Öntudatra ébredésük első anyagi bizonyítékát jelentik azok a kövek, melyeket pattintással munkáltak meg, hogy e kövek természetes formájánál használhatóbb szerszámot nyerjenek. Azóta az emberiség eredeti, természetes környezetét, melyet előember ősünk megmunkálatlan kőszerszáma jelképezhet, fokozatosan elfedte, majd megszüntette az emberkéz teremtette mesterséges környezet. Ez valójában az embernek a természet fölötti győzelmét jelenti. De a természet rabságából való szabadulás fejében az ember kiszolgáltatta magát annak a mesterséges környezetnek, melyet a természet legyőzését lehetővé tevő technika fejlesztése révén hozott létre.

A mai embert csakugyan fenyegeti az a veszély, hogy saját keze műve frankensteini szörnyetegként fogja elpusztítani. Olyan méreteket, mennyiségeket és sebességeket vállalt magára az emberiség, melyek túlerőben lehetnek az emberi természettel szemben; ezt ugyanis az ember még nem tudta úgy módosítani, hogy a természet nem-emberi részének ember-létrehozta forradalmi módosulásait ki tudná egyenlíteni.

Tekintsük át futólag az ember új, nem-emberi, de ember-teremtette ellenségeit.

A legfeltűnőbben fenyegető ember-létrehozta méret - az Ecumenopolis: a majdani város-világ, melyben a mai mamut-városok, a megalopolisok egybeolvadnak. A város-világ háromdimenziós lesz: nemcsak a Föld lakható felszínét foglalja el, hanem az eget is ostromolja. Az Ecumenopolis életformája tömeges klausztrofóbiával fenyegeti a város-világ lakóit; és a bolygó gyorsan szaporodó népessége - egy parányi és egyre fogyó kisebbségét leszámítva - életfogytiglan az Ecumenopolis lakója lesz. A világ fausti népességének már említett ritkulása, valamint a jelenlegi népességrobbanás a bevándorlók áradatát fogja az Ecumenopolis-ra zúdítani. Bármilyen gyorsan és bármilyen határig terjeszkedjék is a jövő város-világa, mindig zsúfolásig lesz emberekkel, akár a méhkas méhekkel vagy a termeszboly termeszhangyákkal.

A második fenyegető méret nem szerkezeti, hanem működésbeli. A technikai fejlődés állandóan növeli a munkaképes gazdasági és társadalmi egységek minimális méretét. (A gazdaságtan és a politika már elválaszthatatlanná vált, megkülönböztetni is alig lehet őket egymástól.) Napjainkban a "szuperhatalmak" jelentik a legkisebb hatékony gazdasági és politikai egységet: a Szovjetunió és az Egyesült Államok; és úgy látszik, az ilyen nagyságrendű egységekre is hamarosan az elavulás sorsa vár. Az energiaforrás, a műhely, a piac, az állam mérete a várossal pari passu [1] növekszik. Mindegyikük a világot átfogó méretek felé tör, és a gazdasági-politikai ügyek jövendő világhatósága ugyanolyan hatással lesz az életre, mint a jövendő város-világ. Személytelenné fogja változtatni az emberi viszonyokat.

A kétszázmilliós Egyesült Államokban már most észrevehetően lassúbbak a közvékemény politikai reagálásai, mint az ötvenmilliós típusba sorolható Nagy-Britanniában, Franciaországban és Nyugat-Németországban; pedig az Egyesült Államok minden más országot megelőzve fejleszti a kommunikáció anyagi eszközeit. Már a mai méretű szervezetekben lehetetlenné válnak a személyes kapcsolatok, ami nyilván kedvét szegi a szervezetek tagságának. Ugyanazt érzik, amit Peer Gynt, mikor a Böjgennel találkozott. Megfoghatatlan, mégis áthatolhatatlan akadállyal találják szemben magukat, melyet sem leküzdeni, sem megkerülni, sem elhanyagolni nem tudnak. Az ember vagy személyiség, vagy semmi; az elszemélytelenedés tehát ellenállást vált ki belőle. 

A személyiség eltűnése közös alapvető primum mobileje [2] egy sor mai világméretű mozgalomnak: a rombolásba átcsapó tüntetéseknek; a diáklázadásoknak; a parlamenti ügyek intézéséből kiszorított képviselők lázadásainak; a vad-sztrájkoknak, melyeket egy-egy helyi bizalmi indít a nemzeti szakszervezetek központi vezetőségének ellenszegülve; annak a tendenciának, hogy egyre kisebb közösségek - francia nyelvű kanadaiak, flamand nyelvű belgák, skótok, walesiek, ibók - politikai autonómiára vagy teljes függetlenségre támasztanak igényt a nemzeti önrendelkezés elve alapján; annak is a személyiség eltűnése az oka, hogy az értelmiség körében teret hódít az egzisztencializmus. Első látásra ezek a mozgalmak alapvetően különbözőnek tűnhetnek, bár mindegyikük közös jegye az erős érzelmi töltésű tiltakozás; az egzisztencializmus is kivételesen érzelmi töltésű tiltakozás- az egzisztencializmus is kivételesen érzelmi filozófia. Mindezek a mozgalmak az elkeseredés, a türelmetlenség kifejezési formái, és kifejezési formái annak a hosszú és kiábrándító tapasztalat-sorra alapozott meggyőződésnek, hogy a hatalom elembertelenedett letéteményeseiből csak erőszakkal lehet figyelmet és méltányosságot kicsiholni. Mindenkinek személyes, emberi joga - ha olyan kívánsága vagy panasza van, mely szerinte figyelemre érdemes -, hogy meghallgatást nyerjen, még akkor is, ha nem tesznek eleget kérésének vagy nem orvosolják panaszát. 

[...] A mennyiségek éppoly vészesen kizökkenthetik az időt, mint a méretek. A mennyiségek ugyanazt a nagy Böjgent jelentik, csak ezernyi alakja közül egy másikat. Az adminisztráció minden fajtájának mai dühítő elszemélytelenedése nem a rosszakarat műve. "A tragikus életben, Isten a tanú rá, nincs szükség gonosztevőre", a számok "gombolyítják a cselekmény fonalát", tehát végül is a számok váltják ki azt a "szenvedélyt", melynek helyére - George Meredith sorait parodizálva - én a "számok" szót csempésztem. A számok azért jelentenek fenyegetést, mert az emberi életben az együttélés és a közös munka nehéz feladata, mely alól az ember, mint társadalomalkotó állat, nem kaphat felmentést, akkor a legkönnyebb, ha szemtől szembe, élőszóval próbálják megoldani, nem pedig ügyvédi levelek sorával vagy űrlapok kitöltésével. Sajnos sokkal kevesebben vannak azok, akikkel állandó személyes kapcsolatot tarthatunk fenn, mint azok, akikkel az élet valamilyen területén elintéznivalónk akad. 

Maxmimálisan hány embert ismerhet egy klub-portás vagy egy iskolaigazgató látásból, hány embernek képes a nevét és az arcát egyaránt észben tartani? Vannak olyanok, akiknek van valami hatodik érzékük, de úgy hiszem, ők sem ismerik látásból még ezer embertársukat sem. Hány karácsonyi üdvözlőlapot küldök szét évente barátaimnak és ismerőseimnek? Kétszáznál jóval kevesebbet; és több esetben a barátaim közt és köztem levő rendszeres kapcsolat az egymásnak évente elküldött karácsonyi üdvözletre korlátozódik. A modern élet nyomása a minimumra szorítja vissza a személyes kapcsolatokat. Melyik az a legkisebb helyi közösség, melynek lakosai még személyesen ismerhetik egymást? Azt hiszem, a falu; már a legkisebb város is túl van ezen a mértéken - akár Ábrahám Úrja, Goethe Weimarja. A személyiség megőrzéséért vívott küzdelemben egyetlen embernek ugyanolyak sötétek a kilátásai tízezer, mint hárommilliárd másik ember között.

Az adminisztráció problémájának gyökere a számok személytelenítő hatása. Életemben mindössze hét éven át dolgoztam adminisztrátorként, de ez alatt a rövid idő alatt is megtanultam annyit, hogy az adminisztrátor elsőrendű kötelessége, és érdeke is, hogy elérhető legyen. A fennhatósága alá tartozó emberek munkájukban, és bizonyos mértékig magánéletükben is kényre-kedvre ki vannak szolgáltatva neki. Így tehát a vezető idejének a hatáskörébe tartozók rendelkezésére kell állni, hogy azok bármilyen - az ő döntését igénylő - kérdést azonnal megvitathassanak vele. Természetesen senkit sem lehet arról biztosítani, hogy a vezető az általa kívánt módon dönt; de bárki szívesebben elfogad egy ínyére nem levő döntést akkor, ha azt nem a feje fölött hozták, hanem lehetőséget adtak neki arra, hogy kifejtse a maga véleményét az ügyről, és személyesen kérje ki a vezető véleményét.

Rövid és szerény vezetői gyakorlatom alapvetően a közvetlen kapcsolatok körülményei között folyt le - szerencsémre, hiszen tapasztalatlan újonc voltam. Az általam 1939-től 1946-ig vezetett ideiglenes háborús szervezetnek egy kis falu lakosságánál nem volt nagyobb a létszáma. Ily módon minden háborús kollégámmal személyes munkakapcsolatot alakíthattam ki.

Közvetlen személyes kapcsolatok alapján egy községet is el lehet vezetni. 1964. március 21-22-én Lalibela etiópiai községben tanúja voltam annak, hogy az egyik községbeli pap elnökletével az egész ottani lakosság összeült. A községben tűz ütött ki, azt akarták kivizsgálni, véletlen volt-e vagy gyújtogatás? De még egy kisebb városállamban is elképzelhető volt, hogy a király, a vének vagy az előkelők tanácsa a piactéren vagy a város egyik kapujánál közvetlenül szolgáltasson igazságot. A törvényhatóság nyilvánosan, az egész közösség jelenlétében bírálta el bármely polgár - esetleg bármely idegen - kérvényét vagy panaszát. A Lalibelában saját szememmel látott kép másodkézből már ismerős volt számomra. Akhillész Héfaisztosz kovácsolta pajzsán szerepel ilyen jelenet a városok békés életvitelének képei között (Iliász, XVIII. könyv, 497-508 sor).

[...] Ez a csodálatosan közvetlen adminisztrációs módszer csak akkor alkalmazható, ha a népesség kicsiny és a közügyek rendszere egyszerű. Alkalmazhatatlan lenne olyan államokban, ahol a nemzeti jövedelem többmillió egyén jövedelmi adóbevallásának évenkénti összeállításától, beterjesztésétől és tüzetes vizsgálatától, majd a jövedelmi adó kivetésétől és beszedésétől függ. A számok sűrűségének és bonyolultságának ilyen fokán az adminisztrátor munkájában az íróasztalán sivár sorban elvonuló akták játsszák a főszerepet, nem pedig a kengyele mellett tarka menetben baktató élő emberek. Ma már az aktákat is kiszorítják a lyukkártyák, és ez még meddőbbé teszi a vezetők és a vezetettek viszonyát.

Yozgatban [a törökországi tartományban] 1948-ban a tartományi kormányzónak még módja volt arra, hogy nyilvános kihallgatást tartson; de Washingtonban már 1948 előtt [sic!] Franklin D. Roosevelt elnökhöz csak úgy juthattak be a gyermekei, ha - mint hírlik - előzetesen külön megállapodtak vele a Fehér Ház titkárságán keresztül. A Fehér Ház tirkárságán az emberek helyét, úgy hiszem, hamarosan elfoglalják a számítógépek, és az elnökkel való találkozás módja az lesz, hogy az ember bedob a gépbe egy kérelmező kártyát, majd megvárja a gép válaszát. A számítógép elektronikus agyába nincs beépítve "a kegyelem képessége". A személyes kapcsolatok számítógépesítése embertelen; de hogyan lehetne másként intézni közügyeket egy kétszázmilliós országban, ahol az elnök határidőnaplóját hónapokkal és évekkel előre zsúfolásig megtöltik a programok?

[...] A hivatali és magán-adminisztráció csak egyike azoknak a területeknek, ahol az emberre a számok jelenlegi képtelen elszaporodása folytán fokozódó nyomás nehezedik. Ez a nyomás ma már az élet minden területén érezhető. A magam részéről csak két további példát hozok erre vonatkozólag: a levelezés és a forgalom nyomásának növekedését.

Jelenleg körülbelül hárommilliárd ember él egyidejűleg bolygónk felszínén; és bár a majdani világkormány még kívül esik látóhatárunkon, a világ-társadalom már kialakult valóság. Kommunikációs szempontból ez a világ-társadalom már egy évszázados; kialakulása a posta nemzetközi szervezetének 1875-ös létrejöttétől számítható. Az utóbbi száz év folyamán a levelezés, távirat, telefon, rádió útján lebonyolított postaforgalom növekedése túlszárnyalta a világ lakosságának ezzel egyidejű, több, mint nyaktörő sebességű számbeli növekedését. Nemcsak a potenciális levelezők száma nőtt meg félelmetesen, hanem nőtt azoknak a részarány is, akik tevékenyen használják a mai kommunikációs lehetőségeket, hogy kapcsolatot teremtsenek kortársaikkal világszerte.

A levelezésnek ez a növekedés üdvös dolog. A levelezés hatékony eszköz, egyre szorosabban összefűzi kialakulóban levő világtársadalmunk részeit; márpedig az atomkorban csak két lehetőségünk van: vagy a világméretű társadalmi egyesülés, vagy a tömeges pusztulás. De - saját tapasztalatomból ítélek - a levelezésnek ez az egyre emelkedő szintű árhulláma lassan nyomasztóvá válik. A második világháború vége óta a fontos levelekkel való foglalkozás egyre több munkára szánt időmet veszi el, és egyre költségesebbé válik számomra. [...] Valószínűleg ez a szükségszerű ára annak, hogy embertársaimhoz fűződő kapcsolataim köre állandóan bővül - márpedig életem társadalmi részének ezt a fejlődését önmagában véve nagyra értékelem.

A lassan immár Ecumenopolissá összeolvadó városok utcáinak forgalma olyan nyomást jelent, mely még súlyosbítja az urbanizációs folyamat által az emberi természetre mért megpróbáltatást. A városok ingatlan tartozékainak, az épületeknek a nagysága növekszik, vízszintes és függőleges irányban; a forgalomnak pedig a sűrűsége; és minél masszívabbak az építkezések, annál súlyosabbá válnak a forgalmi utak szélesítésének költségei. A forgalom e növekedésének első áldozata a gyalogos volt; de mivel a beépített területek gépjármű-forgalmának mindennemű jelentékenyebb korlátozása makacs és erős ellenállásba ütközik, elképzelhető, hogy éppen a forgalom zabolátlan növekedése folytán fordul a kocka - a gyalogos javára. A gyalogosnak olykor már most is megvan az az öröme, hogy lassan, de biztosan halad célja felé az egy helyben dohogó, forgalmi dugóban megrekedt járművek mérföldes sora mellett.

A sebesség önmagát semmisíti meg a forgalmi dugókban, de szabad útja van a rádión, a telefonvonalak és a távíró kábelek mentén vagy a levegőben. A mai világban nélkülözhetetlen a kommunikáció gyors volta. Kommunikációs rendszerünknek át kell fognia a Föld teljes szárazföldi és vízi felszínét, valamint légkörét is; és az atomkorban az ember földi lakhelye nemcsak hatalmas, hanem veszedelmes is. A Moszka és Washington közti forró drót lett az emberiség mentőökle. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ez a kötél elszakadjon. Még így is vacog a fogam, valahányszor utána gondolok annak, hogy az emberiség jövője szempontjából sorsdöntő kérdéseket vagy egy telefonvonal két végéről beszélik meg, vagy ha személyesen, akkor egy-egy időzónákon átrohanó repülőút juttatja a tárgyaló feleket a Föld két távoli pontjáról a tárgyalás helyére. Ha csak az egyik tárgyalófél repül, míg a másik otthonában várja, még rosszabb a helyzet. Az otthonában várakozó tárgyalófél méltánytalan előnyhöz jut: annak, aki utazott, kikészülnek az idegei. 

Önmagában véve a személyes találkozó az ügyek intézésének legjobb módja; de ez a mód is kockázatossá válhatik, ha egyik vagy másik tárgyaló fél pszichoszomatikus szervezetét átmenetileg felkavarja az időzónák átugrása. Talán ajánlatosabb lenne a távolsági telefonbeszélgetés, de ennek is megvan a maga kockázata. A tárgyaló feleket megfosztja a fontolgatás és a kecses kitérők lehetőségétől (ezekre a személyes beszélgetés módot ad), és korlátozza az elhangzottak rögzítésének lehetőségét. Márpedig jegyzőkönyv nélkül a két telefonon tárgyaló félnek különböző, akár összeegyeztethetetlen emléke marad a beszélgetés tartalmáról.

[...] A sebesség napjainkban állandóan növekvő nyomása nemcsak arra a viszonylag kis számú emberi lényre nehezedik foglalkozási ártalomként, akik világunkban a politikai, gazdasági, nevelésügyi, vallási vagy egyéb hatalmat gyakorolják. Kétségkívül erre a kisebbségre nehezedik a legnagyobb nyomás, hiszen - legalábbis a látszat szerint - ők tartják kezükben az emberiség jövőjét; bár könnyen lehet, hogy a hatalom e birtokosai végül is a technika dróton rángatott bábjainak bizonyulnak. De bizonyos mértékig valamennyien a jelenkori technikai és tudományos haladás egyre gyorsuló sebességének áldozatai vagyunk. A belátható jövőben nem számíthatunk e haladás megszűntére, de még lassulására sem, tehát az emberi életre nehezedő nyomások fokozódásainak határait sem tudjuk felmérni.

A tudomány és technika az emberkéz-teremtette mesterséges környezetet állította az embert születésekor körülvevő természetes környezet helyére, és ez ugyanolyan zsarnoki módon uralkodik az emberen, mint valamikor a természet. De a történetnek még nincs vége. A természettel ellentétben a tudomány és technika nem statikus; állandóan mozgásban van, és minden újabb lépésük felkavaró és riasztó módon átformálja az általuk ránk kényszerített idegen környezetet. Újra meg újra alkalmazkodnunk kell az újra meg újra változó életkörülményekhez - ahogy csak képességeinkből futja; de az emberiség mesterséges környezetének állandó változása immár úgy felgyorsult, egy-egy embernek annyiszor és oly mértékben kell újra meg újra alkalmazkodnia élete folyamán, hogy az emberi természet ily módon a végsőkig próbára tétetik. Az emberi természet - akár a természet többi része - lényegében statikus; az emberi természet szellemi összetevője viszont a tudomány technikai alkalmazása révén a természetnek szinte minden jelenségét "meg tudja munkálni" - csak magát az emberi természetet nem. Bírhatja-e ezt az iramot az emberi természet? Van-e határa az emberi természet alkalmazkodó képességének vagy legalábbis a tűrésének? Beletörődünk-e abba, hogy kérlelhetetlen nem-emberi erők egyre gyorsuló tempót diktálva állandó rohanásra kényszerítsenek, és sorsunkat legalább részben irányító "személyiségből" gépalkatrészként "mozgatott dologgá" fokozzanak le bennünket? Ezek a kérdések az indítékai annak a harmadik világháborúnak, melyet az emberiség napjainkban vív. 

Ez a harmadik világháború minőségileg különbözik az előző két világháborútól, és végeredményben az összes eddig ismert nemezetek közötti vagy polgárháborútól. Isteni kegyelem ez a minőségi különbség, hiszen a hagyományos jellegű harmadik világháború nukleáris fegyverekkel vívnák, és egy ilyen háborúban az emberiség elképzelhetetlen fizikai és szellemi szenvedéseket mérne önmagára. Napjaink világháborúja nem ellenséges emberi hadseregek testvérgyilkos küzdelme; hanem az emberi természetnek a technika elleni háborúja - személyiségek lázadása a személyiség eltörlése ellen - "szabadságharcosok ellenállási mozgalma" a "Szép Új Világ" ellen. Sajnos az erőszak ebből a mozgalomból sem hiányzik. A hadműveletek skálája a békés tiltakozó tüntetés és az utcai barikádharc között húzódik. Ez a világméretű megmozdulás azonban mindeddig sokkal kevesebb áldozatot szedett és sokkal kisebb anyagi kárt okozott, mint például 1968-ban bármely régi típusú, "hagyományos" fegyverekkel vívott helyi háború.

Napjaink új típusú világháborújának nem láthatjuk előre a kimenetelét. Visszaszerezheti-e jogait a technikától a személyiség, anélkül, hogy tönkretenné azt a mesterséges környezetet, mely a technika révén rabságban tartja az emberiséget? És ha ez a személyiség győzelmének ára, megengedheti-e magának az emberiség, hogy ilyen anyagi árat fizessen a szellem győzelméért; vagy pedig végül gyászos következtetéssel a "kisebb rosszat" választjuk, és az idők végezetéig a "Szép Új Világban" élünk valamiféle személytelen zsarnok rabszolgáiként? A kérdéseinkre adandó válasz most, 1969-ben még az istenek titka. De mely isteneké? Valamely ismeretlen istené? Ha ismeretlen ez az isten, imádkozzunk, hogy a szeretet jelenjék meg előttünk! 

Mesterházi Márton fordítása

*

[1] Egyenlő módon.

[2] Első mozgatója.

*

In Toynbee, Arnold J.: Válogatott tanulmányok. Gondolat, Budapest, 1971, 376-389. [Eredeti megjelenés: Experiences. Oxford University Press, London, 1969, 273-293.]

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés