A reformkorszak legragyogóbb szónoka tudva-tudta, hogy Széchenyi nem a régi magyar sérelmi politika retorikai kultúrájának, hanem a tettnek, az alkotásnak, a cselekvő hazafiságnak embere mind a nemzetnek erkölcsi megújhodása és szellemi építkezése, mind anyagi-gazdasági emelkedése terén: 1825-től 1840-ig ő formálja a magyar történetet, ő a magyar közlélek nagy ébresztője, a reformok tervező indítója és végrehajtója: eszméivel mintegy teherbe ejti az elméket. S ami a negyvenes évek elejétől forr és sistereg a magyar politikában, az is az ő hatalmas személyiségének kisugárzása, de ezek a sugarak már nem abban az irányban hatnak, amelyben elindította őket, hanem más útra térnek. A Széchenyi alakját körülvevő fényözön egy időre elhalványodik, a népszerűség, amellyel sohasem törődik, elfordul tőle, még a követválasztáson is megbukik, de azért a legnagyobb magyar marad. Miért? Mert nem egy kor lelke, hanem a nemzet örök szelleme szólalt meg benne, s az ő ajkain keresztül tárta fel mindenkori érvénnyel a magyar élet örök problémáit. Írásaiból ma is belső tűz árad és perzseli a magyar lelket, mert érezzük, hogy az ő szellemi tüzének lobogása romlásnak indult faját akarja mindenképp felemelni, s beléje új életet lehelni; az utókor érzi, hogy addig magyar, amíg az ő útján halad.

Azok a kérdések ugyanis, amelyeknek tervszerű megoldásán annyi lelki vívódás között törte fejét, valóban a magyarság örök problémái; ezek keretét elsősorban a maga korára szabta ugyan, de minden magyar történeti korszakra - múltra, jelenre és jövőre - egyaránt ráillenek. Széchenyi az örök jelen. Vajon nem ma is a legmélyebb problémánk a magyarság és az emberiség viszonya? Nem a nemzet erkölcsi megújhodásától várjuk-e emelkedésünket és történeti érdemességünket? Nem alapvető létkérdésünk-e a szomszédos nagyhatalomhoz való viszonyunk, amelyet Deák egy félszázadra Széchenyi szellemében oldott meg, de amely most még félelmetesebb arányban, s a legnagyobb magyarnak óvatosságát követelő formában megújult? Nem örök problémája-e a magyarságnak a nemzetiségi kérdés, amelynek erőszakos és mechanikus nyelvi megoldásától Széchenyi annyira óvta a maga faját? Nem legégetőbb kérdésünk-e ma is az a népbarát politika, amellyel Széchenyi izzó fajszeretete az alsóbb néprétegeket jogilag és gazdaságilag fel akarta emelni? S van-e korszak, amelyben ne lenne örökké időszerű a műveltség nemzetfenntartó és nemzetfejlesztő ereje, a «kimívelt emberfők» más nemzetekkel szemben érvényesülő fölénye és hatalma? Széchenyi a magyar élet bármely területén a lényeget pillantotta meg, minden mellékes elemtől lehántva: elméjének sugarai azonnal a mélybe fúródtak, a társadalmi, jogi, politikai, gazdasági és művelődési intézmények és irányzatok velejébe hatoltak, s rögtön a célok és a hozzájuk mért legjobb eszközök viszonyát ragadták meg. Így emelkedett nemzetének eleddig legnagyobb reformátorává.

S mi képesítette erre a hihetetlen nagy akadályok fölött diadalmaskodó nemzetmegújító munkára? Legmélyebben átélt hivatástudata, amelynek kútfeje tudatos fajszeretete. Először az ősi magyar hivatás, a vitézi kockázatos élet vonzza. De a nagyvilágot bejárva, a fejlett nyugati műveltség láttára minduntalan összeszorul szíve a magyarság elmaradott állapota miatt. Az összehasonlítás pattantja ki nemzeti missziótudatát: fel kell emelnie a porból faját. A huszonnégy éves huszárkapitány lelkében a politikai küldetés fénye kezd derengeni. Naplójába, lelkiismeretének ebbe az állandó gyakorlókönyvébe, 1815-ben ezt írja: «Van nekem hazám, szegény szerencsétlen hazám, ezen nem tudok segíteni, most még nem - jöjjön hát az eke a kard után -, és jer Apollo az én alacsony házamba. Marstól már undorodom». Három év múltán már így sóhajt fel Firenzében: »Gazdag, ifjú vagyok. Van akaratom mindazt végbevinni, amit vállalni egy férfira sohasem szégyen. Ha ezt megtehetném, lelkem mélyéből éjtszakákon keresztül imádkoznám, hogy üdvöt és áldást hozó lény lehessek hazám és az emberiség számára.« Így erjed benne fokozatosan hivatásának érzése: folyton tanul, műveli magát, tervszerűen készül reformátori pályájára. Ennek kiindulópontja a nemzetnek nevelése, hogy hátramaradottságából kiemelkedjék, és hibáit levetkőzze. 1819-ben már lapokon keresztül a nemzetnevelés kérdéseit forgatja elméjében: miképp menjen át faja a gyermek- és kamaszéveken? Hogyan kell formálni lelkét? Atyjának 1820-ban bekövetkezett halála, aki mint magyar reménytelenül szállott sírjába, csak fokozza Széchenyiben a nemzeti küldetés érzését. Még jobban rágja elméjét Herder baljóslata nyomán a kérdés: van-e még reménység a magyarság fennmaradására? A Kelet Népében később (1842) a nyilvánosság előtt is feltárja gyötrelmeit, s végső elhatározását, hogy régen érzett nemzetmegújító küldetésének szenteli életét: «Életem legmélyebb feladása ez vala... S így lőn, hogy vagy tizenhat évvel ezelőtt kimondhatatlan s több napi belső küzködések után, s csak akkor, mikor láttam, hogy senki azon tán egy kissé magasb nézőpontról nem fogja fel nemzetünk állását, mint én, vagy ha igen, nem mer, s újraöntés helyett mindig csak nyomorult foltozás van napirenden, bizonyos órában megesküszöm magamnak, tehetségemben semmit, tiszta szándékomban, férfiúi szilárdságomban annál többet bízván, hogy miután világosan mutatkoznának lelkem előtt, nemcsak a feltámadásnak, de nemzetünk egykori nagy kifejthetőségének is legbizonyosabb jelei, mindent el fognék követni, habár magam maradok is, habár vesznem kell is, mit e kettős célnak elérésére cselekedni lelkem sugall.« Az így vállalt nemzeti hivatás tudatának mélységéből tör fel ajkára 1826-ban a naplójába jegyzett imádság, melyben az igazi államférfi küldetése számára nélkülözhetetlen szellemi ajándékokért, politikai karizmákért fohászkodik Istenhez. Mit kér tőle ebben a világirodalomban páratlan könyörgésben, amely mintegy rendszerbe foglalja azokat az erkölcsi és szellemi képességeket, amelyekkel a nemzetet megújítani hivatott férfiúnak rendelkeznie kell? Elsősorban szeretetet az Úr, a haza s embertársai iránt; világos észt, amely biztos következtetéssel, egy Cherub lángszellemével, okszerűen pillant a jövőbe, s szét tudja választani a nemzetre jó és gonosz elemeket; intuíciót, a valóságérzék ösztönös sugalmát. miképp induljon neki a cselekvésnek; felelősségérzést, mely mindig figyelmezteti, hogy tetteiről számot kell adnia Istennek és a nemzetnek; fáradhatatlan munkabírást, hogy nemzetéért szakadatlanul és sikeresen dolgozhassék; önuralmat, hogy szenvedélyeit megfékezze; lelki alázatot, mely megöli benne a hatalomvágyat, a politika természetes főbűnét; végül akaratot és tetterőt, melyet nem tud soha félrevezetni a puszta retorika.

Széchenyi a legnagyobb magyar, mert nem volt magyar államférfi, aki egész életében, ennek ébresztő, alkotó és kétségbeeső szakaszában, válságaiban s tragikus kifejletében, lelkének minden szálával annyira a nemzeti közösséghez lett volna kötve, mint Széchenyi. Szíve minden dobbanásának, elméje minden rezdülésének csak egy indítéka van: fajának szeretete. Elmaradottságunkon érzett égő fájdalma és szégyene: nemzeti érzés. A magyarság hibáinak kérlelhetetlen ostorozása: nemzeti érzés. Kiapadhatatlan cselekvési vágya: nemzeti érzés. A jobb jövőbe vetett hite: nemzeti érzés. Gyötrő rettegése a magyar politikának forradalomra hajló szellemétől: nemzeti érzés. Borzalmas önvádja, hogy a magyarság pusztulásának ő az oka: nemzeti érzés. Elméjének tragikus elborulása: a nemzet izzó szeretetében való elégés. A magyarság sorsa és az ő sorsa teljes egységbe olvad: a kettőt azonosnak érzi. A nemzeti közösség társadalmi én-jét személyesen a maga egyéni én-jében éli meg. Amíg a nemzet él, ő is él; amikor a nemzet a szabadságharcban elvesz, az ő elméje is elborul. Mikor a nemzet egén megint pirkadni kezd, az ő elméjének fénye is újra földereng. A nemzetet megváltó történeti küldetés él benne: magát fel kell áldoznia, hogy megmentse faját. Tudatlan és önhitt magyarokat látva, így sóhajt fel naplójában: «Életemet és véremet adnám érte, hogy megválthassam őket«. Amikor később hatalmas reformtevékenysége közben minduntalan nagy belső és külső akadályokkal kell megküzdenie, tántoríthatatlan és elszánt küldetéstudattal mondja: «Dolgozom szorgalmasan, s dolgozom önérzettel. Lenyesik szárnyaimat, lábaimon járok; levágják lábaimat, kezeimen fogok járni, s ha ezeket is kiszakítják, hason fogok mászni: csak használhassak!« Egész lelke mindenestül felolvad nemzetújító hivatásában : «Mióta élek - írja a Kelet Népé-ben szóval, de cselekszi is tettben - kimondhatatlan vágy létezik lelkemben; Magyarország kifejtése, a magyar nemzet feldicsőítése él minden csepp véremben«. Életének alkotó korszakában rendíthetetlen a hite abban, hogy a nemzet megújhodása az ő munkája nyomán előbb-utóbb végbe fog menni : «Metternich rendszerének - jegyzi be önérzettel naplójába - az ő halálával vége lesz; az enyém csak halálom után fog életbe lépni«. S amint az ő legfőbb lelki indítéka mindenben a hazaszeretet, ezt akarja kivetíteni a nemzeti közösségbe, az egész magyarságba is, mert meg van győződve arról, hogy «a közgyarapodás, nemzeti súly s lakosok tiszta erkölcse honszeretetből fakad leginkább« (Világ).

Ennek azonban egyelőre csak megfogyatkozott mértékét látja maga körül. A jelent a romantikának a fényes múltba visszatekintő történeti optimizmusával szemben sötétnek látja, s nem átallja kimondani, hogy a magyar nemzetet inkább a jövendőben, majdan kifejlett állapotában szereti, mint a jelenben (Kelet Népe). Miért? Mert önszeretet uralkodik a nemzetben, s nem önismeret. A nagy lélekformáló hivatást érző Széchenyi, aki maga naponkénti lelkiismeretvizsgálással iparkodik önismeretre jutni, tüzetesen és állandóan vizsgálja a magyarság lelki alkatát, jó és rossz tulajdonságainak belső összefüggését, hogy lássa, miképpen alakíthatja át, s javíthatja meg. Erkölcsi-politikai célzata a magyar jellemnek mindmáig felül nem múlt pszichológusává fejleszti. Műveiből egész kis magyar nemzeti karakterológia szerkeszthető meg, amely mély lélekbenézéssel felel a ma különösen sokszor felvetett kérdésre : mi a magyar? A magyarságnak elsősorban meg kell ismernie önmagát: ez a javulás és emelkedés első lépcsője. «Oh, ürítsük ki valahára, - kiált fel Széchenyi -, még mielőtt késő volna, az önismeret felette keserű, de nemzeti javulásunkra oly jótékonyan ható, sőt elkerülhetetlenül szükséges serlegét fenékig! Mert csak akkor, és előbb soha nem, lesz megvetve felüdülésünk igazi alapja«. Csak magunkban van a hiba, de egyszersmind magunkban lakozik a feltámadás ereje is. Ezt a gondolatot kalapálja bele szüntelen a nemzet elméjébe, míg csak «axiómaként nem tűnik fel előtte, ha mindjárt ütik is, agyonütik is honfitársai« (Stádium). Büszke arra, hogy ő az első magyar, aki tartózkodás nélkül vizsgálja és szemére lobbantja a nemzetnek hibáit, aki «soha sem csepegteti a hízelgés mérgét legkisebb mértékben sem honfitársai kebleibe«. Ezzel nem akar kérkedni, de mint megdönthetetlen tényt állapítja meg egyik legkeserűbb vitairatában, a Politikai Programtöredékekben. A magyarnak meg kell ismernie nemzeti vétkeit, mert ha ezekből ki nem lábal, el kell pusztulnia. Hisz faja egészen magára van hagyatva Európa térségein. «Az egész világon nem érez vele senki. Még határtalan Ázsiának, egykori hazájának, közepette sem találtatik egyetlenegy rokona is többé«. (Hunnia.) Nem is annyira a magyar faj csekély száma a döntő, bár ez is sokszor felsötétlik Széchenyi lelkében, hanem az. hogy «fajtánk anyagi, mint szellemi léte oly felette könnvű«. Csakis a nemzet fiainak «személyes erénye és lelki felsőbbsége«, «erkölcsi és társadalmi tisztasága« emelheti ki a magyarságot a mélyből. Széchenyi a javulás lehetőségének reményét abból meríti, hogy a magyar még gyermeknép, «most semmi, de minden lehet, mert lelki és testi erő rejtezik fiatal keblében«. Minden lehet, ha most átlátja, hogy még semmi, mert «szellemi zománca vajmi nemes, anyagi kifejthetése pedig roppant«.

Melyek a magyarság tipikus nemzeti vétkei, amelyeket komoly magamegtagadással le kell vetkőznie? Ilyen elsősorban az örökös széthúzás és pártoskodás. «Apáink, mióta elhagyták a Keletet, meg nem szűnő irigy fondorkodások közt fecsérlik el erejüket«. Úgy tengünk mi magyarok hosszú századok óta, mint «egymagában irigykedő, agyarkodó, már-már pusztulásra fajult méhraj«. Hetykén károgjuk az extra Hungariam non est vita nevetséges csalmondatát, s unalom és álom közt várjuk «a nagyszerű halált, hol ember millióinak szemében gyászkönny ül.« S közben szánakozás nélkül töröl ki bennünket az emberiség a természetből és a történetből: «Ennél többet és jobb sorsot - teszi hozzá Széchenyi szinte az erkölcsi megújhodást követelő prófétáknak, a nagy középkori vagy XVI. századi prédikátoroknak fenyegető hangján - önkénytől, irigységtől, egymás elleni agyarkodástól szétboncolt és jobbadán önzőkből álló népvegyület nem is érdemel«. Valami átkos gyűlölségi hajlama van a magyarnak: con amore gyűlöli az arisztokráciát, «nem kevésbé gyűlöli a kormányt, gyűlöli az egyházi rendet, gyűlöli a katonát, gyűlöli a németet, gyűlöli a horvátot, gyűlöli a tótot, gyűlöli a városi polgárt, gyűlöli a kereskedőt. . . mégis szeret valamit, s pedig legőszintébben s mindenek felett a hazával mindig egybekevert saját drágalátos magát«. Vessünk véget «zarándoki önmegtagadással« (ez Széchenyi kedvelt kifejezése) ennek a közgyűlöletnek és pártoskodásnak, ne lássuk mindig egymásban csak a hibát, ne üldözzük örökkön egymást, lógjunk kezet, mert a nemzet bárkája így sohasem jut a révbe. A párttusáktól széttépett magyar politikai életnek lelkére nemes pátosszal ezt köti : «Ha nem vagyunk is egy véleményűek, magyarok maradunk azért mégis mindnyájan, mit soha sem kell felednünk«. (Programtöredékek)

A magyarságnak széthúzó-gyűlölködő természetét Széchenyi mélyebb lélektani alapra vezeti vissza: a magyar lelki struktúrának uralkodó rétege az érzelem, amely az értelmet elhomályosítja. A magyar az affektív lelki típusba tartozik, amelyet érzelmei folyton elragadnak. Mindennek huszáros lendülettel nekiront, lelkesedik, de a kitartás, szívós és tervszerű munka hiányzik belőle. «A vitézséggel kezdett, bátorsággal folytatott, lelkesedéssel tőzsérlett és pajtássági lángésszel vezérlett intézvény előbb hal meg, mint csak jóformán még születve volna is«. (Programtöredékek) Azt szokták mondani, hogy a magyar lélek szalmatűzként lobban fel, cserfaként azonban soha nem ég. Ennek okát Széchenyi nemcsak a keleti vér gyorsabb lüktetésében s nyughatatlanságában keresi, hanem abban is, hogy eddig a magyarság vezetői mindig a nemzet lelkesedő természetére építettek, de sohasem ébresztgették benne a számító-fontoló tehetséget. Ezért többnél több történetünkben a láng, füst és hamu, de «annál kevesebb életmeleg fejledezett, mely igazi és tartós egészségre emelhette volna nemzeti testünket«. A magyar lélek szapora fellobbanása és szapora kihűlése - ezt jól látja Széchenyi, a tömegpszichológus - onnan is van, hogy vezetőik «öncélaikra könnyebben használhatják a nagy tömeget, ha érzéseihez folyamodnak, mintha ítélőtehetségét fárasztanák; jobbadán fényes képeket, tündöklő légvárakat, s efféle ámítási szereket raktak elébe, valami nem oly ízletes, de annál táplálóbb, s nedve vérbe erősebben menő eledel helyett«. A legtöbb hasznos dolog azért nem tud felvirágozni hazánkban, mert «forróvérrel fontoltatik, szalmalángra lobban, s csigavérrel hajtatik végre«.

Másik tipikus bűnünk, melyet le kell álcáznunk, az önhittség és a hiúság: «Magyarországban nincs nagyobb szellemi vis motrix, mint a hiúság«. Ez a kútfeje közéletünk sarkalatos hibájának: mindenki vezérkedni akar, a kolomp elővitelére hiszi magát hivatottnak, ahelyett, hogy magát másoknak alá tudná rendelni: «Mindenki vezér, úr akar lenni, s ha éppen jó órában van, maga alatt felrúgja a port és ezt mondja: ez a világ közepe, hol én állok«. Ezért vérében van a magyarnak a mindenáron, csakazértis ellenzéki szellem, s emiatt semmi építő munka pozitív nem folyhatik a hazában. Valami kimondhatatlan nagy varázsa van e honban az opponálásnak. «Alig bújik ki a fiú a tojásbúl, sem nem munkál, sem nem tanul, - eszik, iszik, alszik, még beszélni sem tud jól, de opponál, - s íme kész a sokaktól megbecsült, sőt a tömegtől ünnepelt hazafi, ha elég nyers és nem fél valami jó vastagot, valami jó cifrát kitalálni a kormány ellen.« Az örökös ellenzéki szellem természetesen lelki talaja a nagyra fejlett magyar retorikának: túlon túl sok «a szavak dagályitól szédelgő magyar«, aki a lelkesítő szavak árjában megfeledkezik a munkáról. Széchenyinek, a cselekvés emberének, joga van síkra szállni a szónoklás túltengésével szemben : «A tett az első, a szó a második.« Politikai életünk egyik legnagyobb hibájának bélyegzi az üres retorikát, amely nálunk tett számba megy: mindenki mint óriás szónokol, és mint törpe cselekszik. «Minden három évben - írja egyik levelében - az országgyűlésen megjelenni, ott cifrán szólani, ez még nem elég. Van becse, felette nagy becse a szónak, nem tagadhatni, de a tett, a százezreknek egy célra törekvő tette emelheti csak ki nemzetünket aljas állásából.« Széchenyinek tettekre ágaskodó lelke s reálpolitikai szelleme már az 1825-ös országgyűlés tagjai között a gyakorlati embert keresi, de ilyet - panaszkodik naplójában - egyet sem talál: «Szép szónok van akárhány, költők a mesék országából. Sok theória, kevés praxis. Fényleni vágyás. Nem erény. Minden ember rendet akar csinálni. Azért nincs rend«. Fájdalomtól sajgó szívvel állapítja meg később is, hogy a két politikai típusból: «a dolgozó méhek« és a «herék«, azaz a «tényhazafiak« és a «szájhazafiak« törzsalakjából az utóbbiak ragadják magukhoz a vezetést. Régebben néhány oligarcha határozott el alkotmányos életünkben jobbadán mindent, «most ellenben többnyire néhány szájas, körmös, merész határoz mindenben, legalább szóval, míg a többség rendszerint mint bárgyú birkasereg le hagyja magát győzetni panaszlan vagy legalább szótlan.«

Micsoda a küldetés tudatából fakadó politikai tárgyszerelem, micsoda erkölcsi bátorság és függetlenségérzés kellett ahhoz, hogy Széchenyi a magyar közléleknek sebeit a nemzeti penitenciát hirdető próféták izzó lelkével mutogassa. Főúri kortársai bolondnak, fantasztának, kiállhatatlannak, nevetségesnek, monomániákusnak, szerencsétlennek, abnormis elméjűnek bélyegzik. Széchenyi valóban nem volt normális ember, hanem hipernormális: az átlagtehetségen messze felüli; lángelme; a magyar történet emberfeletti embere, valóságos Übermensche. Külsőleg abban az időben szükség volt arra, hogy született arisztokrata legyen: az akkori magyar társadalmi légkörben csakis ilyen nagytekintélyű főúri család sarja kelthetett előszörre közfigyelmet. De a nemzet jelentékeny része nem azért került igézete alá, mert arisztokrata volt, hanem mert rögtön megérezte egyéniségén a lángelme bélyegét, az önzetlen fajszeretet mélységét, a nemzetet felemelni törekvő abszolút odaadás és munka sistergő szellemét, azt, amit később a Kelet Népében így fejezett ki : «Mindazt, amit tettem, azért tettem, mert magyar vagyok.« Ezért tűri el a hízelgéshez szokott nemzet zöme Széchenyi bátor kezében a nemzeti vétkeket korbácsoló ostort, bár ellenfelei a nemzet gvalázásával, a magyarság hibáinak kegyetlen és kegyeletlen mutogatásával vádolják. A nemzet biztos ösztönnel érzi, hogy a sok korholás a faj igaz és őszinte, javítani akaró szeretetéből fakad.

Széchenyinek a jelen állapotra vonatkozó pesszimizmusa az alkotás örömteli lázában és feszültségében sokszor enged: teremtő korszakában már nem emlegeti annyit a nemzethalált, a koporsót és a szemfedőt, hanem a nemzet hibái mellett erényeire is rátérül szeme. A Hunniában már azt írja, hogy «noha itt-ott rothadás jeleit mutatja is az igenis keveset mozduló, századi restségétől elálmosodott és elgyengült hon, egészséges azért mégis... mindenesetre elég jól van még. Derék közremunkálónak állni be az emberiség legfensőbb céljának elérésére.« A hibának forrása ott van, hogy eddig a magyarság vadon, tervszerű nevelés híján nőtt fel. Legtöbb magyar fejedelmünk csak a jó vagy rossz szerencsének engedte át «keleti vérünk kiképzését«. Történetünkben - panaszkodik - olyan kormányzónak lapja üresen áll, «ki magyar szellemben fejtené ki nemzetünk erejét, s azt a törvények korlátai közt szigorú kézzel tartva, azzal nagyszerűt, állandót és a nemzethez illőt vinne ki«. Ezt a hivatást maga akarja vállalni: ezért reformpolitikája a maga lényegében a magyarság új nagy nevelési rendszerének igényével lép fel. Nemzetnevelésnek indul, s következetesen végig ez is marad.

Széchenyinek mély meggyőződése, egyben politikai rendszerének alapja, hogy a nemzetet az ősi vérségi köteléken kívül elsősorban sajátszerű kultúrája avatja nemzetté. Az emberiségnek, s ennek keretében minden nemzetnek Széchenyi vallásos hite szerint e földön az a célja és történeti értelme, hogy a benne rejtekező szellemi erőket lehetőleg kibontakoztatva, a művelődés létráján az erkölcs, a keresztény tökéletesség magaslatára emelkedjék. Ezért akarja elmaradott hazájában először a nyugati műveltség éghajlatát megteremteni, nemzetét a szellemi és az anyagi kultúrának arra a fokára felemelni, amelyre már a művelt emberiség eladdig eljutott. Szemében nemzetiség és művelődés egyet jelent. Csak az a nép méltó a nemzet névre, amely kifejti a lelkében lakozó erőket, vagyis állandóan a művelődésnek, a tökéletesedésnek, a folytonos szellemi és anyagi integrációnak vágya hatja át. Ezért akarja mindenekelőtt a magyarságot műveltté tenni, s a műveltséget magyarrá formálni. Ezért szánja politikai rendszerét nemzetnevelő rendszernek : mindennek ehhez a legfőbb célhoz mérten csak eszközértéke van. Kifogyhatatlan és heves izgatása a lóversenyért, kaszinóért, a sokféle gazdasági intézményért mind csak arra való, hogy a sűrűvérű és közönyös magyarnak lelkét mozgásba hozza, a szellemi és anyagi kultúra javai iránt érdeklődését felébressze, a fejlettebb műveltségnek gazdasági-vagyoni alapját mint eszközt megvesse. Elsősorban tehát a magyar lelket iparkodik tudatosan és tervszerűen átformálni, s a magasabb szellemi műveltség, s ennek anyagi feltételei iránt fogékonnyá tenni. «Az ember - hangsúlyozza a Világban - halhatatlan lélek, s annak legfőbb széke, az emberi agyvelő, jeleli ki a kultúra ösvényét, s csak az bírja a nemzeteket lehető legmagasb civilizációi fokra emelni és semmi egyéb... Minden lehető előmenetelünk kirekesztőleg értelmességi súlyunk nagyobbításában s csinosodóbb nemzetiségünkben verhet tartós gyökeret; minden, ami nem áll valódi nemzetiségen s valóságos - minden előítélettől és szemfényvesztésektől megtisztult - értelmességen, alaptalan, s előbb-utóbb bizonnyal elbomlik. Ha valami felemelheti még a hazát önboldogságára, Ura örök dicsőségére, s hozzá illő magasságra, az semmi egyéb nem lehet, mint Nemzetiség s Közértelmesség.« Széchenyi szerint tehát a nemzet és a kultúra válhatatlan egység: nincs igazán nemzet kultúra nélkül, s nincsen kultúra nemzeti közösség nélkül. Minden nemzet, a magyar is, avégre van a földön, hogy a kultúrában foglalt eszmények rendszerét, amelynek értéktáblája csúcsán a keresztény erkölcs áll, minden lehető erejével megvalósítani iparkodjék. Ez Széchenyinek történetfilozófiai s magyar nemzetpolitikai vallomása, s egész élet munkájának erkölcsi-szellemi gyökere és elvi alapja. A magyar nemzet örök történeti hivatását az európai nemzetek kultúrájának polyphoniájában senki sem foglalta szavakba mélyebben és mindenkorra szóló érvénnyel és értékhangsúllyal a történetfilozófia magas elvi őrtornyából, mint éppen a gyakorlati szellemű legnagyobb magyar : «A magyar népnek - írja a Kelet Népében - nincs csekélyebb hivatása, mint képviselni - Európában egyedüli heterogén sarjadék ázsiai bölcsőjében rejtező, eddigelé sehol ki nem fejlett, sehol érettségre nem virult sajátságit; sajátságit egy törzsök fajnak, mely bizonyosan annyi különöst, s erejénél fogva bizonyosan annyi jót s nemest rejt magában, mint az emberi nemnek akármely lelkes és erős családja, csakhogy mint azoknál, úgy ennél is, külön sajátsági árnyéklatokban a korlátlan tűznek nemes hévvé, a vad erőnek bajnoki szilárdságra, a romboló ittasságnak nagylelkűségre kell tisztulni, fölemelkedni.«

Azért emelhette joggal Széchenyi a nemzet legfőbb politikai normájává a közértelmességet, a kultúrát, a művelődést, mert maga is fiatal korától kezdve örökösen égő tudásszomjjal és mély kötelességtudattal művelte magát. Rendkívül sokoldalú, a maga korában valóban univerzális műveltsége tette képessé nagy történeti hivatására. Sokféle, de alapos tanulmánya és gyakori külföldi utazása alapján tanulja meg, mik a nemzetek emelkedésének és fejlődésének eszközei, amelyeket hazájában is foganatba kell venni. Sohasem érzi magát befejezettnek, holta napjáig tanul és mindent a maga lényege szerint megtanul. Jól ismeri a német, francia, angol és olasz költőket, az ókori irodalmat és történelmet, az újkori politikai, gazdasági és filozófiai irodalmat. Nem a «mindenhez értő« általános politikus laza szerkezetű fájából van faragva, hanem a közélet egy-egy irányában mélyreható szakműveltségre iparkodik szert tenni: ha kell, alapos elméleti és gyakorlati tanulmányok alapján társadalombölcselő, közgazdász, vízi mérnök, gépész, útépítő is. Óriási irodalmi munkásságából az eszmék kimeríthetetlenül gazdag kincsei sugárzanak felénk a múltra, a jelenre és jövőre egyaránt termékeny tanulságokkal. Valóban klasszikus politikai írónk: minden beszéde és írása a lángelme teremtő erejének protuberanciaszerű kitörése. Látszólag nemes hevületében rapszodikus gondolkodó, de gondolatai mégis rendszeres rajban repülnek. Együtt nézve őket, a mélyből egy benső logikus eszmerendszer körvonalai tárulnak elénk, amelyben minden mindennel szorosan egybefügg.

Egész reformrendszere, nagy nemzetmegújító terve, tősgyökeresen magyar földből és szellemből sarjad: a nemzeti nyelv ápolását, gazdasági újításait, társadalompolitikai reformjait, a közjogi újrarendezésre vonatkozó eszméit mind a magyar sajátszerű történeti alkatra s az adott helyzetre szabja. Mindebben legfőbb eszménye, amelyre minden reformmunkája céloz: a nemzeti egység. Legyen a magyarság egységes nyelvében, érzésében, gazdasági- és társadalompolitikai törekvéseiben.

Egységes-e nyelvében? Hivatalos és közéleti nyelve a latin; a főurak franciául, a városi polgárok németül beszélnek, az ipar és a kereskedelem németül folyik. A táblabíróvilág egyoldalú, elavult deákos kultúrája, szűkös retorikai-jogi műveltsége sehogysem fér Széchenyi fejébe: világlátott szemében a mi ósdi, minden tárgyat csak latinul tanító iskoláinkat kijárt magyar nem megy «kimívelt emberfő« számba. «A szegény magyar még mindig a konyhadiákban botorkál«, amikor minden nyugati nemzet már kicsiszolta nemzeti nyelvét, amely sajátszerű nemzeti műveltségének alapja. Széchenyi, mint különben többi kortársa is, világosan látja, hogy a nemzet, habár szabad alkotmánya van, mindaddig, míg saját nyelvét nem használja, «tovább áll a kifejlési lehetőségtől, mint a legvadabb nép, mely anyanyelvével szabadon él« (Hunnia). A nemzeti nyelvben Széchenyi a fajnak egyik legfőbb sajátszerűségét, törzsökös, más nemzettől megkülönböztető jegyét, létfenntartó elemét, s a műveltség fejlődésének biztosítékát látja. Addig nem lehet magasabbrendű magyar tudomány, irodalom, fejlett közélet, amíg a nemzeti nyelv nincsen kiművelve. Ebbe a meggyőződésébe nyúlik első nagy tettének, a magyar nyelv fejlesztésére hivatott Magyar Tudományos Akadémia megalapításának lelki gyökere. Az idegen szavak megmagyarosítására s egy Magyar Zsebszótár szerkesztésére az Akadémián indítványt tesz.

De amikor másfél évtized múltán látja a nemzetiségi kérdés elfajulását, idegenajkú polgártársainak gépies és külsőszerű nyelvi magyarosítására való törekvést, éppen a Magyar Tudományos Akadémián fejti ki, hogy «a magyar szó még nem magyar érzés, az ember, mert magyar, még nem erényes ember«. A nyelvet is mindjárt világnézetének legfőbb kategóriája, az erkölcs szempontja alá állítja: a puszta magyar szó még nem jelenti a magyar étoszt, a nemzeti érzést. A letűnt száz esztendőben a nemzetiségi kérdés története, a kiegyezési korszak liberális állami művelődéspolitikájának könnyedén optimista és mechanikus iskolai magyarosítása, az 1918-ik évi nemzeti összeomlásunk idején, s azóta szerzett keserves tapasztalataink nem igazolják-e teljes mértékben Széchenyinek ezeket a bölcs, a nemzetiségi lelket organikusan néző szavait: «Ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, innen következik-e, miképp neki ezért már magyarrá is kellett volna átalakulnia? Mert ha így, ám akkor fordítsuk legutolsó fillérünket minden tétova nélkül nyelvmesterekre, sőt legyünk rögtön magunk is azokká, hadd tudjon csevegni magyarul az egész világ, s meg lesz mentve s feldicsőítve fajtánk. Nyelvet, nemzeti sajátságot, ily felette könnyűszerrel azonban még csak biztosítani sem lehet, s annál kevésbé szilárdabb s tágabb alapokra állítani; a szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek, s ekképp a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló is, korántsem magyar még.« Óva int Széchenyi attól a naiv nemzetiségi pszichotechnikától, amely azt hiszi, hogy a nyelvnek többé-kevésbé erőszakos elsajátíttatásával már a magyarság számát komolyan szaporítjuk. «Ugyan azt hisszük: nemzetiséget csak úgy rákenhetni bárkire is, ki éppen kezeink közé jut, mint pl. meszet falra, vagy mázat fazékra? És azt hisszük: parancs már elégséges, hogy valaki nemzeti sajátságából kivetkezzék? Ugyan mi magyarok tűrnők-e ezentúl, ha bármily hatalom akarna is minket úgy minden legkisebb cikornya nélkül saját mintájára kaptázni?« A szabadságharcot követő abszolutizmus alatt Széchenyi még láthatta, miképp pergett le Bécsnek minden germanizáló nyelvi zománca a magyar nemzeti lélek magváról. S mi, trianoni maradék-magyarság, láthattuk, micsoda külsőszerű héjnak bizonyult a magyar nyelv tudása a nem-magyar lelkek felületén. S most, hogy megnagyobbodtunk, van-e időszerűbb kultúrpolitikai problémánk, mint a mindig élőnek maradó Széchenyink fentebb idézett kérdése?

Széchenyi nemzetfejlesztő rendszere a magyarság ideális szellemi és reális-anyagi javait nagy egységben látja, és egyensúlyban tartja. Nemzetnevelő erkölcsi célzata gazdaságpolitikájának alapja is: magasabbrendű erkölcsiség és műveltség nem fejlődhetik ki gazdasági jólét nélkül. A szegénység és gazdasági elmaradottság nem engedi meg a nemzet szellemi-erkölcsi kibontakozását. Innen lázas reformmunkája a gazdasági élet minden terén. Jól ismeri a külföld közgazdasági irodalmát, de ennek elveit mindig eredeti magyar ízzel alkalmazza, s a tapasztalás próbakövére teszi. Mihelyt belátja valamely gazdasági intézmény szükségét, azonnal megvalósítja, izgat érdekében, és cselekszik. Látköre befogja az egész magyar gazdasági életet, és ezt szerves egységben nézi a mezőgazdaságtól a vámpolitikáig. Elsősorban a szeretett magyar föld sorsa érdekli, a mezőgazdaság színvonalát akarja emelni, mert ősi, apáról fiúra szállott kezdetleges földművelési technikánkat egészen elavultnak tartja. A föld, hogy méltó hozama legyen, befektetést igényel; a befektetés pedig hitelt követel. Ezért mindjárt első nagyobb művében, a Hitelben, éppen a birtokososztály számára «investitionális tőkét« sürget. A Tiszát azért akarja szabályozni, hogy nagy területek szabaduljanak fel az árvíz alól, másrészt öntözőművek létesüljenek. Ő, a Dunántúl fia, a Tisza-völgyön akar segíteni, mert ez «fajunk bölcsője«, «a tiszta magyar nép törzsökének telephelye«. S ma is nem legnagyobb szabású közmunkánk-e az Alföld csatornázása és öntözőművekkel való ellátása? Gazdaságpolitikájából mindig előtör a magyar faj szeretete. A Tisza-völgyet termékennyé akarja tenni, mert ez az ősmagyarság települő helye; s a magyar huszárnak és parasztnak lószeretete indítja a lótenyésztés érdekében kifejtett agitációjára. Szemében a magyar faj fennmaradásának és fejlődésének legszilárdabb alapja a föld. Az ipar is szívén fekszik, de a hirtelen és mesterségesen fejlesztett gyáriparra kellő tőke és gazdasági szabadság hiányában gazdasági életünket még nem tartja érettnek. Hévvel küzd a kereskedelem szabadságáért, elítéli a vámpolitikát, mely kivitelünket meggátolja. Erélyesen harcol szóval és tettel a közlekedésügy megjavításáért: megindítja a gőzhajózást a Dunán, a Tiszán és a Balatonon, a Vaskaput iparkodik megnyitni a forgalomnak, a pesti kikötőt szorgalmazza, megveti az óbudai hajógyár alapját; a vasútépítést már az 1832-1836-os országgyűlésen sürgeti, amikor még Deák és mások az országnak vasúti hálózattal való ellátását a fantázia szüleményének tartják; 1847-ben maga dolgozza ki a magyar vasúthálózat nagyszabású alaptervét, amely később meg is valósult. Nincs gazdasági életünknek ága, amelynek megalapozásában ne lenne nemcsak eszmei, hanem cselekvő része is: neki köszönjük az első gőzmalmot a Pesti Hengermalom Társaság alapításával; a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankot; a selyemhernyótenyésztés és selyemgyártás fellendülésének ügyét. A magyar gazdasági és kulturális élet középpontot követel, ezért Pest és Buda fejlesztését szinte a maga ügyének tekinti: megépíti a Lánchidat, sürgeti a várhegyi alagutat, nagy része van a Nemzeti Színház létrejöttében, külön munkát ír a városnak nemcsak közlekedésügyéről, hanem szépítéséről is (Pesti por és sár). Nincs magyar államférfi, akinek annyi alapvető és időtálló alkotása volna, mint Széchenyinek. A magyar társadalom szellemét úgy akarja átalakítani a maga példájával és munkájával, hogy ne várjon mindent a kormányzattól, hanem a maga szellemi és gazdasági szükségleteinek kielégítésére lehetőleg maga teremtse meg a megfelelő intézményeket. Az kapja meg lelkét legjobban Angliában, amikor az óriási hidakat, utakat, gyárakat szemléli, hogy mindezt nem a kormány, hanem a brit társadalom maga alkotta meg (Világ).

Széchenyi politikai rendszerének gerince «a magyar faj feldicsőítése«. S miben látja ennek egyik legnagyobb akadályát? A világból már régen kiavult ősi alkotmányban. amely kilencmillió embert néhány százezer kiváltságos nemes érdekében jobbágyi rabszolgasorsra kényszerítve, szögesen ellenkezik az igazságosság isteni és emberi törvényével. Társadalompolitikájának központja a jobbágykérdés. Elméjét folyton tépi a gondolat, hogy a nemzet teste nem társadalmi organizmus, hanem szétszórt tagok konglomerátuma. Ezt nemcsak a vallás, a sokféle nemzetiség, az esztelen párttusa szórja szét, hanem maga az önzésből szentnek tartott ősi alkotmány is, amely a nemes-magyart szigorúan elválasztja a jobbágy-magyartól. Széchenyi egyesíteni akarja a nemest, a polgárt és a jobbágyot: egyek legyenek lélekben és érdekben. Szomorúan állapítja meg, hogy a magyarság «még nem ment át a politikai viszontagság azon fanyar iskoláján, mely őt népből, vagy ha hízelkedve akarunk szólni: eldarabolt, s ekképp töredékeny, s ennélfogva gyenge nemzetből egytestű, egy lelkű erős nemzetté emelheti vala«.

Már 1820-ban, mint debreceni huszártiszt, az úriszék nemeseit meghallgatva, ezt jegyzi naplójába : «Ezek az emberek csak magukra gondolnak, a parasztra nem: a paraszt előttük semmi«. Széchenyi népbarát politikája mindig faját nézi, de a magyar fajon nem a nemesi rendet érti, hanem az egész nemzetet a jobbágysággal együtt. Vallásos és erkölcsi meggyőződése a jobbágyban felebarátot, testvért érez, akinek emberi méltóságáért és szabadságáért síkra kell szállania. Az akkori társadalomban egyedülálló, s nagy megrökönyödést keltő jelenség: Széchenyi, a nagybirtokos osztály tagja, az arisztokrata, az ősi rendi alkotmány ellenében a jobbágyság érdekében reformokra izgat.

Mi ennek az akkor érthetetlen és példátlan jelenségnek mélyebb lelki indítéka ? Széchenyi magyar fajszeretete. Az ősmagyar faj géniusza szállja meg, ha az egyszerű jobbágyot szemléli: a nép tiszta értelmességében, eredeti észjárásában, nyelvi fordulataiban, becsületérzésében és romlatlan fizikumában látja a magyarságnak ősi, hamisítatlan természetét. A világlátott, a bécsi kongresszuson s a fejedelmi udvarokban fiatal korában sokat forgolódott Széchenyi mennyivel többre becsüli a túlfinomult, mesterkélt és külföldieskedő szellemű főúrénál, másrészt a betyárkodó köznemesénél a magyar parasztnak természetes fellépését és modorát : «A szántóvető tartása jobb ízlésű, mert a természet szabályaihoz közelebb áll. Ő férfiasan lépdel, egyszerűen szól, komoly magaviselete hiábavaló handabandát nem ismer; Isten hoztá-ja nem csókkal, hanem kézfogással jár« (Hunnia). Széchenyi a Világban az ország különféle nemzetiségű parasztságának máig érvényes kis összehasonlító karakterológiáját állítja össze, hogy a magyar jellemet s az ebből folyó társadalmi érvényesülés lehetőségét és mértékét megállapíthassa. A svábnak értelmes munkássága, a tótnak irthatatlan termékenysége, az oláhnak szokásaihoz való makacs ragaszkodása, a rácnak kereskedelmi ügyessége mind szűkebb határok közé szorítják a törzsökös magyart. Pedig a független férfias viselkedés szempontjából a magyar az országnak legszebb lakosa. Nagy baj, hogy a magyarságnak ez az utolsó gyámola «csekély számban nemz, mint az oroszlán, míg a tót, német s oláh úgy szaporodik, mint gomba az erdőn«. Ez a demográfiai megfigyelés az egyke mai korszakában még lejebb forduló görbét mutat. Minden romantikus paraszt-rajongása mellett Széchenyi nem húny szemet a magyar embernek megfogyatkozott munkaakarata és a művelődés iránt való csekély fogékonysága előtt: «A magyar független önérzésében kerüli a munkát, s büszke vadsággal félreteszi a lelki előmenetel s csinosodás legszükségesb eszközit napkeleti komolyságában«.

De miért lakozik a jobbágyban viszonylag csekély munkakedv? Mert nem magának dolgozik, mert nem szabad. Magyarország, bármennyit kérkedünk is alkotmányos szabadságával, mégsem szabad ország: csak a nemesember szabad benne, a paraszt pedig rabszolga. Sokat harcolt az ország a maga függetlenségéért, de a kiontott vér «nem volt elég tiszta, mert egy elsatnyult osztály kiváltságaiért folyt, s nem az ország közszabadságáért. Azért bosszúért kiált, de nem hozhat áldást reánk« (Kelet Népe). Széchenyi tehát a magyar szabadságharcok erkölcsi értékét is lefokozza, mert az uralkodó nemesség szabadságáért, s nem a jobbágyságot is átfogó egész nemzetért folytak. A jobbágyságot a szabadságtól, Isten legszebb adományától, a magyar rendi alkotmány megfosztja. Pedig ki tartja fenn a hadsereget? Ki fizeti az adót? Csakis a jobbágy. «A nemesség csak otthon fecseg, uzsoráskodik a gabonájával, mikor a hadseregnek eladja, jobbágyai legjavát elhurcoltatja katonának. De ha annyi század óta az országnak szinte minden terhét a jobbágy viselte, akkor kétségtelenül elég érett már a polgári szabadságra és jogokra«. »S mi a XIX. században, az emberi méltóság korszakában, pirulás nélkül nyíltan beszélünk Európa hallatára de misera plebe contribuente. A külföld türelmét csak annak köszönhetjük, hogy létünk ismeretlen előtte, vagy abban a hiedelemben él, hogy csak egy kis elnyomott szektáról van szó, s nem kilenc millió emberről, kiknek nagy része a magyarság utolsó záloga, reménye, fenntartója!« (Stádium.) Széchenyi fajszeretete vulkanikus lelkének izzó láváját önti a nemesi előjogokra. Ezeket szimbolikusan akkor töri meg, amikor a Lánchídon a nemesnek is fizetnie kell. «Hunnia minden lakosinak polgári létet adni!« - ennek a követelménynek teljesítését már 1833-ban a Stádiumban, melyet a cenzúra itthon nem engedélyez, s melynek lipcsei német kiadását a hatóság elkobozza, az ész dialektikájának s a szív felháborodásának elemi erejével nemcsak nem időelőttinek, hanem már időutáninak minősíti. A kilenc milliónyi jobbágyságnak a szabad életből való további kirekesztése elkerülhetetlenül a nemzet halálát jelenti. És a politikai elveit nem külsőszerű taktikai használatra hangsúlyozó, de bensejében a legmélyebben átélő Széchenyi mindehhez hozzáteszi: «Ez lélekisméreti vallomásom!« A jobbágy szabadságáért folytatott kíméletlen izgatásával, miközben élesen támadja a vármegyét, a törvénykezés módját, s az uralkodó társadalmi osztály kapzsiságát, már a Hitel szavával megrendíti a nemességnek fölényes, s eladdig kritikát nem ismerő önbizalmát. Széchenyi fellépése tette a jobbágykérdést igazán a magyar politikai életnek égető, s most már nyíltan tárgyalható problémájává.

Széchenyinek faja szeretetéből fakadó társadalompolitikája nemcsak a jobbágyságot, hanem az elszegényedett kisnemességet is fel akarja emelni. Fájdalommal látja, hogy a megélni nem tudó kisnemesség száma egyre nő: maholnap tíz nemesember jut egy hold sovány földre, mert a nemesi birtok mindjobban elszabdalódik,. s a kisnemesség már-már a városi polgárságnál és a pórságnál is mélyebbre süllyed. Követi utasításként törvényjavaslatot szerkeszt, hogy ezentúl az ötven holdnál kisebb nemesi birtok tovább nem osztható. Pest vármegye a javaslatot nem fogadja el. A nemesség pusztulásának okát keresve, olyan tényt állapít meg, amely mindmáig társadalmunk egészségtelen szerkezetének egyik fő kútfeje: a magyar úrhatnámságot. Mi az elszaporodó, s nyomorúságban tengődő kisnemes hibája? «Művészetet, kereskedést űzni éretlen, büszkesége nem engedi, s méltósága ellen tartja becsületesen, ügyességgel s tudománnyal fáradozni vagyon után; hanem inkább dologtalan henyél otthon, s nemesemberhez illőbb foglalatosságnak tartja nyúlfiakat anyjok hasában lődözni, vagy semmit sem tenni«. (Világ.) A magyar lenézi a gazdasági-kereskedelmi foglalkozást : «nincs oly idő- és pénzfecsérlő nemzet a világ hátán, mint vagyunk mi magyarok« ; nálunk a gyakorlati ész fagyponton áll; nem tudunk szorgalom, takarékosság, számítás, gazdasági érzék, kereskedés útján gyarapodni, «mint cselekszenek a hazánkban létező németek, görögök, izraeliták stb., kik városainkat építék, magukat ugyancsak felpénzelék, s az ország egész kereskedését tartják, pedig mily sikerrel, kezeikben, és szintazon éghajlat alatt és körülmények között élnek, mint mi, csakhogy korántsem annyi törvényes és törvénytelen kedvezések között, mint mi nemesemberek - és mindemellett mégis boldogulnak; hogy ehelyett pipázva és most szivarozva, vagy a corpus jurisban vagy a holdban, vagy újabb időkben statuslexikonok és efféle országi szakácskönyvekben keressük gyarapodásunk és egyáltalában nemzeti üdvünk recipéjét«.

Széchenyi ezt a társadalompolitikai kérdést is szervesen beleilleszti nemzetnevelő rendszerébe. Többször követeli a műegyetemet (épülettervet is készíttet számára a szerviták kertjében, a mai főposta helyén), hogy a magyar ifjúság a mérnöki-gazdasági pályára is léphessen, s «valami másra is kiképeztethesse magát, mint jogászságra«. Már egy századdal ezelőtt ostorozza a magyar ifjúság pályaválasztásának eredendő hibáját: az egyoldalú jogászkodást, a mesterséges hivatalnoki proletártenyésztést. Hogy a magyar ifjúságot mielőbb gyakorlati pályára terelje, nem akarja megvárni a műegyetem felállítását, hanem 1844-ben öt «reáltanodának« azonnal való megnyitását követeli, mert aránylag nem kerül sokba, haszna pedig kiszámíthatatlan: a gyakorlati irányba kiképzett magyar majd utakat rak, csatornákat ás, mocsarakat szárít, s ezzel alkot hazát, mert sarkigazság: «értelem erő, s erő uraság; értelemhiány ellenben gyengeség, gyengeség pedig szolgaság«. Hiába követeli azonban a reáliskolák felállítását, mint «oly annyira fontos életkérdés« megoldását: tervét majd csak 1850-ben az abszolutizmus valósítja meg, de a germanizálás célzatával. A műegyetem eszméjét az 1844. évi királyi rendelet csak ipartanodává zsugorítja össze, mely alig különbözik aziparostanonc-iskolától. A magyar középosztály pedig a gazdasági pályákat máig beteges hiúsággal lenézve, a hivatalnoki, tehát függő helyzetű pályákra tódult, inkább élte fogytáig a legjelentéktelenebb ügykörben íróasztal mellett görnyedt, semmint boltba vagy más gazdasági vállalkozásba ment volna. Széchenyinek serkentő szava ma sem kevésbé időszerű, mint egy századdal ezelőtt.

Széchenyi ezzel a hosszú rendszeres nemzetnevelő munkával, amelynek különböző irányú alapvonalai itt elénk tárultak, iparkodik a nemzet szellemi-erkölcsi és anyagi javait kiépíteni, megújhodását végbevinni. Lényeglátó elméje korán tisztában van azzal, hogy «minden nemzetnek bizonyos krízisen kell átesnie«, mely annál súlyosabb, minél régebbi idő óta nem követte a fejlődés természetes örök törvényét. Ennek értelmében nekünk magyaroknak is át kell esnünk a válságon. A kérdés csak az, hogy vajon lökésszerű forradalom útján-e, amely a tatárjárásnál is gyászosabb sivataggá pusztítaná az országot, vagy pedig békés, fokozatos úton, amely alkotmányunkat megszabadítaná elavult és káros intézményeitől, törvényeinket megjavítaná, s közéletünket átalakítaná. «Én - kiált fel Széchenyi -  egy szelíd, s convulsiónélküli reformatiót kívánok!» (Stádium, 1833.) Később, Kossuth fellépése után, folyton retteg a forradalomtól, mely nemzetét romlásba dönti. Elve: «Véres revolutio helyett ingadozás nélküli reformatio«.

Túlzottan és helytelenül hegyeznők ki az ellentétet Széchenyi és Kossuth között, ha azt hinnők, hogy a magyar reformkorszaknak ezt a két démiurgoszát a politikai és gazdasági elvek különbsége állította volna szembe: mintha Széchenyi konzervatív és Kossuth liberális lett volna. Az elvi követelményekben Széchenyi is a liberalizmus álláspontján van: el kell törölni a rendiséget, meg kell valósítani a jogegyenlőség elvét, meg kell szüntetni a céheket és monopóliumokat, az ipar és kereskedelem szabad legyen, mindenki szerezhessen teljes tulajdonként ingót és ingatlant, mindenki szabadon fejthesse ki a benne szunnyadó erőket. Széchenyi is az egyéni és a közszabadságot a legfőbb jónak tartja: «élni sem akarok, ha nem tudok szabad lenni« - jelenti ki a szabadságélmény mélységével. Széchenyi és Kossuth viszályának magva a taktika különbség : «a tónus és a tempó«. Széchenyi fokozatos haladást akar elsősorban az erkölcsi-művelődési és gazdasági szabadság terén. Kossuth ellenben gyors fejlesztést kíván főképp a politikai szabadság területén. Kossuth a látszólag gyorsabban ható eszközök ragyogó mutogatásával a lobbanékony, s a közjogi eszmék iránt különösen fogékony nemzet lelkében nagyobb rokonszenvet és ráhangzást kelt. Amit Széchenyi megkezdett. Kossuth hirtelen ütemben akarja hatalmas szuggesztív erejével és optimizmusával végrehajtani: csak törvényeket kell hozni, s már útját szegjük minden bajnak. Széchenyi reformeszméinek voltaképp Kossuth nyeri meg a nemzetet, de inkább csak általánosságban, semmint apróra kidolgozott konkrét részletekben. A közvélemény Kossuth igézete alá kerül. Széchenyi látja, hogy ez előbb-utóbb forradalomra vezet. Ezért a negyvenes években politikáját a nemzet szemében a konzervatizmus zománca kezdi bevonni. Éles esze tudva tudja, hogy de facto «bizony-bizony csak austriai provincia vagyunk« - s ezt a tényt óvatosan, s mély felelősségérzéssel respektálja. Kossuth a közjogi helyzetet csak ex principio nézi : «független, saját állású, alkotmányos ország vagyunk« - s ennek minden következményét levonja, s az országot a szabadságharc útjára vezeti. A megjósolt «véres revolutio« bekövetkezik: az önmagát vádakkal marcangoló jós elméje elborul. «Skrupulusaim megölnek« - írja 1844-ben naplójába. Valóban megölték őt. Elveiben s alkotásaiban azonban, míg a magyar magyar marad, mint a Legnagyobb Magyar örökké él.

Vátesz volt, akinek jóslatai beteljesedtek. Ezeket a naplójába titkon írt sorait azonban a letűnt század élénken megcáfolta: «Szűk kis haza jutott nekem, s alig van néhány fia, aki kívülről vetett volna egy pillantást abba. Ők még nem is tudják, mennyire hátra vannak, mily gyengék, mily műveletlenek... A jövő nemzedék azonban hadd menjen egy lépéssel közelebb a világossághoz. Ebben akarok én eszköz lenni. Tudom, hogy gyűlölni fognak, amíg élek, a hálátlanok tán szétszórják hamvaimat, s nevemet feledésnek adják át, de engem éltem utolsó pillanatában is boldogítani fog az, ha elmondhatom, hogy bár egy ember is él hazámban, aki boldogabb lett általam, semmint nélkülem lehetett volna«. Nem egy ember, hanem az egész nemzet boldogabb lett általa, s örökké hálás azért, hogy a Gondviselés «százötven évvel ezelőtt« az ő lánglelkével és teremtőerejével megajándékozta.

*

In Budapesti Szemle, 261. kötet, 767. szám (1941), 257-279.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés