Nem kívánom számba venni, hogy milyen konkrét lépések vezethetnének el egy efféle Keresztény Társadalom létrejöttéhez. Mindössze az általam elképzelt társadalom alapvonásainak felvázolására vállalkozom, szem előtt tartva, hogy az nem emlékeztethet középkori formájára, s nem képzelhető el a 17. század vagy a megelőző korok mintái alapján. De milyen értelemben beszélhetünk egyáltalán „Keresztény Államról”? Segítségképpen a következő fogalmak megkülönböztetését javaslom: Keresztény Állam, Keresztény Gyülekezet, Keresztények Közössége.

A Keresztény Állam nem más, mint a Keresztény Társadalomnak a törvényhozás, az igazgatás, a jogi tradíciók és formák által meghatározott oldala. Mint látható, egyelőre nem foglalkozom az egyház és az állam problémájával, azt a kérdést leszámítva, hogy milyen államhoz fűzheti kapcsolat az egyházat. Olyan kapcsolatra gondolok, mely korábban Angliában létrejött: mely nem pusztán kölcsönös tolerancián alapul, de nem is konkordátum. Ez utóbbi számomra csupán a hatáskörök tisztázatlanságán, gyakran pedig a lojalitások közkedvelt megosztásán nyugvó, ideig-óráig tartó kompromisszumnak tűnik; ez a kompromisszum az állam irányítói részéről azt a reményt is magában foglalhatja, hogy uralmuk szilárdabb a kereszténységénél, melynek napjai meg vannak számlálva, az egyház oldaláról pedig azt a hitet, hogy elég erős a szekuláris berendezkedés valamennyi formájának túléléséhez. Véleményem szerint maga a tény, hogy az egyház és az állam viszonyáról beszélhetünk, implikálja, hogy az állam bizonyos értelemben keresztény. Világossá szeretném tenni, hogy Keresztény Államon nem olyan államot értek, melyben a vezetőket keresztényi minőségükben, s még kevésbé keresztény érdemeik alapján választják. A szentek uralma túlságosan is kényelmetlen lenne ahhoz, hogy tartós lehessen. Nem tagadom, előnyök is származhatnak abból, ha egy Keresztény Állam vezető személyiségei keresztények. Ez olykor jelenlegi viszonyaink között is bebizonyosodik; de még ha a legmagasabb pozícióik mindegyikét buzgó és ortodox keresztények töltenék is be, helyzetünk alakulásában akkor sem várhatnánk lényeges változásokat. A hivatali működésben nincs, és nem is lehet lényeges különbség keresztény és hitetlen között, mivel nem saját jóakaratuk, hanem az általuk kormányzott nép általános erkölcse az, ami a politikusok magatartását meghatározza. Egyetérthetünk F. S. Oliverrel, aki – Buelow és Disraeli nyomán – vallja, hogy az igazi államférfiakat semmi más nem vezérli, csak a hatalom ösztöne és hazájuk szeretete. Nem az a fontos, hogy az államférfiak keresztények-e vagy sem, hanem, hogy a vezetésükre bízott nemzet hagyományai és vérmérséklete szabja meg tevékenységüket, s hogy a keresztény szellemiség adta keretek között váltsák valóra elképzeléseiket, növelve hazájuk jólétét és presztízsét. Megeshet, hogy olykor nem-keresztény tettekre kényszerülnek, ámde tetteik védelmében sohasem hivatkozhatnak nem-keresztény elvekre.

A modern államok jelenlegi és leendő vezetőit három csoportba sorolhatjuk, s ezek elhatárolása nem a fasizmus, kommunizmus és demokrácia közötti különbségtétel mentén húzódik. Először is vannak olyanok, akik valamely filozófiát tesznek magukévá, illetve adaptálnak, legyen az Marxé vagy Aquinói Szent Tamásé. Vannak azután olyanok, akik tudásukat invencióval ötvözve saját filozófiával állnak elő – mely általában nem túlzottan mély, s nem is alkot olyan rendszert, melyet filozófiai életelvektől elvárhatnánk –, végül pedig vannak olyanok, akik kitűzött céljaikat mindenféle filozófia nélkül kívánják véghezvinni. Nem kívánhatom a keresztény állam vezetőitől, hogy filozófusok legyenek, vagy hogy minden döntésükben tartsák szem előtt a maximát, mely szerint az erényes élet az emberi társadalom szolgálatát jelenti – virtuosa … vita est congregationis humanae finis; képzettségükre azonban nem tehetnek szert pusztán a maguk erejéből, s fiatal éveiket sem tölthetik az igazi nevelődés pótlékjául szolgáló részképzés és szakoktatás rendszerében: egyszóval keresztény nevelésben kell részesülniük. A keresztény nevelés célja korántsem pusztán az, hogy a férfiakból és nőkből istenfélő keresztényeket faragjon: az a szisztéma, amely kizárólag e célt szolgálná, kultúraellenessé válna. A keresztény nevelés mindenekelőtt a keresztény fogalomrendszerben való gondolkodásmódra tanítaná az embereket, nem tenné azonban követelménnyé a hitet, és nem kényszerítené őket az őszintétlen hitvallásra. Az, hogy a vezetők miben hisznek, sokkal kisebb fontossággal bírna, mint az, hogy milyen hitekhez kell igazodniuk. Egy hit vonatkozásában szkeptikus vagy közömbös, hogy de keresztény keretek között munkálkodó államférfi sokkal jobb szolgálatokat tehet, mint az az ájtatos keresztény, aki a világi keretekhez kénytelen alkalmazkodni. Az előbbinek ugyanis egy keresztény társadalom érdekében kell munkálkodnia.

A Keresztény Állam, a Keresztény Gyülekezet és a Keresztények Közösségének kapcsolata megvizsgálható a hit kérdésével való összefüggésben. Az állam vezetőitől legalább a tudatos alkalmazkodás volna elvárható életvitelükben. Az általuk irányított keresztény gyülekezetben a keresztény hit volna magától értetődő, ami csupán egy jórészt öntudatlan magatartást kívánna tőlük; s csak egy jóval kisebb öntudatos embercsoporttól várható el a társadalmi életben valóban tudatos keresztény élet.

Az emberek nagy tömegeitől, akiket közvetlen kapcsolat fűz a földhöz, a tengerhez vagy a gépekhez, s akiknek életét szűkebb környezetükhöz kötődő örömök és kötelességek töltik ki, két dolog várható el. Először is, mivel a hit tárgyáról való gondolkodásra kevés hajlandóságot mutatnak, kereszténységük csaknem teljes egészében magatartásukban öltsön testet: rendszeres vagy alkalmanként vallási életükben éppúgy, mint felebarátaikhoz fűződő kapcsolatuk szokásaiban. A másik pedig az, hogy miközben tudatában kell lenniük annak, hogy életük mennyire tökéletlen a keresztény eszmékhez képest, vallásos és társadalmi létüknek olyan természetes egészet kell alkotnia számukra, melyben a keresztény élet követelménye nem pusztán kényszerű kötelességet jelent. E két feltétel valójában egyazon dolog különböző megfogalmazása; megvalósításától pedig ma még igen messze vagyunk.

Angliában a Keresztény Gyülekezet tradicionális központja a parókia. Itt nem térek ki arra a problémára, hogy e rendszer jövőbeni fennmaradásához milyen radikális átalakításokra van szükség. A parókia kétségkívül visszaszorulóban van, s ennek számos oka közül korántsem a legfontosabb a szektákra osztottság: jóval nyomósabb ok a városiasodás – melybe a külvárosiasodást is beleértem, valamint az urbanizáció valamennyi okát és következményét. Az, hogy a parókiát fel kell váltanunk valami mással, nagyrészt azon múlik, szükségszerűnek tekintjük-e azokat a folyamatokat, melyek pusztulással fenyegetnek. Mindenesetre a parókiát egy közösségi központ példájának tekintem itt. Ezen nem pusztán vallási vagy társadalmi központot kell érteni, s az individuumok sem tartozhatnak két különböző, esetleg részben egymást átfedő központhoz, egy vallásihoz és egy társadalmihoz. E közösségnek egyszerre kell vallás-társadalminak lennie, s olyannak, melyben valamennyi osztály – amennyiben vannak ilyenek – a maga érdekeit képviselheti. Olyan elrendezés ez, melynek tiszta formájával ma csupán az egészen primitív törzsek között találkozunk.

A tömegek növekvő elidegenedése a kereszténységtől nem pusztán országunkra érvényes, s a pápa sem csupán egyetlen országra, hanem valamennyi civilizált országra vonatkozóan beszélt róla. Csodálkozással tölt el, hogy egy olyan iparosodott társadalomban, mint amilyen a mi Angliánk, az emberek ily mértékben megőrizték kereszténységüket. Az emberek többségénél ugyanis – s itt nem társadalmi osztályokra gondolok, hanem az értelmiségre – a vallásnak mindenekelőtt az életvitelben és a szokásokban kell megjelennie, a társadalmi élet részévé kell válnia, annak minden ügyes-bajos dolgával és örömével együtt; a kifejezetten vallásos érzelmeket pedig a személyes és a társadalmi érzések meghosszabbításának és megszentelésének kell tekintenünk. A mindennapi életben még a legtudatosabb ember is csupán a nap vagy a hét bizonyos pillanataiban gondolkozik és érez tudatosan keresztényi módon, s e pillanatok a megszokás következtében válnak rendszeressé; a keresztény és nem-keresztény alternatívák végigondolása döntéseink pillanatában nagy erőfeszítést igényel. A Keresztény Társadalom tagjainak többsége nem tehető ki minduntalan olyan helyzeteknek, melyekben a kényelmes vagy a körülmények által diktált megoldás és a keresztény elvek túlságosan éles ellentétben állnak egymással. Az, hogy a keresztény élet gyakorlására csupán bizonyos élethelyzetekben nyílik lehetőség, igen nyomós érv a kereszténységgel szemben; hiszen az életvitel épp annyira hat a hitre, mint a hit az életvitelre.

Nem szeretném valamilyen idilli fényben feltüntetni a jelen vagy a múlt vidéki parókiáit, ama kis, túlnyomórészt független csoport eszméjének mintáját látva benne, mely a földhöz és egy adott vidékhez kötődik olyan egyöntetűséggel, amely elősegíthető ugyan, mégis spontán módon kell kifejlődnie az egymást követő nemzedékek élete során. Olyan közösség eszméje vagy eszménye ez, mely elég kicsi ahhoz, hogy közvetlen személyes kapcsolatok hálózzák be, melyben minden rosszindulat és aljasság az egyes személyek közti rossz viszonyban ölt egyszerű és könnyen átlátható formát. Jelenleg azonban még a legkisebb közösség – hacsak nem olyan primitív közösségről van szó, ahol más természetű gondokkal kell szembenéznünk – sem mutat ilyen leegyszerűsített képet; márpedig én nem a dolgok hajdani – valóságos vagy idealizált – állapotának maradéktalan visszaállítását szorgalmazom. Úgy tűnik, ez a példa nem kínál semmiféle megoldást az iparosodott területeken élő városi vagy elvárosiasodott lakosság számára, mely a népesség többségét adja. Elmondhatjuk, hogy vallási szervezeteit tekintve a kereszténység megrekedt az egyszerű földművelést folytató, halászatra és vadászatra épülő társadalmak fejlődési fokán, a modern élet anyagi szervezettsége – vagy ha a „szervezettség” szó túlontúl enyhének hat, „bonyolultsága” – pedig olyan világot hozott létre, melyhez a kereszténység társadalmi formái nem tudtak megfelelően idomulni. Ha ebben egyetértünk, a kérdés leegyszerűsítő megoldása két oldalról is fenyeget. Az egyik szerint a társadalom egyetlen reménye egy egyszerűbb életmódhoz való visszatérésben rejlik, a modern világ olyan vívmányainak félredobásában, melyek nélkül nyugodtan elboldogulhatunk. Ezt a szélsőséges neo-ruskiánus álláspontot a néhai A. J. Penty képviselte tiszta formájában. Ha tekintetbe vesszük a társadalmi szerkezetet meghatározó tényezők sokaságát, ez a politika utópisztikusnak hat: ha egy efféle életmód valaha is tért hódít – ami hosszú távon könnyen megeshet –, természetes okok adnak majd rá magyarázatot, nem pedig az emberek erkölcsi elhatározása. A másik alternatíva értelmében a modern világot olyannak kell elfogadnunk, amilyen, s a Keresztény Társadalom eszményeit egyszerűen erre a világra kell alkalmaznunk. Ez utóbbi nem más, mint a célszerűség doktrínája; ha viszont csupán az számít, hogy a kereszténység valamiképpen részt vegyen a társadalmi formák kialakításában, az a hit feladásával lenne egyenértékű. Ahhoz pedig nincs szükség keresztény szemléletre, hogy a modern társadalmi rendszer belső bajainak csődtömege világossá váljék számunkra.

Ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahonnan megpillantható a továbbhaladás iránya, amelyet én mégsem javaslok; mivel pedig ez az irány kézenfekvőnek látszik, egyesek számára pedig a legegyenesebb útnak, röviden meg kell indokolnom, magam miért nem tudom követni. Gyakran különbséget teszünk (noha a gyakorlatban jóval tanácstalanabbak vagyunk) az emberi természetben lakozó, helytől és időtől független gonosz, illetve a konkrét időhöz és helyhez, bizonyos intézményekhez köthető gonosz között, mely ugyan egyes individuumokra jellemzőbb, mint másokra, s bizonyos csoportok nemzedékről nemzedékre fokozódó széthúzásában is tetten érhető, mégsem írható soha konkrét személyek számlájára. Ha elfogadjuk azt a hibás feltételezést, hogy a gonosz eme válfajának eredete kívül esik az emberi akarat hatókörén, akkor úgy véljük, hogy megváltoztatásuk csakis emberen-túli tényezőkön múlik. Nyitva áll előttünk egy másik lehetőség is, az a remény, hogy jelenlegi rendszerünket egy másikkal válthatjuk fel. Mindazonáltal, a keresztény társadalom megvalósítását célzó gondolkodás (melyre csupán utalok itt) szükségképpen vezet az olyan kérdésekkel való szembenézéshez, mint a profit-orientált magatartás társadalmi eszménnyé emelése, a természetes erőforrások használata és kifosztása, a munka alkalmazása és a kizsákmányolás közötti különbségtétel, a kereskedők tisztességtelen haszna a termelőkéhez képest, a pénzügyi szervezet hibái, az uzsora bűne, és a kommercializálódott társadalom más jellegzetességei, melyek mindegyikét a keresztény elvek fényében kell megvizsgálnunk. Annak magyarázatát, hogy miért nem foglalkozom ezekkel a problémákkal, nem szeretném elütni hozzá nem értésemre való puszta hivatkozással, noha az inkompetencia gyanúja valamennyi észrevételem elfogadását megnehezíti; az e kérdésekkel való foglalkozást mégsem engedhetem át egyszerűen úgynevezett szakértőiknek, hiszen ez az etikai meggondolások elsőbbségének feladását jelentené. Úgy vélem, hogy miközben alapvető egyetértés mutatkozik bizonyos bajok regisztrálásában, rendezésük módjának kérdése olyannyira vitatott, hogy minden javaslatra egy tucat ellenjavaslat esik. A figyelem ebben a helyzetben óhatatlanul is az általam mondottak hiányosságaira irányulna, nem pedig a legfontosabbra, a kitűzött feladatra. Ezért csupán azt jegyzem meg, amit feltehetően kevesen fognak vitatni, hogy a modern élet berendezkedésének nagy része nem-keresztény értékeket szentesít, vagyis nem egyszerűen néhány ember tudatos keresztény életvitele elé gördít akadályokat, hanem egyáltalán a Keresztény Társadalom léte elé. Szakítanunk kell azzal a nézettel, mely szerint a keresztényeknek be kell érniük a kultusz szabadságával, s azzal, hogy hitük miatt nem szenvednek semmiféle hátrányt mindennapi életükben. Bármily bigottnak hangozzék is a kijelentés, a keresztény nem érheti be kevesebbel, mint a társadalom keresztény szerveződésével – ami nem azonos egy kizárólag buzgó keresztényekből álló társadalommal. Ebben a társadalomban az ember természetes célja – az erény és a jólét – mindenki számára adott, a természetfölötti cél – az üdvösség – pedig azok számára, akiknek szemük van a látására.

Nem szeretném ugyanakkor feladni az előző pontot, miszerint a keresztény gyülekezet tartalmazza a viselkedés egyesített vallási-társadalmi kódrendszerét. Az egyszerű embernek nem lenne szüksége arra, hogy tudatában legyen annak: mi számít keresztényinek és vallásosnak, és mi az, ami egyszerűen társadalmi, és vallásából nem következik logikailag. Nem követelem azt, hogy a társadalom több „jó keresztényt” tartalmazzon, mint az kedvező körülmények között elvárható lenne. Az emberek vallási élete nagyrészt a viselkedéstől és az alkalmazkodástól függene; a társadalmi gyakorlatnak felül kellene írnia a vallási szankciókat. Minden kétséget kizáróan sok rendellenes kinövés, helyi nyomaték és kötelesség lenne, – ha ezek túl kiszámíthatatlanok és babonásak, az Egyház feladata lenne, hogy javításokat eszközöljön, habár ezek másrészről a társadalmi összetartás és koherencia alapjául is szolgálhatnak. A közösség tradicionális életmódját nem lehet egyszerűen jog által kiszabni, vagy bármilyen külső erővel kikényszeríteni, ahogyan ez nem lehet egyszerűen egyéni hitek és megállapodások összessége sem.

A hatalmon lévők, ahogy már mondtam, éppen mint ilyenek, nem saját hitükként fogadnák el a kereszténységet, hanem egy olyan rendszerként, amelynek alárendelten irányítanak. Az emberek a viselkedés és a szokások dolgaként tekintenének rá. Az általam vázolt absztrakció szerint magától értetődik, hogy az Állam – a célszerűség nevében – cinikus manipulációkba kezd, az emberek pedig intellektuális letargiába és babonába süllyednek. Ezért van szükségünk arra, amit Keresztények Közösségének neveztem: ez nem egyszerűen helyi csoportosulásokból tevődik össze, és nem is az Egyház valamilyen megközelítési mód szerint, hacsak nem az „Egyházon belüli Egyházat” értjük ez alatt.

Azonnal észrevehetjük, hogy ez a kategória mutat némi hasonlóságot azzal, amit Coleridge „egyházi értelmiségnek” nevezett; ezt a kifejezést nemrég fedezték fel újra, Mr. Middleton Murry pedig némileg más formában alkalmazta. Úgy gondolom, hogy amit én Keresztények Közösségének nevezek, valamelyest különbözik az „egyházi értelmiség” használatának mindkét fajtájától. A kifejezés coleridge-i jelentése bizonyára némiképp kiüresedett az idők során. Ne feledjük, hogy Coleridge a fogalom jelentésének kiterjesztése során három csoportot hozott létre: az egyetemekét és neves iskolákét, az egyházközségi papokét, és a helyi iskolamesterekét. Coleridge elképzelése a klerikus szerepéről és a tanítással való kapcsolatáról egy olyan világban alakult ki, amely azóta jelentősen megváltozott, az ahhoz való ragaszkodása, hogy a papságot „a házas embereknek és a családfőknek” kell alkotnia, valamint homályos utalásai a külföldi egyházi hatalomra, ma már egyszerűen idejétmúltnak hangzanak. Alig volt képes felismerni azt a hatalmas értéket, amelyet a szerzetesrendek tudnak, és kell, hogy képviseljenek a társadalomban. Én a kifejezést egyszerre használom szűkebb és tágabb jelentésben. Az oktatás területén természetes, hogy a keresztény hittel való azonosulás és a keresztény tudás birtoklása nem lehet többé kiváltság, és ugyanígy a teológusok felsőbbrendűségét sem lehet elvárni vagy kikényszeríteni. Bármely elképzelhető jövőbeli keresztény társadalomban az oktatási rendszert keresztény előfeltevések alapján hozzák majd létre, melyek arra vonatkoznak, hogy mire való a nevelés – megkülönböztetve azt az egyszerű oktatástól –, viszont a személyes szándék elkerülhetetlenül összetett lesz, akár azt is remélhetnénk, hogy ez az összetettség jótékony hatással lehet az intellektuális vitalitásra. Ebbe a keverékbe tartozhatnak olyan különleges képességű személyek, akik közömbösek vagy hitetlenek, illetve azok is, akik a kereszténységtől eltérő hitet vallanak. Az ilyen emberekre kirótt korlátok hasonlóak lesznek azon keresztény hitre képtelen politikusok társadalmi szükségletből kiszabott korlátjaihoz, akik mégis fel tudják ajánlani képességeiket a köz szolgálatára, amelyeket az országuk nem nélkülözhet.

Sürgetőbb lenne számomra, ha nekikezdenék a kortárs oktatás eszményeinek kritikájához, mint hogy megkíséreljem a politika kritikáját, azonban nem lenne érdektelen megemlíteni a kapcsolatot a politika és az oktatás elmélete között. Valakit valóban meglephet, ha egy országban az oktatási és a politikai rendszer között teljes ellentétet talál, és annak, amit a politikai filozófiánk negatív jellegéről mondtam, az oktatásunk párhuzamos kritikáját kellene sugallnia. Nem a mostani gyakorlatnak, hanem az oktatás természetét és célját illető elméleteknek, amelyek az egész országban próbálják befolyásolni ezt a gyakorlatot. Szükségtelen emlékeztetnem Önöket arra, hogy egy pogány totalitárius kormányzat ritkán hagyja meg az oktatás önállóságát, vagy ritkán tartózkodik attól, hogy beleavatkozzon a legrégebbi intézmények hagyományos módszereibe: néhány ilyen, külföldön történt szükségtelen beavatkozás eredményével szemben nagyon is óvatosak vagyunk. Úgy tűnik, hogy egyre nagyobb a körülmények nyomása afelé, hogy az oktatási eszményeket a politikaiakhoz igazítsuk, és éppúgy az egyik, mint a másik területen, csak választanunk kell egy magasabb és alacsonyabb rendű racionalizáció között. Egy keresztény társadalomban az oktatásnak vallásosnak kell lennie, de nem abban az értelemben, hogy egyházi kézben van, vagy hogy mindenkit megpróbálnak teológiára tanítani, hanem abban az értelemben, hogy a céljait keresztény életfilozófia határozza meg. Ez pedig többé nem egyszerűen egy különleges célra irányuló, összefüggéstelen dolgok halmazát jelző fogalom lenne, de nem is olyan, amely semmit nem jelent.

A Keresztények Közösségének általam használt fogalma továbbá a tekintetben is különbözik Coleridge „egyházi értelmiségétől”, hogy aligha foglalhatja magában a tanító testület teljességét. Másrészről azonban, amellett, hogy részét képezné sok különböző foglalkozású laikus, nagy számú, de nem kizárólagosan klerikus is tartozna ebbe. Egy nemzeti papságnak természetesen különböző intellektuális szintű és típusú papokból kell formálódnia, és ahogy azt már az előbb sugalltam, a hitnek éppúgy van egy horizontális, mint egy vertikális tengelye: ahhoz, hogy valaki teljes egészében meg tudja válaszolni azt a kérdést, hogy „»A« miben hisz?”, eleget kell tudnia ahhoz „A”-ról, hogy egyáltalán fogalma legyen arról: milyen szinten képes bármiben hinni. A Keresztények Közösségének – egy nagyon bizonytalan körvonalakkal rendelkező testületnek – mind a klerikusok, mind a laikusok közül a legmagasabb rendű spirituális és/vagy intellektuális tehetséggel rendelkezőket kell magában foglalnia. S még azok közül is néhányat, akiket nem minden elismerő hangsúly nélkül „entellektüelnek” nevezünk.

Ha a tudományok és a művészetek művelését a kolostorokra korlátoznánk, az egy sötét korba való hanyatlást jelentene; ebbe irtózok belegondolni. Másrészről viszont azt sem nevezhetnénk fejlődésnek, ha az „entellektüeleket” saját világukra korlátoznánk, amelybe nagyon kevés egyházi személy vagy politikus férkőzhet be, vagy lehet róla egyáltalán bármi fogalma. Nekem úgy tűnik, hogy pocsékolásunk jó részéről pusztán a tudatlanság tehet, a zsenialitás nagy részét egyszerűen a közös tudást és hátteret nélkülöző félkész filozófiákra pazarolják el. A barátaink számára írunk – legtöbbjük szintén író – vagy tanítványainknak – a legtöbbjükből szintén író válik –, vagy egy hipotetikus közönségnek címezzük, amelyet nem ismerünk, és talán nem is létezik. Talán az első rend munkái, a filozófiaim, irodalmi és egyéb művészetek számára azok a társadalmi körülmények nyújtják a legjobb táptalajt, amelyek között az ellentmondást kiváltó témákról nem írnak, hanem megvitatják őket. Talán senki sem határozhatja meg az e tevékenységek virágzásához szükséges legkedvezőbb körülményeket, az is lehetséges, hogy ezek egyik országról vagy civilizációról a másikra változnak. Senki sem nevezheti XIV. Lajos, a Tudorok vagy a Stuartok rendszerét szabadelvűnek, másrészről viszont a napjainkban uralkodó autoritárius kormányzatok nem tűnnek károsnak a művészetek újjászületése szempontjából. Senki sem mondhatja meg azt, hogy a művészetek a növekedés és az expanzió vagy a hanyatlás idején virágoznak-e inkább. Egy erős és akár még zsarnokinak is nevezhető kormány nem okozhat addig kárt, amíg csak arra szorítkozik, hogy a szabadságjogokat korlátozza, anélkül, hogy megpróbálná befolyásolni az elméket, egy korlátlanul demagóg rendszer azonban megzavarhatja a gondolatokat is. Vizsgálódásaimat a művészet jelen társadalom-béli állapotának megvilágítására kell korlátoznom, és talán a mai, művészet számára kedvezőtlen körülmények okai túl mélyen fekszenek, és túl kiterjedtek ahhoz, hogy a kormányzat egyik vagy másik formája közötti különbség függvényei legyenek, így tehát a kilátásaink vagy a lassú folyamatos hanyatlást, vagy a hirtelen eltűnést hirdetik. Az ember a társadalom megreformálására szolgáló egyetlen tervével sem tud a művészetek virágzásának kedvező körülményeket létrehozni: e tevékenységek talán melléktermékei egy olyan folyamatnak, amelynek képtelenek vagyunk szándékosan létrehozni a feltételeit. Másrészt pedig hanyatlásuk tényét úgy is felfoghatjuk, mint valamely vizsgálatra szoruló társadalmi gyengélkedés tünetét. A művészet jövője egy demokratikus társadalomban nem tűnik sokkal fényesebbnek, mint akármelyik másikban, kivéve akkor, ha a demokrácia alatt valami jelen állapotoktól nagyon különböző dolgot értünk. Ez nem jelenti azt, hogy védeni szeretném a morális cenzúrát: mindig is kifejezetten felemeltem a hangom a könyvek kötelező beszolgáltatásával vagy azzal szemben, hogy valakik jogot formáljanak kizárólagos irodalmi érdemre. Azonban ami bármilyen cenzúránál is alattomosabb, az a minden profitorientált tömegtársadalomban észrevétlenül érvényesülő befolyás, amely a művészet és a kultúra színvonalának hanyatlását okozza. A reklám és a propaganda egyre magasabb szintű megszervezése – vagy az emberek tömegeinek befolyásolása az intelligenciájukon kívül eső minden egyéb módon – mind ezekkel szemben érvényesül. Tagadja ezeket a gazdasági rendszer, tagadja az eszmények káosza és a gondolatok összezavarása széles skálájú tömegoktatásunkban, és ellenük szól az emberek egy osztályának eltűnése, amely nyilvános és személyes felelősséget tudna vállalni, pártfogásába tudná venni a valaha készített és megírt legjobb alkotásokat. Egy olyan időszakban, amelyben minden nemzetnek egyre kevesebb és kevesebb „kultúrája” van a saját maga számára, mindenki dühösen próbálja a kultúráját exportálni; a nemzetek le akarják nyűgözni egymást a művészeti eredményeikkel, amelyeket valójában már nem ápolnak és nem is értenek. Éppen azok, akiknek az értelmiséget kellene alkotniuk, a teológiát olyan speciális tudományágnak tartják, mint a numizmatikát vagy a heraldikát, amivel nem kell foglalkozniuk. A teológusok ugyanazon különbözőségeket vizsgálják az irodalomtól és a művészettől, mint speciális tudományágaktól, amelyekkel nekik nem kell foglalkozniuk, politikai osztályainkhoz hasonlóan, akik viszont mindkét területet olyan terepnek nyilvánítják, amiért nem kell különösebben szégyenkezniük, ha teljes tudatlanságban maradnak. Ezzel összefüggésben a komolyabb alkotóknak egy szűk és színes provinciális közönsége van, és a népszerűbbek egy műveletlen és kritikátlan tömegnek írnak.

Nem várhatunk el kontinuitást és koherenciát a politikában, nem várhatunk el rögzített alapelveken nyugvó, állhatatosan megbízható viselkedést a változó körülmények között, ha nincsen egy alapvető politikai filozófiánk; nem egy párté, hanem a nemzeté. Nem várhatunk el kontinuitást és koherenciát az irodalomban és a művészetekben, ha nincs a kultúrának egy bizonyos oktatásban kifejeződő egységessége egy lezárt, viszont nem változtathatatlan megegyezés formájában, amely a mindenkitől bizonyos szintig megkövetelhető dolgok tudására vonatkozik, és egy valós elkülönülés – bármilyen antidemokratikusan is hangozzék ez – a tanultak és a nem tanultak között. Amerikában megfigyeltem, hogy a nagyon magas intelligenciával rendelkező egyetemi hallgatók fejlődését hátráltatta a tény, hogy sohasem fogadták el a kettő közötti különbségtevést, kivéve, ha a két kategória képviselője ugyanabba az iskolába járt, ugyanazon tanárok hatása alá került, ugyanabban az időben ugyanazokat a tantárgyakat tanulta, és ugyanazokat a könyveket olvasta, habár meglepő volt a tantárgyak száma, amelyekre oktatták őket. Éppen a teljes információ kisebb mennyisége lett volna kedvezőbb a számukra; ha kevesebbet olvastak volna, viszont ugyanazokat a könyveket. Egy negatív liberális társadalomban nincs a tudásnak egy olyan tömege, amelyet minden tanult személynek el kellene sajátítania, akár részleges formában is: a bölcsesség eszménye eltűnik, és az ember szórványos, összefüggéstelen kísérleteknek van kitéve. Egy nemzet számára az oktatási rendszer sokkal fontosabb, mint a kormányzati rendszer; csak egy saját oktatási rendszer egyesítheti az aktív és a kontemplatív életet, a cselekvést és a gondolkodást, a politikát és a filozófiát. De az „oktatást – mondja Coleridge – meg kellene reformálni, és a tanítással tenni szinonimmá”. Ezt a forradalmat már végrehajtották: a néptömegek oktatása tanítást jelent. A következő lépést a szekuláris klerikalizmus teheti meg a politikai alapelvek indoktrinációja által, az éppen hatalmon lévő párt helyeslésével kísérten.

Úgy tűnhet, hogy messze kanyarodtam a tárgyamtól, de szükségesnek tűnt megemlíteni az oktartás mindenek felett való felelősségét az általunk talált vagy elővételezett állapotokban: az államot szekularizálták, a közösség csőcselékké változott, az „egyházi értelmiség” széthullott. A magától értetődő szekuláris válasz e zavarra az, hogy mindent alárendelnek a politikai hatalomnak: ez magával hozza a pénzcsinálás érdekeltségének alárendelését a nemzet egészének; [ez] valami azonnali, de talán illuzórikus megkönnyebbülést ajánl: az emberek végtére is egy kissé jobban tisztelik magukat, ha a példaképük az államférfi, habár lelkiismeretlen; vagy a harcos, habár brutális, a pénzember helyett. Azonban ez a papság tevékenységének egyre szűkebb területre való lehatárolását is jelenti egyben: a szabad intellektuális spekuláció elfojtását, és a művészetek politikai kritériumok szerinti züllesztését. Csak egy vallási alappal rendelkező társadalomban – amely nem ugyanaz a dolog, mint az egyházi despotizmus – kaphatja meg az ember, az egyén és a közösség számára kielégítő harmóniát és feszültséget.

Minden jövőben elképzelhető Keresztény Társadalomban – abban, amit Mr. Maritain pluralista társadalomnak nevez – az általam Keresztények Közösségének hívott testület nem lehet Coleridge „egyházi értelmiségének” hivatásszerű szervezete: ez egy évszázad távlatából nézve egy kaszt merevségét mutatja. A Keresztények Közössége nem egy szervezet, hanem egy bizonytalan körvonalakkal rendelkező testület, amelyet laikusok és klerikusok együtt alkotnak; ezek közül is pedig a leginkább tudatos, leginkább spirituális és intellektuálisan legfejlettebb személyek. Azonosak lesznek hitük és törekvéseik szerint, azonos lesz a hátterük az oktatás rendszeréből és egy közös kultúrából következően, amely képessé teszi őket arra, hogy hassanak, és hatással legyenek egymásra, valamint hogy együttesen formálják meg a nemzett tudatos szellemét és lelkiismeretét.

Beck András és Pető Zoltán fordításai

*

Eliot, T. S.: Egy keresztény társadalom eszméje. In Vigilia, 58. évf., 8. szám (1993), 562-566.

Eliot, T. S.: A keresztény társadalom eszméje. In Miles Christi Évkönyv, MMXII, 385-391.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés