A belügyminiszter úr arra kért, hogy az ezévi IX. Közigazgatási Továbbképző Tanfolyamot én nyissam meg.

Szívesen teszek eleget ennek a kívánságnak, mert tisztában vagyok e tanfolyam jelentőségével, és különös öröm nekem, hogy ebből az alkalomból szemtől-szembe kerülhetek a magyar közigazgatás annyi kitűnő, érdemes, derék tisztviselőjével. Sokakkal azok közül, akik az élen állnak, és akik a tanfolyam megnyitására ma eljöttek, s azokkal a fiatal tisztviselőkkel, akik nemrég kezdték meg szolgálatukat, s most ezen a tanfolyamon akarják gyarapítani, kiegészíteni tudásukat és ismereteiket.

A közigazgatás a cselekvő állam. Ennek a tanfolyamnak az a célja, hogy az állam cselekvő tevékenysége minél teljesebben, minél tökéletesebben szolgálja a nemzet és mindazok érdekeit, akik a nemzeti közösség keretébe tartoznak. Egy évvel ezelőtt, erről a helyről néhai gróf Teleki Pál egy igazán mélyenszántó, bölcs tanulmányban adott útmutatást arra, hogy a közigazgatás tisztviselői a maguk feladatkörén belül hogyan felelhetnek meg ennek a célnak.

Az erdélyi magyaroknak van egy találóan kifejező szavuk. Dologigazítónak nevezik azt az embert, aki a vállalt vagy a reá bízott feladatot gyorsan, jól és eredményesen végzi el. Azt szeretném, ha a magyar közigazgatás minden egyes tisztviselője kiérdemelné ezt a jelzőt.

Nem akarom a tanfolyam megnyitására szánt időt tovább igénybevenni, de valamit még szeretnék elmondani.

A napokban a Munkásakadémia egy vitaestjén vettem részt. Földmívelők és ipari munkások a falu problémáit vitatták meg Többen azok közül, akik hozzászóltak a felvetett kérdésekhez, arról beszéltek, milyen lelki hatása van annak, ahogyan az ügyes-bajos dolgaikban eljáró emberekkel a hivatalokban bánnak.

Tudom, hogy ebben a mostani nehéz, háborús világban a közigazgatás milyen nagy, sokszor igazán emberfeletti munkát ró a tisztviselőkre, különösen a községi tisztviselőkre, akiknek rendkívüli munkateljesítményéért az egész nemzet hálás. Tudom azt is, hogy ez a nehéz és sokágú munka bizony alaposan próbára teszi a tisztviselők türelmét és idegeit.

Mégis azt szeretném kérni mindazoktól, akik a közigazgatási továbbképző tanfolyam mai megnyitásán résztvesznek, és az ő közvetítésükkel az egész magyar tisztviselői kartól, hogy hivatalos tennivalóik ellátása közben hagyják magukban mindig szóhoz jutni az embert, az érző, az együttérző embert.

Gondoljanak arra, hogy sokszor nélkülözésektől gyengült el, az aggodalomtól remeg az a kéz, amely a hivatal ajtaján kopogtat, s a benyújtott kérvény girbe-görbe sorait papírra vetette. Gondoljanak arra, hogy a sokszor talán hiányosan és tökéletlenül előadott kérés elintézését milyen gyötrődő, nehéz szívvel várja egy-egy család.

Érezzük át szeretettel, hogy a hivatalban elénk kerülő ügyeket csak úgy intézhetjük el jól, ha ugyanannyi buzgalmat, ugyanannyi gondosságot fordítunk mindegyikre, mint saját személyes dolgainkra, mert csak így lehetünk a nemzet igazi szolgái.

*

Magyar Közigazgatás, 60. évf., 16. szám (1942), 1.