1596-ban, a Disputationes végső kiadásának részeként jelent meg Bellarmin Szent Róbert tollából a De Summo Pontifice [A legfőbb pásztorról] című vitairat, amelyben a bíboros – a protestantizmussal vitába szállva – a pápai tekintély, valamint az egyházi és a világi hatalom egymáshoz való viszonyát vizsgálta. „Az egyház világi hatalmának” tételét fürkészve a jezsuita bölcselő oda konkludált, hogy a pápák nem rendelkeznek közvetlen, tényleges és egyetemleges hatalommal a keresztény fejedelmek felett. Biztosította nekik ugyanakkor azt a közvetett (indirekt) hatalmat, hogy „beavatkozzanak a világi ügyekbe, valahányszor az egyházi érdek azt megköveteli, igaz, hogy csak közvetett módon, de mindenkor, midőn kedvük tartja.” [1]

A bíboros által kimunkált „potestas indirecta tana” relatíve nagy karriert futottak be: az Index-re kerülését követően Thomas Hobbes, „a modern állam születésének [Bodin melletti] bábája” és a „közjog [Bodin melletti] alapítója”, [2] a Leviatán lapjain hosszan elemezte azt. [3] Hobbes e mű megírása folytán sokak számára vált bűnbakká, a mindent felemésztő államhatalom, e Moloch-szerű szörny feltalálójává és legitimálójává, mi több, a totalitarizmus atrocitásaiért és borzalmaiért felelős előfutárává. Sólyom László még a 2005-ös államfői beiktatási beszédében is pikkelyes, koronás bibliai szörnyként hivatkozott a Leviatánra, az állam e Hobbes nyomán hírhedtté vált metaforájára. [4] (Ugyanakkor a Leviatán mítosza időnként magát Hobbes-ot is a mitikus figurák „panoptikumába” helyezte. Auguste Comte a malmesburyi filozófust például egyenesen az általa sürgetett új vallás „egyházatyjának” rangjára emelte, s nevét „arany betűkkel írta be a tudományos kor szentjeinek naptárába”. [5]) Hobbes munkásságának szakavatott ismerője, Carl Schmitt mindazonáltal konzekvensen kitartott amellett, hogy amennyiben a védelem és az engedelmesség közötti összefüggéseket láttató Hobbes „valóban a Leviatánhoz kötődő ördögimádó lett volna, nem válhatott volna a modern individualizmus első szisztematikus gondolkodójává”. [6] 

Ami azt illeti, Schmitt már 1938-ban is ezt a szisztematikus individualista gondolkodást olvasta ki Hobbes gondolataiból – igaz, akkor még felróva neki e meglátásokat. Schmitt A Leviatán Thomas Hobbes államtanában című művében felidézte a Bellarmin és Hobbes közötti intellektuális kapcsot megerősítő „indirekt hatalmak” problematikáját is. Schmitt a Leviatánt „a természetes életerő és a politikai egység helyreállításának nagyszerű jeleként” határozta meg, amely „a középkori pluralizmussal, az egyházak és más indirekt [közvetett] hatalmak uralmi igényeivel szemben „egyértelmű, hatékony védekezésre képes racionális egységet” képezett. [7] Hobbes „gyümölcsöző teljesítményének” aktualitását éppen az indirekt hatalom „valamennyi fajtája elleni harc” hangsúlyozásában látta Schmitt. A Leviatán mitikus szimbólumában ekként már nem az individuumok nyugalmát és biztonságát szavatoló hatalom megléte a hangsúlyos, hanem „az a főhatalom, amely visszautasítja a középkorból való «hatalmi ágak» (rendek, egyházak stb.) hatalmi igényeit.” A semleges, mindenféle érdekszférától és államon kívüli érvényesség-igénytől eloldott, döntéshozatalát tekintve független, szimplán bürokratikus hatlomközpontként fungáló közhatalom tehát sikeresen függetlenítette magát a különböző hatalmi ágak és aktorok „zavaró” befolyásától is. [8]

A békességet teremtő politikai egység szimbólumát azonban sikerrel „siklatták ki” annak ellenlábasai, akiket talán helyes lenne a Leviatánt a szellem hatalma révén először csak megszelídítő, majd azt a szarvával darabokra szaggató Behemót szimbólumával illetni: ti.  „a békerendet nyíltan és látensen felbomlasztó forradalmi-anarchikus erőkkel”, indirekt hatalmakkal, [9] valamint a hit magánéletben való szabadságát „individualista tartózkodással” deklaráló hobbesi tanokon felbátorodott, az egyén szabadságjogait a jövendő liberális alkotmányrendszerekben kibontakoztatni kívánó, s a Leviatánt „lélektelenítő” korifeusokkal (Spinoza, Moses Mendelssohn, Friedrich Julius Stahl) van dolgunk. „A mitikus államot, a «hatalmas gépezetnek» tekintett Leviatánt az állam és az egyéni szabadság szétválasztása ölte meg” – vélte Schmitt. [10] A Leviatán lelkének belülről történő „elvétele” döntő fordulatot jelentett annak sorsát illetően: ti. ettől kezdve „a magánnak [ti. a magánérdekeknek] a felsőbbrendűsége a köz felett lényegében már elintézett dolog” volt. [11] Schmitt nem rejtette véka alá abbéli meggyőződését, hogy a Leviatánt szétzúzó, és annak húsát egymás között szétosztó erőket 1933 előtt főként a pluralizmus képviselői között érdemes keresnünk; ők lesznek azok, akik kikezdték az „állam mint politikai egység” formáját. „Pluralizmusuk lényege abban áll, hogy tagadja az állam szuverén egységét, azaz a politikai egységet, és újra meg újra kiemeli, hogy az egyes ember számtalan különböző szociális kötelékben és kapcsolatban él: tagja egy vallási közösségnek, egy nemzetnek, egy szakszervezetnek, egy családnak, egy sportklubnak és sok más «egyesülésnek», melyek esetről esetre különböző erővel határozzák meg viselkedését és a «hűségi kötelezettségek és lojalitások pluralizmusában» anélkül kötelezik, hogy az ember azt mondhatná ezen egyesülések egyikéről, [hogy] feltétlenül mértékadó és szuverén.”[12] A pluralista doktrína szerint az egyén, amikor a különböző kötelezettségek és lojalitási elvárások között konfliktus támad, maga dönthet a hovatartozása felől. Azaz az állam helyett az egyén válik az „erkölcsiség végső letéteményesévé”; már nem az egyén van alárendelt pozícióban az államhoz képest, hanem éppen fordítva: az állam az egyén feltétlen jogainak tiszteletben tartását előíró etikai normáknak alávetett. [13] 

Schmitt őszinte meggyőződése volt, hogy a Leviatán kikezdésének, majd megbénításának titkát nem a szuverenitás, a Szuverén, azaz a hatalom és a hatalom birtokosának elmélete hivatott megfejteni, „hanem az okkult praktikának, a közvetett uralom technikáinak feltárása. Az igazi kérdés immár nem a szuverenitás definíciója, hanem a hatalom «előudvarának» kiderítése, s hogy miként lehet a hatalommal bírók «füléhez» közel férkőzni.” [14] 

Az egymással is ellenséges, ám a kitűzött cél – a „nagy hal”, a Leviatán elejtése – érdekében szövetségre lépő indirekt hatalmak – deklarált vagy éppen rejtett módon –  azon munkálkodnak, hogy a Leviatánt, „mint más szauruszokat és masztodonokat, természetvédelem alá helyezzék, és muzeális dologként «az állatkertben közszemlére tegyék».” [15] Az indirekt hatalmak – Figgis angol publicista szerint – végül is „karikát húznak a nagy Leviatán orrába”. [16] Régi toposza ez már az államot boncasztalra fektetni törekvő liberális és szocialista gondolkodásnak; William Godwin már 1793-ban azzal a gondolattal kacérkodott, hogy a „kormányzat eutanáziájára” fog sor kerülni, amit egyébként erősen pártolt is volna, hiszen a jog, a kormányzat és a pozitív intézmények az ő szemszögéből nézve pusztán a szabadság és az igazságosság akadályaiként jelentek meg, s egy ilyen társadalomban amúgy is csak az emberek fantomjai élnek. Amint azonban a gyengeség és a tudatlanság csökkenni fog, egyszerűen el fog veszni a kormányzat mindenféle legitimációja. Mintha csak az egész államgépezetet „a régiségek múzeumába, a rokka és a bronzbalta mellé” száműzni kívánó Friedrich Engels sorait olvasnánk. [17]

Miért is kiálthatjuk azt a 21. század forgatagában is, hogy „már nem hiába tanítasz, Thomas Hobbes [és Carl Schmitt]!”? [18] Azért, mert az 1648-ban konstituált vesztfáliai rendszerből fakadó következményeket (a szuverenitással rendelkező államok cselekvési potenciállal történő felhatalmazását, valamint a külső – azaz nem állami – gazdasági, politikai, illetve kulturális erők/szereplők hatalmának messzemenőikig történő korlátozását) a szuverenitás ellen átfogó támadásokat intézve valóságos össztűz alá vették annak kérlelhetetlen kritikusai. Ezek az indirekt hatalmak és erők „engedelmességet követelnek anélkül, hogy védelmezni tudnának, parancsolni akarnak anélkül, hogy magukra vállalnák a politikai veszélyét, és a hatalmat más fórumokon keresztül vezető úton gyakorolják, melyekre áthárítják a felelősséget”. [19]

A kiteljesedő globalizáció új helyzetében a nem állami szereplők hatalma korábban elképzelhetetlen mértékben növekedett meg. Az ismert globalizációkritikus, Ignacio Ramonet a hatalom metamorfózisáról értekezve a nemzetközi kapcsolatokban és a társadalomban végbemenő hatalomváltásról beszélt. A hatalom parancsoló, hierarchikus, vertikális formája felől szerinte a tárgyalásos, kusza, horizontális változat felé mozdulunk el, ám ebben a szisztémában a gazdasági törvények szupremáciája érvényesül, és számottevő hatalom összpontosul a nemzetközi szabályozó hatalmak (international regulatory authorities) kezében. [20] Ramonet behatóan foglalkozott az ún. „planetáris hatalmakkal”, a WTO-val, az IMF-fel, a Világbankkal, az OECD-vel, a G8-akkal, és azzal a bonyolult hálózattal, amelyben a nemzetközi hitelminősítő szervezetek, a transznacionális vállalatbirodalmak, a médiabirodalmak, illetőleg a nemzetközi pénz- és tőkepiac átláthatatlanul összekapcsolódnak. Ezzel kapcsolatban állapította meg, hogy „a demokratikus vitától függetlenedett és az általános választójognak alá nem vetett politikai hatalmak vezetik a Földet, és szuverénként döntenek lakóik sorsáról, s anélkül, hogy bárminő ellenhatalom korrigálná, módosítják vagy hozzák meg döntéseiket. Azért, mert a hagyományos ellenhatalmak – parlamentek, pártok, médiumok – vagy túlságosan is helyi érdekűek, vagy pedig túlzottan is cinkosok.” [21] Az integratív állami funkciók részleges privatizációjával az állami- és magánérdekek bonyolult, a magán- és közérdek közötti régi határvonalat felszámoló hálózata jön létre. Az állam ebben a konstrukcióban az oligopóliumi részérdekek kiszolgálójává válik, átruházva azokra a lakosság egészségügyi, kulturális, turisztikai, sőt, szabadidős tevékenysége irányításának nem elhanyagolható részét. A kizárólagos állami hatalom meghaladásával fontos szerephez jut a félig állami, félig magán jelleget öltő „hibrid” ügynökségek és szervezetek bonyolult, fragmentált hatalma. [22]

Pokol Béla kétkötetes könyvében egyenesen egy új, globális hatókörű uralmi rendről beszél; percepciója szerint a kapitalizmus struktúraváltása maga után vonja a termelésen kívül a politika, a kulturális-ideológiai, a jogi és egyéb alrendszerek átalakítását is. A piac az összes társadalmi szektorban (egészségügy, oktatás, média, rendfenntartás, katonaság, börtönszféra, művészeti ágak, egyetemi-tudományos szféra, sajtópiac, tömegkommunikációs szféra) igyekezett az érdekeinek megfelelő privatizációt vagy más, hasonló célú átalakítást (liberalizáció, dereguláció stb.) elősegíteni/kikényszeríteni – s ebben, tehetjük hozzá, a már említett globális szabályozó hatalmak (főként az IMF, a Világbank és a WTO) gyakorta a segítségükre is siettek. A demokratikusan választott aktív kormányzatok helyét és az állami szervezés szerepét egyre inkább a piacot uraló bankár- és más tőkés csoportosulások, valamint a piaci szervezés meghatározó ereje vette át/váltotta fel. Ennek köszönhetően a piaci szféra napjainkra a társadalom egyik átfogó integrációs mechanizmusát jelenti. Pokol meglátása szerint tehát összességében a politikai demokrácia hatókörének szűküléséről, ezzel párhuzamosan pedig a banki- és pénzhatalom határainak kitágulásáról beszélhetünk. [23]

A különböző neoliberális irányzatok a piaci folyamatok primátusát, az állam gazdasági és társadalmi beavatkozásának drasztikus mértékű csökkentését, valamint a nemzetközi gazdasági integráció szükségességét hirdették, s ideológiailag igazolták a globális szabályozó hatalmak (IMF, Világbank, WTO, OECD stb.), valamint a transznacionális társaságok növekvő befolyását, amely egyre inkább képlékennyé tette a hagyományos nemzetállami szuverenitást.

Vajon vége szakadhat-e a fentebb vázlatosan említett indirekt hatalmak reneszánszának, s megszelídíthető-e a globalizáció, jobban mondva a globális kapitalizmus eddigiekben tapasztalható formája? [24] (Másként fogalmazva: sikerrel zabolázható-e meg napjaink indirekt hatalmainak egész glóbuszt keresztül-kasul szövő tevékenysége?) Nos, a 2007 őszén kitört, az Amerikai Egyesült Államokból kiinduló, majd globálissá váló gazdasági és pénzügyi válság – nemkülönben a koronavírus-válság [25] – hatására kritikailag újra kellett gondolni a szabadpiaci mechanizmusok hasznosságáról és jóságáról kialakított, dogmatikussá merevedett neoliberális tanokat. A válság ugyanis érvénytelenítette a neoliberális világfelfogást, tényellenes illúziók halmazaként leplezte le a „liberális világforradalmat” vizionáló nézetrendszert. A kortárs államelméleti munkákból jól kivehetően az látszik körvonalazódni, hogy a neoliberalizmus kudarca kikényszerítette az állam szerepének újraértékelését. [26] Egyre többen értenek egyet azzal a megállapítással, hogy az „elszabadult hajóágyúként” viselkedő tőkét humanizálni szükséges, ami viszont az újdonsült indirekt hatalmak által szorgalmazott korlátlan szabadság keretei között egyszerűen megvalósíthatatlan. Henri Lacordaire katolikus atya szavaival élve ugyanis „az erős és a gyenge, a gazdag és a szegény közötti viszonyban a szabadság elnyomóként jelenik meg, míg a törvény a felszabadító”. [27] A helyes kormányzati filozófia értelmében az egyes kormányzatoknak a társadalom aktuális szükségleteit szem előtt tartva, az állampolgárok szolgálatában, a közjó előmozdításán munkálkodva – s mindenekelőtt az indirekt hatalmak törekvéseitől és igényeitől elszakadva – érdemes alakítaniuk a tevékenységüket.

Irodalomjegyzék

Behrendt, Christian – Bouhon, Frédéric: Introduction la Théorie générale de l’État. Éditions Larcier, Bruxells, 2009

Békés Márton: A globalizáció vége és ami utána következik. A neoliberális világrend átalakulása. In Kommentár, 2020/4. szám, 88-97.

Boros Gábor: Hobbes, Spinoza és a politikai teológia. In Kellék, 2001/17. szám, 81-127.

Cs. Kiss Lajos: Egy keresztény Epimétheusz. In Schmitt, Carl: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. Ford.: Cs. Kiss Lajos. Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor, Budapest, 2002, 241-286.

Dardot, Pierre – Laval, Christian: A globálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. Ford.: Loppert Csaba. EgyKettő Kiadó, Budapest, 2013.

Fukuyama, Francis: A politikai rend eredete. Az ember előtti időktől a francia forradalomig. Ford. Pető Márk. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011.

Hobbes, Thomas: Leviatán vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma. Ford.: Vámosi Pál. Magyar Helikon, Budapest, 1970.

Horváth Barna: Angol jogelmélet. Pallas Stúdió – Attraktor Kiadó, Budapest, 2001.

Janet, Paul: A politikai tudomány története az erkölcstanhoz való viszonyában. 2. kötet. Ford.: Lőrincz Béla. MTA Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1892.

Lenin: Állam és forradalom. In V. I. Lenin művei. 25. kötet. 1917 június – szeptember.  Szikra Kiadás, Budapest, 1952, 409-528.

Molnár Gusztáv: A feltámadt Leviatán. In Medvetánc, 1988/2-3. szám, 91-129.

Moltmann, Jürgen: Szövetség vagy Leviatán: az újkor politikai teológiájához. Ford.: Ablonczy László, Szathmáry Sándor. In Theologiai Szemle, 39. új évf., 6. szám (1996), 352-359.

Pokol Béla: Globális uralmi rend.  Kairosz Kiadó, Budapest, 2005.

Pokol Béla: Globális uralmi rend. 2. kötet. Kairosz Kiadó, Budapest, 2008.

Pongrácz Alex: Nemzetállamok és új szabályozó hatalmak a globális erőtérben – avagy megszelídíthető-e a globalizáció? Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2019.

Ramonet, Ignacio: The Geopolitics of Chaos. Algora Publishing, New York, 1998.

Ruber József: Carl Schmitt: Der Leviatan in der Staatslehre des Thomas Hobbes… In Társadalomtudomány, 21. évf., 2. szám (1941), 233-238.

Sashalmi Endre: Az emberi testtől az óraműig. Az állam metaforái és formaváltozásai a nyugati keresztény kultúrkörben, 1300-1800. Kronosz Kiadó, Pécs, 2015.

Schmitt, Carl: A politikai fogalma. Ford.: Cs. Kiss Lajos. In Schmitt, Carl: A politikai fogalma. Válogatott állam- és politikaelméleti tanulmányok. Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor, Budapest, 2002, 5-102.

Schmitt, Carl: Berichte und Kritik. Die vollendete Reformation. Bemerkungen und Hinweise zu neuen Leviathan-interpretationeng In Der Staat, 4. évf., 1. szám (1965), 51-69.

Schmitt, Carl: Der Leviathan in der Staatslehre des Thomas Hobbes. Sinn und Fehlschlag eines politischen Symbols. Hanseatische Berlagsantalt, Hamburg, 1938.

Schmitt, Carl: Dreihundert Jahre Leviathan. In Schmitt, Carl: Staat, Großraum, Nomos. Arbeiten aus den Jahren 1916 – 1969. Duncker & Humblot, Berlin, 1995, 152-155.

Schmitt, Carl: Ex captivitate salus. Egy német fogoly vallomásai 1945/47-ből. Ford.: Techet Péter. Attraktor, Máriabesnyő – Gödöllő, 2010.

Sombart, Nicolaus: Ifjúkor Berlinben. 1933-1943. Ford.: Földényi F. László. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.

Sólyom László: Haza, tisztesség, hűség. In Sólyom László: Egy elnökség lenyomata. Válogatott beszédek és interjúk. Századvég Kiadó, Budapest, 2010, 20-21.

Stumpf István: Erős állam – alkotmányos korlátok. Századvég Kiadó, Budapest, 2014.

Szigeti Péter: Világrendszernézőben. Globális „szabadverseny” – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Napvilág Kiadó, Budapest, 2005.

Tóth Árpád: Szent őrületben (1915). In Szabó Lőrinc (szerk.): Tóth Árpád összes versei. Athenaeum, Budapest, 1941, 244.

Varga Krisztián: Hobbes 20. századi kritikusai. In Századvég, 2008/3. szám, 27-49.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés