Amikor a közigazgatási továbbképző tanfolyamot megnyitom, engedjék meg, hogy szívélyesen köszöntsem a megjelenteket, elsősorban a tanfolyam hallgatóit.

Az én igen tisztelt barátom, a Belügyminiszter Úr, amikor ezt a tanfolyamot létesítette, régóta vajúdó kérdést oldott meg. E tényben én a közigazgatás korszerűbbé tételének egyik lépését látom. Bármilyen eredményt érünk el a tanulmányok terén, a tanulmány csak akkor ér valamit, ha összhangban van a nemzet egyetemes törekvéseivel és erőssé tesz hivatalunk betöltésében.

Azoknak, akik községet, várost, vármegyét és államot vannak hivatva igazgatni, nemcsak a tudás, hanem az egyetemes nemzeti világszemlélet és a gyakorlat szempontjából is egy nevezőn kell lenniük. Egy nevezőre kell hoznunk az állam, a nemzet, az autonómiák feladatait és szellemét, mert különben a közösség nagy gépezete nem szolgálhatná megfelelően a célt, amely mindannyiunk szeme előtt lebeg.

Ebben az országban minden munkának egy célja van: az örökkévaló nemzet. Ezért szükséges, hogy mindenki, különösen az, aki közszolgálatban munkása a nemzetnek, átérezze ennek az eszmének teljes jelentőségét. Teljesen át kell érezni minden tisztviselőnek, hogy a nemzet öncélú, hogy minden kérdésben, legyen az kicsi, vagy nagy kérdés, elsősorban a nemzet érdekei irányadók. Ha a kérdések elbírálásánál a közérdeknek ezt a legmagasabban értelmezett szempontját vesszük irányadónak, nem tévedhetünk, s a tanfolyam első feladatának ennek a szempontnak az érvényesítését tartom, mert bármennyire jó magyarok igyekezünk valamennyien lenni érzületben, a gyakorlati kivitel tekintetében sokszor felesleges erőpazarlások keletkeznek.

Minden gondolatot a nemzet egyetemes gondolatának kell alárendelni, s ha ezt a vezérelvet alkalmazzuk, akkor minden tisztviselő, akár íróasztalnál dolgozik, akár kint végzi munkáját, nem fogja eltéveszteni a helyes intézkedést. Szükségesnek látom azonban hangsúlyozni az előbb mondottakon felül a közszolgálatban állók felé az alapos képzettség és korszerű haladás elérésének követelményeit. Sokszor felmerül az a felfogás, hogy aki a diploma birtokában íróasztalhoz ül, ne tanuljon már többet, mert eleget tanult.

Minden korban szükséges a korral való óvatos haladás, s ezért a magunk továbbképzése és szakmánk művelése tekintetében megállni nem lehet. Akkor, amikor mint miniszterelnök e teremben először szólottam a vármegyék önkormányzati tisztviselőihez, mondottam, hogy azok, akik a kormánytól az önkormányzatot féltik, egészen hamis vágányon járnak. Én a vármegyét e szó értelméből levezetve, várnak tekintem, amelynek bevehetetlennek kell lenni. Annak, hogy bevehetetlen legyen, feltétele azonban az, hogy haladjon a korral, ment negatív szellemet őrző avuló bástyák nem védik a várat. A vármegye ablakait nagyobbra fogjuk vágni, hogy friss levegő áradjon be az ősi intézménybe, modern nemzeti szellem hassa át, az élettel való együtthaladás gondolata, akkor is, amikor helyükön maradnak az ősi falak. Ez a szempont az, amelyből a kormány a vármegye intézményét tekinti.

A haladást sokan rombolásnak, felbontásnak tekintik, ami nagy tévedés, mert az intézményeket és azok ősi szellemét a magyar jogalkotás irányai szerint azzal mentem meg, ha haladóvá teszem szellemüket s az intézmények jellegét.

A magyar közélet atomj ,a község, s ennek az atomnak erőteljesnek és egészségesnek kell lenni. Nem szabad, hogy a történelemszemlélet félrevezető romantikájának szemüvegét vegyük fel, amikor ezt az alapintézményt vizsgáljuk. Nem szabad megengedni, hogy vadvirágok nőjék be azt a szántóföldet, amelyen búzának kell teremni, s nem szabad, hogy a magyar község, amelynek célja a falusi lakosság szociális, egészségügyi, művelődési és közgazdasági érdekeit szolgálni, elmúlt évszázadok álmát álmodja akkor, amikor a nagy nemzeti célok szolgálata mást - a korhoz való alkalmazkodást - követel tőle.

Oktalanok beszélnek a magyar faj elesettségéről. A mi fajtánk erős, s mi még inkább erőssé akarjuk tenni, ehhez azonban arra van szükség, hogy már a községben, annál a közigazgatási fórumnál, amely elsősorban foglalkozik a magyar nép ügyeivel, apostolok legyenek a közszolgálat alkalmazottai, akik fajtánk és a nemzet iránti szeretettel végzik hivatali kötelességüket. A repülőgép, a rádió és a többi műszaki csoda korszakában nem élhetünk a régi uram-bátvám mentalitásban. Nem baj, ha megmarad a régi, a nemes magyar táblabíró-jelleg, átitatva azonban az új kor parancsoló követelményeivel. A jegyző akkor, amikor íróasztalánál ül vagy ha végigmegy faluján, kell, hogy meglássa és meghallja a gondjára bízott lakosság problémáit, gondjait, s ha ezeket észreveszi, - mert sok hiányt fog még észrevenni -, ne kritizálja meddőn az állapotokat, hanem igyekezzék az arra illetékes fórumokon keresztül községe javát előmozdítani. Tudni és érezni kell neki azt, hogy az önkormányzat és a közigazgatás magasabb fokon működő tisztviselői magasabb szempontból, de ugyanezeket a feladatokat végzik, s ha ez az apparátus a villamosáram sebességével és pontosságával dolgozik, meg kell, hogy változzék a magyar közéletnek az a része, amely a közigazgatásban nyilvánul meg. Észre kell vennünk a hibát, s ha észrevettük, annak kiküszöbölésére kell törekednünk, s ebben a szellemben nevelni azt a fiatal generációt, amelyik munkánk folytatására hivatott.

Az én tisztviselőideálom nem a hajbókoló tisztviselő, hanem az a férfi, aki átérzi a reá nehezedő felelősség súlyát, s tudatában a tisztviselői fegyelemnek, amely alapja a jó igazgatásnak, teljes kötelességtudásával végzi szakszerűen munkáját.

Szeretettel kell azért nevelnünk a fiatal tisztviselőnemzedéket, tökéletesíteni tudását, erősíteni minden olyan törekvését, amely kifejleszti köztisztviselő-jellemét.

Ezért tartom én jelentős lépésnek e tanfolyam elindulását. Szimbólumot látok abban, hogy az egyszerű kezdő tisztviselő és a legmagasabb pozíciókban állók teljes harmóniában keresik azokat a módokat, amelyekkel a nemzet érdekét szolgáló közigazgatást tökéletesebbé, gyorsabbá és célszerűbbé tehetik. E tanfolyam nem szolgál semmiféle pártpolitikai célt, s ez egészen természetes, hogy így van. Nem nézzük, hogy azoknak, akik e tanfolyamon résztvesznek, van-e pártállásuk s milyen; egyet tudunk róluk, s ez követelményünk velük szemben, hogy a magyar sorsot magyar szellemben akarják munkálni!

*

Magyar Közigazgatás, 54. évf., 15. szám (1936. április 12., 1-2.; Pesti Napló, 87. évf., 52. szám (1936), 6.