Az oikumenikus ember, a meg nem változtatható, az egyetlen reális ember, a Mérték és a Közép embere az, aki sem a pincében, sem a padláson nem lakik, hanem a helyén, a házban. Ez sem nem féreg, sem nem pillangó, hanem a hús-vér-lélek-szellem ember. Nem az alvilági lény, nem az asztrális szörny, hanem a földön lakó ember. A konkrét, az adott, nem valamely szelvény, valamely nép, vagy osztály, vagy faj, vagy korszak pillanatnyi szülötte, hanem a megrendíthetetlenül valóságos, aki anyagi és szellemi igényeivel és követeléseivel, szükségleteivel és szenvedélyeivel ténylegesen él és termel és művel és élvez és alkot, az egyetlen ember, aki a másik embernek, vagy a közösségnek, vagy a földnek nem parazitája, hanem akinek életeleme a termelés, s aki a földből virágzó bolygót akar teremteni.

Az oikumenikus szó a görög oikeó-ból származik. Annyit jelent, mint: lakni, házban lakni, háztartást vezetni, művelni. Oikumené annyi, mint: megművelt föld, lakott, betelepített föld. Az oikumenikus ember a megművelt ember, akinek azonban nincsen semmiféle kimagasló tulajdonsága azon kívül, hogy teljesen és tökéletesen emberi.

A kollektív és szellemi ember ellentéte, feszültsége és marakodása közben nem veszi észre, hogy mind a ketten a Közép parazitái: a néma Seth-nek, az ősi művelőnek. Nem veszik észre, hogy mialatt viaskodnak, az oikumenikus ember tovább vezette a föld szolid háztartását, művelte a földet, vetett, aratott, betakarított, készítette a cipőt, szőtt, esetleg még verset is írt, néha-néha meg is nyilatkozott, de sohasem az egyik, vagy a másik oldal mellett, hanem mind a kettő mellett, s ugyanakkor mind a kettő ellen, a már-már outsider igazság nevében.

Az oikumené az a közép, az az egyetlen reális alap, amelyen a kollektív és a szellemi ember találkozhatik, s ahol most e kétféle elrugaszkodottnak, miután az ellentétek végpusztulással fenyegető katasztrófáinak sorozata esedékessé vált, találkozniok kell. A reális embernek a mindenekelőtt való józan és tiszta háztartás-gondolata és háztartás-éthosza nem jelent semmiféle visszatérést, legkevésbé rousseau-i visszatérést. Éppen ellenkezőleg, mind a két részről az erők felfokozását jelenti és kívánja. Az oikumenikus ember nem a kettő alatt és a kettő között, hanem a kettő fölött áll úgy, hogy a kettőt összeköti alul is, a középen is, felül is, mind a három szférában. A realitás az embertől mindig a legmagasabb teljesítményt követeli; a valóság az embert a legmagasabb feladat elé állítja. Irreálisnak lenni könnyű, reálisnak lenni nehéz. Lélekjelenlétet, önbizalmat, tetterőt, hitet, nyugalmat, józanságot, egészséget kíván - csupa primordiális emberi erényt, csupa szolid valóságot. Az oikumenikus ember nem hajlik szélsőségre; nem hajlik neurózisra. Nem materialista, de nem is idealista. Nem extravertált, de nem is introvertált. Nem politikus, de nem is antipolitikus. Az oikumenikus embernek az első és a legfontosabb a háztartás tiszta rendje. 

Az oikumenikus emberiség, amely a közösséget olyan nemzet és faj, osztály és nép, kor és idő fölött álló egységben tudja tartani, amely egység tulajdonképpen minden emberben él, s ez az, ami az emberben a legmélyebb, amikor akár háborúban, akár osztályharcban, akár világnézeti küzdelemben két összecsapás között hirtelen felvillan az alapérzület: miért harcolok tulajdonképpen? - hiszen ellenfelem ugyanolyan ember, mint én vagyok! Az oikumenikus emberiség azonban olyan, minden faji, nyelvi, nemzeti, osztálybeli ellentétek fölött álló egység, amely a realitás végtelenül gazdag sokszerűségének szabad játékot enged. Egyik irányban sem egyszerűsít. Nem alkot absztrakciókat. Nem terel és egyenruhásít. Megengedi a népek és nemzetek, nyelvek és egyének szabad önkifejtését, mint a valóság polifonikus megnyilatkozását. Az egyéniség itt nem tilalom, hanem feladat, mert a létet minden egyéni vonás gazdagítja. A kollektívum nem jelent színvonalfeladást, mert a kollektívum minden egyéniség természetes bázisa. De azáltal, hogy az oikumené valamennyi emberi tulajdonság kifejtésének szabadságát megengedi, és egyiket se nyomja el, mindenkinek jogát biztosítja az Egészre. Társadalmi helyzetétől függetlenül mindenki részesül az egész emberiség közös javaiban, főként a javak legértékesebbjében, a szellemi értékekben: a műveltségben, a morális fegyelemben, az önkritikában, a tudásban és a művészetekben. Azáltal pedig, hogy az önkifejtésre mindenkinek teljes jogot ad, biztosítja a gazdasági megalapozottságot: olyan termelést, amelyet nem a rablóösztön, hanem az emberrel veleszületett művelés szenvedélye táplál. Néha-néha úgy tűnik, rövid pillanatokra, mintha a modern demokráciák mögött, ellentétben az antik Athén csőcselék-uralmával, elég ködösen és bizonytalanul ugyan, de ez a minden emberben élő oikumené gondolata jelentkezne.

A háztartás-éthosz előtérbe lép. Az oikumené ezt jelenti. Nem irreális, nem fellengző, nem utópisztikus és nem nihilista eszményekről van itt szó, hanem valamilyen határtalan egyszerű és minden időben mindenki számára adott valóságról, arról, amit a túlméretezett ideálok, rikoltó jelszavak ellentéteképpen éppen ez az egészen egyszerű szó, hogy: háztartás, jelent. Nem pártok és nemzetek, nem fajok és világszemléletek vagyunk, hanem emberek. Közhely ez. Mint az igazság. Józan és mindennapi. Ez benne a nagyszerű és a mély. Megrendítően szenzációtlan. Nincs benne semmi ravasz és burkolt önkultusz, énimádat, körmönfont igazolás és tekervényes kritika.

Az első világháború óta a történet az emberiséget fokozatos erővel erre az útra kényszeríti. Az emberiség ellenállt. Következett a második világháború. Ha ellen fog állni, következik a harmadik háború, vagy valami, ami még ennél sokkal rosszabb. Egy bizonyos: minden párt és minden osztály, minden nemzet és minden nép, minden világnézet és minden faj és minden elmélet és minden program tökéletesen kompromittálta magát. Ma ott állunk, hogy becsületesen senki a fennálló és forgalomban lévő megoldási kísérletek közül egyikben sem hisz. Marad egyetlen megoldás: a legegyszerűbb, arra, amire senki, főképpen a hatalmasok közül senki nem gondol: az oikumené. 

A helyzet napról napra érik.

*

Hamvas Béla: A világ hazahívása. Medio, Budapest, 2020, 359-364.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés