Legjobban bizonyítja ezt az a tény, hogy még azokban az országokban is, ahol a népképviselet megszűnt, és helyébe valami tekintélyi kormányzat vagy parancsuralom lépett, a vezetőknek csak akkor sikerül helyzetüket megszilárdítani, ha a tömeghangulat kedvez nekik, és egész politikájukat helyesléssel kíséri. Így született meg egy új művészet, amelyet jobb szó híján egyelőre propagandának neveznek, jóllehet annál lényegesen több és tökéletesebb valami, vagy legalábbis annak olyan formája, amelyre eddig nem volt példa.

A leginkább divatos jelszó ma kétségtelenül a szociális kérdés, és már félni kell, hogy a sok csépeléssel lejáratják, mint annyi más fontos dolgot és nagyszerűséget. Újságok, könyvek, előadások, kurzusok folyton ezt harsonázzák; a piaci kaszinóban, vasúti szakaszban, országházban és kurtakocsmában ez a kedvenc szellemi csemege. Minden búsuló hazafi és félreismert politikai tehetség biztosan tudja, hogyan kellene azt megoldani. Ugyanakkor alig vesszük észre, hogy jövedelemelosztás, földreform, kartelltörvény, legkisebb bér, árpolitika követelése mögött egy másik jelszó üti fel a fejét, amelyet egyelőre nálunk még senki sem fogalmazott meg közérthető módon, de a gondolat már él, legalább külföldről becipelt másolatok formájában, és szántogatja a lelkeket. Sokszor szerencsénkre, néha szerencsétlenségünkre a mi népünk nem szeret eszmékért és filozófiákért lelkesedni, mert lelki alkatánál fogva csak konkrét képzetek és célok tudják vonzani. Éppen ezért az a sok zavaros és merész új államelmélet, amely külföldön az utóbbi időben napvilágot látott, nálunk nem fog ugyan gyökeret verni, de az egyetemes átalakulás a társadalom szerkezetében magyar földön is erősen érezteti hatását. A szükség és a gond kegyetlen nyomása elől az erőhöz és hatalomhoz menekül az ember védelemért, és hogy a közvetlenül fenyegető bajtól megszabaduljon, szabadságát is képes föláldozni. Addig kárhoztattuk a korhadt liberális világot, míg a vele szemben fölkeltett bizalmatlanság szenvedélyes gyűlöletté fokozódott. A fiatalság és a negyedik rend lázadása ez a szabadság ellen. Eddig mindig úgy volt, ehhez szoktunk hozzá, hogy minden felkelés a szabadság nevében indult el valami közösség és rendszer ellen. Most pedig a passion de l'ordre a jelszó, és a demokráciát, a szólásszabadságot, az alkotmányt, amelyért annyi nemes vér folyt el, rohanva sietnek elföldelni a szolidaritás nevében. Tegnap még a parlament volt az ország temploma, ma a fecsegők gyülekezetének bélyegzik. Tegnap még a szabad gondolatot istenítették, ma mítoszokban és dogmákban hisznek. Tegnap még boldogok voltak, ha egy kormány megbukott, ma a tekintély elvére esküsznek, és egy ember szava kinyilatkoztatás, parancsa valósággal isteni törvény előttük. Tegnap az állam csak szükséges rossz volt, ma a földi gondviselés és egyetlen abszolút érték.

Az emberek életében éppúgy mint a természetben, semmi sem történik elegendő ok nélkül, s azért ennek a mostani fordulatnak is világosan felismerhető előzményei vannak, amelyek durva kényszerrel lökték a társadalmat az előrelátható kifejlet felé. Bármennyire túlzásnak érezzük is Spengler tételét, amely szerint a történelem nem egyéb, mint „egy fönséges céltalanság", el kell ismernünk, hogy a mai kor felfogását az élet értékéről tökéletes szabatossággal fejezi ki. Bizony elenyészően csekély azoknak a száma, akik a napi érdeknél gazdagabb értelmet hajlandók meglátni a létben, és ez a kisebbség még hozzá nem is sokat számít, mert a közéletben komoly szerepet már alig játszik. Ebből szükségképen adódott, hogy a felelősség tudata ijesztően megfogyatkozott, és annak áthárítása általánosan elfogadott gyakorlat lett, ami viszont az állam szerepét és hatalmát természetellenes arányban megnövelte.

Elég egy futó pillantást vetni a munkáskérdés fejlődésére, hogy erről meggyőződjünk. Mikor a proletárság szervezett mozgalma a polgári osztály biztonságát nagyon is kérdésessé tette, a mérvadó körök nyomban az államhoz fordultak orvoslásért, és ez a maga módján igyekezett is segíteni. A[z 18]80-as években, amikor a társadalompolitikai törvényhozás kezdetét vette, csak kevesen látták meg, hogy ez a megoldás, és főleg annak logikus folytatása nem vezethet jóra. A Kasszandrák hiába figyelmeztették a közvéleményt, hogy a puszta taktikai ügyesség nem elég ott, ahol nagyszabású elgondolásra, mély bölcsességre és merész kezdeményezésre volna szükség. Mint mindig, ha az optimizmus volt divatban, akkor is lemosolyogták a sötéten látókat. Hiányzott a szükséges erkölcsi műveltség, és ezért nem tudták az anyagi és osztályérdek mögött meghúzódó, sokkal fontosabb emberi érdeket megérezni és megbecsülni. A kezdetben kicsinek látszó tévedés végül is az egész rendszer bomlását idézte elő, de nemcsak a rendszer roskadt össze, hanem vele együtt pusztultak soha nem nélkülözhető értékek is.

Természeténél fogva a közgazdaság rendeltetése, hogy az egész nemzetet szolgálja, és elsősorban azokat tartsa el, akiknek hivatása és sorsa a termelő munka, tehát a munkás jólétéről annak a rendnek, helyesebben osztálynak kellett volna gondoskodnia, amely idejét és erejét teljesen igénybe vette. Ezt a feladatot a tőke az államra hárította, és ez volt a végzetes tévedés. Amikor a proletárság látta, hogy az állam gyámságára bízták, és a társadalom, amelyből kiesett, nem hajlandó a polgári élet szintjére felemelni, elfordult a többi osztályoktól, és már csak egy okos célt látott maga előtt: a hatalmi gépezet elhódítását kizárólag a maga számára és a gyűlölt többiek rovására. Jóstehetség nélkül előrelátható, hogy a negyedik rend nem hiába folytatja konok elszántsággal véres szabadságharcát, mert tudja jól, hogy most rajta van a sor, de azt nem tudja, hogy - szörnyű vaksággal lévén megverve - ugyanabba a szakadékba fog zuhanni, amelybe ellenségeit készül taszítani.

Elég helyesen emlegetik oly sokan, hogy ma a politikai misztikák korában élünk. Sok értelme van ennek a szónak, de ha helyesen akarjuk magyarra fordítani, akkor csak szédelgésnek fordíthatjuk. Szédelgés és őrület az osztálynélküli társadalom eszméje, de még nagyobb az államnélküli proletárságé. A kollektív gazdaság szükségképpen államgazdaság, államkapitalizmus lesz, és csak ostoba ábrándkergetők hiszik el Marxnak, hogy az állam és diktatúra csak addig szükséges, amíg a szocializmus véglegesen meg nem erősödik. Ahol pedig az állam lesz az egyetlen vállalkozó és egyetlen tőkés, ott vége minden okosságnak, mert ellene már nem lehet sehova fellebbezni, még a proletárnak sem. A felelősség áthárításának ez az egyetlen logikus következménye, s ahol a társadalmi élet elsorvad, ahol mindenki közvetlenül az államból él, ott az egyénnek is pusztulnia kell.

A régiek találták ki azt a bölcs mondást, hogy violenta non durant. Érdekes volna egyszer történelmi és nem bölcseleti alapon kimutatni, vajon mennyi lehet azon évek száma az egyes nemzetek életében, amikor mindenki a teljes szabadságot élvezhette. Nem kellene-e e tekintetben is néhány „kétségtelen" igazságot felülvizsgálni és véglegesen elejteni? Vajon nem az erőszak-e a legjobban bevált és gyakorlatilag egyedül használható módszer? Sajnos, a szabadság eddig nagyon is törékeny jószágnak bizonyult az emberek kezében, amiből azonban nem következik, hogy ennek mindig így kell lennie. Akik még most is feltétlen hívei a demokráciának, jól tennék, ha kissé tüzetesebben forgatnák azt a hatalmas irodalmat is, amely annak bírálatával foglalkozik. Vannak igen komoly tanulmányok, amelyek azt bizonyítják, hogy a nyugati nemzetek gyors hanyatlásukat éppen a polgári szabadság mai rendszerének köszönhetik. Amíg egy nemzet köztudatában az élet nagyszerű törvényei mint ki nem kezdhető dogmák uralkodnak, addig a szabadság nem árthat, sőt a jólétnek és haladásnak előfeltétele, de ha minden világnézeti tévedésnek tárt kaput nyit, a teljes anarchiának csinál szállást társadalomban és politikában egyaránt. Az önfenntartás ösztöne éppúgy megvan a nemzetben is, mint az egyénben. Ha egyszer a nemzet olyan pártokra szakad, amelyek többé semmi közös alapot az együttműködésre nem találhatnak, és ha az egymást irtó harc állandósul, csak az állami gépezet kíméletlen erejével és a szabadságjogok teljes felfüggesztése által lehet az egységet és rendet ismét helyre állítani, és ezzel az ország fennmaradását biztosítani. Így lesz a totális állam - legalább átmenetileg - valósággal a nemzeti érdek követelménye. Az egypárt-rendszer és tekintélyi kormányzat nagyon könnyen lehet a nemzeti érdek parancsa és a menekülés egyetlen útja, amint az utóbbi két évtizedben nem egyszer láthattuk.

A felsorolt tények azonban további kérdéseket vetnek fel. Nem akarjuk azt állítani, hogy a társadalom és állam egymástól független, külön életet folytató, sőt egymással ellentétben álló alakulat, mint ezt egyes, főleg német gondolkodók feltüntetni szerették, viszont az is bizonyos, hogy a társadalom nem merő fogalmi képlet. A dolgok természetes rendje szerint, vagyis az animal politicum természetének megfelelően az állam nem egyéb, mint a nemzet legfőbb hatalmi szervezete, amely a többi társulási formákat, családokat, községeket, törzseket, önkormányzatokat, osztályokat és rendeket tökéletes egységbe foglalja. Egység a sokféleségben, amely megteremti a termékeny rendet. Ezt az élettel gazdag rendet elsősorban a társadalomnak kell magában hordania, és csak ott szabad az állam segítségéhez folyamodni, ahol a megoldandó feladat meghaladja a részközösségek erejét. Tehát állam és társadalom egymásra utalt, egymásba fonódó, de azért nem teljesen azonos valóságok, minthogy pedig az állam van a nemzetért és nem fordítva, nyilvánvaló, hogy kultúra és nyugodt fejlődés csak ott lehet, ahol a két erő teljes egyensúlyban van.

Ha mármost azt kérdezzük, vajon a nemzet szempontjából melyik a fontosabb, melyiknek egészségét kell jobban őrizni, nem kétséges, hogy ez csak a társadalom lehet. Az állami szervezet hiányai is rengeteg bajt, sőt katasztrófát is okozhatnak, azonban egy gyökerében erős társadalom minden nehézségen úrrá tud lenni; de az ellenkezőt már nem lehet ilyen biztosan állítani. Ma a nemzetet a társadalom részéről fenyegeti a bomlás veszélye, aminek beszédes bizonysága, hogy a szociális kérdést a mai átlagember tisztán állami, és nem társadalmi feladatnak tekinti. Csakugyan puszta jelszóval állunk itt szemben, és voltaképpen a szociális vonatkozást, ami pedig a lényege, nem is veszik észre benne, hanem csak az egyéni szükséget, vagy legjobb esetben az osztályérdeket. Mindenkit csak a maga nyomorúsága nyűgöz le, a lélek szeme a maga gondjára szegeződik, és gyors segítséget követel onnan, ahol még erőt sejt. Szociális kérdés van, de a többség valójában ezt meg sem érti, csak individuális kérdést lát benne, és képtelen belátni, hogy az egyeseknek azért megy rosszul, mert az egész társadalom beteg. Ebből folyik aztán egy újabb szomorú félreértés. A dühös vádakkal és síró kérésekkel szemben az állam nem maradhat süket, segíteni igyekszik, s azért újabb hatalmi szerveket hív életre, amelyeknek terheit kénytelen ismét csak a társadalomra hárítani. Ez még nem lenne a legnagyobb baj, ha ugyanakkor a szertelenül felduzzasztott apparátust, a szükséges ellensúly hiányozván, meg nem ejtené az öncélúság szörnyű kísértése, amelynek ellenállni csak a szentek tudnának. Az állam végül is felszívja a hozzá menekülő társadalmat, és ezzel a maga sorsát is megpecsételi. A korlátlan uraság hatalmi tébolyba csap át, és az államérdekre hivatkozva, amelynek tartalmát néhány vagy egy félisten határozza meg, kisajátít mindent, még a legdrágább emberi szentélyt, a lelkiismeretet is.

Magától értetődik, hogy az új szükségletek megkívánják az állami szervezet és a közigazgatás alapos reformját, de ennél is sürgetőbb és fontosabb a társadalom és állam viszonyának rendezése, amit pusztán törvényekkel, rendeletekkel elérni nem lehet. Minden kultúrának próbaköve a közösség kérdése. Utakat építeni, autót gyártani, felhőkarcolót emelni, traktorral szántani barbárok is tudnak. Annak idején a törökök tökéletesen elsajátították a nyugati hadviselés technikáját, de a kultúra iránt semmi érzéket nem mutattak, nem volt hozzá tehetségük, mint a mai orosznak sincs. Közösséget teremteni csak a lélek mélyéből sugárzó erőkkel lehet, amelyek felülről adatnak az Isten létteljességéből. Ez is tény és kérlelhetetlen törvény, amelyet a pusztán köbméterekben számító ész felismerni nem képes, hanem csak a kegyelemtől megvilágosított értelem. Ahol ezek a nagy konzervatív erők hiányoznak, ott az ember csakhamar azt a vagyont is elrontja, amit a szorgalmas munka gyűjtött. Nem arról van szó, hogy áldozatokat hozzunk egymásért, amint ma nagy ügyetlenül annyian hangoztatják eredmény nélkül, hanem csak arról, hogy lehetőleg mindenki belássa, hogy az érdekközösség minden földi és egyéni boldogulás alapja, és hogy az érdekellentét mélyítése mindenkinek csak kárára van. Hogy ezt a szinte nevetségesen egyszerű igazságot ma már csak oly kevesen fogadják el, mutatja, hogy úgynevezett fölényünk hitvány jelszó, és büszke kultúránk nyomorult paródia. A megváltó Isten nagyon jól tudta, miért sírt az ókor embere oly keservesen a magasok felé, és hívta nyomorúsága völgyébe az igazi embert, az élet Mesterét. Nem véletlen az, hogy a kereszténységben központi helyet foglal el a szeretet parancsa, és nem hiába azonosította magát Krisztus a legutolsó kisemberrel is. Amint Szent Teréznek mondotta egyszer, ő akarta, hogy mindnyájan egyek legyenek, de az emberek nem akarták. A mi nemzedékünk szörnyű ítélete van ebben a kijelentésben.

Szorosan következik az eddig mondottakból, hogy a társadalom és állam igazi reformja csak a kereszténység alapján valósítható meg; csak az a kérdés, vajon a mai keresztény világnak birtokában van-e az életgerjesztő, isteni kovász, amely a halott többséget fel tudja támasztani? A Teremtőtől vetett alapokon, a természet mély bölcsességére hallgatva a katolikus gondolkodás kiépítette az állami és társadalmi lét tökéletes filozófiáját, amely egészen az emberre van szabva, és világosan megmutatja a társadalmi értékek rangsorát, a közösség mibenlétét, állam és egyén viszonyát, és a politikai erkölcs legsúlyosabb kérdéseire is biztosan helyes feleletet ad. Sajnos, ez a kincs a mai közvélemény számára az ismeretlenség földjébe van ásva. Itt az idő és a történelem parancsolja és a nagy kín, a tájékozatlanság kínja, hogy onnan kiemeljük és a hegyre állítsuk, ahonnan millióknak világíthat. Torzítás lenne a szociális élet mai alakulásában csak hanyatlást és ostobaságot látni. Vannak abban nagyszerű lehetőségek is. Egy ilyen lehetőség éppen a központi hatalom kivételes helyzetében rejlik. A totális állam beteg képződmény, de az erős állam, ha képviselői a szükség-megkívánta nagyszabású egyéniségek, gazdag erkölcsi műveltség birtokában ismét talpra állíthatja a megroggyant társadalmat. A végzet csak akkor teljesedik be rajtunk, ha az élet forrását elhanyagolva továbbra is a csúfosan levizsgázott emberi bölcseség poshadt vizű ciszternáiból merítgetünk.

*

In Magyar Kultúra, 24. évf., 13-14. szám (1937), 3-5.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés