A nemzetet vezetni kell, a vezetésre a nemzet elitje hivatott. Az „elite“ nem jelenti a különösebben tanultakat vagy a fővárosban lakókat, helyesen egyáltalán nem jelenti azt, amit képzettség alapján szoktak elitnek nevezni, még kevésbé azt, amit a ranglétra és rangsor alapján neveznek elitnek. Az elit az erkölcsnek az elitje, a tudásé, a feladat elitje és a nemzet elitje általában, amiben benne foglaltatik az is, hogy az akaratnak az elitje. A nemzet elitjéhez tartozik az, aki érezvén a nemzeti feladatot és azt vállalván, - mert ez a tulajdonképpeni nemzet - a legerősebben érzi a nemzethez való tartozást. Ez mind benne foglaltatik a szóban, hogy „elit“.

Az első tehát az erkölcsnek az elitje. Ugyanis csak azok számítanak a nemzet elitjéhez, akik erkölcsileg magasabban állnak, illetőleg akik erkölcsileg ott állanak, ahol minden embernek állnia kellene. Tehát ez a meghatározás inkább negatív, mint pozitív; aki erkölcsileg nem áll ott, ahol mindenkinek állnia kellene, az nem tartozik a nemzet elitjéhez, akármilyen állást vagy rangot töltsön is be, bármiféle funkciót végezzen, bárminő ruhában járjon, és bármelyik helyén lakjon is az országnak. Az elithez tartozik a falunak az az egyszerűnek mondott lakója is, aki erkölcsileg ezt a magas mércét megüti, és példájával, tanáccsal és iránymutatással ilyen irányban hat embertársaira.

Elit azután mindenesetre a tudásnak az elitje is, azok, akik - miután az iskolában tanultak, és miután analitikailag szétszedték az agyvelejüket - ismét össze tudják fogni egy szintézisben érzéseiket, erkölcseiket, és a tanultakat és komoly gondolatvilágot tudtak magukban, mint sajátjukat, kialakítani. Ez a tudásnak az elitje.

Azután a feladatnak az elitje mindazok, akikre a nemzet olyan feladatot bízott, - lehet közgazdasági, magángazdasági, lehet közfunkció vagy bármi más - de olyan feladatot bízott, amelynek teljesítésénél más embereket vagy az emberek nagyobb tömegét befolyásolhatják, akár közvetlenül, akár közvetve. Ezek mind együtt alkotják azt az elitet, amelynek feladata a nemzet vezetése.

A vezetés a köztisztviselőre nézve - mert hiszen elsősorban azoknak a szempontjából kell a vezetés kérdéseit szemlélnünk - államvezetés, mégpedig minden fokon az egész államnak a vezetése. Bármiféle állásban lehet valaki, az egész államvezetésben, az államvezetés egységes munkájában vesz részt - ami nem jelenti azt, hogy mindenki mindenbe beleüsse az orrát, hanem hogy mindenki ott tartsa azt, ahová való.

Az államvezetés tehát részvétel a nemzetvezetésben, mint funkcióban, mint közigazgatásban és ugyanakkor részvétel a társadalomvezetésben is, mert minden köztisztviselő a maga helyén álljon olyan erkölcsi magaslaton, hogy a társadalmat a maga példájával is irányítsa, sok szó, sok beszéd, különösen a saját egyéni magaviseletével ellenkező beszéd nélkül.

A részvétel a nemzetnevelésben, mint hivatalos nemzetnevelésben, elsősorban megértést kíván az államnak valamennyi feladatával és az államvezetésnek minden néven nevezendő funkciójával szemben. Kívánja ezeknek megértését és átérzését. Elmélyülést kíván a nemzetvezetésben és nyilvánvalóan elsősorban a nemzet mivoltában, amire ma különösen szükségünk van, mert a mai Európában újra olyan népvándorlás korabeli gondolatvilág-átformáló korszakot élünk, amelyben fontos, hogy mi a saját nemzetfogalmunkat, amely a saját nemzetünknek karaktert és létjogosultságot ad, ismerjük és ápoljuk, mert különben megszűnünk magyaroknak lenni. Tehát a nemzet magyar mivoltában való elmélyülésnek a feladata áll előttünk, amihez szükséges az, hogy ilyen irányban saját magunk olvassunk, gondolkodjunk - olvassunk régi dolgokat, és olvassuk mai, ezzel a témával, a nemzet mivoltának kérdésével foglalkozó könyveket, értekezéseket, hogy magunkat ezzel a témával foglalkoztassuk, miért nemzetet vezetni a nemzet mivoltának ismerete, sőt sokkal több, mint ismerete: teljes átértése, átérzése és ebből folyó cselekvési akarat nélkül nem lehet. Mert különben nem vagyunk vezetők, hanem egészen egyszerűen eszközök, aktaírók, akta-továbbadók és mindenféle ilyen funkcióknak végzői, de nem vagyunk nemzetvezetők. Márpedig a köztisztviselő funkciójának minden külsőséges része mellékes - fontos a gondolkodás, az elmélyülés a nemzet feladataiban, mert akkor a részleteknek a végrehajtását mindenkor egységes nemzeti szellem alakítja, ki s ebben az esetben azoknak a végrehajtása sokkal jobb Iesz, miért sokkal kevesebbet fognak gondolkodni azon, hogy mit tegyenek egyes esetekben.

A vezetéshez tehát önképzés kell és ismeretek olyan átgondolása, olyan szerzése, s önmagunkban való leszűrése, amely önkéntelenül is helyes cselekvéshez vezet - tehát amely nemcsak funkcionáriusokat, hanem ami ennél sokkal több: embereket farag mindnyájunkból, az élet minden körülményei között. Különösen a fiatalságra áll ez, amelynek ilyen irányban kell haladnia, és az ilyen irányban való elmélyülésére nagy szükség van.

Ez azután ahhoz is vezet, hogy a közönségben a nemzetet is lássuk. Tehát funkcióinkban akkor, amikor a közönséget kiszolgáljuk vagy irányítjuk, vagy a közönség ügyeit intézzük, sohasem a „közönséget“ és az egyes embert lássuk, hanem legyünk tudatában annak, hogy nemzetet szolgálunk ki, nemzetet irányítunk és a nemzetnek az ügyeit intézzük az egyes ember esetében is, a legkisebb esetben is, amelyet intézünk.

Ezáltal a nemzetet neveljük is, a megfelelő és jól alkalmazott előzékenységgel és szigorral, jósággal, de kellő irányítással és érdeklődéssel nemcsak az egyes ügy, hanem a dolgoknak mögötte álló egésze iránt; azzal, ha egyes embereknek egy-egy ügyét intézzük, az ember életkörülményeit, sajátságos életkörülményeit megismerjük, tekintetbe vesszük, hogy helyesen intézkedhessünk. Mindig az egész embert lássuk, aki tagja a nemzetnek, nem pedig azt az egy ügyet, amely lehet sablon, ha csak magát az ügyet nézem, azonban sohasem lehet sablon, ha az embert nézem. S ez, amit most utoljára mondtam, köztisztviselői tapasztalatom, miért kevesen vannak itt jelen olyanok, akik a közszolgálatnak többféle ágában szolgáltak volna, mint, magam. Azt hiszem tehát, hogy ezt „ex cathedra“ állapíthatom meg.

A másik funkció az, hogy amikor mint köztisztviselők valamilyen helyen, közfunkcióba, állítva, a nemzetnek az ügyeit intézzük, akkor egyszersmind társadalmat is vezetünk, társadalmat is nevelünk, mert mindnyájan a társadalom tagjai vagyunk., példával, összefogással egymás, között és a társadalom más tagjaival, a nemzetiségi, vallási és szociális összefogás céljával élünk a társadalomban, és mint társadalmi lények, kell, hogy befolyást gyakoroljunk mindazokra, akikkel érintkezünk. Majdnem azt mondhatnám, hogy minél kisebb, minél részletesebb az a funkció, amelyet betöltünk, annál többet érintkezünk a társadalom apró alanyaival, és annál fontosabb, hogy megfelelő társadalomvezetők legyünk, tehát olyan társadalmi életet és olyan magánéletet éljünk, amellyel a társadalomnak megfelelő példát mutatunk. Mert szavakkal még senki sem vezetett társadalmat, és ha valaki saját maga rácáfolt arra, amit hirdet, sokkal jobb, ha egyáltalán semmit sem hirdet. Mindenben egy mély felelősségtudattal kell, hogy cselekedjünk, mert nem szabad elfelejtenünk, hogy nemcsak a közfunkció, hanem a köztisztviselőnek minden funkciója, azaz cselekedete hozzátartozik a vezetéshez, mert minden köztisztviselő nemzetnevelő, tehát cselekedete hozzá tartozik a nemzetnek akár formai, akár pedig társadalmi vezetéséhez.

A vezetés nem parancs, hanem megértés. Az embereket meg kell érteni és az ügyeket nem úgy intézni, hogy fontosabb legyen a forrna, és az embereket számoknak nézzük, azaz egyformáknak, akárki legyen az illető; ügyét egyformán ítéljük meg, akár okos, akár ostoba emberét, akár fővárosi, akár vidéki emberét, akár síksági, akár hegyvidéki emberét, akár kereskedőét, akár mezőgazdáét. Az embereknek különböző karaktereik szerint, hogy milyen közületben laknak, az a közület a másiktól milyen messze fekszik, hol és hogyan fekszik, az emberek milyen vallásúak, milyen nemzetiségűek, milyen tehetségűek, milyen a jellemük és képességeik, kell megítélni az ügyeket, és itt nemcsak a statisztikának rideg beállítása szerinti nemzetiségeket értem, hanem értem azt is, hogy az illető eredetére nézve egy vagy több nemzetiségű-e. Ez sokkal fontosabb, mint a tiszta, egyféle nemzetiségek kategorizálása. Az emberek különbözőek, és nekünk megértőknek kell lennünk ezekkel az emberekkel szemben mindezekből a szempontokból. Ez tanulást is jelent a tisztviselő számára, kötelező tanulást és pedig kétféleképpen. Egyrészt tanulás ez könyvekből, tehát olyan, ami hasonlít az iskolai tanuláshoz, és annak mintegy a folytatása, másrészt tanulás az életből, és annak átgondolása, amit életünk során megélünk, és az egyik esetből tanulás a másik számára. Elmélyült megértéssel fogunk tudni embereket egy nevezőre hozni azokban a dolgokban, amelyekben ez fontos, tudniillik abban, hogy az emberek a nemzet érdekeinek a szempontjából egyféleképen gondolkozzanak. Homlokegyenest ellenkezője ez annak, hogy ha az embereknek az ügyeit egyformán intézzük, és az ügyintézést hozzuk egy nevezőre, hogy ezáltal az emberek még jobban érezzék a maguk közötti különbségeket, és egyenetlenséget szítsunk ebből kifolyólag a nivellálás által.

A vezetés nem parancs, hanem az emberek nevelése. A megértésnek ez tulajdonképen a folytatása. Akinek ügyét intézem, annak türelemmel bele kell helyezkedjem gondolatvilágába. A poszton, amelyen áll, a tisztviselő tisztába kell jöjjön, [hogy] milyenféle emberekkel áll szemben. Az embereknek különböző csoportjait eleve ismerheti is nagy vonalakban. Ez a lelki keret. De az egyes esetekben igyekezzék belekapcsolódni a fél, az ember gondolatvilágába, és ha kell irányítani, úgy ebbe a gondolatvilágba belekapcsolódva irányítsa a maga argumentációjával az ő gondolkodását. Ha az meg fogja látni, érteni, hogy mit miért teszünk, akkor barátságosan meg tudjuk magyarázni, be tudjuk vezetni abba a gondolatkörbe, meg tudjuk értetni azt, hogy sokszor miért kell a saját felfogásával esetleg ellenkezőt is tennünk, így reá tudjuk vezetni az embereket a helyesebb megítélésre vagy jobb vagy a helyzettel megalkuvó belátásra. Vagy magunk jutunk helyesebb belátásra, megoldásra, vagy együtt az érdekelttel tudunk helyes megoldást találni. Erről eszembe jut, s közbevetőleg ki is térek reá, hogy sok hasonlósága van a helyes elbánásnak, az emberekkel való helyes bánásmódnak a helyes propagandával - és a hibaforrás is ugyanaz a rossz bánásmódnál s a rossz propagandánál - az emberek nem ismerése, illetőleg megismerésük elhanyagolása. A helyes megismerés minden néven nevezendő propagandának a kulcsa is. A külföld felé való propaganda, illetőleg az ellenünk dúló cseh és más propaganda kivédése mesterségem volt két évtizeden át, tehát tapasztalatból beszélek. Azért beszélek róla, mert nálunk azt tapasztaltam, hogy mindig úgy argumentálunk, mintha önmagunknak argumentálnánk. Mindig úgy beszélünk, hogy azt hisszük, hogy a másik is úgy gondolkodik, azt tudja, úgy tudja, mint mi. Lámpával kellett ebben az országban embereket keresnem, akik képesek egy másik embernek az ő gondolkozása szerint argumentálni, tehát úgy, hogy az meg is értse, látókörébe, ismeretkörébe be tudja illeszteni és gondolkodni tudjon fölötte, ezáltal pedig el is sajátítsa, elfogadja. Azért hangsúlyozom ezt, mert én ilyen funkcióban és ilyen funkció élén állva, ezrek között alig találtam egyetlen egy embert, aki nálunk erre képes. Rossz tulajdonságunk, hogy mindig azt hisszük, hogy mi vagyunk a legnagyszerűbbek, és ezért önmagunknak argumentálunk, sőt ebben tetszelgünk, és azt hisszük, hogy a másik ember úgy gondolkodik, mint mi, ami műveltséghiány. Ez a hibás felfogás inveterálva kell, hogy legyen mindannyiunkban, nagyon kevés kivétellel, aki keserves munkával tanulta meg azt, hogy ez másképpen van, és hogy így teljesen hamis úton járunk.

Ahogyan ez a propagandára áll a külföldiekkel szemben, ugyanúgy áll a nem jogászi, a nem közigazgatási gondolkodású emberrel szemben is, aki rajtunk kívül él, és akit nekünk vezetnünk kell. Nem azzal, hogy közöljük vele, hogy mi ezt vagy azt jogilag így állapítottuk meg, hanem azzal, hogy az ő gondolkozása szerint is megértse, hogy valaminek miért kell így lennie. Szóval nem azon a nyelven - ezt már magunk között sokszor tréfává tettük -, amelyen írni szoktunk, és amelyhez egészen külön nemzetté, a közigazgatók nemzetévé kell átformálódni, hogy az ember azt megértse. Tehát nem hivatalos nyelven, sem írásban, sem szóval, hanem ha már annak a hivatalos papírnak meg kell lennie, akkor emellett meg kell az illető embereknek magyarázni, hogy az ő nyelvén, szóval tiszta, egyszerű magyarsággal, más nemzetiségűek esetében pedig természetesen az ő nyelvén mit jelent az, mit akarunk, amit rendeltünk vagy ítéltünk vagy megállapítottunk, és miért kell nekünk is így cselekednünk, mert különben nem érti meg. Elébe kell menni az embernek és a saját nyelvén szólni hozzá.

A vezetés azonkívül tanítás. Nem parancsszerűen, hanem tanító módon kell fellépnünk, mert különben minden egyes eset izolálva marad, egy izolált parancs marad, amelyet kiadunk és amit az illető úgy-ahogy, vagy addig-ameddig, vagy úgy káromkodva, ahogyan tud, néha előttünk is, de ha bennünket nem lát, bizonyára igen sokszor hangosan káromkodva fogad, de amelyik semmi néven nevezendő tanító jelleggel nem bír, és legfeljebb abban az egy ügyben érvényes. Szóval, azt az egy ügyet esetleg a parancs erejével befejeztük, de semmi néven nevezendő hatással nincs a következő ügyekre. Legfeljebb fennáll, mint úgynevezett precedens, de az emberekre nincsen semmiféle nevelő hatással, ha nem jár azzal a magyarázattal, amelyet delikvensünk és a többiek is megértenek. Ezért minden egyes intézkedéssel nevelő munkát is kell végeznünk az intézkedés megértetése alapján, mert így rávezetjük az embereket saját ügyeik megítélésére. Minden egyes intézkedéssel nevelő funkciót is kell, hogy végezzünk, az intézkedésnek józan és nem formai megértetése alapján, mert akkor minden egyes intézkedés a nevelőmunkának egy része lesz, és a nemzetet az egyes embereken keresztül - hiszen csak így is lehet - az embernek egyes és általános ügyeinek a megítélésére ezáltal rá lehet vezetni. Erre a jövőben nagyon nagy szükség lesz, mert ha ezt nem csináljuk, akkor nemsokára minden állampolgár ügyeinek elintézéséhez három köztisztviselőbe lesz szükség. Jelenleg úgy állunk, hogy talán egy az egyhez az arány. Nekünk a nemzetet, a társadalmat a közfunkcióik egy részének átvételére kell nevelnünk. Sohasem fogjuk például közgazdasági téren sem rávezetni a társadalmat közfunkciókra, ha nem fogjuk az embereket ránevelni arra, hogy minden ügyük intézéséből tanuljanak. Tehát nemcsak egy befejezett intézkedést lássanak, amelyet egy rajtuk kívüli szakértői vagy jogászi gondolatvilág hozott nekik innen vagy onnan, becsült vagy kevésbé becsült ajándék gyanánt, hanem saját maguk is értsék meg az intézkedést, és azt illesszék bele a gondolatvilágukba. Különben nem leszünk képesek gazdasági organizmusokat, önműködő és a funkciókat átvevő gazdasági organizmusokat nevelni. Amint egy társadalmi feladat feltűnik a láthatáron, akkor ennek Magyarországon - a pénzügyminiszter nagyobb örömére - az a következménye, hogy új hivatalt kell felállítani.

Ha megnézzük társadalmi organizációnkat, a közgazdaságiakat, azok nem társadalmiak, hanem azok állami megbízottak, államilag szubvencionált vagy államilag irányított, egyes feladatokat az állam helyett átvevő, intéző félállami intézmények. S ez mind azért van, mert az embereket sohasem tanítottuk, és mert külön gondolatvilágot alakítottunk ki, a közügyeknek külön intern kis gondolatvilágát, amely az emberi társadalommal annak saját nyelvén sem tud beszélni.

Hogy a témának egy másik oldalát is megvilágítsam, a vezetés nem parancs, hanem leleményesség. Szóval nem sablon. Leleményeseknek kell lennünk az egyéni elintézés, az egyes eset elintézése terén. A leleményesség természetesen valamivel együtt jár, ami mindjobban szertefoszlott az első világháború előtti idők óta: a felelősségvállalással. Merni, ügyeket egyénileg és egyéni karakterük szerint intézni ügyességgel, és vállalni ezért a felelősséget. Elmondok egy tréfás történetet - ebben a körben már többször említettem azt a hivatalt, amelyben először voltam hivatalfőnök: a hadigondozó hivatalt. Kilenc kormánybiztosom volt, akik az országot járták, urak, akik köztiszteletben álló vezető egyéniségei voltak ennek az országnak, s részben ma is élnek és azok. Egy ízben bejött az elnöki tanácsosom, és azt mondotta, hogy az egyik urat hetenkint három nap és három éjjel nem lehet megtalálni. Erre azt mondottam: kérem, ez egyike a legjobb kormánybiztos uraknak, és ez az úr ha kimegy a megmaradó négy napon, az ügyeket elintézi leleményességgel és teljes felelősségvállalással. Tíz ügyből nyolcat elintéz jól, ami igen jó százalék, ennek következtében nagyon meg vagyok vele elégedve, mert ha engem kérdeznének meg, aki sokkal távolabb vagyok az egyes ügyektől, és nem mehetek ki a helyszínére, akkor tíz ügy közül hat lett volna jól elintézve, nem nyolc. Tehát az összes többi uraknak is adassék ki a rendelkezés, hogy hetenkint három nap és három éjjel ne legyenek találhatók, mert ez az ő szempontjukból is mulatságosabb, az ügyekre nézve pedig hasznosabb lesz. Az elnöki tanácsosom azután többé sohasem jött ezzel az üggyel.

A vezetéshez éberség is kell. Meg kell keresnünk a bajt, mégpedig nemcsak az embernek a baját, hanem a bajnak az okát is. És akkor nem kell parancsolni, hanem ellenkezőleg: mi megyünk a dolgoknak elébe, hogy megkeressük a bajok okát, a féllel együtt, közös gondolatmunkában, nem a féltől függetlenül.

És végül a vezetés nem parancs, hanem a kötelességnek a tudata. Mert mindezeket a kötelességeket, ezt a közigazgatási, mondjuk tehát közügyvezetést és társadalomvezetést mi, az ország összes tisztviselő, egyénenként és egyetemlegesen is kell, hogy végezzük.

A funkciók, amelyeket mi mind végzünk, nem választhatók el egymástól, mind egyetemlegesek és elválaszthatatlanok. Bármilyen funkcióban legyünk, ugyanannak az ügynek, a nemzet ügyeinek az intézői vagyunk. A többi mind csak részlet, és nem a részletet, hanem a lényeget kell főleg néznünk. Mindenkinek egészen egyforma a hivatása, és mindenkinek minden ügy a hivatása. De - hogy ismételjem azt, amit mondottam - nem úgy, hogy minden ügyet külön kritizáljon, beleüsse az orrát abba is, amit nem ő intéz, hanem abban, hogy a látóköre olyan legyen, hogy minden ügyet ismer, és ő olyat ne tegyen, ami esetleg más érdeket keresztez, vagy annak árt.

A cselekvésnek ilyen egyöntetűségéhez hozzátartozik elsősorban az - és most már konkrétebbül is kívánom magamat kifejezni -, hogy az egy helyen működöknek össze kell fogniok. A legkisebb kategóriában, a faluban a pap, a jegyző, a tanító, a postamester és a leventeoktató működnek együtt. Rendesen a harmónia nem túl nagy. Alig fogunk helyet találni, ahol legalább kettő ne volna, akik között ne lenne baj. Pedig ez egyik legnagyobb baja a társadalomnak. Ezeknek a férfiaknak és nőknek s a feleségeknek is, és a falu egyéb, természetes vezetőinek, harmóniában kell dolgozniok, és tudniok kell, hogy ők egy egységes kötelességnek a végrehajtói. Kell, hogy mindenki tudja a másiknak a kötelességét, nem azért, hogy a harmadikkal azután azt megszólja, hanem azért, hogy a maga munkáját becsületesen el tudja végezni úgy, hogy a másikat ne akadályozza. Nem fogja mindig mindenki száz százalékosan végezni a, munkáját. Nem kívánhatjuk meg, hogy minden pap, minden jegyző és minden leventeoktató a világ csodája legyen. Mindenkinek lesznek hibái, az egyiknek kevesebb, a másiknak több - hiszen itt köztünk sincsen hiba nélkül való ember, aki ha megvizsgálná a lelkiismeretét, ne találna hibát a maga munkájában, és ne találna egy csomó olyan dolgot a munkaterületén, amiről önmaga is tudja, hogy talán jobban is meg lehetett volna csinálni. Azonban ennek tudatában kell a másiknak a munkáját is nézni. A saját munkánkat bírálni: helyes, - a másikét is, de akkor meg kell neki mondani, mégpedig olyan formában, hogy abból haszon származzék, ne pedig veszekedés legyen belőle. Feltétlenül együtt kell működni abban a tudatban, hogy ők egy funkciót végeznek, mert akkor vezetnek, ha pedig ők egymás ellen dolgoznak és veszekednek, akkor lázítanak. A közfunkcionáriusok közötti olyan ellentét ugyanis, amiről a társadalom tudomást szerez, lázítás a nemzetnek a legfontosabb funkciói ellen. Ez természetesen elsősorban a falura nézve áll, mert minél kisebb a társadalom, annál inkább így van. A vezetőknek: a főispánnak, alispánnak, főbírónak és általában a központoknak kell gondoskodniok arról, hogy a vezetőik lent a faluban minél kevésbé súrlódjanak, és minél kevesebb veszekedés legyen közöttük. Beléjük kell oltani a közös feladatnak a tudatát. Nem azért, hogy egymást kritizálják, hanem azért, hogy egymásnak a feladatát minél jobban megismerjék, ismerjék meg a másiknak a nehézségeit is, tudják azokat felbecsülni, felmérni, és akkor az együttes munkálkodásuk is jó lesz, és haszon fog belőle származni a közre.

Itt még egyet szeretnék hozzátenni, nem is annyira azért, hogy itt mondjam el, hanem szeretném, ha az egész magyar társadalom is meghallaná, mert a mai társadalomnak, a mai modern gondolkodásnak - sajnos - egyik része, egyik eleme az irigység, s társadalmunk nagyon sokban az irigységen épül fel.

Ezt is egy konkrét állásnak a konkrét tapasztalataiból láttam nagyon világosan. Akit az a szerencse, vagy baj ért - a mentőknek megvan rá a közmondásuk -, hogy az egész magyar közigazgatási apparátust vezetnie kell, tehát miniszterelnök, elég példát lát minden oldalon, de speciálisan láttam ezt, mint az Ösztöndíj Tanácsnak öt éven át elnöke. Kiválasztottunk egészen kiváló fiatalembereiket vagy hölgyeket, ezeket kiküldöttük, hogy tanulmányaikat külföldön is kiegészítsék, vagy adtunk nekik idebent lehetőséget arra, hogy tanulmányaikat tovább folytassák, elmélyítsék, és akkor ezek a társadalmi körökben és azokban a munkakörökben, amelyekben dolgoztak, kollégáik részéről bizalmatlansággal, rosszakarattal találkoztak, és olyan feletteseik részéről, akik talán szellemileg nem ütötték meg ugyanazt a mértéket, mindenféle rosszban és akadályozásban részesültek. Nekünk kötelességünk annyi önismerettel, annyi szerénységgel és annyi nemzeti érzéssel telítve lennünk, hogy önmagunk közül a vezetésre hivatottakat előre toljuk. Ne irigykedjék senkii, ha valaki képességeinél fogva, amelyek lehetnek szellemiek, lehetnek erkölcsiek, lehetnek mindenféle vonatkozásunk, mert nem egyetlenegy kritérium jelenti csak az alkalmasságot egy-egy állásra, hanem sok kritériumnak helyes összessége, előbbrevaló és előbbre jut. Az Ösztöndíj Tanács őrhelyéről a legcsúnyább konkrét jelenségeket láttam tehetséges fiatalokkal szemben, kollégák és felettesek részéről, a jelenségeknek egész sorát úgy, hogy ezt nem nézhetem csupán izolált jelenségnek és ezért ezt itt is meg kell mondanom.

Tehát utat kell engednünk a vezetésre hivatottaknak, sőt egyengetnünk kell útjukat. Sokszor megtörténik még magasabb kategóriákban és magasabb vezető helyeken is, hogy valaki a második hegedű játszására a legkitűnőbb és a legalkalmasabb ember, de az első hegedűt soha életében a kezébe ne vegye, mert arra nem való. Tehetség dolga ez. Lehet, hogy az, akinek az első hegedűt kell a kezébe adnunk, alkalmatlan arra, hogy a második hegedűn játsszék. De az első és a második hegedűt nem a rangsor szempontjából kell néznünk, mert minden funkció egyformán fontos lehet, még ha nem is egyformán komplikált. A két legkomplikáltabb funkció a jegyzőé és a miniszterelnöké. A többi mind specializáltabb, mint ez a kettő. Az emberek különbözőek. Az egyik embert vezetni kell, és ha vezetik, talán százszor jobb, mint az, aki vezet, csak annyi kell, hogy a másik megadja azt a bizonyos szikrát, amely a vezetőnek az intuícióját jelenti, vagy a biztonságot, amely a legnagyobb önállóságban rejlik. Ha ezzel a szikrával a vezető gyújtott, hagyja ott a tüzet, a másik sokkal jobban fogja kezelni. Ez sem nem dekórum dolga, hogy az egyik a vezetésre alkalmas, sem nem diffamáló, hogy a másik vezetésre szorul. Ezért jó például az, ami Amerikában van, ahol sohasem tudtam, ha valaki névjegyet hagyott nálam, hogy az illető milyen rangban van, mert semmi más nincs ráírva a névjegyre, mint az: X. Y., földmívelésügyi minisztérium. Hogy az illető miniszteri titkár-e, vagy osztályfőnök, az egészen mindegy, tudom, hogy milyen hivatal vagy munkakör emberével van dolgom, a többi pedig a tehetség dolga, s az a beszélgetésből elválik.

Szükséges továbbá az államgépezet ismerete, az államgépezetnek sokkal tágabb ismerete, mint azé a részé, amellyel az egyes tisztviselőnek, sőt az egyes resszort-közigazgatási ág tisztviselőjének hivatalból foglalkoznia kell. Ez az ismeret részben teoretikus, amit meg lehet tanulni könyvből, az iskolában, az egyetemen, részben praktikus, amit az ember csak az életben tanul meg. A fontos csak az, hogy sohase szűk látókörből cselekedjünk. Amikor az volt a funkcióm, hogy az úgynevezett propagandában olyan külföldieknek, akik hajlandók voltak a mi ügyünket - meggyőződve arról, hogy az igazságos - szolgálni, egyes esetre vonatkozóan információt kellett küldjünk, azért, hogy ezt az információt, mint magukét publikálják, mindig hozzátétettem egy körülbelül nyolcszor akkora terjedelmű külön információt az illetőnek azért, hogy először saját maga győződjék meg az ügy helyességéről, és azt szélesebb keretbe állíthassa be, amely keret, sokkal szélesebb volt annál is, mint amennyit tulajdonképpen az ügyről tudnia kellett volna. Csak az egész államgépezetnek az ismeretében tudjuk a különböző részletfunkciókat betölteni, mert különben nem tudjuk, hogy amit csinálunk, hova való, magunk sem tudjuk, mi értelme van annak, amit csinálunk, ha nem tudjuk szélesebb körbe beállítani. Ez önképzést jelent tovább[á], mert ez a kör, különösen a mi időnkben, roppantul változatos. Ez nem jelenti azt - mert hiszen ez lehetetlen -, hogy mindenki mindent, nem hozzá tartozó ügyköröknek minden részét, minden rendeletét, minden legkisebb részletét figyelemmel kísérje, de jelenti elsősorban azt, hogy a társadalmi életben a különböző közfunkcionáriusok egymást saját ügyeiken keresztül kölcsönösen neveljék, kölcsönösen megmagyarázzák saját ügykörük rendelkezési és végrehajtási részének, saját cselekedeteiknek motívumait, hogy belelássanak egymás ügykörének a hátterébe.

Egy lépéssel továbbmenve, azt mondhatnám, hogy ez a funkció azt jelenti, hogy kötelességünk, hogy látókörünk minél szélesebb legyen. Minél szélesebb bázisú látókörre támaszkodunk, annál emberibben fogunk tudni a reánk bízott ügyekben intézkedni, annál jobban megközelítjük az általános emberit, amely mindig sokoldalú. Tehát látókörünk legyen, de mégis saját munkakörünkre korlátozódjunk a vezetésben és az igazgatásban. Ez nagyfokú diszciplínát jelent, és ez a legnehezebb része a közfunkcióknak: látókörünket tágítani azért, hogy a ránk bízott ügyet jól elvégezzük, de nem azért, hogy a mégis mindig félismeretnek maradó ismerettel kritizáljunk.

Több, mint húsz esztendeig különböző vezetőállásokban szolgáltam, és így elég alkalmam volt ahhoz, hogy hirtelen vagy legalábbis nagyon gyorsan kellett határoznom. Erre fontos a látókör - nehogy ilyenkor egyoldalúan vagy találomra cselekedjünk. Ilyenkor az ember nem törheti a fejét sokat, hanem el kell magát határozza egyre. A másik, aki kívül áll, nem fogja mindig ismerni az összes motívumokat. Lehet, hogy ha kianalizálja, adódik jobb lehetőség is, de ha egy apparátus különböző részei különfelé futnak, és mindegyik, bár a legjobbat is keresi, de külön utakon, akkor odajutunk, hogy abból csak állandó, helyén nem való kritizálás születik. Tehát látókörrel kell dolgoznunk, mert az ember nem is képzeli, hogy egészen más munkakörökből szerzett tapasztalatok saját munkakörünkben sokszor milyen kitűnően alkalmazhatók. Az élet nagyon sokat dobált, és nagyon sokféle munkakörbe dobott be, meglehetősen heterogén munkakörökbe is, tehát tapasztalatból mondhatom, hogy a legheterogénehb munkakörökben is volt hasznom egészen más munkakörökből szerzett tapasztalataimból. A látókör, persze, ne jelentsen szétforgácsolódást, sem pedig mindenbe belekontárkodást. Önfegyelem kell, mert a csábítás nagy. Oly könnyű és kellemes felelőtlenül foglalkozni azzal, ami nem feladatunk, nincs reánk bízva.

Mindig azt tartottam, hogy ha egy ember egy munkakört betölt, akkor tartsa magát ahhoz, hogy igyekezzék azt jól betölteni. Ha azután más munkakörbe kerül, foglalkozzék azzal is cselekvőleg, és töltse be azt is jól. Legtöbbet használ az államnak és a nemzetnek, ha ezt a princípiumot követjük. És óvatosan bíráljunk. Saját bírálatunkat más fölött és foglalkozási körünkön kívüli, intézkedések fölött vessük össze hasonló, bennünket és a mi munkakörünket érhető bírálatokkal. Lehet, hogy teoretikusan elképzelhető jobb, de a jó helyesen keresztülvíve mindig jobb, mint a kitűnő. Kitűnő az életben nincsen, csak kalkulusként, de akkor is csak kivételes kalkulusként adható az egyes embereknek. Ezért ne is keressük mindenben a legjobbat, hanem tegye meg mindenki a kötelességét a maga helyén, és átfogó tudását erre használja fel. Ha mindenki átfogó tudást használ fel speciális munkásságában, akkor minden speciális munkát jobban fogunk végezni, és minden speciális munkát jobban fogunk összeilleszteni.

Ez az összeillesztés jelenti a vezetést. Mert mit jelent az, hogy vezetni? Valahová vezetek valahonnan - tehát van egy kezdőpont és van egy végpont. Ha százfelé vezetünk, akkor nyilvánvaló, hogy ugyanabból a kiinduló pontból nem fogok ugyanahhoz az eredményhez eljutni, ebben az esetben tehát a cselekedetünk nem vezetés. Itt, egyetlenegy nagy államvezetési apparátus lévén az egész közigazgatás, nekünk egy kiindulási pontból egy célba kell beérnünk. Ez az egyöntetű munkánk jelenti tehát a vezetést. Ennek a munkának minél szélesebb körű ismerete mindenki által és minél precízebb elvégzése a maga munkájának, mind az egész részének mindenki által: ez az állam vezetés quint- esszenciája, az államvezetés lényege.

Még csak egyet szeretnék hozzátenni mindazokhoz, amiket eddig elmondottam, és ez a mértéktartás. Mértéktartás saját magunk számára, és ezáltal egy bizonyos mértéknek a betartása az általunk vezetett társadalom számára is.

Ezzel kapcsolatban isimét egy konkrétumot hozok elő. Én mostani őrhelyemről azt tapasztaltam, hogy a nemzetiségi kérdésben, annak a közfunkcionáriusok által való intézésében és irányításában - nagyon kevés kivétellel - csak két véglet létezik: vagy mindent követelni, vagy mindent engedni. Ezt a két végletet látjuk túlnyomó többségben, és nagyon kevés a középúton járó. Az egyik épp olyan helytelen, mint a másik. Az egyik tisztviselő azt hiszi, hogy csak az államnak és csak az állam magyarajkú lakosainak van követelni valójuk, irányítani- vagy parancsolnivalójuk. A másik viszont azt hiszi, hogy csak a nemzetiség az, amelynek mindent szabad. És e között, a két véglet között nagyon kevés olyan közfunkcionárius  van, aki megtalálja a helyes középutat, és aki tudja azt, hogy mit szabad az egyiknek, és mit szabad a másiknak, továbbá, hogy mit követelhet az egyik, és mit követelhet a másik - kevés olyan közfunkcionárius van, aki mértéket tud tartani és tartatni a két véglet között.

Nem akarok most ennek a kérdésnek a részleteibe belemenni, hiszen ha ezt tenném, akkor maga ez a téma egy hosszú előadás anyagát töltené ki. Csupán az előbbi fontos szempontot akartam leszögezni, és ez szól az ország összes közfunkcionáriusai felé, különösen azok felé, akiknek ezekkel a problémákkal dolguk van, de szól azok felé is, akikről szó van: a magyar ajkúak és a nem-magyar ajkúak felé. Ha, azonban nem tudunk mértéket tartani, és középutat tartani - és ez elsősorban a közfunkcionárius dolga, továbbá felelősségvállalás és leleményesség dolga is - akkor ezt a kérdést csak jobban el fogjuk mérgesíteni, és nem fogjuk szolgálni azt a gondolatot, amit most általánosságban szentistváni gondolatnak nevezünk - de lassankint kerülni kezdem ezt a szót, mert nem szeretem, ha a szavak jelszavakká válnak, és ezáltal tartalmukat elveszítik -, tehát végeredményben nem szolgáljuk azt a célt, hogy egy többnyelvű államot helyesen vezessünk. Ellenkezőleg, ellenséges hangulatot szítanak hol egyik, hol másik oldalon, végeredményképp feltétlenül mind a kettőn, gyakran félelemből vagy a felelősségvállalástól való irtózásból. Ezeket a rossz szokásokat, hanyagságokat, a felületes gondolkodást le kell vetni, miért túlságosan nehezek azok a feladatok, amelyek reánk várnak, sem hogy bárki is közülünk a legcsekélyebb mértékben is átháríthassa a felelősséget akár lefelé, akár felfelé.

Egy rövid előadásba nem fér bele több, mint amit idáig már elmondottam a vezetésről. Sok mindent csak jeleztem, de azt hiszem, hogy olyan körben jeleztem, amely a jelzésből is már sokkal többet megért, mint amennyit szavakkal ki lehet fejezni. Vannak itt sokan olyanok is, akik a dolgokat épp oly jól látják és átérzik, mint jómagam. De megállapításaim és intelmeim mindenkinek szólnak, minden tisztviselőnek, minden a közéletben élő embernek. Kérem, hogy mindenki szívlelje meg azokat, amiket mondottam, és mindenki egyetértésben vegyen részt a, nemzet közös vezetésében, amelyben - mint mondottam - mindnyájan egyformán fontos helyen állunk, csak a feladatok vannak megosztva.

*

In Magyar Közigazgatás, 59. évfolyam, 12. szám (1941), 1-6.