Update : Pongrácz Kálmán: A népi és európai gondolat küzdelme a magyarságban (1936) |
Pongrácz Kálmán: A népi és európai gondolat küzdelme a magyarságban (1936)
2021.01.13. 12:50
A nemzetek élete, fejlődése és fennmaradása térbeli elhelyezkedésüktől, lelki és szellemi hajlamaiktól és végül az idő, vagy más szóval a történelem előre teljes mértékben soha ki nem számítható esélyeitől függ. A térbeli, lelki és időbeli élmény, ha huzamosabb időn keresztül - zárt népi és földrajzi kereteken belül - érvényesül, megfelelő jellemet fejleszt ki az illető népben. S a nép földrajzi elhelyezkedése, kulturális beállítottsága és időbeli jelentősége döntő befolyást gyakorol politikai életének kialakulására is. Nagy Frigyes ama tétele, hogy „mindenki a maga módján üdvözül” - elsősorban a politikában érvényes. Ha a nemzetek és államok élete - szomszédaikhoz való viszonyukban - nem lenne annyira kuszált és összetett, mint manapság az apró nemzeti államokra szabdalt Európában, úgy a fejlődésüket biztosító politika irányát biztos kézzel mindig ki lehetne jelölni. Mivel azonban a népek élete egy időben több oldalról is veszélyeztetve szokott lenni, s a politika művészete eszerint nem más, mint sorrend-készítés e veszélyeket elhárítani hivatott módszerek között -, érthető, hogy az egyes nemzeteken belül is megoszlik a vélemény a politika vagy az elsajátításra érdemesített kultúra követése tekintetében.
E tételek érvényessége és igazsága a magyar történelemben is beigazolódott. Népünk sorskérdésévé vált a „helyes választás” problémája. Különböző földrészek, fajok, kultúrák és vallások között hányódván, Nyugat-Kelet kérdése ránk nézve igen sok esetben az élet-halál kérdését jelentette. Hiszen úgy a keleti, mint a nyugati problémakör gyűjtőmedencéje volt és lesz sok olyan egymásból folyó vagy egymás után következő jelentős politikai vagy kulturális kérdésnek, amelyek alján tulajdonképpen a magyarság lényegének és önmegismerésének tudatos, vagy kevésbé tudatos vágya húzódik meg.
Kelet és Nyugat között elfoglalt ingahelyzetünk azonban, mely történelmileg annyi súlyos nemzeti csapásnak és szerencsétlen kimenetelű összeütközésnek volt okozója - kulturális téren mégsem bizonyult hátrányosnak. A pozitív és negatív sarkok közötti állandó feszültség, amely több ízben tört ki belpolitikai villongásokban, a művelődés terén nemzeti szellemünk gazdagodásához és színeződéséhez vezetett. Legalább „két síkban” éltünk mindig, és a magyar politika legnagyobb problémája minden időkben az volt, hogy ezt az egymással versengésre teremtett két létformát valahogy egyensúlyi helyzetbe hozza, vagy ha ez már lehetetlennek bizonyult - gazdaságosan váltogassa. Mikor ezer évvel ezelőtt mi is beléptünk az európai népek együttesébe, vérben, vallásban, szokásokban, kultúrában idegenek voltunk, és azok is akartunk maradni. Az élet azonban hatalmasabbnak bizonyult a vágynál, és a XI. században már reálpolitikai okok kényszerítettek minket arra, hogy új helyzetünk összes következményeit haladéktalanul levonjuk. A germán, szláv, latin világ ütközőpontján, az ázsiai pogányság és a keleti, valamint a nyugati kereszténység válaszútján döntenünk kellett magunkról és jövönkről. Az első magyar uralkodócsalád vallási téren egyezséget kötött, hogy ezáltal biztosíthassa nemzete fejlődésének szabadságát. Ezzel formailag kulturális elhelyezkedésünk is elintéződött. De csak formailag, mert a teljes lelki beolvadást akadályozta a velünk ellenséges nyugati politikai légkör és az a körülmény, hogy amikor Magyarország kereszténnyé lett, vagyis európaisult, ez a keresztény Európa már maga is százados átalakulásra tekintett vissza, amelyet a nyugati latin-germán népek mind végig csináltak, amelyből azonban a későn érkezett magyarság szükségképpen kiesett. Nem élve át az európai szellemnek ezt a tavaszát, és a befogadásnak más lelki előfeltételeivel közeledve feléje, úgyszólván csak kész eredményeket, leszűrt tartalmakat vett át, de nem vehette át az életformákat. Innen a paradox helyzet, hogy bár ezek az átvett tartalmak lassanként az ősi életformákat is átszivárogtatták, és őket lényegükben áthasonították, mégis újból, úgyszólván századról-századra kellett a nyugati szellemre önmagában ráeszmélnie, és azt meghódítania. Ha tehát Nyugat és Kelet szelleme válhatatlan is a magyarban, és örökké egymáson keresztül szól, mégis azt mondhatni, hogy ugyanakkor számára mindkettő csak eshetőség és alkalom, és szüntelenül keresnie kell közöttük az egyensúlyt, lépésről-lépésre meg kell alkudnia velük, hogy belőlük valóságot formáljon.” [1]
Ha tüzetesebben vizsgáljuk a magyarság életében a keleti és nyugati szemlélet viadalát, úgy államiságunknak már első századaiban rátalálunk a mai értelemben vett népi és európai gondolat küzdelmére. A népi hagyományokra támaszkodó keleti szemlélet pogány nemzeti és faji tradícióinak megfelelően a „splendid isolation” politikáját akarja követni, kalandokra jár, és igájába akarja hajtani a magyarság körül lakó népeket, nem annyira politikai hatalmának reális megalapozása, mint inkább erejének nyers fitogtatása céljából, A nyugati szemlélet - keresztény gondolatoktól átszőve - már számol az európai népek társaságával, a népek és fajok egyenjogúságával, és sokkal inkább szervezésre, mint kíméletlen hódításra gondol, vagyis mai értelemben vett föderációt alakít a magyarság békés vezérszerepének elismertetése mellett. Az első századokban még kétséges, melyik elmélet jut végső győzelemre, de a XIII. század már kétségtelenné teszi, hogy európaiakká váltunk, amit bizonyít az a tény is, hogy míg a honfoglaló magyarságnál Kelet és Nyugat még egyet jelent Ázsiával és Európával, a XIII. században Kelet már a kelet-európai, Nyugat pedig a nyugat-európai népek szövetségének problémáját jelenti.
A törökök kiűzése után újra átalakul a kérdés, és most már Nyugat a német-római császársággal való együtthaladást jelenti a függetlenségi tartalmat nyert keletiséggel szemben. A nyugati tájékozódást reálpolitikai meggondolások teszik indokoltá, míg a keleti mellett érzelmi szempontok szólnak, amelyekben itt-ott még mindig fellelhető a Nyugattól való elszakadás tudatos vagy kevésbé tudatos vágya. A tatár és török dúlásokban elfogyott maradék magyarság régi nagyságát és hatalmát feledni képtelen, és megkevesbedett népállományával egyedül és függetlenül akarja a Duna-völgyben betölteni régi szerepét. Ez természetesen erejét meghaladó feladat, s a török háborúkat követő szabadságküzdelmeinknek tulajdonképpen ez a fő oka és eredője. A vágy vívja itt csatáját a gyakorlati politika adottságaival és lehetőségeivel, s hogy ezt a nemzet maga is belátja, azt mutatja megoszlásának ténye is.
A kuruc-labanc ellentét más és sokkal több, mint merőben a Habsburg-ház és a magyar nemzet küzdelme. Az ellenséges német nyomásnak az egyesült nemzet talán sikerrel tudott volna ellenállni, azonban a nemzet tekintélyes része nem látta célszerűnek az ellenállást. A nemzet egyik része került itt szembe a nemzet másik részével, s e háborúk pusztító hatásának ez az igazi magyarázata. A függetlenségi „keleti” szemlélet vívja itt csatáját a nyugatival szemben, a merev magyar közjogi álláspont a reálpolitikai felfogással. Mindkét oldalon tehát sok jóhiszemű és igaz magyar küzd, s ez az egyik oka annak, hogy a nemzet nagy tömege tanácstalanságában erkölcsileg meghasonlottá, politikailag pedig közönyössé válik. A magyar küldetést felfedni és meghatározni hivatott politikai szemlélet ellentmondóvá és bonyolulttá válik, az adott történelmi helyzet sohasem nyújt lehetőséget arra, hogy kulturális, politikai, gazdasági vagy nemzeti életünket egyazon időben teljes mértékben kiélhessük. Nyugat-keleti ingahelyzetünk s a szeszélyes közép-európai történelem hol az egyik, hol a másik felfogásnak látszik kedvezni, s így egyöntetü állásfoglalásra sohasem tud eljutni a nemzet. Helyzetünk mindig többrétű és összetettebb mint politikai érzékünk.
A Kossuth-Széchenyi ellentétnek éppen úgy ez a magyarázata, mint a kiegyezés utáni Deák-Tisza és függetlenségi politikának. A legnagyobb hazafiak és magyarok lesznek így évszázadokon át az ellenpárt szemében hazaárulókká, mert nálunk a kormánypárti és ellenzéki elkülönülés - sajátos történeti helyzetünknél fogva - mindig sokkal lényegbevágóbb különbséget jelent, mint külföldön. A nemzet életének legalapvetőbb szempontjai kerülnek egymással szembe párt vagy gazdaságpolitikai elgondolások helyett. Részletkérdések helyett, kül- és belpolitikai rendszerproblémák várnak tisztázásra. Nincs kevesebbről szó, mint arról, hogy az évszázadok óta összekovácsolt Monarchiában alárendelt, egyenjogú vagy felérendelt szerepet töltsünk-e be, vagy felszámolva a közjogi kapcsolatot, az itt élő kis népekhez közeledve megvessük-e alapját a dunai népek valamilyen formájú szervezett közösségének. A két megoldás mögött a pángermán és pánszláv veszély árnyéka rajzolódott fel, s egyéni rokonszenvből,tájékozottságtólvagy fantáziától üggött, hogy ki melyiket tartja életképesebbnek és a magyar nép jövőjét illetőleg döntőbb jelentőségünek. [2]
Bizonyos törvényszerűség érvényesült azonban ebben a politikai megoszlásban, amelynek kulturális, földrajzi, stratégiai, világnézeti, felekezeti és nemzetiségi okai annyira szembetűnők, hogy ezek számbavétele nélkül szinte érthetetlen lenne egész újkori és legújabbkori történetünk. A Bécstől távoleső Tiszántúl és Erdély nemcsak katonailag, de kulturális és felekezeti téren is hivatva volt arra, hogy szabadságküzdelmeink irányítását kezébe vegye, s a nemzeti öncélúság gondolatát alkotmányban, hitben, kultúrában is hangoztassa és kiépítse. A magyar reformációban és az akkori politikai mozgalmakban már nem egy eleme húzódik meg a mai értelemben vett népi gondolatnak, hiszen a nemzeti nyelvekre lefordított Biblia és ennek szabadabb magyarázata révén már a XV. és XVI. századokban olyan mozgalmak veszik kezdetüket, amelyek igen nagy hasonlatosságot mutatnak a Harmadik Birodalom által jelenleg hangoztatott ,,nemzeti kereszténység” programjával. Az anglikán egyház kialakulása vagy a cseh huszitizmus - beszédes bizonyítékai e fejlődésnek. A lutheri német hitújítás nemzeti tendenciáját is nehéz lenne letagadni, s mivel a reformáció Magyarországra is német - főleg szepességi - közvetítéssel érkezett, érthető volt, hogy itt is nemzeti tartalommal itatódott át, és azon a keleti magyar területen nyert a legnagyobb elterjedést, mely távoli fekvésénél fogva kívül esett Bécs közvetlen katonai és kulturális hatáskörén. De ez a magyarázata annak is, hogy később, főleg a XVIII. és XIX. században, amikor a ,,szabadság” gondolatának ideálja, amelyet hitelvi téren a reformáció tett először programmá, betört a bölcseleti, politikai és gazdasági életbe is, megint a Tiszántúl és Erdély visszhangozza legjobban a század forradalmi jelszavait. Az „egyéniség” szabad kifejtésének vágya kollektivizálódik tulajdonképen a múlt században virágzásra jutott nemzeti gondolatban, a népi élmény pedig megjelenik, mint jelszó az irodalomban (Beranger, Petőfi, Arany), a politikában (demokrácia) és a bölcseletben (Rousseau). Még nincs határozott programja, még kevés benne a mai értelemben vett önmegismerési vágy (fajkutatás, hungarológia), sőt a „testvériség” jelszavának hangoztatásával egyenesen nemzetközinek és nemzetek fölöttinek akar látszani, de a szabadságeszme politikai formája: a demokrácia az állami szuverenitás dogmájának oly készséges elfogadásával már megteszi az első lépést affelé az európai szétesést eredményező nemzeti gondolat felé, amely a fajelméletek révén éppen napjainkban érte el tetőfokát.
Magyarország történetében ez a mozgalom kettős hatással jelentkezett: az európai népek „ébredésének” időszakában a nemzetet öntudatra ébresztette, nemzeti függetlenségének megoltalmazására sarkallta, s ezzel segített a mindent erjedésbe hozó XIX. század viszontagságain átvezetni a nemzetet, kulturális és népi sértetlenségének teljes megóvása mellett. A század jellegzetes szemléleti nézőpontja azonban még a legélesebb szemű megfigyelők elől is eltakarta e mozgalom veszélyeit, amelyek abban jelentkeztek, hogy míg a nemzeti gondolat Nyugaton a nyelvazonosság szempontjának felvetésével minden esetben összekapcsoló, tehát hatalmi alapot teremtő erőként lépett fel, itt Keleten - különböző nyelvek és népek hazájában - éppen megfordítva: szétválasztó és bomlasztó erőnek bizonyult. A Trianon utáni Magyarország döbbent rá ennek veszélyére, főleg Szekfű Gyula „Három nemzedék”-ének hatása alatt. A kudarcba fult két forradalom után a nemzet ösztönösen megérezte, hogy az individuálista-liberális politikai elvek alkonya elérkezett, hogy a szabadság gondolat társadalomszemléletét és itt, Európa keletén, államatomizáló erejét átfogóbb és különleges történeti fejlődésünkhöz közelebb álló rendszerrel kell felcserélni, hogy külföldi elméleti példák lemásolása helyett egy, a viszonyainkhoz, adottságainkhoz, tehát lényegünkhöz és valódi nemzeti érdekeinkhez sokkal inkább simuló nemzetpolitikai elgondolásnak kell életet adni. E gondolat megvalósítására és intézményes kiépítésére, sajnos, nem került sor. Azonban mégis volt annyi haszna, hogy az új nemzedékben felébresztette a vágyat a szociális-keresztény politika után, kikényszerítette a nemzeti múlt kritikusabb szemléletű átértékelését, élesebben kirajzolta Nyugattól elütő duna-völgyi küldetésünket, és a népi politikának olyan érdekeinknek megfelelő fogalmazását adta, amely a magyar néperő korszerű fejlesztésének programja mellett számolt kishatalmi jellegünkkel, duna-völgyi küldetésünkkel és a magyar kultúrának politikai energiává való átalakításával.
E hármas program szintézise eredményezte azt, hogy a húszas évek fiataljainak politikai és társadalmi szemléletében egyre tisztább körvonalakban bontakozott ki a nemzeti (nem pedig hazafiaskodó!) jelleg, és ennek megfelelően fokozatosan csökkent a külföldi minták utánzásának vágya. Ezekben az áthidaló és szintetizáló elvekben felolvadni látszott a magyar politikai gondolkozás kettőssége is: Kelet és Nyugat ellentéte és a reál- valamint ideálpolitika szempontja. Trianon és a módosult közjogi helyzet közelebb hozta egymáshoz a Dunántúlt és Tiszántúlt. A magyar fiatalság legjobbjai ez időben szinte hiánytalanul sorakoztak fel emellett az egyedül lehetséges program mellett, és ez az egység minden valószinűség szerint meg is maradt volna, - ha a közbejött németországi események új irányt nem adnak a megindult nemzedéki mozgalomnak. A keresztény és nemzeti-népi politika annyira kívánatos egyensúlyát azonban az utolsó évek eseményei megbontották. A magyarországi új nemzedék, sajnos, ismét két táborra oszlik. Az elmélet hívei ma újra külföldi mintákra esküsznek, míg a magyar parlag igazi művelői most is hangoztatják a nehezebbik, de eredményesebb út feltalálásának szükségességét: a magyar talajból, magyar múltból és magyar lélekalkatból kinőtt valóban nemzeti és duna-völgyi politikai programm kialakításának nélkülözhetetlenségét. A múlt századi küzdelem ma újalakban kel életre. Akkor a liberalizmust minden feltétel nélkül befogdók voltak az „európaiak”, ma az Európától, ennek kultúrájától és kereszténységétől elszakadni szándékozók azok, akik nem akarják észrevenni, hogy ez éppen oly idegen és igazi nemzeti küldetésünktől és természetünkül távoleső cél, mint amilyen a liberalizmus vagy marxizmus volt. Ma Európát megtagadni az európai divatm és ha ez még afaji gondolat jegyében történik is, ez éppen olyan ,,idegen” minta számunkra, mint a múlt századi volt, mert nincs átszűrve nemzeti érdekeink és szempontjaink szűrőjén. Az értelem megint hadra kel tehát az érzelemmel, az elmélet a gyakorlattal, a nemzeti szempont a hazafiaskodó probléma-sülyesztéssel és a gondolkozási restségre valló doktrinerség a nagy műveltséget és invenciót kívánó történeti empirizmussal.
Az ellentét ma politikai téren még alig érezhető, hiszen az új nemzedék jelenleg még nincs a hatalom birtokában, és csatáit harminc-negyven éves fejjel is csak eszmei síkban tudja megvívni. De a keresztény nemzeti célkitűzések és elvek alatt is lélekalkatának, műveltségének és táji származásának megfelelően mást ért aszerint, hogy szemlélete és tájékozottsága lezárul-e a magyar határoknál vagy felismeri-e az egész kontinenst magába ölelő válság jelentőségét. Két gondolkozási és létforma van tehát kialakulóban úgy a kulturális, mint ebből folyóan a politikai életben: egyik a magyar népi, a másik a magyar-európai hagyományokat érvényésítő és intézményesíteni szándékozó irányzat, mely eddig csupán legkiválóbb képviselőiben tudott szintézisbe jutni. A magyar nemzeti lét népi és európai szemléletű tábora ugyanazt a problémakört két oldalról és két szempontból vizsgálja, de míg a népi felfogás érdeklődési körét sok esetben tudatosan korlátozza és politikummal vegyíti, addig az európai szemlélet mindezeken felül még súlyt helyez arra is, hogy megőrizze és fejlessze a magyarság szellemi és politikai életében azokat a hagyományokat is, amelyek a szűkebb nemzeti erényeken kívül európai szempontból is nélkülözhetetlenné és naggyá tették a magyarságot.
A húszas évek irodalmi harcaiban már tisztán kiütközik e szellemi ellentét, de határozott körvonalakat csak a legutóbbi évek folyamán kapott. A népi mozgalom első irodalmi beindítóinak, Szabó Dezsőnek és Móricz Zsigmondnak szellemi hatása alatt fejlődik ki különösen a kisebbségi magyar ifjúságnál az a szemlélet, amely politikumot csinál ebből az egyelőre csak irodalmi programot jelentő mozgalomból. A transylvan irodalomban Nyirő József és Tamási Áron már öntudatos és irányzatos képviselői ennek a szemléletnek. De a magyarság önmegismerési vágya és népi értékeinek kifejtése nemcsak irodalmi és politikai program lesz, hanem az európai gondolattal való szintézisében tudományos célkitűzéssé is válik, amely a hungarológiai kutatás problémájában nyer megtestesítést.
Érdekes tünete ennek a mozgalomnak, hogy legkiválóbb képviselői szépirodalmi téren tűnnek fel, míg az európai hagyományokat művelő irányzat inkább az esszé műfaját választja ki mondanivalói számára. A népi és európai szempontokat egyformán képviselő Válasz legkomolyabb mondanivalóit tanulmányok formájában juttatja el olvasóközönségéhez, a magyar, humanista hagyományokat újító Apollo legszebb írásai esszék, a nemzedéki állásfoglalást képviselő Korunk Szava, Újkor, Magyar Út, Fiatal Magyarság hasábjaikról szinte teljesen száműzik a szépirodalmat. De ami az új nemzedék szellemi kiképzése terén talán a legdöntőbb jelentőségü; a Szekfű Gyula irányítása és vezetése alatt álló Magyar Szemle körül kialakul egy teljesen nemzeti (de nem csak népi) szemléletű fiatal tudós és közírói munkacsapat, melyet a reális nemzetszemlélet és az európai, valamint a magyar hagyományokhoz való osztatlan ragaszkodás jellemez legjobban. Erre a munkatáborra Széchenyi szelleme ütötte rá legjobban bélyegét, s így minden megnyilatkozásuk az európai, keresztény és magyar gondolat szintézisének jegyében történik. Ugyanakkor a függetlenségi-népi gondolatkör szellemi fellegvárában: Erdélyben Makkai Sándor új értelmű Széchenyi-kultusz megindítója lesz a legnagyobb magyarról szóló pompás tanulmányával és „Magunk reviziója” cimű könyvével. Széchenyi keresztény-nyugatmagyar-európai szemléletét ülteti át keletmagyar-protestáns környezetbe, mégis tősgyökeresen népi és transylvan szellemmel. A gyakorlatiasabb és mégis mélyebb magyarság kialakításában Szekfű Gyula és Makkai Sándor munkásságán át a keleti és nyugati magyar szemlélet közelebb került egymáshoz, s az új nemzedék soraiban szintézisének alapja meg van vetve. De ez a szellemi találkozás abból a szempontból is igen nagy jelentőségü, mert a keresztény-nemzeti politika befogadására magyar Keleten, illetve a keleti szellem és érzelemkörben is előkészítette a talajt, miáltal azt nemzetpolitikai síkba emelte. A racionalista szellemi áramlatokra mindig jobban visszhangzó magyar Kelet, ekként legfiatalabb nemzedékében magáévá teszi Széchenyi keresztény nemzetszemléletét, s ezzel kulturális és politikai tekintetben eljegyzi magát azzal a Nyugattal, melyet elméleti úton azonban mégsem akar többet utánozni. Ennek a rétegnek Nyugat csak útirány, nem pedig minta, melyet kritika nélkül le kell másolni. Legnagyobb élménye - s ebben is Széchenyi tanítványának bizonyul - a magyar parlag, melynek számára - a velünk ellenséges Európában - helyet akar juttatni a nap alatt”. [3]
Időn, eseményeken, felekezeteken, tájakon és történelmi szimpátiákon felül tehát itt a magyarság örök kettős arcának megnyilvánulásáról van szó, arról a lelki-szellemi-érzelmi kettéosztottságról, mely a lélekben rejtőzik, s mely a kelet-nyugati magyar ellentétben mai formájában csak a történelem véletlene folytán nyert területi elhatárolást, de más históriai körülmények között talán éppen fordítva alakulhatott volna ki. A lélek kettőssége ez, mely eseményekben, térben, időben keres érvényesülést, a magyar psziché Janus-arca, a „magyar lélek ősi finitizmusa, amellyel eleve elsorompózza magát” a feltételezetten idegen hatások és érdekek elől, s ugyanakkor meglepően erős nyiltsága, lelki készsége, amelyet következetlenül egyes külső hatások be- és elfogadása iránt tanúsít.
„Innen a magyarságnak gyakran említett kettős arca, a keleti és nyugati, amely látszólag ellentétes irányba néz, s ha mégis egymással szemtől-szembe tekint, gyanakvóan és megvetéssel teszi. Attila-álmok és Európa-akarat szegik egymás útját és törekszenek egymást kölcsönösen háttérbe szorítani. Valahogyan a kettő mindig egyszerre és egymásban van, talán már gyökereikben összefogóznak. Jellemzően kitűnik ez már abból, hogy olyan gyakran egymás szerepét vállalhatják. A változás motívumai majd az egyik, majd a másik oldalon vetődnek fel, és ebből a szempontból a nyugati szellem épp úgy lehet a tespedtség és ellenállás hordozója, mint ahogy viszont a sokat gáncsolt keleti magatartás a megújulásé.” [4]
A múlt század gyökértelenjei a „nyugat bámulói” voltak, akik minden kritika nélkül ültették át a magyar talajba a liberális gazdasági és politikai rendet, századunk epigonjai pedig a „keletiek” lesznek, ha a ma-gyar történelmi múlttal és érdekekkel annnyira ellenkező német mintájú népiség-élményt teszik magukévá. Mert a két irány veszedelme egyformán az, mikor kizárólagossá és utánzóvá válik, mikor lemond a sajátosan nemzeti jellegű és szellemű vonás kialakításáról, hiszen magunkat és nemzeti egyéniségünket Kelet és Nyugat túlzásaival szemben csak úgy tudjuk megmenteni és megőrizni, ha Nyugattal szemben magyar, Kelettel szemben pedig európai múltunkat állítjuk védőgátul. Egy olyan nemzet, mely politikai, alkotmányjogi s hadászati műveltségében már ezer év előtti letelepedésekor megállta helyét a nyugati nemzetekkel szemben, mely az Anjou-királyok és Mátyás alatt oly humanista-reneszánsz műveltséget teremtett, amely Itália mellett második volt Európában, nem tűzheti maga elé politikai célként keleti parasztállamok rendszerét, és nem másolhatja le a germánok mitológiájából életre kelt új pogány elméletet akkor, mikor a katolicizmusban európai nagykorúságát, a protestantizmusban pedig nemzeti függetlenségének világnézeti alapjait tudta kiépíteni. A népi és európai irányzat tehát két nélkülözhetetlen eleme a magyar politikának és művelődésnek, s csak akkor válnak veszedelmessé, mikor egymás létezése és jogosultsága felett eltekintenek, mikor reálpolitika helyett utópiává válnak, mikor mélyen átérzett és szellemileg részletesen kidolgozott program helyett jelszó-kultusszá alacsonyulnak a mindig jóhiszeműnek maradó magyar tömegek vámszedőinek kezében.
Mindkét elem szükséges, de mindkét elem túltengése könnyen nemzettragédiához vezethet. Bethlen Gábor és Széchenyi István legnagyobb érdeme az, hogy végre tudták hajtani szűkebb keleti és nyugati hazájukban e gondolatok gyümölcsöző szintézisét, hogy rá tudták eszméltetni a magyarságot arra az igazságra, hogy a magyarság és európaiság nem egymást kizáró, de egymást feltételező fogalmak, hogy a magyarság népi erejét is csak műveltséggel lehet felemelni és gazdagítani. A nemzet szempontjából nem lehet veszedelmes vagy káros egyik irány sem, ha népi politikánkat európai szemléletű és műveltségű vezetők irányítják, „európai politikánkat” pedig olyanok, akik tisztában vannak azzal, hogy művelt nemzetről csak akkor lehet beszélni, ha annak tudósai és felsőbb osztályai mellett milliós tömegei is fel tudtak emelkedni kultúrában, gazdagságban, önérzetben az ember magaslatáig. A népi és európai irány legnagyobb közös problémája tehát a szellemi és erkölcsi színvonal kérdése; háború előtti történelmünk tragédiája is arra vezethető vissza, hogy a függetlenségi népi hagyományokat fantaszta-dilettánsok, nyugati jövőnkútjait pedig doktriner-szobatudósok keresték.
Mily igaza van tehát Fülep Lajosnak, mikor ezt írja: „A mi kiegyezéses nemzetieskedésünk a terméketlen, mozdulni, látni, lenni nem akaró álnemzetit védi az egészség nevében a beteges, bomlott lelkű, forradalmi Nyugat ellen. [...] Az államhatalom, a hivatalos politika [...] „nemzeti” volt, s nem azt mondta: nem törődöm a nemzeti feladatokkal, hanem azt: amit én csinálok, az a nemzeti és minden más nemzetietlen vagy nemzetellenes. Átvette volt Nyugatról a liberalizmust s a liberalizmus nemzeti eszméit, az egyedül segíteni képes reformok dolgában azonban azt mondta, nem szabad a Nyugat után mennünk." [5] - S ezek ellentéte, a Nyugatot csak Nyugatért követők csoportja? Ugyanilyen túlzásba esnek! A magyar élet és magyar szellem valódi problémáitól hasonló távolságba kerülnek, az eszmék tisztázása helyett ezek káoszát készítik elő, haladó elvűségükből legkevesebb hasznot éppen a magyarság húz. Egyoldalú és kritika nélküli kultuszt tehát egyik irány jegyében sem lehet űzni, s éppen ezért kell veszélyesnek tartanunk háború utáni nemzedéki mozgalmainkban azokat a szempontokat és áramlatokat, amelyek készek az irányzatokat akár politikai, akár irodalmi síkban egymás ellentétének feltüntetni, s bennük tisztán építő, vagy tisztán romboló erőhatásokat felfedezni. Ez ellentétnek „elfajulása - írja Németh László [6] - mely ma a sznobok és parasztok harcában tárul elénk, az utolsó évek szégyene, s a nemzeti tudatfosztás legfrissebb és legbántóbb tünetei közé tartozik. [...] A kétféle magatartás közül bizonyára az első az ellenszenvesebb, s a második az ostobább. A sznob lebecsüli a helyet, amelyen él. Ez a lebecsülés jogos lehet, mint ítélet, de nem lehet az, mint magatartás. Országunk, mint hely, lehet elmaradt, szánalomra méltó, mint működésünk kijelölt helye, minden terek közül a legfontosabb. [...] De a paraszt, ahogy a mai magyar paraszt gondolatban megjelenik, titokzatos szorzó, amely tunyaságunkba beszorozva nagyszájúságunk álomképeit adja eredményül. A magyar parasztban szunnyadhat rendkívüli érték és tehetség, ezt az értéket (azonban) munkával kell kibányászni, s a tehetségnek éppúgy meg kell járni a tehetségek kapaszkodóját, mint a nemparasztnak, s végül nem a parasztság, hanem a képesség, készültség és munkabírás számít. Nagy hiba a paraszttehetséget a kapaszkodó feléről istenítése bűvszavával leszédíteni. Minél kisebb egy nép, annál több szemének, fülének kell lennie; minél vékonyabb szálból sodorták életét a párkák, annál tökéletesebb képének kell lennie a világról. A tájékozódás a nagy népeknél fényűzés, a kicsinyeknél életösztön. A parasztmitológia épp ezt az ösztönt zsibasztja el”.
Mindkét irányzat a művelődési és politikai egyoldalúságnak, a magyar parlagtól és a magyar múlttól való elszakadásnak délibábos megnyilvánulásait termelte ki, amelyek politikai téren is károsan éreztetik hatásukat. Akik ma is kritikátlanul lelkesednek minden téren Nyugatért, azok hajlandók a haladást következetesen és kitartóan a demokráciával és a liberális gazdasági renddel azonosítani és összetéveszteni, miáltal szemléletükben a népi és szociális szempont éppen úgy háttérbe szorul, mint a népi politika túlzóiban a magyarság élete és jövője szempontjából éppen annyira jelentős és fontos történelmi gondolat. Ha a népi politikáról el is kell ismernünk, hogy alapfeltétele minden egészséges és gyakorlati megmozdulásnak, azonban ez csak alap lehet, amelyen felül még számos hasonló jelentőségű reformot kell végrehajtani a magyarság európai és duna-völgyi küldetésének betöltése céljából. Nemcsak földművelő, de ipari proletáriátusunkat is fel kell emelni és beépíteni a nemzeti szervezet épületébe. Szekfű Gyula helyes meglátása szerint új vezető réteget kell nevelnünk a mai némileg feltolakodó, bomlasztó vagy igazi történelmi érdekeink iránt érzéketlen osztályok helyett, a duna-völgyi kis nemzetek problémáján keresztül a magunk és az ő számukra állást kell foglalnunk a pángermán és pánszláv veszéllyel szemben. Ezer és ezer ilyen vagy hasonló probléma vár ma Magyarországon tisztázásra, amelyek egymástól elválaszthatatlanok, és éppen ezért valódi reformot csak együttesen és egyidőben megoldva jelenthetnek a magyarság számára. De reformra vár ezen felül társadalmunk szellemi, vallásos, szociális és politikai szemlélete is. Általános megújulást kell végrehajtanunk az egyeseken keresztül, s olyan szellem[i] és erkölcsi életet kell nevelnünk, amely képes lesz a többségi és kisebbségi magyarságot a XX. század érdekeinek, szempontjainak és mód-szereinek megfelelően önmagához és Európához visszavezetni.
Ezt a programot a népi és európai gondolat szintézise nélkül nem tudjuk végrehajtani. Mindkét gondolat nélkülözhetetlen, mindkét gondolat a magyarság sors- és létkérdéseinek magvát alkotja. Az európai és népi élmény nélkül színtelen, szegény és csonka lenne a magyar lélek, ezek hiányában kiszáradna szellemi életünk, iránytű nélkül maradna politikai és történelmi képességünk, elvesztenénk helyzet- és idő érzékünket - amivel ezer éven át magyarok és európaiak tudtunk maradni. Az európai művelődés szelleme nélkül ma már nem tudunk Európában megmaradni.
*
[1] Prohászka Lajos: A vándor és bujdosó. Minerva, XIII. évf., 5-6. lap.
[2] Pongrácz Kálmán: Kelet és Nyugat az ifjúsági gondolatban. Magyar Szemle, 100. szám, 332-33. lap.
[3] Pongrácz Kálmán: i. m., 336.
[4] Prohászka Lajos: i. m. 4-5. lap.
[5] Fülep Lajos: Nemzeti öncélúság. Válasz, I. évf., 15. s következő lap.
[6] Németh László: Sznobok és parasztok. Tanu [Tanú], VIII. 191-192. lap.
*
In Hitel, 2. évfolyam, 2. szám (1936), 121-130.
|