Mert mi a nemzet? Sok kis emberi erő, akarat és értelem egymásba fonódó, szakadatlan és személytelen áramlása. Irányt, célt, tartalmat, formát azok adnak neki, akikben a nemzet megszemélyesíti önmagát, akikben rendeltetése tudatossá válik, akik túl az egyéni érdekek kicsinyes körén, felmérik a lehetőségeket, látják a veszélyeket, akiknek a szeme elszáll a vakító fényű jövőbe, és kijelölik számunkra az utat, amelyen járnunk kell.

A géniusz titkát hiába próbáljuk megfejteni. Csak annyit tudunk, hogy nagysága az egyéniség és a nemzet - e két örök pólus - csodálatos kölcsönhatásában rejlik.

Nincsen olyan valóban alkotó egyéniség, akinek ereje és szelleme ne fakadna és ne táplálkoznék egy faji és nemzeti közösségből. És nincsen nemzet - méltó erre a névre -, amelynek ne volnának nagy egyéniségei. Az egyéniség adja a hangot, amely a tömegek ajkán ezerszeresen visszhangzik. Az egyéniség dallamához a tömegek kórusa adja a dübörgő kíséretet. Ennek az egymást éltető, egymást kölcsönösen kiegészítő kapcsolatnak egyéniség és nemzet között nincsen határa, nincsen korlátja az időben. Az egymást követő nemzedékeken túlterjed ez a kapcsolat. Atyák fiaiknak, fiúk az unokáknak adják az örökségként kapott szellemi és erkölcsi értékeket. Mert a nemzet élete szellemi élet. S az élet roppant boltozatait messze a múlt talaján álló oszlopok hordják. S e boltozat alatt olyan fényben járunk, amelynek forrásai a maguk fizikai valóságában rég kihunytak már. 

Vannak nemzedékek, amelyek süketen és fásultan állanak az idők egymásutánjában, és amelyeknek kezén elsikkad az elődök drága öröksége. Nagyjaink emlékének felelevenítése éppen ezért mindig lelkiismeret-vizsgálat, és ugyanakkor számvetés a magunk erejével.

Ezeréves történelmünk alatt a Gondviselés teremtő és irányító géniuszok egész sorát adta a magyarságnak. Csak az a kérdés, hivatkozhatunk-e nagyságukra jó lelkiismerettel olyan értelemben, hogy a nemzet csakugyan magáévá tette szavukat és tanításukat? Példájuk szerint éltünk-e? Megvalósítottuk-e azt, amit számunkra kijelöltek? Kerültük-e az örvényeket, amelyektől óvtak bennünket? S megacéloztuk-e lelkünket és testünket az ő szellemük erejével?

Időszerű kérdés és valóságos számonkérés ez azon a napon, amelyen a "Legnagyobb Magyar" emlékének ünneplésére gyűltünk össze. Azon a napon, amelyen 150 évvel ezelőtt az ő látó szeme először kapcsolódott a magyar szemekbe, s parányi gyermekkeze először mozdult cselekvésre.

Mindazt, amit az előbb a géniusz és a nemzet viszonyáról elmondottam, Széchenyi István életének műve példázza legjobban.

Magyar volt a szíve gyökeréig. Magyar minden érzése és gondolata.

Mindjárt legelső naplójegyzetei között ezeket a sorokat találjuk: "Bizonyos, hogy én a legigazibb hun fajtából származom. Ezt eléggé bizonyítja az a tény, hogy Svájc legszebb alpesi tájain és Itália völgyeiben és legkiesebb vidékein sohasem érzek olyan melegen, nem tudok olyan önfeledten lelkesedni, mint hazám pusztáin és rónáin..." "Úgy el tudok lágyulni, ha bármi honit látok, hogy egy hegedű, egy cimbalom, sőt még egy duda is szinte könnyekre fakaszt."

Hívő volt, aki vallotta és azt hirdette, hogy láthatatlan hatalmak vezetnek bennünket, s közülünk a legnagyobb sem sokkal több, mint engedelmes eszköz magasabb kézben.

Őt valóban a Gondviselés magasabb hatalma küldte ide erre a földre.

Azért küldetett, hogy felrázza álmából ezt a nemzetet, amely - mint valahol írja - az ő érkezésekor mélyen aludt.

Azért küldetett, hogy elénk tartsa a magunk megismerésének tükrét, hogy lássuk fajtánkat sajátos mivoltában, hibáinkkal és jó tulajdonságainkkal, bűneinkkel és erényeinkkel.

Azért küldetett, hogy felemelje, felmagasztosítsa nemzetünket, tudatossá tegye magyar hivatását és rendeltetését ezen a földön.

Ennek a hármas küldetésnek a szolgálata, ennek a hármas feladatnak a teljesítése töltötte be egész életét, minden percét gyötrő szenvedésekkel teli áldott életének. Azt írja egy helyen: "Mióta eszemet bírom, csak arra az egyetlen gondolatra összepontosítottam és feszítettem lelki tehetségeimet, miképp lehetne hazánkat magasabbra emelni" -, máshol ezeket a feledhetetlen sorokat hagyta ránk: "Dolgozom szorgalmasan, s dolgozom önérzettel; lenyesik szárnyaimat, lábaimon járok, levágják lábaimat, kezeimen fogok járni, s ha ezeket is kiszakítják, hason fogok mászni, csak használhassak." Majd ezt írja: "Csak az boldog, aki teremt, s ennélfogva csak az, aki Istennek napszámosa."

Valóban Isten napszámosa volt. S az a kéz, amely fiatalon, vitézül kardot forgatott, majd tollat fogott - hogy 46 éven át többé ne tegye le -, az a kéz, amíg mozdulni tudott, valahogyan az egész nemzet számára a fáradhatatlan, a soha el nem pihenő munkát jelentette.

De a betű, a szó csak puszta eszköz neki. Ezt írja erről: "Jobb s tán egy kissé hasznosabb dolgom is van, mint csak szónokolni és irka-firkálni. Ez ugyan szép, ha tudniillik szép. De azért mégsem tett, s csak annyiban neveli a nemzet szellemi és anyagi kincsét és ekképp hatalmát, amennyiben hasznos tettre gerjeszt, s hasztalan s káros tetteknek elejét veszi. Szó és betű nem több, mint szerszám, amely magában semmi, de csak alkalmazása által válik hasznossá vagy károssá. Sokszor a legélénkebben éljenzett szónoklat és deklamáció, meg a legnagyobb divatú könyv sem ér valójában annyit, ha tudniillik tettekbe és életbe nem megy át hasznothajtólag, mint ér a szántóvetőnek minden tanú és taps nélküli, csak egy órai szántása is."

"Az erő tettek után szomjadozik" - írta. Az ő titáni ereje is tettekre vágyott. A percemberek üres tülekedései és civódásai felett olyan idegenül állt, mint égbe nyúló sziklacsúcs a lábánál terjengő mocsárvilág felett. Sohasem magát, mindig csak az egészet, mindig csak a nemzetet nézte.

A cselekvés öröme, az alkotás vágya úgy izzott benne, mint még senkiben ezen a magyar földön. Szelleme mindenre kiterjedt. Mindent átfogott, mindent magához ölelt, amiben alkotni, tenni, javítani való akadt. Történelmünkben páratlan ez a soha el nem apadó dinamizmus, amely maga körül valósággal átformálta, átalakította a magyar világot.

Nemcsak gondolatokat hirdetett, nemcsak terveket szőtt, de terveit és gondolatait, s ezek megvalósításán át önmagát is valósággal beleírta, belevéste a haza földjébe, s ez az ország, mint egy roppant arckép, több mint száz év után, még ma is, az ő örök vonásait tükrözi.

Hány helyen jártunk - sokszor anélkül, hogy számot vetnénk vele - az ő lépteinek fénylő nyomdokain.

Az ő gondolata teremtette valósággá a "poros, sáros, zegzugos Pest-Buda" helyébe azt az ezerfényű csodálatos várost pompás palotáival a folyó két partján. Az ő akarata feszül meg a Duna-híd két hatalmas pillére között. Messze tájakon áthaladó vonatok, a Dunán, a Tiszán, a Balatonon százával tovasikló hajók az ő nevét mondják. A szerteágazó utak az ő kezeírása. S délen a Vaskapu örökre az ő emlékét álmodja. 

A Magyar Tudományos Akadémia az ő szellemének háza. Az állandó magyar színjátszás megteremtését, s a testnevelés rendszeresítését ő sürgette, s mindenütt otthon van, ahol a magyar társaséletnek hajlékot emeltek. Közcélú egyesületek, szövetkezetek, takarékpénztárak és iparvállalatok az ő nevét hirdetik, s szerte az országban mindenütt, ahol nemesvérű állatok és tüzes paripák nevelődnek, ahol bort termelnek, lisztet őrölnek és selymet fonnak szorgalmas kezek, az ő lényének egy-egy szikrája él.

Bizony - hazát nem alkot holt föld, hanem élő ember, s Istennek ez a napszámosa egyetlen pillanatot sem mulasztott, hogy "csúnyácska ország parlagjából" hazát teremtsen.

Ehhez nem volt szüksége politikai rendszerre. De ismételten megmondta, hogy konvulzió nélkül reformokat akar. Derékig benn állt az élet valóságában, az élet reális feladatait nézte. "Hasztalan munkát nem szoktam tenni - vallotta büszkén és joggal -, és amit teszek, azt előre ki szoktam kalkulálni." "Annyit mondhatok, s ezt megdönthetetlen bizonyossággal igazolhatom - írja máshol -, hogy semmit sem tettem rögtönzésképpen vagy pillanatnyi felhevülésből, hanem ellenkezőleg. Bár lelkesedésem néha az egekbe ragadott, minden lépésem, minden tettem előre kiszámított, messzeható tervek szüleménye volt." "Én hála Isten, akarni is tudok, és azt is tudom, amit akarok."

Eszmei célok megvalósításánál is gyakorlati szempontokból indult ki. Egyik barátjának ezt írta: "Remélem nem gondolkodol felőlem felületesen, hogy elhihesd, miképpen én életem legszebb éveit arra pazarlom, hogy végre néhány lovat futni lássak, vagy hogy egy pipázó-klubot berendezzek. Ezeket az eszközöket azonban ártatlanoknak és eléggé alkalmasoknak találom arra, hogy honfitársaimat odúikból kicsalogassam, egy helyre összegyűjtsem, s őket egymással s a művelt idegenekkel megismertessem. Mialatt lóról, juhról és tehénről beszélgetek, azalatt tulajdonképpen lassan és óvatosan honfitársaim előítéleit reszelgetem. - Midőn a kaszinókat, a lóversenyeket és más efféléket tervezem, korántsem az a célom, hogy társasági kellemeiteket neveljem, előmozdítsam a lótenyésztést és így tovább - noha egyúttal mindezeket kifejteni felette hasznos, de azért mégis csak mellékes tekintet -, hanem az a fő célom, hogy hazánk erői összpontosuljanak. Az ember ne mindig címe és állása, de mint ember, belbecse után latoltassék. A nemzet legnagyobb kincse a kiképzett, előítélet nélküli értelem mindinkább növekedjék, s kellő helyére emeltessék, hogy felébredjen a közlélek, és így erősebb legyen a haza."

Mert számára a legfőbb, a legmagasabb, a végső cél mégis és mindig csak az volt, fokozni a nemzet szellemi és erkölcsi értékeit, kifejleszteni sajátos nemzeti valónkat. "A közintelligencia az egyedüli valóságos erő - írja -, ennél nagyobb hatalom nincsen. S azt a lehető legnagyobb magasságra fejteni legszebb hazafiúi kötelességünk, mert ennél nagyobb jót nem tehetünk hazánknak."

Úgy érzem, emlékének nem áldozhatunk méltóbban, mint ha gondolatait és tanításait újból és újból felidézzük. Azokat is, talán azokat elsősorban, amelyek megvalósítása még nem, vagy nem egészen sikerült.

A feladatot abban látta és hirdette: "Hazánkat minden rendület és bomlás nélkül magasabbra emelni és mindenkinek sajátját szentnek tartva a lehető legtöbb honosunkat boldogítani."

"Te azt gondolod - írta máshol -, belső és külső kereskedés javítaná sorsunkat. Én pedig azt hiszem, csak birtokaink józanabb felosztása, javított törvények, gazdasági rendszerünk jobb elrendezése és jó hitel után következhet belső és külső kereskedés. Te azt gondolod, előmenetelünk csak részben függ tőlünk. Én pedig azt hiszem: csupán tőlünk függ. Némelyek az egyes nemzetek haladását tekintvén, az országok fekvését tartják arra a legnagyobb befolyású tényezőnek. Sokan csak a kormánytól várják a haza minden boldogulását: én pedig azt gondolom, hogy szinte mindennek virágzása a lakosoktól és a nemzettől függ."

Milyen megdöbbentő aktualitással hangzik, amikor ezt kérdezi: "A hon vizei korlátlan dühükbe mindig elöntsék az ország legtermékenyebb vidékeit?"

"Egyetlen sovány esztendő a jövőben is - mint már annyiszor - gyászba borítsa a fél hazát? ... A földmívelés jobb ismerete soha ne ruházzon zöld színt naptól aszott meztelen pusztáinkra s avar fennsíkjainra? ... Nem arról van szó - írja -, hogy sírunkon emelkedjék fel a magyar nagyság. De abban koncentrálódik az egész felette prózai dolog, hogy országunk nagyságát csak a tökéletesen elrendezett goni mechanika biztosítja. Így például számos híd s egy mocsár sem; számos gőzhajó, egy szabályozatlan víz sem; sok színház, egy kóborló társaság sem. Leginkább pedig legyen nagy tökéletességre fejlett nemzeti erkölcsiség, azaz számos vagyonos és egy ügyefogyott sem, temérdek tanult és egy tanulatlan sem, számtalan hazafi s egyetlen korcs sem."

Még csak néhány idézet, hogy lássuk szellemének és szívének páratlanul adakozó gazdagságát: "Nincsen olyan akadály, amelyen az emberi állhatatosság ne győzzön - írja -, ha a munkálók magukért és övéikért fáradoznak. Inkább többet munkáljon a szántóvető, mint eddig, de sorsa is szebb és bátorságosabb legyen."

"Egyesült erővel iparkodjunk azon, hogy Magyarországon egy ember se legyen kenyér és ruházat nélkül, fedél és szakismeret nélkül és az erkölcsi műveltséget senki se nélkülözze."

"Megdönthetetlen igazság, hogy csak úgy boldogulhatunk, ha a nagyobb részen segítünk." "Mert minden nép saját fiaiban hordozza az élet s a dicsőség vagy a halál és a szégyen csíráit. Ne keressük mentőnket sehol egyebütt, mint saját vagy inkább személyes erényeinkben és lelki felsőbbségünkben. A nemzetnek erénye és felsőbbsége csak annyiban van, amennyiben lehető legtöbb egyes tagja ugyancsak betölti saját helyét férfiúilag és szeplőtelen. Mert nem a mennyiség, hanem a minőség a szellemi erőnek sarkalata."

Könnyű volna e gondolatok és tanítások sorát még tovább fűzni abból a kimeríthetetlen kincsestárból, amit reánk hagyott. De akármennyit idéznénk is, alapja mindegyik gondolatnak egy és ugyanaz. Rendíthetetlen hit az erkölcs és a szellem erejében. Rendíthetetlen hit a magyarság jövőjében. Ez mélyen vallásos világszemléletének tengelye. Ebből fakad az a szeretet, segítségre-készség, önfeláldozás, amely egész életén végigkísérte. Mert róla, az ő saját szavaival, valóban el lehet mondani, hogy hű volt, mint az anyai aggodalom, egyenesen cselekvő, mint a napsugár és tiszta szándékú, mint a tavaszi hajnal.

A magyarság sorsáért sokszor gyötörték kétségek, aggodalmak, lázálmok, egészen az őrületig. De lelke mélyén mindig élt a bizonyosság, hogy a bukkanók, amikbe aláhanyatlunk, az éjszakák, amik ideig-óráig ránk borulnak, csaj tűnő pillanatok a nemzet életében. Az ő szelleme tudta, hogy az éjszakák lidérces össze-vissza álmai után mindig megjön újra a rózsaszínű hajnal.

Mintha csak a mi nemzedékünk számára üzente volna: "Igen, földik, újra és újra kimenekült a halál karjaiból és ismét lábrakapva, megint az élők közé állott. Végre szívébe és vérébe szívta az egész nemzet, hogy a nyílt, lojális oroszlánerőt is legyőzheti a kígyóügyesség, és hogy erőszak, hazugság és hipokrízis ellen nincs egyéb sikerrel használható fegyver, mint kettőztetett okosság, meg nem szűnő éberség, legyőzhetetlen hazafiság és kifáradni nem tűnő türelem."

Valóban! A múltnak annyi baja, megpróbáltatása és szenvedése: Mohi és Mohács, Világos és Trianon csak megsokszorozta a nemzet hitét, lelkének frissességét, acélos erejét és áldozatkészségét.

Erőben gyarapodva, lélekben szilárdan ma ismét viharban áll a magyar, és európai hivatásának hűséges szolgálatában újra áldozza vérét.

Vitéz katonái távoli harctereken ezer halál veszélye között napról-napra, óráról órára bizonyságot adnak arról, hogy ez a nemzet élni akar, és hogy méltó az életre, amelyért áldozatot is tud hozni, méltó arra a jobb, arra a szebb jövőre, amelynek biztató ígérete - mint tiszta harangszó - áthangzik a vihar zúgásán, és amelynek megvalósítása rajtunk, a mi elszánt akaratunkon fordul meg.

"Csak az marad a kérdés, mennyit tűr és mennyit mer a magyar? Bízik-e erejében, állhatatosságában, hazaszeretetében, s képes-e jelentékenyebb áldozatokra, amelyek legfőképpen abból állanak: sokat tenni és keveset látszani. Előállni s mégis másnak engedni az elsőséget. Legtöbbet áldozni és legkisebb köszönetet sem várni. Mélyen a szívben hordozni a honért buzgó vért, s ne csak ajkon pengetni a hiú szót."

Széchenyi útján s Széchenyit követve merjen ez a nemzet nagy lenni, de legyen egyszersmind bölcs is. Bízzék erejében, bízzék önmagában - de sohase bízza el magát.

S fohászkodjunk Széchenyivel együtt a Gondviseléshez: "Adj nekünk, Uram Isten, tanácskozásra hidegvért s önts állhatatos tüzet ereinkbe a végrehajtásra."

*

Bárdossy László m. kir. miniszterelnök emlékbeszéde az országos Széchenyi emlékünnepen, 1941. évi szeptember hó 21-én. In Bagoly Béla (szerk.): A Széchenyi-év. A magyarság hódolása a Legnagyobb Magyar születésének százötvenedik évfordulóján. Athenaeum, Budapest, 1942, 8-14.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés