De más hatással is járt az első világháború. A szörnyű világégés legsúlyosabb következményeinek egyike volt, hogy míg a fehér, "civilizált" nyugati népek egymást pusztították, a világ többi népe, a "színesek" százmilliói felébredtek, és rádöbbentek, hogy a "fehér faj felsőbbrendűsége" mit ér és mit jelent. A háború legbiztosabb, végképp feltámaszthatatlan áldozata a fehér faj úgynevezett "presztízse" lett. S ezért elsősorban, sőt kizárólag a szövetségesek voltak felelősek, hiszen ők szállították a "színesek" millióit az európai harcterekre, hogy azok a "német barbárság", a "hunok" ellen küzdjenek... Az alacsonyabb rendűeknek ítélt, lenézett "színesek" megtanulták a leckét, és megjegyezték a tanulságot, amely azonban éppen ellenkezőleg ütött ki, mint ahogy a szövetségesek gondolták...

A visszahatás Ázsiában volt a legerősebb, hiszen ott élnek a leghatalmasabb, számra, ősi műveltségre nézve legjelentékenyebb "színes" népek. S a világháború nagy léptekkel siettette Ázsia öntudatra ébredését. A muzulmán országok a nemzeti fejlődés új útjaira léptek, és a maguk lábán akartak megállni, Ázsia távolabbi részeiben pedig ott volt az élő példa, hogy mivé fejlődhet egy ázsiai nemzet, ha céltudatos munkával, elszántsággal és önérzetes akarattal törekszik előre: Japán megnövekedett erővel és politikai, katonai súllyal jelent meg a porondon 1918 után. Szívós munkája egész Ázsiában éreztette hatását; említettük, hogy az indiai piacon is hódítóan nyomult előre a japáni ipar. És Japán az első világháború tanulságait levonva hozzálátott, hogy megvalósítsa a nagy elvet: Ázsia az ázsiaiaké!

Oroszország, amelynek cári politikája egy évszázadon át fenyegette az angolok ázsiai térfoglalását, a Szovjet uralma óta megszűnt közvetlen veszélyt jelenteni India felé. Legföljebb a bolsevista propaganda válhatott veszélyessé, de ez ellen a brit-indiai kormányzat erősen küzdött, s amellett az indiai népek szellemi alkata sem volt fogékony a vörös méreg iránt, amely az istentelenség jelszavát írta zászlajára. Említettük, hogy csupán egy aránylag elenyészően kicsiny réteg hajlott Indiában a bolsevizmus tanai felé. Az indiai brit utalom tehát 1918 után biztosabbnak érezte helyzetét, mint valaha. Japán igazi erejéről és elszántságáról nem alkotott még helyes fogalmat; hogy ezt mennyire tévesen ítélte meg, azt éppen a közelmúlt eseményei bizonyították. Ha a japáni ipar és kereskedelem némi kényelmetlenséget okozott, s ha a mandzsukuói és észak-kínai térfoglalás nyugtalanságot keltett is a brit hatalom képviselőiben, távolról sem sejtették, hogy "Hannibal ante portas" - hogy a japáni erő egy szép napon közvetlenül fenyegethetné Indiát.

Abban a hiszemben, hogy az 1918-iki győzelem legalább egy évszázadra biztosította a brit uralmat, a hatalom szilárd birtokában érezve magukat, az angolok nem látták szükségesnek, hogy Indiát valójában megnyerjék és magukhoz fűzzék. Ahelyett, hogy felhasználva Gandhi óriási hatását és őszinte együttműködő szándékát, módot kerestek volna arra, hogy India bizalmát megszilárdítsák és jogos óhaját kielégítsék, vagyis egészséges szervezetként kapcsolják bele a Brit Birodalom testébe, inkább eljátszották a bizalmat, szinte kényszerítették Gandhit, hogy régi meggyőződésének ellenére a brit fennhatósággal szembeforduljon, és évek hosszú során át mindent megtettek, hogy India népeit az ellenségükké tegyék.

A megváltozott helyzet szembeszökően megmutatkozott 1939-ben, a háború kitörésekor. Nemcsak az Indiai Nemzeti Kongresszus, hanem a delhii Törvényhozó Gyűlés is tiltakozott a háború, és Indiának a háborúban való részvétele ellen. Alig tört ki a háború, egész sereg indus képviselőt és politikust kellett letartóztatni, mert "állam- és birodalomellenes" magatartást tanúsítottak. De mindez csak akkor vált súlyos tünetté, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy a brit világhatalmat még sohasem fenyegette olyan veszedelem, olyan válság, mint ez idő szerint. Még mielőtt sor került volna Japán hadba lépésére, tehát amikor a brit hatalom távol-keleti birtokait még nem fenyegette közvetlen veszély, az angolok már tisztában voltak azzal, hogy a jelen háború sokkal nagyobb erőfeszítéseket, sokkal nagyobb nyersanyagforrásokat követel, mint az első világháború. A Földközi-tengeren kitört tengeri háború következtében beállt az a helyzet, hogy az angol hajók nagy része kénytelen volt ismét megkerülni Afrikát az Indiával való forgalomban, mint valamikor régen, a XVIII. században. Indiára nem maradt hatás nélkül ez a fordulat. A francia összeomlás hírét sem lehetett eltitkolni, a balkáni kudarc híre is elérte Indiát. Az elő-ázsiai muzulmán országokon elkövetett erőszak még az odáig kormányhű indiai muzulmánok előtt is ellenszenves volt, s nagyrészüket a brit uralom ellen hangolta, közelebb hozva egymáshoz az odáig szembenálló két legjelentékenyebb indiai csoportot. A Szovjettel való nagy testvéri szövetkezés aztán egészen visszás érzést keltett Indiában. Az indus nép emocionális, érzelmi módon felelt a hatásokra: igen különösnek találta, hogy miután a brit kormányzat két évtizeden át üldözött minden szovjetbarát vagy bolsevista hajlamot, és a legszélesebb körű propagandával hirdette a szovjetrendszer aljas és sikertelen voltát, most egyszerre azt hirdeti, hogy csak a Szovjettel szövetkezett angolszász hatalmak menthetik meg a világot a "barbár nácizmus és fasizmus" fenyegetésétől.

Dzsavaharlál Nehrura ráfogták, hogy szovjetbarát és a bolsevizmussal kacérkodik. Lehet, hogy oroszországi tanulmányútja alatt, az ismert Potemkin-módszerrel bemutatott "nagyszerű eredmények" félrevezették, és némi hatást tettek rá, de hogy nem lett a bolsevizmus fanatikusává és kritikátlan hívévé, azt a háború alatt tanúsított politikai magatartása világosan megmutatta. Egyetlen szempont, egyetlen cél lebegett továbbra is előtte: India java, India népeinek jövője. Ezt nem volt hajlandó semmiféle utópiának vagy elméletnek feláldozni. Dzsavaharlál Nehru a szó szoros értelmében reálpolitikus, aki csak azt mérlegeli, hogy az adott helyzetben mit és hogyan lehet tenni céljának elérésére. Feltéve, hogy éltek benne szimpátiák a szovjetrendszer iránt, ez pillanatra sem befolyásolta indiai hazafiságát és magatartását. Arra bizonnyal hajlandó volt, hogy a helyzet kellő mérlegelésével azonnali és teljes eredményt csikarjon ki a brit kormányzattól, az esetleges együttműködés ellenében. De nem kötötte le, nem adta el magát.

Figyelembe kell vennünk, hogy India politikusai közt igen sokan hittek, és némelyek ma is hisznek abban, hogy - mint a múltban - a brit hatalom végül mégis diadalmaskodik. A brit "győzhetetlenség" legendája túl hosszú időn át, és túl mélyen belevésődött a leigázott indusokba ahhoz, hogy egyszerre és végleg szertefoszoljék, s azok, akik nem vehették egészen bizonyosra, hogy a jelen háború Anglia vereségével végződik, nem akarták India sorsát kockára tenni azzal, hogy a brit hatalom ellen forduljanak. Úgy vélték, hogy elegendő, ha a brit hatalom nehéz helyzetét kihasználva, elérik az engedmények maximumát India részére. Az ő szempontjukból ez az óvatos magatartás egészen érthető és jogosult lehetett, hiszen ne felejtsük el, hogy India legalábbis forma szerint a Brit Birodalomhoz tartozik. Számukra tehát nem jelentett élet-halál kérdést a brit érdekekkel való elszánt szembeszállás. Bár Dzsavaharlál Nehru nem tartozik az óvatos és mérsékelt indus politikusok közé, ő sem tartotta helyesnek, ha a brit birodalom biztos bukására spekulál, hiszen ha ez a számítás nem válik be, akkor India keservesen megfizetne a tévedésért. Felelősségteljes, nehéz helyzetében semmi esetre sem szabad rovására írni, hogy nem volt hajlandó félreérthetetlenül és élesen az angolok ellen fordulni. Bizonyára legszívesebben a várakozás álláspontjára helyezkedett volna, közben minden elérhetőt kiharcolva India részére.

Egészen más volt a helyzet az indiai nemzeti mozgalom másik, kiemelkedő vezetőjének, Szubhás Csandra Bósznak (Subhas Chandra Bose). Ez a nagyeszű, művelt, lelkes és bátor hindu - bengáli bráhman - 1897-ben született, és a húszas évek óta már tevékeny részt vett a Kongresszus munkájában. Tevékeny szellemű, határozott, merész politikus, aki kezdettől fogva szélsőséges álláspontot vallott, és félreérthetetlenül a teljes önkormányzat mellett szállt síkra. Bár nagy tisztelője volt Gandhinak, nem osztotta mindenben a véleményét, és erélyesebb, gyorsabb akció mellett tört lándzsát. Gandhi is nagyra tartotta, kiváló embert és igaz hazafit látott benne. Az 1930-as események Bószt is börtönbe juttatták, de röviddel ezután Kalkuttában polgármesterré választották. 1933-ban hosszabb külföldi útra ment, éveket töltött Európában - Budapesten is járt -, közben pedig a brit titkos Intelligence Service állandóan szemmel tartotta lépéseit. Azután hazatért, 1938-ban a Kongresszus megválasztotta elnökévé, sőt a következő évben ismét megválasztották. De mint a brit háborús politika engesztelhetetlen ellenzőjének, helyzete mihamar tarthatatlanná vált. Sikerült elhagynia Indiát. Azóta alakját és útjait titokzatos homály burkolja. Hol Tokióból, hol Berlinből közlik felszólalását, és amikor Japán és az angolszász hatalmak közt kitört a háború, Bósz az indus népet a japáni hadsereg támogatására szólította fel. 

1939 óta Gandhi is megint kilépett a politikai tevékenység terére, de inkább mint megfigyelő és tanácsadó szerepelt. Ennek ellenére is egész India tudja, hogy Gandhi a nemzeti mozgalom igazi lelke, akár a nyilvánosság előtt szerepel, akár telepének csöndjében munkálkodik.

A japáni hadüzenet nagy izgalomba hozta Indiát, de a brit-indiai kormányt is. Az események mihamar megmutatták, hogy a japáni erő sokkal nagyobb, mint hitték volna. Hong-Kong eleste, azután a bevehetetlennek hirdetett, milliárdokat felemésztett Szingapúr, az "ázsiai Giblaltár" elvesztése a háborút India határaihoz egyre közelebb hozta. Burma az angolokra nézve aggasztó példával szolgált: a burmaiak nagy többsége örömmel fogadta a bevonuló japáni csapatokat, és mindenben elősegítette a hadműveleteket. A brit hadvezetőség a Burmát hosszában, több sorban végigbarázdáló, nehezen járható hegyláncokban bízott, s abban, hogy a Csunking-kínai hadsereg hathatósan segít majd megvédelmezni Indiát. De Burma, aránylag hamar, szintén elveszett. E pillanatban az a helyzet, hogy a japáni erők India határához, Bengál földjéhez közelednek... 

A háborús fejlemények erős hatást gyakoroltak Indiára. Most már - kissé megkésve - az angolok is sürgősnek érezték, hogy megegyezést hozzanak létre Indiával. Indiát meg kell szervezni, hogy minden erejével és segélyforrásával a brit uralmat támogassa a japáni előretöréssel szemben. Cripps kiküldetése Indiába, ez év tavaszán, azt a célt szolgálta, hogy Indiának a legkecsegtetőbb ígéreteket tegyék. Csakhogy Indiának már elég volt az ígéretekből. Sokan azt hitték, hogy Dzsavaharlál Nehru, sőt talán Gandhi is hajlandó lesz a Brit Birodalom segítségére sietni, hiszen Gandhi egyszer már megtette ezt, az első világháborúban. De akik ebben bíztak, nagyot csalódtak. Dzsavaharlál Nehru ugyan tárgyalt Cripsszel és Csang-Kai-Sekkel, de nem kötelezte magát semmire, megegyezés nem jött létre. Azonnali és feltétlen önkormányzatot követelt India részére, mi több, még a katonai ellenőrzés legfőbb jogát is. Ez annyit jelentett volna, hogy India a maga belátása szerint cselekszik, maga rendelkezik erőivel, és akkor esetleg vagy támogatja az angolokat, vagy nem. Cripps dolgavégezetlenül tért haza, pedig - ellentétben előzetes határozott kijelentésével, hogy nem alkudozik - háromszor is tett újabb és újabb javaslatokat az indiai politikusokkal folytatott tárgyalásokban.

A muzulmánságnak hiába tett kecsegtető ajánlatokat, ezúttal nem sikerült tömegüket a nemzeti párt ellen kijátszani. A helyzet megváltozott, a muzulmánok egyes csoportjai közeledtek a nemzeti mozgalomhoz, mi több, az Indiai Nemzeti Kongresszus ez idő szerinti elnöke, Azad Ali, maga is muzulmán. 

Nagy jelentőségű dolgok ezek! India félreérthetetlenül tudtára adta évszázados urainak, hogy érdekeik nem azonosak. Dzsavaharlál Nehru világosan leszögezte, hogy ígéretekről, jövőre szóló váltókról nem lehet szó többé. Azonnali, feltétel nélküli teljesítését kívánják a régi követelésnek: India kapjon teljes, vitathatatlan önkormányzatot, hogy a maga kezébe vehesse sorsának intézést. Nem tudjuk, de lehet, hogy ebben az esetben Nehru hajlandó lenne, vagy lett volna, India erőit megszervezve a brit hatalom támogatására felajánlani. De a dolgok alakulásába döntő módon szólt bele egy hatalmas tény: a japáni haderő feltartóztathatatlanul közeledik Indiához.

Ez volt, és ez marad a döntő tényező. Mert Indiában is egészen másképpen ítélik meg a helyzetet, ha csak távoli eshetőségek merülnek fel, s egészen másképp, amikor a lehetőség küszöbön áll, azaz egyáltalán nem kizárt lehetőség, hogy a japáni haderő megtöri a brit-indiai védelmet, és véget vet az angolok közel két évszázados uralmának Indiában...

Kétségtelen, hogy a múlt tapasztalatai után India népe nem óhajt cseberből vederbe jutni, s az egyik idegen uralmat egy másikkal felcserélni. Ha választania kellene, hogy két idegen fennhatóság közül melyiket vállalja, bizonyára inkább a britek mellett döntene. Hiszen a közel kétszáz éves kényszerű együttélésben igen sok kapcsolat is létrejött: gazdasági, nyelvi stb. szálak könnyítik meg Indiának, hogy ha már idegen uralom alatt kell élnie, inkább a már megszokottat, a már megismertet, a beidegzettet tartsa kívánatosabbnak. De a fölényes japáni politika ennek a kétségnek is elejét vette akkor, amikor ünnepélyesen kijelentette: azt akarja, hogy Ázsia népei a maguk lábára álljanak, és saját kezükbe vegyék sorsuk intézését. A japáni hatalom mindenesetre támogatja Ázsia népeit ebben; kétségtelen, hogy gazdasági és kulturális kapcsolatok kiépítésével a maga nagy-ázsiai céljait is szolgálni akarja a többi ázsiai nép gyámolításában, de az is bizonyos, hogy így India számára is valósággá válhat a régi álom: visszaszerezni a jogot arra, hogy beleszólása legyen sorsának alakulásába.

A bengáli határhoz közeledő japáni csapatok ezt a biztatást hozták Indiának. És Gandhi kimondta már a döntő szót: Indiának nem áll hatalmában fegyverrel szembeszállni a japáni támadással; India csupán az erőszak nélküli magatartást fogadhatja el. S ez annyit jelent, hogy Gandhi, jelleméhez híven, minden alkudozás és számítgatás nélkül megmutatta Indiának az egyedül lehetséges és célravezető, igazán követhető utat, India pedig megértette a Mahatma szavát. Gandhi, akinek neve több mint húsz év óta India történelmét jelenti, ismét egy csapással elfoglalta az első helyet. Ismét ő az igazi, az egyetlen vezér, akinek az útmutatása minden eshetőségben helyesnek fog bizonyulni. India nem támad rá az angolokra, nem támadja hátba szorongatott politikai ellenfelét, de segítségére sem siet. Gandhi azt is világosan leszögezte, hogy ha az angolok kivonulnak Indiából, akkor Indiát nem fenyegetné a japáni támadás; ezekből a szavakból egész India megérthette, hogy a japáni támadás nem Indiának, hanem az angoloknak szól, és Indiának nem érdeke, hogy az angol üggyel azonosítsa magát. 

A jóslás háládatlan dolog. Nincs ember, aki megmondhatná, mit hoz a holnap, és mi lesz a vége a most dúló hatalmas küzdelemnek. Csak hihetünk és remélhetünk, s közben minden népnek, amelyet sorsa a küzdőporondra állított, erejének teljes megfeszítésével kell helyt állania vallott igaza mellett. A döntés Istennél van. Gandhi Indiája ezt talán sok más népnél mélyebben, igazabbul átérzi és tudja. 

Talán megismétlődik a történelem? Indiát, több évezredes történelmének folyamán, sohasem fenyegette komoly támadás kelet felől. Egyetlen egyszer történt meg, hogy keleti végei felől indult el egy idegen erő, hogy azután egész földjét elárassza. Az angol hódítás Bengálból indult el szédületes sikereinek útjára. Aki Bengálban megveti a lábát, egész Észak-Indiát alávetheti hatalmának. Bengálból sík vidéken át visz az út Hindusztánba, India szívébe; sehol sincs olyan természetes vonal, amely komoly akadályt jelenthetne a támadónak, és megkönnyíthetné a védekezést. Az angolok is így találták ezelőtt közel kétszáz évvel. Különös játéka a sorsnak, ha most megcserélődnek a szerepek, és a brit-indiai erők lesznek kénytelenek szembeszállni a Bengál felől előretörő hadseregekkel...

Nem tudjuk, mit hoz a jövő. De sok jel mutat arra, hogy a jelen nagy világválság óriási változásokat hoz, és Földünk egyetlen része sem kerülheti ki a változásokat. Milyen változás érheti Indiát? Bizonyára igazuk van azoknak az indus hazafiaknak, akik úgy érzik, hogy minden változás csak jobbat hozhat, hiszen India nem vesztheti el a legdrágábbat: a szabadságot, a függetlenséget, amelyet egykor már elvesztett. De megnyerheti újra. Csak nyerhet; döntő, sorsszerű veszteség nem érheti, legföljebb múló, pótolható veszteségeket kell elszenvednie. És India bizakodva tekint vissza történelmének évezredeibe: hány birodalom, hány büszke hódító váltotta fel egymást térein, hogy mind sorra elmúljon, puszta emlékké halványuljon. De India népe és őseinek szellemi hagyatéka él, túlélt töretlenül minden megaláztatást, minden idegen uralmat. És van ereje ahhoz, hogy újra meg újra önmagára találjon, s tanulva a múltakból, megnövekedett önbizalommal és hittel induljon az ígéretesebb jövő elé.

*

 "Írás" Könyvkiadó, Budapest, 1942, 157-165.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés