez képest. A kommunista világhódítás európai akció-programjában a célok hierarchiájának csúcsán ma Európa legyengítése és integrációs folyamatának visszavetése áll. Ezzel nem azt akrjuk mondani, hogy a Szovjetunió most egész külső tevékenységét Európára összpontosítja, és más területeket elhanyagol. Ellenkezőleg: a Szovjet folytatni fogja globális támadását a világ minden frontján, ahol sikert elérni vagy szabad világnak kárt okozni remél. Folytatni, sőt fokozni fogja a gazdasági, ideológiai és diplomáciai hadviselést talán helyi fegyveres háború kirobbantásával is nyomást fog majd gyakorolni a szabad világra. De a legkülönbözőbb lesz engedményekre hajlandó olyan nyugati engedmények fejében, amelyektől Európának az önvédelemtől megfosztását és a világhatalommá emelkedését és megakadályozását reméli. Közben a Szovjet nem fogja megvetni a kisebb jelentőségű eredményeket sem. De a Szovjetet semmiféle engedmény sem fogja rábírni, hogy említett európai célját feladja. A hadviselésének egyetlen módjától a világ egyetlen pontján sem remélhet olyan előnyt, amely felérne azzal, ha Európát önvédelemre képtelen helyzetbe szoríthatná és világhatalommá emelkedésének útján visszavethetné.

A világ sorsa belátható időn belül Európa sorsán dől el. A Szovjet megnyeri Európát, megnyeri a világot; ha elveszti Európát, elveszti a világot.

Ha a Nyugat egységes és határozott marad a Szovjet európai kihívásaival szemben, elkerüli a háborút és megerősítheti a saját helyzetét. A Nyugat nem lesz egységes, ha engedményeket fog tenni megfelelő értékű ellenengedmények nélkül, ha a saját erkölcsi elveinek elárulásával a leigázottakat cseretárgyaként kezeli, akkor nem békét, hanem háborút, nem életet, hanem halált fog vásárolni magának.

“A berlini kérdés – írta nem rég a montreali Relations – keresztút, ahol nemcsak Németország egyesítésének Európa biztonságának a leszerelésének Kelet-Európa szabadságának problémái találkoznak; utóforduló és egy világ felé, amelyben a jog uralkodik, vagy az erőszak politikája kormányoz… Közös álláspontjuknak egy célja kell legyen: fenntartani azok szabadságát, akik birtokolják és helyreállítani azokét, akik elvesztették”.

A berlini kérdés döntő fontosságú azért is, mert megoldása befolyásolhatja Németország holnapi útját. Márpedig Európa sorsát megint egyszer Németország döntheti el. A hitleri Németország a nagy eretnekségnek a végzetes sovinizmusnak csábítására végveszélybe sodorta a német népet, Európát az egész keresztény nyugati civilizációt és a világot. E szörnyű bűncselekmény felidézésében nem volt ártatlan a Nyugat, amely a német népet az első háború után igazságtalanul kezelte. Adenauernek államférfiúi nagysága abban csúcsosodott ki, hogy a német nép sorsát a soviniszta ereknekségtől eldobta, és a keresztény nyugati civilizáció sorsához kötötte. Adenauer a németek Mózese, aki megmutatta a németeknek az ígéret földjét, melyet a német nép el fog érni, ha majd a nagy fordulat óráján, amikor a Szovjetunió válaszút elé kényszeríti, elutasítja a soviniszta ördög kísértését, és hű marad a szülőanyjához, a keresztény nyugati civilizációhoz. Egy olyan dicsőséggel süt majd vissza a jövendő német nemzedékekre, amely elűzi a hitleri őrület árnyékát.

Ha Európa az adenaueri – schumani-gasperri látomását az egységes Európáról föl nem adja, megmentette önmagát és megnyitotta az utat Európa integrálásának helyreállításához, százmillió hű európainak felszabadításához.

Az öreg földrész a nagy fölfedezések kora óta nemcsak kolonizálta a távoli földrészeket, hanem a világot európaizálta és vezette is. Ma nem világ vezér. A szabad világ vezetésének jogarát ma az európai keresztény civilizáció legfiatalabb leánya Amerika tartja kezében. Mégis: Európa újra a világ.

*

[1] France My Country – Through the Disaster, by Jacques Maritain, New York, Toror 1942. p.20. Ez a könyv, melyet a nagy francia bölcselő emigrációban írt, ma is igen tanulságos olvasmány, kivált emigránsok számára.

[2] Konyev, Smuts és Sztálin ez állásfoglalásaival egyidejűleg Eckhardt Tibor több amerikai előadásában foglalkozott.

[3] Az olasz választásokon azonban a kommunisták nem győztek. Rákosi is megváltoztatta véleményét: más húrokat kezdett pengetni a Vatikán és a katolicizmus felé.

[4] és 2/ Jegyzetek lásd a következő oldalon  1/ és 2/ alatt.

[5] Erről briliáns és igen tanulságos munka: The Initial Triumph of the Axis, Editecby Arnold Toynbee and Veronica M. Toynbee, Oxford University Press.

Speech by George V. Allen, director of US Information Agency, New York Times, September 24. 1958.

Jegyzetet lásd a következő oldalon 3/ jel alatt.

[6] 3/ A titoizmus és a többi kommunizmus közt nem a kommunizmusban van a kölönbség, hanem abban, hogy Tito és általában a nemzeti kommunisták nem ismerik el Moszkva feltétlen principátusát.

1/ Erre a legtisztább példák egyike Tibet. Tibetben a kapitalizmus elleni támadás még ürügy se lehet, mert Tibetben ilyen jelenség nincsen; itt a kommunista támadás egyetlen, igazi tárgya a sajátos, vallási sugallatú civilizáció, éspedig egy ősi ázsiai civilizáció.

[7] 1/ Egy ízben a kommunizmus és a keresztény nyugati civilizáció ellentéteiről vitatkozván, egy művelt kommunista megjegyezte: “Az átlag-istenhívő és az átlaghitetlen magatartása között nincsen különbség. Az istenhívő is úgy viselkedik, mintha hitetlen és materialista volna. A nyugati és a kommunista materializmus között azonban különbségek vannak, és egyik az, hogy a nyugati materializmus hedonista és individualista, a kommunista materializmus kollektivista és hősi. A kommunista materializmus fog győzni.” Valóban, ha a két világ közti ideológiai harc kétféle materializmus közti harccá volna szűkíthető, akkor a hedonista materializmusnak nincs sok esélye a győzelemre. A helyzet, szerencsére, nem ily sötét. Nem tagadható azonban, hogy a hedonista materializmus a nyugati keresztény civilizáció népeinek széles körét áthatotta, olyanokat is, akik a kommunizmusnak ellenemondanak.

2/ a jegyzetet lásd a következő oldalon 2/ jel alatt!

x/ Idézi: What Is Faith? by Eugéne Joly, Hawthorn Books, N. Y. 1959. p. 61.

x/ Az istenhívő és az istenhitet teljes tudományos tekintélyével is védelmező Lecomte du Noüy, a “biológiai idő” felfedezője példaképpen Voltaire esetére hivatkozik, aki a közkeleltű hidelem szerint atheista volt, ami nem igaz. Az egyház ellensége volt, de az atheizmusról lesújtóan vélekedett. Lecomte du Noüy idézi Voltaire Filozófiai Szótárából a következőket: “Milyen következtetést vonhatunk le mindebből? Hogy az ateizmus igen ártalmas szörnyeteg … Néhány nem bölcselő matematikus visszautasította a végső okokat, de az igazi bölcselők elismerik azokat, és mint egy jólismert szerző egyszer mondta: katekista Istent kijelenti a gyerekeknek, és Newton demonstrálja Őt a bölcseknek! …. Az ateizmus kevés intelligens ember bűne; a babona a bolondok bűne.” Lecomte du Hoüy: Human Destiny. Longmans, Green and Col., New York, London, torontő, Twenty-Second Printing p. 132.

xx/ What Is Faith?, by Eugéne Joly, Hawthorn Books, New York, 1959. Twentieth Century Encycloedia of Catholicism. p. 64.

x/ Nem sorolhatjuk neveiket. Minden ilyen felsorolás eleve igazságtalan, ha teljességre nem törekszik. Itt pedig se helyünk, se alkalmunk, hogy teljességre törekedjünk. Mégis, mintegy jelképezéséül annak, hogy az érzékfeletti értékek felé való tájékozódást és új szintézis-keresést befolyásolók közül Európában kikre gondolunk, álljon itt néhány név: Don Bosco János, Newman, XIII. Leo, Mercierre Karl Adam, Guardini, Barth, Schweitzer, Morice Blondel, Bloy, Peguy, Claudel, Maritain, Mauriac, Jammes, Gilson, Thaillard de Chardin, Bergson, toynbee, Elliot, Chesterton, Belloc, Sigrid Undset, Röpke, Huizinga.

*