S valóban, ha az emberiség történetét pusztán az egymásba kapcsolódó események láncolataként fogjuk fel, már most meg lehet állapítani, hogy a történelemíró tolla sok lapot sűrűn fog teleírni korunk eseményeivel. Korunk történetének megírója szinte változtatás nélkül írhatja művének bevezetéséül azokat a tömör mondatokat, amelyeket Thuküdidész tett a peloponézoszi háborúról írt könyvének elejére, amelyekben megállapítja, hogy az a háború a hellén világnak, de az egész emberi társadalomnak is a legnagyobb megrázkódtatása volt, amit eladdig a történelemben feljegyeztek. Pedig Thuküdidész tudta, meg is írta, hogy a történelemíró nehezen alkothat elfogulatlan ítéletet korának eseményeiről, és hogy mindenki hajlamos saját élményei jelentőségének túlbecsülésére.

Ha a jelenkor Thuküdidésze meg is állapíthatja, hogy a most folyó küzdelem méreteinél, eszközeinél, a küzdők elszántságánál, a kockázat nagyságánál, a győzelem vagy vereség következményeinek súlyánál fogva minden képzeletet meghaladó arányokat öltött, és ehhez képest nagy terjedelmet fog elfoglalni az annalesekben, arról még nem alkothat ítéletet az egykorú történetíró, sem más teremtett ember, hogy a gigantikus küzdelem maga és következményei gyarapítani fogják-e az emberiség történetének igaz értékeit. Bármily kiemelkedő legyen ugyanis valamely esemény az emberiség történetében, csak annyiban számíthat a történelem fényes lapjára, amennyiben a vallás, az erkölcs, a jog, a tudomány, a művészet, a jólét, egyszóval az emberi művelődés útján akár egymagában, akár hatásaiban: fejlődés, előrehaladás.

Dehát vajon akkor a háború, a pusztítás, a rombolás kerülhet-e egyáltalában a történelem fényes lapjaira ? Ha paradoxonnak látszik is, a háború maga vagy következményei igenis szolgálhatják az emberi művelődés előrehaladását.

Amerre csak tekintünk a természet élő és holt nagy világában, mindenütt az erők egymásra hatása, küzdelme tárul elénk. A félelmetes sziklák kohézióját bomlasztja a nap heve, a tél fagya, a zúgó szél, a szakadó eső, a völgyek ölét feltölti a folyók iszapja, a parti sziklákat tördelik a tenger vad hullámai, a folyók deltái befelé szorítják a tengereket, a fizikai és a kémiai erők egymásra hatását, az atomok titkos küzdelmét fürkészi a soha nem nyugvó emberi elme.

Az élők világában pedig, mintha az erők küzdelmén épülne fel a természet rendje. Azóta, hogy a bűnbeesett első emberpár fölött a marasztaló ítélet elhangzott, az ember élete is küzdés a létért, küzdelem a természettel és az embertársakkal. Isten az embert, aki még a Paradicsomból kiűzetése után is az ő képére teremtett lény és a teremtés koronája maradt, nem akarhatta hitvány gyenge bábnak. Adott neki hatalmas csontvázra tapadó acélos izmokat, minden más élőlényt felülmúló értelmet, bátor lelket, hogy küzdeni tudjon önmagáért, párjáért, családjáért, otthonáért, hazájáért, hitéért és mindenért, amit Isten övének adott.

S mintha az emberi társadalom rendjében is érvényesülne a természetnek az a berendezettsége, hogy az erősebbnek, a tökéletesebbnek, a tehetségesebbnek többje legyen. Az occupatio, az usucapio nemcsak kezdetleges jogrendnek tulajdonszerzési módja, a bár erőszakkal való birtokszerzés ideiglenes védelme, a vim vi repellere cuique licet elve, a vigilantibus jura, a minima non curat praetor elve, az elévülés, a végszükség, az önvédelem, az önhatalmú zálogolás, a visszatartási jog etc. etc, valamennyi nemcsak egy korábbi durvább, érdesebb világ maradványa, hanem a fejlett jogrendszernek is elmaradhatatlan tartozéka.

A jog védi a gyengét, a gyámoltalant, az ügyefogyottat, de nem tételezi fel ezt a fogyatékosságot, hanem ellenkezően, abból indul ki, hogy az emberek egyenlő erővel, egyenlő vértezettel állanak egymással szemközt. A jog igyekszik korlátot szabni az önzésnek, törekszik visszaszorítani az egyén túlzott érvényesülését, iparkodik a közösség érdekeivel összhangba hozni, abba beleszorítani az egyes ember életét, de nem kívánja megsemmisíteni az egyént. Nem akarja elnyomni a fizikai, a szellemi, a gazdasági erők szabad játékát, nem akarja megbénítani az egyéni kezdeményezés lendületét, nem akarja lefelé nivellálni az életerőket, és a nem egyenlők egyenlősítésével nem akar igazságtalan lenni. A társadalmi élet rendje nem jelent jogot a küzdelem nélküli létre. Az emberi társadalom jogi rendje nem lehet a kórház langyos melegének vagy a szeretetház tespedő csendjének a házirendje, hanem a kinek-kinek kiosztott talentumokkal való küzdelemnek a jog és a kötelesség kettős arculatát viselő nemes rendje, amelyet az államban a keresztény erkölcsben gyökerező jog és igazságszolgáltatás valósít, és a mögöttük álló fegyveres hatalom biztosít.

Ha az emberi társadalom élete küzdelem, a küzdelem legmagasabb kicsúcsosodása pedig a háború, meg kell barátkoznunk a háború gondolatával. A Krisztus előtti ötödik századból közismert Hérakleitosz tétele: a háború mindeneknek atyja és mindeneknek királya. Harmadfél évezred után, a XIX. század végén a művelődéstörténelem kiváló svájci művelője, Jacob Burckhardt írja: "...der Krieg sei etwas Göttliches, ein Weltgesetz, schon in der ganzen Natur vorhanden." A háború - folytatja tovább - megtisztítja a légkört, mint a vihar, erősíti az idegeket, megrendíti a kedélyeket, kifejleszti az államokat fenntartó hősi erényeket az elfajulással, a hamissággal, a gyávasággal szemben. Burckhardt maga is érzi azonban, hogy megállapítása általános érvényességű tételként nem állhat meg, mert hozzáteszi: ,,Nur müsste es womöglich ein gerechter und ehrenvoller Krieg sein, etwa ein Verteidigungskrieg, wie der Perserkrieg war, welcher die Kräfte der Hellenen in allen Bichtungen glorreich entwickelte, oder wie der der Holländer gegen Spanien."

Valóban, igazságos ügyért az emberiesség követelményeinek megfelelően vívott háború előbbre viheti az emberiség művelődését.

Gondoljunk arra, hányszor kellett fegyverrel megvédeni a művelődés eredményeit, előrehaladását a barbárság ellen; hányszor volt alkalom arra, hogy a szuronyok hegyén vigyék előre a civilizációt; hányszor kellett fegyvert ragadni az emberi jogok, a vallásszabadság, a nemzeti függetlenség, az egyéni jogok oltalmára; hányszor volt a háború a jogtalanság megtorlásában az igazság fegyvere. Az erkölcsi, a szellemi és a fizikai erők együttes küzdelme nemes célért, az emberiség művelődéstörténetének magasztos jelensége. Ami feltétlenül rosszalás alá esik, az a puszta erőszak háborúja és az embertelen eszközökkel emberietlen módon vívott háború.

Természetesen nem könnyű annak megítélése, hogy a háborúhoz, mint ultima ratiohoz joggal nyúlt-e hozzá valamelyik állam. Hiszen az ugyanaz alá az egy jogrendszer alá tartozó emberek között is sokszor nehéz az igazságtétel. Annál nehezebb akkor, ha a küzdők fölött nincsen kötelező törvény, nincsen fölöttük földi igazságszolgáltatás, és nincsen földi hatalom, amely az ítéletnek érvényt szerezhetne. A történelem ítélőszékének valóban nehéz feladata van, amikor el kell döntenie: melyik államot mennyiben terheli vétkesség a háború megindításában. Mindegyik hadviselő igyekszik a közvéleményt maga mellé állítani. Már előre úgy alakítja a tényeket, úgy csoportosítja a bizonyítékokat, a tárgyalásokat, a diplomáciai okmányokat, a fehér, sárga, kék és mindenféle színű füzeteket, hogy vétlennek lássék. Különösen hosszasan elhúzódó háború folyamán az eredeti kiindulási szempontok eltolódnak, új külpolitikai helyzetek keletkeznek, az érdekek a korábbi helyzethez viszonyítva máskép csoportosulnak. A rokonszenv és az ellenszenv a tömeghangulat kiszámíthatatlan alakulásánál fogva megváltozik. Ezernyi különféle szempont mérlegelésével lehet csak eljutni a történeti távlatból is helytálló ítélet megalkotásához.

Ugyanilyen nehézségek tornyosulnak annak a megítélése elé is, hogy a hadviselő felek a háború folyamán a harctereken, a megszállott vagy a meghódított területeken vétettek-e, s mennyiben vétettek az emberiesség követelménye ellen. Montesquieu ugyan megállapította, hogy a hadviselés borzalmain a keresztény erkölcs és a bölcselet befolyása sokat enyhített, a háborús nemzetközi jog a római óta nagy haladást tett, hiszen a rómaiak elve még a meghódított nép teljes kiirtása volt, sajnos azonban, a legújabb kor ebből a szempontból visszaesést jelent. A ius belli nem fejlődésben, hanem visszaesésben van. Az egyedüli visszatartó erő úgyszólván csupán a megtorlástól való félelem, de ezt is a fegyveres fölény abszolút érzete elnyomja, ha nincs mellette a mérséklő erkölcsi erő.

Végezetül az igazságos célért, emberies eszközökkel és emberséges módon vívott háború is az emberi társadalom művelődése történelmének sötét lapjára kerülhet, ha a győzőből hiányzik a bosszúállást, az önzés, a gyűlöletet, a hatalom érzetének túltengését enyhítő önmérséklés. Hányszor cserélik fel a győzelem babérkoszorúzta kardját a hóhér bárdjával, amely nem Justitia intésére, hanem a bosszú, a gyűlölet, a megfélemlítés eszközeként sujt. Nem igazi erő az, amely csak másnak, de magának nem tud korlátot szabni. Csak akkor, ha az erősebben meglesz az erő, hogy önmagát mérsékelje, csak akkor lehet majd eldönteni, hogy a sok áldozat, könny, nyomorúság, dicsőség előbbre vitte-e az emberiséget, és ehhez képest az emberiség történelmének fényes lapja lesz-e a most folyó háború.

Hogy a magyarság sorsa erre a lapra miként lesz feljegyezve, azt nem tudhatjuk. Tudjuk azonban az isteni kinyilatkoztatást: Én élek és ti is élni fogtok. Rendületlen a bizodalmunk, hogy a kinyilatkoztatás nekünk is szól. Egyet azonban nem szabad elfelejtenünk, Isten nem ígéri ingyen az életet. Valamint az ő élete folytonos figyelés, mindenütt jelenvaló gondviselés, szüntelen teremtés, akként az életet is csak annak ígéri, aki a reábízott talentumokkal küzd is az életért.

A magyar nemzet, és benne a bírói és ügyészi társadalom nem vonakodik a küzdelemtől. Nem azért jöttünk össze, hogy panaszkodjunk, gondjainkon töprenkedjünk, nyugalomért sóvárogjunk. Nem minthogyha nem volna panaszunk, nem volna gondunk, nem vágyódnánk a nyugalomra. Van elég panaszunk, van elég gondunk, megfáradtunk a nyugalomért is. De nincs közöttünk egy sem, hogy Cicero szavaival mondjam : ,,Qui non spe posteritatis fructusque ducatur". Együttlétünkből biztatást kívánunk meríteni a jövőre, akaratot a kitartásra és erőt a küzdelemre. Si fractus illabatur orbis, akkor is egy jövendő metamorphoses költője a magyar bírói és ügyészi karra vonatkoztatva írhassa :

,, . . . caede madentes
Ultima caelestum, terras Astrea reliquit."

A Országos Bírói és Ügyészi Egyesület XXXVIII. évi rendes közgyűlését ezzel a szilárd elhatározással nyitom meg.

*

In Gazdasági jog, 4. évf., 8. szám (1943), 449-452.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés