Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Vladár Gábor: Magyar szellem, magyar jog (1943)

Vladár Gábor: Magyar szellem, magyar jog (1943)

  2021.01.27. 09:23

Pannonhalma főapátjának ajkáról Szent István királyságánál régibb intézmény szavaival hangzott el bizonyságtétel arról, hogy Istennek világot rendező bölcsessége és végtelen kegyelme azért rendelte ide és azért tartotta meg itt a magyart, hogy a krisztusi hit meggyökereztetője és oltalmazója legyen ezen a földön, amelyen eladdig, amíg magyar szótól nem lett hangos az irtatlan erdő és a vándorló népek pusztításaitól parlag mező, Krisztus igéjének hol Rómából, hol Bizáncból idesodródott magja termőtalajra találni, gyökeret verni és palántába hajtani nem tudott.


A magyar református egyház filozófus püspökének, a nemzet arany-szájú tanítómesterének szavai által megerősödött bennünk az a tudat,hogy amíg sem Róma, sem Bizánc, sem a Nyugat felé vezető vándorúton rövidebb-hosszabb időre megtelepedett sokféle népség a Kárpátok koszorúzta ezt a medencét kultúrával betölteni, a Kárpátok peremén és a szomszédságban elhelyezkedett germánság és szlávság kultúrával besugározni nem tudta, addig a magyarság, ha nem is egyszerre és ha nem is mindenben tőrőlmetszett magyar eredetű, de magyarrá lett kultúrával Trencséntől Háromszékig, Máramarostól az Adriáig átfogta, a nyugat-európai kultúra határait kelet felé kitágította, sőt még határain túl is sugároztatta.

A gazdasági élet ismerőjének szavaiból végül megnyugtatást merítettünk arra, hogy a magyar földben, a magyar értelemben, a magyar akaratban megvan minden, ami gazdasági létünkhöz szükséges és gazdasági létünk eddigi múltja a jövő fejlődésének is biztató reménységét nyújtja.

Van tehát Istentől rendelt hivatásunk, művelődésünk és gazdasági létünk. De hát vajon olyan igazságok-e ezek, amelyeknek vagy amelyek felismerésének örülnünk lehet? Vajon Isten, akinek akaratából ás akarata szerint van minden, nem minden népnek rendelt-e hivatást? Vajon a művelődésnek az alsó fokról felfelé vezető útját nem minden nép járja-e? Vajon a gazdasági életre nem a természet késztetett-e attól kezdve, hogy elhangzott a marasztaló ítélet: a Te orcádnak verítékével keresd a Te kenyeredet.

Vallása, művelődése, gazdasági léte valóban minden népnek van. Hozzátartozik egyéniségéhez csakúgy, amint a testi és a lelki alkat. Az egyéniség magában azonban, ha csupán különbözőség, magasabbrendűséget még nem jelent. Hiszen a természet önálló életre és fejlődésre képes minden elkülönülő legkisebb részecskéje is individuum. A magasabbrendűség ott kezdődik, amikor az egyéniség tudatossá válik, felismeri a másiktól való különbözőségét, azt, hogy miben különbözik a másiktól, és tudatosan határozza meg egyéniségének azt a tartalmát és fejlődésének azt az irányát, amelynek meghatározása hatalmában áll. A nép a magasabbrendűségnek erre a fokára akkor jut el, amikor meghatározva egyéniségének tartalmát és fejlődésének irányát, a vallás, a művelődés és a gazdaság nagy világából válogatva, differenciálva veszi át azt, ami egyéniségének és fejlődési irányának megfelel, és tudatosan alakítja ki az egyéniségének megfelelő életformáját is. Amelyik nép a fejlődésnek erre a magasabb fokára eljutott, nemzetté és életformáját is tekintve állammá alakult.

Alig egy félszázad múlva gyermekeink, unokáink fogják ünnepelni ezredik évfordulóját annak, hogy a magyarság a kereszténység vállalásával, a nyugat-európai művelődéshez csatlakozásával, a békés letelepüléssel és az ezeknek a változásoknak megfelelő életforma kiválasztásával öntudatos személlyé, állammá alakult abban a történelmi mozzanatban, hogy a Szent Korona István homlokát érintette.

István kezébe adatott a nemzet sorsa: felmorzsolódjék-e úgy, amint a népeknek keletről nyugat felé vezető vándorútján előtte járt sok nép felmorzsolódott, vagy gyökeret verjen a honfoglaló ősök-szerezte földön; beleolvadjon-e a környező népek tengerébe vagy szirtszigetként állja a történelem hullámverését; sápadt kísérő holdjául szegődjék-e valamelyik hatalmasabb népnek vagy önálló fényű planétaként ragyogjon.

Isten megáldotta Istvánt a próféta jövőbelátó lelkével, a görög bölcs éleslátásával, a hivatott vezér vasakaratával és mindenekfölött magyar szívvel. Ha a pogányságot teljes szívvel és lélekkel felcserélte is a kereszténységgel, ha a fegyveres kalandozások korát a békés letelepüléssel véglegesen lezártnak tekintette is, ha a szilaj nomád életből meggyőződéssel hajlott is át a nyugati művelődésbe, ha családi, baráti, szövetségi kapcsolatai a Nyugathoz fűzték is, mégis megmaradt ízig-vérig magyarnak. Ezért lett István államalapítása a magyar Géniusz alkotása.

Abban az időben, amelyben a magyar állam megalakult, Európá-ban a közhatalom szomorú képet mutatott.

Keleten az egyetlen számottevő állam, a bizánci birodalom az ókori despotizmus formájában élte hanyatló korát. Nyugaton Nagy Károly birodalmának összeomlásával minden központi főhatalom megszűnt. Csaknem az egész Európa a hatalomért egymással versengő fejedelmek, hercegek, grófok küzdelmének színtere lett. Ebből a küzdelemből alakult ki Európa új állami rendje, a központi főhatalom nélküli szerteszakadozottság rendje, a hűbériség. A Kárpátok északi és északnyugati peremén megtelepedett és a Száva vidékére is lehúzódott szlávság a törzsi szervezet korát élte.

A magyarság jól ismerte Bizáncot, hiszen kelet felől jövet ezzel az európai állammal lépett először érintkezésbe. Elég alkalma volt rá, hogy megutálja az elkorcsosult hellenizmusnak ezt a tengődő világát. Ismerte a szlávságot is, ettől nem vehetett mintát, hiszen fejlettebb életformát keresett. Mind a harci kalandozásokból, mind a békés érintkezésből megismerte a nyugati hűbériséget is, ebben láthatott is olyan elemeket, amelyeket az Árpád gyenge utódai alatt megszokott.

István államalkotó bölcsessége és magyarsága két irányban nyilvánult meg. Nem vette át a nyugat-európai államformát in complexu, a maga egészében, hanem kiválasztotta belőle azt, ami a pogányság és a kereszténység, a harci kalandozás és a békés letelepülés között még mindig ingadozó magyarság fékentartása végett leginkább szükségesnek látszott, vagyis az erős központi királyi hatalmat úgy, amint Nagy Károly császárságának emléke, különösen az egyház körében, még élénken élt, és amint Árpád erőskezű dicső uralmának emlékezete bizonyára még a magyarságban sem homályosult el. Érintetlenül meghagyta azonban a törzsi életből a nemzetiségi, vérségi kapcsolatokon alapuló családi és társadalmi szerkezetet és az ebben gyökerező jogszokásokat. Vagyis a nemzetet vérségi, családi, társadalmi összetételében megtartva átvezette a kereszténységbe, a nyugat-európai művelődésbe, a békés letelepülésnek megfelelő gazdasági életbe, és összefoglalta az egyéniségének megfelelő államformába. Ez röviden összefoglalva Szent István államalapításának a morfológiai képe.

Lássunk egy-két mozzanatot a magyar államélet további fejlődéséből.

A hűbéri szerteszakadozottságból a fejlődés dialektikai törvényének megfelelően Európa-szerte az abszolút monarchia nőtt ki. Franciaországban XI. Lajos a ligue du bien public legyűrésével egyedüli főhűbérúrrá lett, és megvetette alapját a francia abszolút királyságnak. Itáliában a Viscontiak, a Malatesták, a Terzók, a Mediciek váltották valóra Macchiavellinek az abszolút fejedelemről írott eszméit. Spanyolországban Ferdinánd az aragóniai és a kasztíliai trón egyesítésével készíti elő az abszolút királyságot. Németországban a Wittelsbachok és Hohenzollernek, Ausztriában a Habsburgok, Csehországban a Luxemburgok a tartományuraságon (Landeshoheit) keresztül egyengetik az abszolút fejedelemség útját. Nálunk Magyarországon ugyanezek alatt az évszázadok alatt az Aranybullán, az országgyűlés kifejlődésén, az udvari magántisztségeknek országos köztisztségekké átalakulásán, a király személyes bíráskodásának megszűnésén és a Szent Korona tanán keresztül az első Árpádok idejében még korlátlan királyi hatalom szinte észrevétlenül alakul át alkotmányos királysággá. Íme a fejlődésnek két ellenkező irányú folyamata. Ugyanabból a középkori közös vetőmagból, vagyis a frank-karolingi királyságból a nyugaton abszolút monarchia, nálunk alkotmányos királyság lesz.

A történelemnek egyik legcsodálatosabb jelensége a római jog recepciója a XIV. és XV. században. A római birodalom romjain megtelepedett népek élete annyira eltért a római élettől, hogy erre az életre a római jog élő jogként nem maradhatott fenn. Eltemetődött a népi jogok, az úgynevezett leges barbarorum alá, hogy új réteggel vastagítsa a letűnt kultúrák tömegét. És íme, mintegy fél évezred után a halott feléled, és azélő fölé kerekedik. A redivivus római jog élő joggá lesz Nyugat-Európa legtöbb államában, Magyarországban nem. Szinte teljes időbeli egybevágósággal ugyanakkor, amikor a római jog recepciója Európa-szerte befejezettnek mondható, ugyanakkor nálunk megszilárdul a népi szokásjog, a Consuetudo Inclyti Regni Hungariae Werbőczy Hármaskönyvében. Íme, a magyar államformáló géniusz már négyszáz évvel ezelőtt tisztán látta, és meg is valósította azt a gondolatot, amelyet Nyugaton ma hirdetnek hangos szóval, hogy a római jog örök értéke csupán a rendszer, de ezt a rendszert a nemzeti életnek kell tartalommal megtöltenie.

Csaknem három évszázadot fordul a történelem kereke Werbőczy Hármaskönyve után. Forradalmi vihar söpri végig Európát. Trónok, országok omlanak össze, keletkeznek újak, nyírják, szabják, egybeolvasztják, szétválasztják az országokat, nyakra-főre készítenek, proklamálnak, oktrojálnak alkotmányokat, fékeveszetten tombol a racionalizmus, még a hit helyébe is az ész vallását teszi. Pontosabban ugyanebben az időben az 1790. évi országgyűlésen a király és a karok és a rendek, miután mindenek okulására törvényben leszögezik, hogy Magyarország független állam, és csak a saját törvényei és szokásai szerint lehet kormányozni, és ezenfelül is sok bölcs és jeles törvényt alkotnak, kilenc bizottságot, úgynevezett systematika cornissiót küldenek ki a nemzet legjelesebbjeiből az alkotmány csinosítására, az úrbériség, az adó- és pénzügyek, a közlekedés, a kereskedelem, az igazságügy reformjának előkészítésére, az egyházi kérdések rendezésére és némely sérelmek orvoslására. Íme, amott a szenvedély pusztít, éget, tör-zúz, hogy a romokon újat építsen önmagából a puszta ész, emitt a fontolgató értelem körültekint, hogy megállapítsa, mi van, mit kell tennie, s azután meghatározva a cselekvés célját, tartalmát, eszközeit, az 1825. évi országgyűlésnek és Széchenyi Istvánnak a lelkesedésével lát hozzá, hogy évtizedek munkájával a meglévőből annak az egyéniségéhez mért továbbfejlesztésével alakítsa ki a XIX. század modern magyar államát.

Ugyanez a magyar államépítő gondolat csillan fel, de már gyengébb fénnyel az 1861. évi országbírói értekezleten, azután elhalványul. Az 1867. évi kiegyezés utáni hosszú, békés korszakról egyik nagynevű történelemírónk ezeket írja: »Ez a korszak az önámítás korszaka volt. Minden nap fennen hirdettük magyarságunkat, elhitettük magunkkal, hogy lábunk nemzeti talajon gyökerezik, holott könnyelmű gyermekként elhagytuk a szülői házat, és futottunk a Nyugat szivárványos rongyai után.« Tragikuma a nemzetnek, hogy az a hosszú, békés korszak, amely Széchenyi István művelődési és gazdasági álmát valóra váltotta, keserű bírálatra jogosítja történetének íróját. Hogy ennek a korszaknak nemzetietlensége mennyiben volt oka vagy legalább is előzménye Trianonnak, történelmi távlat hiányában ma még korai volna megítélni. Azt azonban az elsietés vádjának kockáztatása nélkül megállapíthatjuk, hogy Trianon után mintegy a tragédia katarzisaként, a nemzet mintha újra visszatért volna önmagához. Nem követte Európa példáját. Nem kezdett forradalmakon keresztül új sorszámmal megjelölt új államot. Nem is kezdhetett, mert hiszen neki nincs első, második, harmadik, hanem csak egyetlen, ezeréve, forradalmi megszakítások nélkül folyó egy élete, amelyet nem emberi kéz, hanem a történelmi erők formáló keze alkotott úgy, amint a százados tölgyet is évgyűrűről évgyűrűre neveli a természet, az idő, a vihar.

A modern kor követelményeit, a közérdek erőteljesebb érvényesülését,a magánérdek hátrébb szorítását, a társadalmi osztályok közötti feszültség enyhítését, a társadalmi osztályok közötti különbségnek különösen a széles néprétegek emelésével való gyengítését a nemzet nem a meglevőnek romba döntésével vagy félretételével, hanem abban valósítja meg úgy, amint egyéniségének, politikai, társadalmi és gazdasági viszonyainak megfelel.

Az állami élet továbbfejlesztésének ez a békés útja nem minden népnek adatott meg. Kell hozzá hosszú történelmi, állami múlt, amely nem-csak elmúlt időknek a jövő szempontjából hasztalan sora, hanem a jövőfejlődés csíráját is méhében hordozza.

A modern fejlődésnek imént említett uralkodó eszméi a magyar nemzetnek nem újak. Két történelmi osztályát, a nemességet és a jobbágyságot a közszolgálat, amazt a hadi és közhivatali szolgálat, emezt a jobbágyi szolgálatok alakították ki. A nemesség a Corpus Jurisban nekik biztosított hatalmas előjogokat a jobbágyság terhére sohasem merítette ki teljesen, a jobbágyságból pedig sohasem veszett ki a úrbéri viszonynak patriarchális felfogása. A nemesség előjogairól rendi országgyűlésen önként mondott le, a népképviseleti országgyűlés pedig vállalta az általános közteherviselés és az általános védkötelezettség terhét. Annak a nemzetnek, amelynek két történelmi rétegében, a középosztályban és falusi népben a közszolgálatnak és a társadalmi együvétartozásnak érzete történelmi adottság, nincs szüksége forradalmakra, hogy állami és társadalmi életét ezeknek az eszméknek megfelelően fejlessze tovább.

A magyar állam életrajzából kiemelt ez az egy-két mozzanat meggyőzhet arról, hogy úgy, amint a magyar állam megalakítása a nemzeti géniusz önálló alkotása volt, akként a magyar államélet továbbfejlesztése is a nemzet egyéniségének megfelelő önálló utakon haladt. Nincs tehát semmi okunk, de jogunk sincs arra, hogy Szent István örökségét eltékozoljuk, nekünk nem való idegen szivárványos árucikkekért aprópénzre váltsuk szent királyunk államalapító azt a nagy gondolatát, hogy a nyugat-európai művelődés nagy közös forrásából mentsük azt, amit egyéniségünknek megfelelően kiválogatva helyesnek találunk, hogy el ne maradjunk, de egyéniségünket ki ne cseréljük, hogy magyarnak megmaradjunk.

Szinte hallom a kettős vádat: a keleties maradiság és a hiú tetszelgés vádját. Hallom az ellenvetést, hogy a magyar állam életrajzából kiemelt ama mozzanatok csupán azt bizonyítják, hogy a fél olykor egész, sőt több évszázaddal is elmaradtunk a művelt nyugat mögött. Az önálló magyar géniusz pedig csupán ábránd, afféle »extra Hungarium non est vita« tetszelgés.

Hiszen igaz, amint az egyes embernek nehéz kilépnie énjéből, hogy a tisztánlátás távolságából szemlélje önmagát, akként a nemzetnek is nehéz önmaga fölé emelkednie, hogy bírálatot mondhasson önmagáról. Úgy hiszem azonban, hogy egy ezeréves történelmet mégiscsak elfogadhatunk bírónak a múltra, tanítónak a jövőre.

Az a történelmi tény egymagában, hogy a magyar állam két külön világ, kelet és nyugat közé ékelve rokontalanul, idegen népfajok két, olykor három tengerének egymásra tornyosuló hullámai közepette, majd fegyverrel rátörő, majd békésen beolvasztani törekvő hatalmas szomszédok terjeszkedési politikája ellenében, annyi balszerencse közt, sokszor megfogyva, már-már megtörve, de mégis ezer éve él, ez a történelmi tény egymagában kellő bizonysága annak, hogy a meglevőből továbbépítő, az újból, az idegenből megfontoltan válogató óvatosság, a készülő vihar láttán a subát szorosabbra fogó, a süveget mélyebben begyűrő előrelátás, a lassúbb fejlődést a forradalmi tüzek kockázatos gyújtogatásánál többre becsülő józanság mégiscsak nem afféle patópálos maradiság, hanem államalkotó és államfenntartó géniusz megnyilatkozása. Az a történelmi tény pedig, hogy a honfoglaláskor irtatlan erdők, végeláthatatlan nádasok és parlag mezők helyén ezer esztendőnek annyi pusztulása és vérzivatara után is sok ezer falu dolgos csendjében és sok száz városlüktető zajában hangzik a magyar szó, visszájára fordítja a gúnyt, »infra Hungariam«, igenis »est vita«, mégpedig vita Hungarica. A magyar államalkotó és államfenntartó géniusz nemcsak afféle ábránd, hanem élő valóság.

A Szent Koronában, amely Szent István homlokát illette, az összeaszott Szent Jobban, amely a halóporából csodálatosan megmaradt, az isteni Gondviseléstől rendelt szimbólumát bírjuk a szentistváni államalkotó gondolatnak és a szentistváni, jövőbe irányt mutató akaratnak. Ami legnemesebb volt benne, szívének hamva nem maradt, de még csak ereklyetartó sem, ami a nemes szív hamvait egykoron őrizte. Csodálatos, hogy ezt az ereklyét nem hiányoljuk. Bizonyára azért nem, mert hiszen ez a szív, a szent király szíve ma is élőként lüktet sokmillió magyar kebelében ugyanazzal a törhetetlen magyarsággal, amellyel a szent király testében dobogott, hogy meghatározza a jövőre is a magyar államélet tartalmát, formáját és a magyar történelem ritmusát.

*

In Virraszt a magyar lélek. A Keresztény Nemzeti Liga nemzetpolitikai estjén elhangzott előadások. Kiadja a Keresztény Nemzeti Liga, Budapest, 1943, 21-27.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters