Az első abban áll, hogy az újkori történelmet elindító és irányító eszmék szöges ellentétben voltak az isteni törvénnyel, s ennek következtében olyan rendszer alakult ki, amelyben a bűn vajmi gyakran a politikai cselekvés nélkülözhetetlen eszköze, és a siker föltétele lőn; a másik ok, hogy a hatalom, mivel lényegénél fogva a legkisebb gátlást szenvedi: nagyon könnyen öncélú értékké lesz azok szemében, akiknek erkölcsi műveltsége nincsen arányban kivételes társadalmi méltóságukkal. Mivel pedig a hatalomvágy mohósága mások érdekeit állandóan veszélyezteti, és mert köztudomás szerint a legjobb védekezés mindig a támadás, ahol a lelkiismeret szava nem játszik döntő szerepet, legfeljebb arra törekszenek, hogy kegyesen hangzó szólamokkal mentsék a becsületesség látszatát. A sajtó, beszédek és nyilatkozatok állandóan iskolapéldáit szolgáltatják ennek az egyértelmű kétszínűségnek. Ez az előkelő tolvajnyelv csak arra jó, hogy szépen palástolja a hidegen számító durva ösztönök játékát.

Amíg a politika századokon át megszokott keretekben mozgott, a társadalom nagy része elég szabadon élhette a maga életét, távol a közéletnek „állítólag" szennyes porondjától, de napjainkban ez a helyzet gyökeresen megváltozott. Még a 20. század első negyedében is a kapitalista kultúra nyomta rá bélyegét az átlagember erkölcsi világára, amelyben a vagyon tisztelete, a gazdagodás éhes vágya és kövér öröme uralkodott minden más törekvés fölött. Pár év óta azonban ezt a polgári értékrendet egyre növekvő sikerrel rombolja le egy újarcú forradalom, és a vagyon vallása helyébe a politikai lét misztikáját állítja. Míg a kapitalizmus szelleme a polgári szabadság elvi sérelme és feltűnő erőszak nélkül hódította meg a lelkeket, az új nacionalista kultúra a fiatalság türelmetlen hevességével indult rohamra, és a politikumot akarja az egyéni élet egyedüli formájává tenni. Nehéz ma még megállapítani, mennyiben a nemzeti önfenntartás érdekének parancsa ez a fordulat, és mennyi benne az önkényes túlzás, de olyan kérdéseket vetett fel, amelyekre mindenki egész egyéniségének latba vetésével válaszolni kénytelen, elsősorban azok, akik az élet legfőbb zsinórmértékének az isteni törvényt tekintik.

Ez a politikum jegyében álló új kultúra ugyanis az állami és nemzeti közösséget félre nem érthető módon az egyén fölé helyezi, amint például egyik szellemi úttörője, Carl Schmitt mondja: Az államalkotó és alkotmányszerző akarat egzisztenciális jelenség, ereje és tekintélye létéből fakad. Ez a lét megelőz minden jogi normát. Egy nép alkotmánya nem szorul jogi és erkölcsi igazolásra, mert a politikai létet nem kell, és nem lehet igazolni. Az állam intézkedései és döntései szabadok minden törvényes megkötöttségtől, és a szó szoros értelmében abszolút érvényűek. (Verfassungslehre és Politische Theologie.) A politikum lényege a barát és ellenség fogalompárban nyer tökéletes kifejezést, amit másra, mint például az erkölcsi jó és rossz fogalmára visszavezetni nem lehet. (Begriff des Politischen.) O. Spann társadalmi metafizikájának alapja Arisztotelész elve: Az egész előbb van, mint a részek. Minthogy pedig a közösség mint szellemi valóság a társadalmi egész, az egyénnek benne csak részléte van, vagyis nem az egyesekből áll elő a közösség, hanem inkább ez tagozódik szét (Gezweiung) egyedekre (Der wahre Staat). Mivel a politikai fejlődés részéről a keresztény lelkiismeretre kínzóan nehezedő nyomás egyre fokozódik, és mert a mostani átalakulás végső pusztulással fenyegeti még megmaradt szellemi és erkölcsi kultúránkat, a katolikus tudománynak legsürgetőbb feladata az államszervezés alapvető kérdéseit napjaink igényeinek megfelelően feldolgozni. Ezek között az első az államtudomány és erkölcs kölcsönös viszonya, ami a politikai cselekvés világnézeti értékelését és irányító elveit a keresztény számára meghatározza.

Mindenekelőtt le kell szögeznünk a tényt, hogy az államtudomány ma még gyermekcipőben jár. A részletproblémák irodalma ugyan tekintélyes, sőt az utóbbi években rohamosan gyarapszik, de a lényegi és döntő jelentőségű elvi kérdéseké siralmasan szegény. Ennek legvalószínűbb magyarázata bizonyára az a körülmény, hogy a liberális kor társadalma elvben az államot csak szükséges rossznak tekintette, és szerepét a nemzet életében félreismerte. Éppen ezért a politika tudományát, mint a továbbiakból látni fogjuk, még meg kell teremteni.

A politika szónak legalább is négy jelentése van. Először jelenti azt a tevékenységet, melynek célja az államszervezés, például királyság vagy köztársaság formájában, akár demokratikus, akár arisztokratikus alapon. Másodszor jelenti a kormányzat működését a nemzeti élet minden terén. Ilyen értelemben beszélünk kereskedelmi, gyarmati vagy iskolapolitikáról. Aztán politikának mondjuk azt a közéleti harcot, amelyet egyes pártok folytatnak a hatalom elnyerése érdekében. Arisztotelész óta ezzel a szóval jelöljük a tudományt is, amelynek tárgya az állami lét maga. A politikai tudás is kétféle lehet. Az egyik pusztán elméleti, a másik gyakorlati. Ez utóbbi azonban szabatosan beszélve nem tudomány, hanem inkább művészet, amely feltételezi az elméleti ismeretet, de annál lényegesen több, mert szükséges hozzá valami különös tehetség és érzék, ítélőképesség és emberismeret, okosság és a gyors meglátás meg az ügyesség és erély a cselekvésben. Ebben a tanulmányban a szó szoros értelmében vett államtudománnyal foglalkozunk, amelynek célja a közjó természetének és annak elérését szolgáló eszközöknek egyetemes megismerése.

Napjainkban nagyon lecsökkent a közvélemény szemében az elméleti tudás értéke. Főleg a politika terén az átlagembernek sejtelme sincs a tudományos megismerés fontosságáról, pedig ez a tévedés egyre jobban érezteti hatását a gyakorlati életben, mert igen sokszor a durva ösztönök, féktelen szenvedélyek és ostoba ötletek meg jelszavak uralkodnak éppen ott, ahol a legtöbb tudásra, felelősségérzetre és fegyelemre volna szükség. Jóllehet, egyre általánosabb lesz a meggyőződés, hogy sem az iparban, sem a mezőgazdaságban, sem más szakmában nem nélkülözhető a tudományos megismerés, valami végzetes elvakultságból csak a politikustól nem követelik a megfelelő képzettséget a maga mesterségében. Sőt általános az a babona, hogy az elméleti tudás egyenesen veszedelmes a politikában, mert zavarja a tiszta látást, és megbénítja a cselekvő erőket. Feleslegesnek tartjuk e vaskos tévedést bővebben cáfolni. Elég legyen csak arra rámutatni, hogy nincs magasabb rangú földi érték, mint a közjó. Nagy mester és igazi művész legyen az, aki ehhez az összetett, bonyolult és egy egész nemzet létét vagy pusztulását jelentő valósághoz hozzá mer nyúlni, azzal sikeresen tud gazdálkodni. Mennyi példát lehetne felsorakoztatni csak a legújabb korból e tétel igazolására! Bizonyára nagyon sokan azok közül, akik a múlt század történelmét elindították, a legjobb szándékkal írtak és cselekedtek, de a most lejátszódó események mutatják, milyen hamis elméletre építettek. A szabadságnak jóakaratú, de rosszul értelmezett eszméje idézte fel a proletárok világforradalmát, mert szükségképen szétbomlasztotta az államot és társadalmat. Akkor azonban a felvilágosodás vezető szellemei olyan zavart támasztottak az agyakban, hogy az állami lét elemi törvényeinek ismerete is kiveszett a köztudatból. Csak úgy értjük meg a legújabb eseményeket is. A politikailag teljesen műveletlen középosztály vakon követi azokat, akik nemzeti érzését felszították, és bírálat nélkül fogadja el a legvadabb tanokat is.

Bármennyire sokrétű és tág terjedelmű is a közjó, mégis világosan el lehet határolni minden mástól, mert szorosan egyértelmű valóságot foglal magában. Az egyesek javától, az általános jóléttől is minőségileg különbözik, ezért annak tudománya is egy tudomány, amely nem darabolható tetszés szerinti ágakra. Ez a megjegyzés azért fontos, mert e téren jelenleg még tökéletes a kavarodás. A társadalmat és államot ugyanis főleg egyes német tudósok annyira szétválasztották fogalmilag, hogy két önálló valóságnak is tekintették, aminek következtében a politika és társadalomtan teljesen elkülönültek egymástól. Természetesen az élet nem tűri meg az önkényes elméleti határokat, és előbb-utóbb követeli a maga jogait. Így például a szociális kérdés lényegesen érinti a közérdeket, tehát szorosan az államtudomány keretébe is tartozik, bár nem tekinthető olyan feladatnak sem, amellyel merőben csak az államhatalomnak kell foglalkoznia. Ha azonban az állam nem hajlandó vele foglalkozni, és legfeljebb közrendészeti ügynek tekinti, hűtlen lesz hivatásához, és a forradalom kezébe olyan fegyvert ad, amellyel szemben hatástalan lesz minden karhatalom.

A nemzet szempontjából a közjó tudományának elsőrangú fontossága minden vitán felül áll. Míg az állam életét ez a tudomány van hivatva irányítani, addig az egyes ember életútját az erkölcstan mutatja meg. Mivel pedig az ember lelki élete nem hasítható ketté, és mivel a legújabb politikai mozgalmak az állami lét öncélúságát minden más érték fölé helyezik, szükségképpen felmerül a kérdés, milyen viszonyban van az említett két tudomány egymással. Egyrészt ugyanis a totális államtan hívei az államot mindennemű függőségtől mentesítik, még az erkölcsi törvény irányában is, másrészt az ép lelkiismeret az erkölcsi törvényt tekinti minden, tehát a politikai cselekvés legfőbb szabályának is. Hogy e kérdésre szabatos feleletet adhassunk, előbb látnunk kell, mennyiben különbözik az államtudomány a keresztény erkölcstantól. Számosan vannak ugyanis, főleg rosszul értesült és túl buzgó hívő emberek között, akik a kettőt egyszerűen azonosítják. Van a katolikus erkölcstanban egy nagy fejezet, amely a közösségi élet erkölcsi törvényeit tartalmazza, s ez a körülmény sok tévedés forrása. Sajnos, egyes hittudósok sem láttak e kérdésben elég világosan, ami aztán a katolikus közvéleményben is megnyilvánult. Az erkölcstan, az etika Arisztotelész szerint az igazi boldogság tudománya. Ez a meghatározás így általánosságban egészen helyes. Abban az értelmezésben, amelyet ő adott neki, el nem fogadható, mivel a földi értékek határán túl más boldogulási lehetőséget az ember számára nem ismert. Mi a teljes, a hiánytalan boldogságot, amint ezt Szent Tamás a Summa második részében mesteri módon kifejti, csak az örök és feltétlen jóban találhatjuk meg, aminek elérése nem függ a földi sikertől. Az erkölcstan, Szent Tamás fogalmazása szerint, teljesen különbözik minden más tudománytól, mert a tárgya is minden mástól eltérő. Ez a tárgy nem egyéb, mint az erkölcsi jó, a bonum honestum, ami annyit jelent, hogy erkölcsi szempontból értékesnek csak az a cselekedet tekinthető, amely az ember örök rendeltetésével összhangban van, azt szolgálja, és a végső célhoz közelebb visz bennünket. Míg az államtudomány azt kutatja, milyen cselekvési szabályok alkalmasak az állam jólétének és fejlődésének biztosítására, az erkölcstan meghatározza, melyek kötelességeink a hazával szemben, hogy azokat teljesítve, örök célunkat elérjük. Számos esetben a két felelet tartalmilag azonos, mégsem lehet egyiket a másikra visszavezetni, mert a két cél lényegesen különbözik egymástól. Annyira lehetetlen ez, hogy bizonyos körülmények között a két kérdésre ellentétes választ is kell adnunk, tehát a politikát nem azonosíthatjuk az erkölccsel. Röviden összefoglalva: az államtudomány tárgya a hasznosság, az erkölcstudományé pedig az erkölcsi érték.

Egymástól eltérő célok valósítására más és más eszközök meg módszerek szolgálnak. Más úton kell törekedni az erkölcsi tökéletesség felé, mint az állami jólét felé. Jóllehet ez az igazság első tekintetre magától értetődőnek látszik, a valóságban majdnem teljesen ismeretlen még a világnézeti téren tűrhetően értesült keresztények előtt is. Sokan ugyanis azt hiszik, hogy a politikai erkölcstan magában foglalja mindazt, amit az államérdek parancsol, és legfeljebb néhány másodrangú kérdésben szorul kiegészítésre. E nézet szerint a kereszténység önmagában elegendő a közélet minden bajának orvoslására. A polgárok vallási élete és erkölcsi műveltsége valóban a közjó legfőbb eleme, de ebből nem lehet logikusan következtetni, hogy a legfőbb eszköz is az állam minden érdekének biztosítására. Semmi egyéb ez, mint a vallásosság palástjába takarózó individualizmus, amely a közösség lényegét, sajátos természetét és törvényeit egyáltalán nem ismeri fel.

Helytelen ez a nézet, mert nincs olyan eszköz és módszer kezünkben, amely rövid idő alatt egy nép többségét megközelítően tökéletes kereszténnyé tudná nevelni. A szentek ugyanis a Gondviselés mai rendjében mindig kisebbség lesznek, márpedig az állami rend fenntartása megköveteli az összes polgárok fegyelmét, és ezt pusztán apostolkodással biztosítani nem lehet. De még ha sikerülne is majdnem mindenkit erényes emberré változtatni, a rendetlenség és bomlás nem szűnnék meg, mivel a társadalom nagyon is bonyolult szervezetét az egyesek maguktól sem felépíteni, sem irányítani nem képesek. Továbbá a tapasztalat mutatja, mennyire nehéz, sőt majdnem terméketlen az apostoli munka ott, ahol a jogrend zilált, a fegyelem hiányzik, a tekintély megrendült, az igazságszolgáltatás elégtelen, a törvények rosszak vagy végre nem hajtatnak. Természetesen, ha egy közösség tagjaiból egészen hiányzik az erkölcsi műveltség, a legjobb törvények is hatástalanok maradnak, és a legjobb közigazgatás is csődbe jut, de ez a helyzet is vajmi ritkán vagy sohasem áll elő. Átlagos értékű, azaz "gyarló" egyénekből is nagyon jó szervezetet lehet alakítani, ha kiváló és rátermett vezetők kerülnek az élre, akik a célnak megfelelő összes eszközöket alkalmazzák.

Határozottan ki kell tehát mondanunk, hogy a kereszténység nem az egyetemes és önmagában elegendő politikai és szociális csodaszer, amely a közélet minden nyavalyáját képes orvosolni. A vallás és erkölcs a közjónak mindenkor legfőbb eleme, de nem az egyetlen eszköz az államérdek biztosítására. Például a vagyon- és életbiztonság elleni bűnöket, amikor azok valósággal kötelező szokássá lesznek vagy virtusszámba mennek, merőben vallásos neveléssel megszüntetni nem lehet. Ahol a vérbosszú vagy a báli késelés szokása elharapózott, a jó csendőrségre éppúgy szükség van, mint a buzgó lelkipásztorokra. Ugyanígy egy hadsereget fegyelemben tartani nem lehet egyedül a vallásos neveléssel, hanem a gyakorlatban bevált és közismert módszereket kell a tisztikarnak alkalmaznia. Hasonlóképpen a szociális kérdést sem lehet a szeretet hirdetésével és gyakorlásával megoldani. Tehát a társadalmi és állami életnek vannak a természettől megszabott saját törvényei és eszközei a közjó megőrzésére. Az államtudomány feladata ezeket a módszereket és szabályokat megismerni, hogy a politikai hatalom azokat alkalmazza. Tehát a lelkek megmentésének és gondozásának tudománya mellett szükség van a másikra is, amely az egész államszervezet egészségét biztosító intézkedések ismeretét tartalmazza.

Mennyire elhomályosultak ezek az elemi igazságok a mai katolikus közvéleményben is, legjobban kitűnik abból a magatartásból, amely egyes szociális mozgalmainkat és apostolainkat jellemzi. Amikor, nagyon helyesen a munkásosztály helyzetének javítására törekszenek, észrevétlenül magukévá teszik a szocialista társadalmi szemléletet. A többi osztályokban csak a dolgozók elnyomóit és ellenségeit látják, és ezzel tovább mélyítik az amúgy is veszedelmes ellentétet az osztályok között. Nem csoda, ha a munkások lelkében gyökeret ver az egyosztályú társadalom ábrándja; eszményük lesz a hivatalnok-munkás és az egész közgazdaság államosítása. Szinte teljesen elfeledik, hogy a közérdek határozottan követeli a társadalom rendi és bizonyos értelemben osztálytagozódását is. De a többi osztályok társadalmi szemlélete sem különb. Ők sem államban, egész nemzetben gondolkodnak, hanem minden aggály nélkül azonosítják saját érdeküket a nemzetével. A nagybirtokosok legtöbbször még valósággal a barokk idők eszmevilágában éldegélnek, a kisgazda sem igen lát az osztályönzés kerítésén túl. Az úgynevezett úri középosztály pedig, jóllehet neki kellene a nemzet szellemi életét irányítania, szinte irtózik az elvi tájékozódástól, és mivel világosan fogalmazott nézetei nincsenek, vagy kénytelen-kelletlen megalkuszik a korszerű áramlatokkal vagy egyszerűen minden kritika nélkül elfogadja azokat. Egyetlen gondja csak az, hogy kiváltságos helyzetét megtarthassa. A jól szervezett egész, az erős tagokból álló egységes nemzet eszméje a magyar gondolatvilágban csak most kezd hódítani a fiatalok között, akik a nemzeti lét kérdéseiben a lényeget kutatva keresnek biztos eligazodást.

*

In Magyar Kultúra, 28.évf., 19. sz. (1941), 102-105.

Illusztráció: Batthyány Gyula: Szemek, tekintetek (Szerb szerzetesnők)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés