Úgy érzem, hogy amit itt tárgyaltunk, érdekes, de szomorú és megható dráma volt. Már a kezdete is milyen tragikus. A nagy, a rettenetes magány a vadonban. Az ijesztő, rémes természet, amelytől fél az a maroknyi bujdosó ember, akit az éhség minden reggel kikerget az erdőbe, a pusztába. Aki attól retteg, hátha meglátja, megszimatolja valamely fenevad. Hátha farkassal találkozik vagy medvével, pláne óriáselefánttal vagy oroszlánnal? Minden reggel úgy búcsúzott a férj a feleségétől, az apa a gyermekeitől, mint ma a katona, ha bevonul. Minden nap hősi harcot kellett vívni, és a jutalom valami rágós pecsenye volt. Lovat ettek a barlanglakók évezredekig, míg az ember szent állatává és házitársává lett a ló. Az aránylag fiatalabb, történelemelőtti maradványok halmaiban pedig számtalan bevert koponyájú szegény kutya csontváza hever. Kutyahúst is pecsenyézett az ősember. 

Elmúlt az ötezredik év, amely új időszámításunk kezdőpontját megelőzte, és nem változott a helyzet. Évszázadok múltak, évezredek, és lóhúst, kutyahúst, rénhúst tálaltak. Sohse hitték ezek az emberek, hogy jobb lesz a sorsuk.

Milyen javulás, milyen mesés haladás volt már az, amikor a kutya hozzájuk szegődött! Vagy pláne, amikor megszelídült az első ló vagy marha. Az első vagyon, az első hozadék bizonyára elszédítette azt a szegény parasztot. És milyen nagy az út e szerény kezdettől a házi állatok korának olyan mesés fellendüléséig, amikor például a perzsa udvar tizenötezer udvari tisztje mind olyan nagy úr volt, hogy egyetlenegy szatrapának tizenhatezer ló állott rendelkezésére. Vagy amikor Jehengir indiai császár tizenkétezer hadielefánttal vonult a csatába.

Az állatvilág aranykora talán az embernek is aranykora volt - az anyagiak tekintetében. Az utolsó kétezer évben az állatok sokszor nagyobb szerepet játszottak, mint az ember. A ló apoteózisa, a juh államalapító hatalma, a hering gazdagító aranyesője, a magyar marha jelentősége, a teve hódító ereje, az eszkimókutya nélkülözhetetlensége, mindezt nagyszerű történelmi képekben láttuk.

Óriási, rettentő drámákban zúdultak a lovasnépek a régi világra, a lovagkor csodás és irtózatos világa tönkretett és felépített egy kultúrát. Ezer évig szinte uralkodott az állati erő az egész világon.

De az életformák milyen különös megmerevedésével, sőt talán visszafejlődésével járt ez! Ha a bojtárt vagy a csikóst, juhpásztort összehasonlítjuk a honfoglalás embereivel, menten szembe szökik, hogy bizony az állatokkal való együttélés nem fejlesztette az embert. Sőt megtartotta az ősi állapotában. Csak a városi élet teremtette meg a kultúrát, csak amikor kimenekült az ember a vadász, a pásztor, az állattenyésztő életformájából, csak akkor bontakozott ki az ősi konzervativizmusból is, csak akkor tudta megteremteni azokat az intézményeket, a szervezkedést, amelyek elvezették a mai teljesítményhez, a művelődéshez.

Ott, ahol az ember megmaradt a régi életformákban, évezredekig megállt a világ. Jütlandban vannak falvak a tengerparton, ahol kétezer év óta megszakítás nélkül csak az osztriga tenyésztéséből élnek az emberek, és éppen ott valóságos ősvilág uralkodik. Ahol Arábia belsejében még mindig a tevében látják a teremtés ideálját, ha a három kívánságnak megfelel, ha ti. ostorra nem szorul, puha a háta és felkelésnél meg lefekvésnél nem ordít, ott még ma is a bibliai egyszerűségben él az ember - nyomorult proletár módra egy kis kölesből, káposztából és datolyából, barlangszerű lakásban, minden kényelem és biztonság nélkül, a legcsekélyebb szellemi tevékenységgel.

Egymás mellett élt ez a két világ, és bizonyos tekintetben kettejük között még ma sem szűnt meg az elválasztó nagy különbség. A falusi világban még mindig minden a háziállat körül forog, ott annyira túlbecsülik az értékét, hogy még néhány évtizeddel ezelőtt is, persze Angliában, az állattenyésztés paradicsomában, 34.000 pengőt fizettek egyetlen egy jó argentínai tenyészbikáért. E mellett életben maradt a legszilajabb, legkegyetlenebb vadság és öldöklési mánia, a "biológiai joggal" való irtóztató visszaélés. Ha egy szász fejedelem húsz év alatt kétezer farkast, kétszáz medvét és összesen százezer ártalmatlan állatot mészárol le, ha egyetlenegy vadász egymaga a kihaló zergéből 260-at hozott terítékre, ha az amazonasi torkolatvidéken néhány nap alatt 112 bizont ölt meg, akkor ez világosan bizonyítja, hogy a vadászat túlhajtása valami emberalatti, vadállatias színvonalon tartotta az embert még akkor is, amikor már régen kifejlődött a nemesebb, ember- és állatszerető lelki finomság, amely az állatban nem prédát látott, hanem tanulmányanyagot és segítőt az ember százféle bajában. Emberbaráti célból áldozza fel ez az új emberfajta, a tudós biológusok, a laboratórium hőseinek társadalma az állatot. A kegyetlenségből legmagasabb rangú irgalom lett. Az állat halálában megdicsőült, mert a legmélyebb tudományos gondolatok szűrődtek le holttestének tanulmányozásából.

De ezzel szemben milyen rémes háborút folytat ellenünk a kezünkbe, testünkbe behatoló véglény- és féregsereg, hogy csorbítja megélhetésünket a rovarhad! Ha ezek ellen irgalmatlanul, a tudomány és ipar minden segédeszközével védekezünk, akkor bizony nem élünk vissza "biológiai jogunkkal", mert itt csak szükségből, önvédelemből cselekszünk.

Éppúgy jogunkban van az állatok szaporodásának irányítása, ami új háziállatfajták teremtésére vezetett, és ölünkbe hullajtotta a legfontosabb felfedezést, amelyre valaha is rábukkant az ember: az öröklődés törvényeinek megismerését, amely egyenes úton egészségesebb, eszesebb, jobbindulatú emberek világrajöveteléhez fog vezetni.

Ha az állattan egész tudományának nem lett volna sohase más eredménye, mint ez, már ez is a legfontosabb tudomány rangjára emelné. De - mint tudják - sok más elsőrangú megismerés is származott belőle: többek között a szerológia, továbbá a kísérleti fiziológia jelentős része, az emberi élet és az emberi szervezet törvényeinek tudománya, és nem utolsósorban a biotechnika és vele végre a "lóerő" pótlása és helyettesítése mesterséges állatokat, ami most átalakítja a világot.

Olvasóm most mindezt ismeri, és megérthette legapróbb részleteiben is.

*

De milyen jövő tárul most fel lelki szemünk előtt? Mi lesz az állatvilágból, az állattenyésztésből, egyáltalában a gazdasági életből az új felismerések hatása alatt?

Az állattenyésztés mégiscsak látszólag állította meg az emberi fejlődést. Nem állt az meg egy percre sem. Már az ősidőben, amikor vadászat, állattenyésztés és háború töltötte ki az emberi életet, lassanként átváltozott az élet a nyomor hatása alatt. Mert a legelő állat folyton új területek meghódítására kényszerítette a törzseket. Ez a félnomád élet nem engedett meg semmiféle vagyont és kényelmet. Ott, ahol jó volt a legelő, rendszerint rossz volt a vadászat. Tehát beállt az az állapot, hogy valamely eleségpótlékot kellett keresni, és ezt másban nem találhatta meg egy nép sem, csak a földművelésben.

De száz meg száz évig mindig az állattenyésztés volt a fontosabb, és csak a középkor első felében, úgy Nagy Károly vagy Szent István idejében keletkezett az igazi mezőgazdaság, amely azután majd ezer évig nem is változott. A nagy háborúk, különösen a harmincéves háború, s nálunk a török hódoltság kora tönkretette a baromállományt. Nyomban mélyre süllyedt az élet színvonala! Mindenütt helyreállt a jobbágyság legszigorúbb foka, és csak a francia forradalom eszméivel kezdődött az új felvirágzás. A merinójuh, a svájci marha, a nagyszerű lótenyészet, az új baromfitenyészet és méhészet hirtelen magasabb fokra emelte a gazdaságot, és vele a közélet színvonalát.  

Hatalmasan emelkedő fejlődési vonal volt ez, amely csak most vág még magasabbra, és hihetetlen jövőt nyit meg. Vegyük csak szemügyre a népek szaporodását. A nagy pestisjárvány után egész Európában talán már csak húszmillió ember lézengett, de 1800-ig mégiscsak felszaporodott a népesség arra a számra, amely a kezdetleges életviszonyoknak megfelelt, ti. vagy 180 millióra. A napóleoni háborúk óriási vérveszteséggel jártak, de 1812-ben szerkesztette meg Reichenbach az első gőzgépet, és 1830 óta az ipar szolgálatában ezer meg ezer gyár működött. A gazdasági élet átalakult. Menten felszökött a születések száma. Száz év alatt, 1914-ig a 180 millióból 460 millió lett! Ma 490 millió van.

A fejlődés persze sok nehézséggel is járt. Óriási volt a túlzsúfolt Európában a belső feszültség. A nagy háborúk legbelsőbb rugója itt keresendő, de egyszersmind a szellemi élet, a tudományok, a gondolkodás, az organizáció hihetetlen fellendülésének oka is! Kitűnik ez abból, hogy ahol legszorosabban élnek együtt az emberek, ott van a legintenzívebb iparosítás, a legtöbb feltaláló és szabadalom. Belgium, Európa legsűrűbb népességű országa, 400 ember él ott egy négyzetkilométeren, s ott van a legtöbb szabadalom. Azután jön Németország, Franciaország, Anglia, és csak ötödik helyen a még nagyságában nem eléggé lakott USA.

Milyen óriási és robbanás nélkül nyilván nem soká tűrhető feszültség ez! Mert hogy mást ne mondjunk, vegyük csaj szemügyre a termelés határait. 1870-től 1920-ig összesen 225 millió emberrel gyarapodott a fehér rassz. Öt százalékkal évente. De ez idő alatt Európában, az Egyesült Államokban, Kanadában, Argentínában, Dél-Afrikában, más szóval azokban az államokban, ahol fehér ember lakhat, a művelt terület fejenként csak egy hektárral, 1,2 %-kal gyarapodott. Ez túl kevés, mert a négyszerese kellene. 

A fehér emberiség tehát térhiányban szenved. Állandó térhiányban. Ezen csak úgy lehetne segíteni, ha új területeket hódítanának meg - nem birodalmak, hanem a mezőgazdasági termelés számára. Vagy pedig intenzívebb munkával és gazdálkodással többet termelnének a meglévő területeken.

Az emberi szükségleteket kielégítő többtermelés céljait szolgáló módszerek és eljárások feltárásán dolgozik ma többé-kevésbé minden tudomány, és így az állattan is. Szoros kényszerűség szülte az új korszakot, amelynek küszöbén állunk. Nem választhatunk többé, hogy akarjuk-e ezt a fejlődést vagy sem - reá vagyunk kényszerítve!

Végleg vissza fogja-e szorítani ez a fejlődés az állatot? Igennel és nemmel is kell felelnem. Az állatias ember élt az állatokkal, ellenük fordult, leigázta őket, de ez csupán epizód volt fejlődéstörténetében. Most már más helyzetben van. Végtelenül sokat tanult az állattól, meggazdagodott anyagilag és lelkileg kifinomult.

Addig gyötörtük és öltük az állatot, míg végre mégiscsak megtanultuk az emberséget vele szemben!

A legújabb fejlődés most az, hogy végre keletkezőben van a régen várt állatjog, amely az állatnak is biztosítja az élet jogait. Nem engedi a törvény, hogy túlerőltessük a munkás állatokat. Kellő lakást biztosít nekik a törvényhozó. Korlátozza a vadászati időt is. Védett területeket jelöl ki. Nem engedi meg, hogy háziállatot, fiatal vagy vén kutyát vagy macskát kitegyenek az utcára. És ilyesfajta állatvédelmi törvény készül most mindenfelé.

E törvényekben visszatér valami a régi állatkultusz elgondolásból. Mert ha az állatnak joga van, akkor szentesítve is van az élete. Ha a régi magyar táltosok fehér mént áldoztak a Hadúrnak, végső elgondolásban ez sem volt más, mint hogy azt ajánljuk fel az istenségnek, amit szentnek tartunk.

Aki lelki tulajdonává tette könyvem elgondolásait, azzal kezet szoríthatok. Mi nem fogunk többé részt venni az állat meggyalázásban. Megéreztük benne az isteni közösséget, tudjuk, mennyi hálával tartozunk neki, mit jelentett és jelent még mindig az emberiségnek az állati testvér. S ha ezt minden ember így fogja érezni, akkor ezzel a kultúra állatias korszaka egyszer s mindenkorra véget ért!

*

Francé, Raoul H.: Az állatok a történelemben. Dante Könyvkiadó, Budapest, 1943, 354-360.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés