Update : Moravek Endre: Születés és halál az állam-világban (1936) |
Moravek Endre: Születés és halál az állam-világban (1936)
2021.02.09. 18:51
Közismert mondás, hogy minden hasonlat sántít. Ha ennek ellenére az a hasonlat, melyet így fogalmazhatunk meg: az államok olyanok, mint az élőlények - nem sántit, annak oka nem az, hogy hasonlatunk nem jó, hanem inkább az, hogy a politikatudomány legújabb iskolája - a geopolitika - szerint már nem is hasonlat. A fenti mondatnak e felfogás szerint így kellene hangzania: az államok élőlények. Nem elvont jogi konstrukciók, nem is csak alkotmányos rendszerek, igazságszolgáltató és polgárvédő berendezkedések, hanem élő, érző, erkölcsi-eszes lények, melyek éppúgy születnek, élnek, növekednek, szaporodnak és meghalnak, mint a többi szerves lény: ember, állat, vagy növény.
Ez a gondolat: az államoknak egyéb élőlényekhez való hasonlósága, vagy azokkal való azonossága, ha nem is volt közkeletű, de sokszor fel-felbukkant a történelem folyamán jeles gondolkodók, nagy szellemek ajkán. Az elsőre, aki ez igazságot felfedezte, Menenius Agrippára, még középiskolai olvasmányunkból emlékezünk mindannyian. Ő volt az, aki a római patríciusok túlkapásai miatt a Mons Sacerre kivándorló köznépnek azt a bizonyos bölcs mesét elmondta az államról, mely nem más, mint óriási test. A testnek hasznos polgárai - a végtagok - nem tagadhatják meg a munkát: a táplálék hordását, anélkül, hogy az egész szervezet el ne erőtlenednék, s végelgyengülésben tönkre nem menne. Menenius Agrippa - ha ugyan élt valaha - már vagy két és fél ezredéve halott, de az igazság, melyre ösztönszerűen rájött, ma is él, s a modern államtudomány napról napra több adalékot szolgáltat ahhoz a megismeréshez, hogy az állam a szerves lények élettörvényeinek van alávetve.
Hogy új államok születhetnek, azt mindnyájan közvetlen tapasztalásból tudjuk. Hiszen a századfordulótól kezdve közel harminc állam született, vagy született újjá, így többek közt Norvégia, Albánia, Észt-, Lett-, Lengyelország, Litvánia:, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Danzig, Izland, Írország, Vatikánállam, Kuba, Panama, Szíria, Palesztina, Transzjordánia, Irak, Mongolia, Mandzsuország stb. Az államok születésének megvannak a maga előfeltételei. Ezek elsősorban földrajziak. Tapasztalati tény például, hogy államok csak a mérsékelt égöv alatt jönnek létre. A 60-65. szélességi fokon felül, a zord északi éghajlat alatt, ahol az embereknek minden erejét és energiáját saját és legfeljebb családjuk életéért vívott harc veszi igénybe, nem jut idejük és erőtartalékuk államszervezésre. Itt legfeljebb egészen kezdetleges törzsi életet találunk, mint a lappoknál, zürjéneknél, jakutoknál stb., úgyhogy teljes joggal beszélhetünk Henniggel a «politikai tundra zónájáról». - Ugyanez az eset bizonyos mértékben a forró égöv alatt, ahol viszont a föld rendkívüli termékenysége az akadálya fejlettebb államszervezet létrejöttének. A természet bőséges gondoskodása elkényezteti és puhává teszi az embert, márpedig az államszervezés fő indítóoka és előidézője a gazdálkodás észszerű megszervezése és beosztása, a racionalizálás, egy munkaközösség létesítése a közös jólét előmozdítására és a veszélyeztetett tulajdon megvédésére. Az államalapítás tehát alapjában véve energiamegtakarítás; ahol a természet bősége ezt feleslegessé teszi, ott önálló államiságra való törekvést nem látunk. Innen van az, hogy a forró égöv alatt csak ott találkozunk többé-kevésbé már államnak nevezhető alakulatokkal, ahol az éghajlat hűvösebb (a Himalája körül, Abesszíniában, a régi Inka birodalomban stb.), a többi forróégövi vidék önállótlan gyarmatterület, ahol az európai gyarmatosítók gyakorolják a közigazgatást, s irányítják a föld gazdasági kiaknázását. A sarki és trópusi területek mellett államalkotásra alkalmatlanok a vízben szegény sivatagok is. Itt a lakosok életmódja nehezíti meg az állam megszervezését. A sivatagban elszórt oázisok az emberanyagnak külön- külön kis gyüjtőmedencéi, s a sok elszórt emberszigetből nehezen fejlődik ki a nagy közösség: a nemzet. A nomád életmód is erős akadálya [a] szilárd államiság létrejöttének, mert az állam elképzelhetetlen egy bizonyos földdarabnak és egy bizonyos népnek, mint közös és elválaszthatatlan alkotóelemeknek feltételezése nélkül; hazát változtathat az egyes ember, de nem egy egész nép; szilárd haza csak ott van, ahol a nemzetet valami elválaszthatatlanul köti a földjéhez: a saját és őseinek verejtéke, azoknak porladó csontjai, a hódító vagy védő háborúkban kiontott vér megkötő emlékezete. Az államalkotásnak egyik legfőbb előfeltétele tehát az egy állandó hazában való megtelepedés.
Az államalkotásnak eddig elősorolt előfeltételei a földrajzi-éghajlati adottságokkal függenek össze. Vannak persze az államalakulásnak egyéb követelményei is. Így legelsősorban az, hogy bizonyos embercsoportban létrejöjjön az a közösségtudat, mely a nemzet tulajdonképpeni lelki alapját képezi. Ez bizonyos magasabb művelődési fokot tételez fel: nemzeti tudat nem képzelhető el vad, vagy félvad népeknél. A nemzeti tudat azonban magában véve még nem elég államalapításhoz; ehhez elengedhetetlen feltétel az önálló államiságra irányuló akarat is. Ha egy nemzeti tudattal ugyan rendelkező nép önálló államiságát fenntartani nem akarja, vagy akarata a külső körülmények hatalmasabb nyomásával szemben nem bizonyul elég szilárdnak és megtörhetetlennek, akkor önálló államiságának kivívása, illetve annak megtartása nem fog sikerülni. Ellenkező esetben tudatos akarata előbb-utóbb le fogja bírni a külső erőket, melyek a «statusquo» védelmében minden újítással szemben - márpedig egy nemzet születése, vagy újjászületése a mindenkori államközi helyzetnek alapos megbolygatását jelenti - feltétlenül feltámadnak. Ilyenkor a régi rend vagy békés úton - a régi úrnak önkéntes beleegyezésével - vagy erőszakkal (forradalom, háború útján) változik meg, s az új állam - ha tényleg a fentebb leírt organikus erőknek köszönheti megszületését - vagy azonnal, vagy lassankint kivívja magának a régi államoknak, az államok közösségének jogi elismerését: a közjogi elismerést, melyet a hatalmak elsősorban követjeik és konzulaik kiküldésével, az újonc állammal szemben diplomáciai kapcsolat felvételével juttatnak kifejezésre. Az újonnan született államnak ez mintegy keresztelője, s utána megkezdheti a sors könyvében kijelölt pályafutását.
Az államok általában életük folyása alatt ugyanazon tüneteket árulják el, mint az emberek. Ugyanúgy megvannak a betegségeik, mint amazoknak: átmeneti gyengeségeik, időleges elerőtlenedéseik belső nyugtalanságokban, forrongásokban, forradalmakban, vagy külső katasztrófákban, háborúvesztésekben nyilatkoznak meg. Viszont egészségüket ismét visszanyerve, megerősödhetnek, s talpraállásuk, megizmosodásuk belső fellendülésben, a jólét emelkedésében, a lélekszám felszökésében nyilvánul, hogy ennek természetes folyamányaképpen azután kifelé irányuló terjeszkedésben mutatkozzék meg. Ennek természetesen nem okvetlen fegyveresen kell megtörténnie, mint azt a szaporább fajoknak a terméketlenebb szomszédokkal szembeni csendes térnyerése, vagy napjaink kereskedelmi imperializmusa, az úgynevezett «gazdasági behálózás» mutatja. Hogy a modern nagyhatalmak gyarmatszerzését szintén ide számítjuk-e, s benne a nemzettest egyszerű növekedési tünetét (tehát mintegy serdülőkori megnyilvánulást) látjuk-e, vagy pedig - mint mások állítják - a férfikorra jellemző fajfenntartási megnyilatkozást, az a lényeget illetően közömbös. Lényeges csak az, hogy az állam életében gyarmatok, nyersanyagforrások és védett piacok szerzése a terjeszkedési szükségletnek, tehát az erőnek jele. A kiterjeszkedés korszakait rendszerint hosszabb csendes, magas jólétet hozó időszak szokta követni: a gazdasági virágzás korszaka, amely azonban rendszerint egyúttal a hanyatlásnak is előjele. A zavartalan jólét elpuhultságra, kényelemszeretetre nevel, a «spártai erkölcsök»: egyszerűség, fegyelmezettség, igénytelenség, férfias bátorság, önfeláldozás és a közzel szembeni önzetlenség erényei lassanként kivesznek, s helyüket lassankint anyagiasság, kényelemszeretet, szabadosság, erkölcstelenség, cinizmus, ideáltalanság és önzés foglalják el. Az erőtől duzzadó férfiasság évei után jelentkezni kezdenek ezzel az öregség tünetei, a betegségek különböző jelenségei, a hanyatlani kezdő nemzettest már kezd nála fiatalabb idegen erők előtt visszavonulni, azoknak gazdasági, majd politikai engedményeket tenni, a belső és külső megpróbáltatásokkal szemben is mind kevesebb ellenállóképességet mutat, hogy végül is - ha betegsége halálos - eltűnjék a történelem színpadáról.
Hogy ez mikor következik be, arra eddigi tapasztalatunk még nem enged szabályt felállítani. Az államoknak nincs olyan meghatározott átlag-életkoruk, mint az embereknek. De örök életük is aligha lehet: erre mutat legalább is az a körülmény, hogy az ókortól kezdve máig egy sereg állam semmisült meg, s ezzel szemben a régi nagyságok közül csak három áll még ma is: Kína, Japán és Perzsia. A nagy államoknak - úgy látszik - megvan az az előnyük a kisebbekkel szemben, hogy részben nagyobb embertömegük, részben és elsősorban hatalmas kiterjedésük nehezebben engedi meg, hogy külső tényezők halálos csapást mérhessenek rájuk. Mert ez a sors egyébként egészséges nemzeteket is elérhet, de a csapás, kivált ha csak vérveszteségben nyilvánul, magában véve még nem kell, hogy végzetes következményekkel járjon, sőt sok esetben egyenesen új erőkifejtések erőforrásává válhatik, a nemzeti közérzület elmélyülését hozhatja magával, s ezáltal a nemzeti megújhodás megindítójává lehet, mint azt napjainkban az Európából lépésről lépésre visszaszorított, «beteg embernek» kikiáltott Törökország megfiatalodása oly szemléltetően beigazolta.. Szomorúbb következményekkel járhat, sőt sokszor a nemzet végpusztulását jelenti a fővárosnak huzamosabb elvesztése. A főváros nemcsak többnyire területi központja az államnak, hanem idegi, érzelmi és szellemi gócpontja is a nemzetnek. Ha tehát az állam megcsonkítása is már nem csupán egy szervnek elvesztését jelenti, hanem egyúttal az egész szervezet működésének szükségszerű megzavarását, a főváros elvesztése a központi szervnek, a szívnek megbénulásával egyértelmű. A főváros eleste tehát a legtöbb esetben az állam halálát okozza. Más kérdés persze, hogy a főváros esetleges központi fekvése, vagy más fontos ok miatt újra fővárosi rangra emelkedik, egy más állam központja és idegrendszereként, mint ahogyan a kelet-római császári Bizánc, az új Törökország fővárosává, Konstantinápollyá változott, vagy ahogyan a római birodalom egykori magja, Róma, a modern Olaszország középpontjává lett. A főváros ezekben az esetekben visszanyerte egykori jelentőségét, s túlélte a régi államot, de a szív, amelyet jelképez, most már más ütemben dobog, mint annakelőtte, a régi államtestben.
De még a főváros huzamos megszállása, sőt az állam függetlenségének teljes elvesztése sem vezet szükségszerűen az állam végleges megsemmisüléséhez. Ezt az igazságot a mi történelmünkből a török hódoltság kora, napjaink históriájából pedig a lengyel állam példája eléggé világosan mutatja. Magyarország fővárosát évszázadokon keresztül a török hatalom tartotta uralma alatt, Lengyelországot többszöri igen érzékeny felosztás után évszázadokra teljesen letörölték Európa térképéről, s mind a két állam mégis újra visszanyerte körülbelül régi kiterjedését. Mind e két esetben, s emellett még egy egész sereg állam életében jelentkezett az a csodálatos tünet, amely az államtestet, mint szervezetet oly előnyösen különbözteti meg például az emberi testtől: a megfiatalodás, megújhodás képessége. Erre nemcsak a már eddig idézett államok a példáink, hanem az ókor máig is élő nagyhatalmai, vagy a német-római császárság összeomlásából erőtől duzzadva kiemelkedő bismarcki Németország éppen úgy, mint a hosszú török uralom alól friss fiatalsággal feltámadó balkáni államok, hogy csak a legismertebb esetekre mutassunk rá. Születés és halál egyébként az államok életében nagyon közel vannak egymáshoz. Néha egy nagy birodalom halála négy-öt kisebb állam megszületését is eredményezheti, mint ahogyan az az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásakor történt, máskor egyetlen állam megszületése egy egész sor réginek az életébe kerülhet. Az Unita Italia megalapítása például hat itáliai államot törölt le a térképről: Pármát, Modenát, Luccát, Toszkánát, Szardíniát és Szicíliát. A mai Nagynémetország helyén 1803-ban nem kevesebb, mint 112 önálló kisállam élte a maga életét. Ezeknek el kellett tűnniök a föld színéről, hogy a fejlődés jegyében egy nagy egységben olvadhassanak fel.
Íme, ha egy kissé elgondolkozunk az államok sorsa: születése, élete és halála felett, rájövünk, hogy a térkép milyen csalóka képet mutat. Igaz, a felszínt reálisan visszaadja, de nem emlékeztet bennünket arra, hogy amögött éppen úgy buzog az élet, éppen úgy dolgoznak a természet erői, mint egyéb szerves lények külső takarója alatt. A térkép pillanatfelvétel, a pillanatnyi nemzetközi jogi világképet megbízhatóan visszatükrözteti, de az államok belső életéről, fiatalságáról, öregségéről, válságairól, fejlődési, vagy hanyatlási tendenciáiról nem árul el semmit. Álló, «statikus» helyzetnek csalóka tévhitét kelti, holott a világpolitika, az államok élete folytonos változás, dinamika; az erők fáradhatatlan játéka, eltolódása, fogyása, növekedése, birkózása. Ebben az életre-halálra menő játékban minden nemzetnek megvannak a maga esélyei és lehetőségei, de természetesen a természettől megszabott korlátok között. Ez utóbbiakon belül minden nemzet vezetőemberein és azoknak cselekedetein keresztül a maga szerencséjének kovácsa. Sorsának változó fordulatai lehetnek, esetenkénti célkitűzései gyakran sikertelenek maradhatnak, nagyobb erők előtt sokszor meghajolhat, de az újra felemelkedés útja a történelem tanulsága szerint mindig nyitva áll előtte, ha nem veszti el az élethez való akaratát. Az életigenlésnek csalhatatlan jele pedig a nemzet életében a népszaporodás kielégítő volta. Az államnak tulajdonképpen csak egy, feltétlen halálos kimenetelű betegsége van: az egyke. Minden egyéb bajt kiheverhet az alapjában egészséges, mindig újonnan megizmosodó nemzet, de az egyke nemzettizedelő pusztítása feltétlen bizonyossággal az állam bukásához vezet. Az elnéptelenedő állam, frissebb, egészségesebb, népesebb nemzetek nyomásának matematikai bizonyossággal kénytelen előbb-utóbb engedni. Ahhoz, hogy egy nemzet fejlődése elé bizalommal lehessen tekinteni, családonként átlag három-négy gyermekes utánpótlás szükséges. Az átlag kétgyermekes családú nemzet mögött már felrémlik a lassú kihalás veszedelme. Napjainkban ez a rém az európai nemzetek legnagyobb részét - köztük Magyarországot is - fenyegeti. Nagy férfiak, spengleri szellemóriások költögetik-riogatják a Nyugatot a veszedelemre, mely a legérzékenyebb, legalapvetőbb oldalról: élettani irányból fenyegeti jövőjét.
Lesz-e foganatja a riadónak? Sorsdöntő kérdés, melytől életünk-halálunk függ.
A helyzet nem reménytelen: történeti példáink vannak arra, hogy egy nép évszázados stagnálás után mintegy varázsütésre bámulatos szaporodásnak indult, nyilvánvalóan erkölcsi indítóokok hatása alatt élni akart, s az élethez való jogát megfelelő népszaporodással hangsúlyozta s támasztotta alá. Miért lenne megtagadva ily kedvező változásnak lehetősége a nyugati nemzetektől is? Az bizonyos, hogy a nemzetek sorsa az egyének kezében van: ha az egyesek külön-külön akarnak valamit, akkor az egész nemzet akarja azt, s ha a nemzetnek egyedei a hanyatlásnak ellenszegülnek, a nemzetegész is biztosan átlábol a válságon.
Ha a nemzet egyedei átlátva az egyke beláthatatlan következményeit, magukra nézve levonják a szükséges következtetéseket, akkor a nemzetnek, mint egésznek sem kell életének és egészségének megromlásától tartania.
*
In Búvár, 2. évfolyam, 12. szám (1936), 849-852.
|