Az állam a 19. század vége óta mindenfelé nagy átalakulásban van. Az 1800-as években az ipari és gazdasági forradalom, valamint a természettudományok nagy fejlődése a liberalizmus atmoszférájában folyt le. Az eredmény az állami életben is mutatkozott: az állam technikai feladatai megszaporodtak, a közigazgatás méretei nagyon megdagadtak. Növekedett a centralizáció; a területi önkormányzatok mellett szaporodtak a testületi önkormányzatok.

A jogi életben a liberalizmus jogi pozitivizmust kívánt.

A gazdasági élet belső fejlődési dinamikája vezetett a kartellek, trösztök és hasonló célú más intézmények alakjában a szabad verseny korlátozására, sőt kizárására. Egyúttal keletkeztek társadalmi és jogi tények, amelyek a liberalizmus elveivel nem egyeztethetők össze.

Ennek a nagy átalakulásnak jelei az egyes országokban más-más formában jelentkezhetnek, vannak különböző átmeneti alakulatok is, de a jelenségek együttvéve nagyszámúak és jelentősek. A liberalizmus megoldásai oly mértékben vesztettek tért, hogy a mai kort a liberalizmus korának nevezni már nem lehet. Még nem alakult ki olyan egységes, új, rendszer, mint amennyire kikristályosodott a liberális iskola tanítása száz év alatt, azért azt kell mondanunk, hogy jelenleg átmeneti korszakban élünk. Téves azonban az a feltevés, hogy az új megoldások efemer jelenségek. Ezek nem a háború következményei, mert a fejlődés korábban megkezdődött. A világháború ezt a fejlődést csak meggyorsította. Nem múló jelenség az, hogy a közigazgatás az impérium gyakorlásán kívül a technikai feladatokat egyre nagyobb számban kénytelen vállalni. Ezért van szükség hivatásos bürokráciára, amelyet bevezettek Angliában és az Amerikai Egyesült Államokban is, amelyek elvileg legtovább álltak neki ellen, sőt ténylegesen újra alkalmazza a bürokráciát Szovjet-Oroszország is, amely pedig az állami apparátus teljes széttörését és feleslegessé tételét hirdette. Az állam sok új feladatot ismer el közfeladatnak, de maga nem vállalkozik nagyrészüknek a megoldására, hanem erre a célra önkormányzati alakulatokat létesít (rendi szervezet, korporációk, Reichsnährstand, Reichskulturkammer, öffentlich-rechtliche Körperschaften). Ezek tehát túlnyomórészt testületi önkormányzatok, részben pedig nem tisztán kereskedelemjogi, hanem közigazgatási jogi jelleggel kevert részvénytársaságok, szövetkezetek (pédául nálunk a Nemzeti Blank, Pénzintézeti Központ, OKH, lOKSz, FAKSz, IPOSz, és sok más hasonló jellegű vállalat). Így tehát a korábbi közigazgatási apparátus és annak bürokráciája mellett kialakul egy vele párhuzamos hatalmas szervezet, szintén közjogi alapon, közfeladatok megoldására, jórészt szintén hivatásos bürokráciával. Ausztria ebből levonta a következtetést, hogy az 1934. évi alkotmánya által szervezett hét rend közül a Berufsstand der öffentlichen Bedinsteten szervezetébe bevette az állami és önkormányzati alkalmazottak mellé ezeknek a testületi önkormányzatoknak állandó alkalmazottait is. Így nagyon megnövekszik a kormány feladata is, amely nem szorítkozhatik többé az állami politika irányítására, hanem egyre nagyobb függésbe kerül a technikai feladatok révén a szakképzett bürokráciától és a testületi önkormányzatoktól. Új követelményeket támaszt az élet a kormánnyal szemben is, megváltozik annak a hatásköre, a szervezete, s elégtelenek a közigazgatás ellenőrzésére rendelkezésére álló eszközei, amelyeket ki kell fejlesztenie.

Az államfunkciók közt hatalmas eltolódás áll elő a közigazgatás javára, ami az állami funkciók szétválasztásának liberális elvét is sokfelé már megdöntötte. Ennek a változásnak felismerését nehezíti az, hogy maga a közigazgatás is mélyreható átalakulásban van a fent kifejtett okokból. Az az átalakulás, amelyen a közigazgatás most átmegy, a 19. században megindult nagy technikai haladás következményeinek a levonása.

Az alkotmányváltozások is ugyanebbe az irányba vezetnek. Az egyetlen párt rendszere kétségtelen összefüggésben van a törvényhozásnak a közigazgatással való egybeolvasztásával. A pártoknak célja nem lehet többé a törvényhozásra való befolyás megszerzése, hanem az állami cselekvés irányítása. „A párt a munkásmozgalom vezérkara“ (Sztálin). Hasonló a szerepe Olasz- és Németországban is: jogállása is állami intézménnyé teszi. A fasiszta párt éppúgy, mint a nemzetiszocialista párt törvénybe van iktatva, funkcionáriusaik fokozott büntetőjogi védelemben részesülnek, a fasiszta párt titkárát a király nevezi ki! A pártnak része van az állami szervek munkamegosztásában.

Ezek az államok mai problémái közül a legfontosabbak. Ezek az államtudomány új problémái is, amelyek körül a vélemények előreláthatólag évtizedekig nem fognak nyugvópontra jutni.

*

In Magyar Közigazgatás, 53. évfolyam, 51-52. szám (1935), 1-2.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés