A tudósok régóta számolgatják, hány embert képes bolygónk eltartani. 1679-ben egy holland, akit Anton van Luwenhoeknak hívtak – korai mikrobiológus és Johaennes Vermeer, a festő barátja volt –, úgy számolt, hogy a bolygó lakható területe nagyjából 13.000-szr nagyobb, mint Hollandia, amelynek akkoriban kb. egymillió lakosa volt. Vagyis számítása szerint a Föld legalább 13 milliárd embert képes eltartani. A mai környezetvédők szerint azonban ez a szám némileg túlzott.

Paul Ehrlich is kiszámolta, hogy mekkora az, amit ő „a bolygó eltartóképességének” nevezett: szerinte ez nagyjából ötmilliárd fő. Mostanában a tudósok 6,8 milliárd emberrel számolnak a bolygón: 2008-ra évenként 30%-kal több nyersanyagot fogyasztunk, mint amennyit a bolygó kitermel. Így aztán letaroljuk az esőerdőket, lehalásszuk az óceánokat, erodáljuk a termőföldeket, a levegőt pedig melegház-gázokkal töltjük teli. A szakzsargon szerint „feléljük” természetes tőkénket. Azt állítják, hogy jelenlegi életvitelünkkel, a bolygó legfeljebb kb. 5,2 milliárd embert képes eltartani.

Vannak azonban ennél alacsonyabb becslések is. Az alacsonyabb eltartható népesség mellett Nagy-Britanniában főként a Kívánatos Népességszám Alapítvány kardoskodik, amely Ehrlichet is [a] támogatói közt tudhatja. Ők azt hangoztatják, hogy az emberiség létszámát hárommilliárdra kellene csökkenteni, különben „a természet brutális népesedéspolitikájával kell szembenéznünk… vagyis éhínségek és járványok okozta növekvő halálozási arány lesz a következmény.” James Lovelock, a Gaia-elmélet kiötlője szerint olyan rosszul bánunk [a] bolygónkkal, hogy valószínűleg egymilliárd főre kell csökkennie a létszámunknak ahhoz, hogy a Föld újra visszanyerhesse ökológiai egyensúlyát.

Könnyű belátnunk, [hogy] mi az oka ennek a nagy pesszimizmusnak. Számos, a Föld életét fenntartó rendszert tettünk tönkre. A természeti kincsek egyszerű leltárba vétele is kijózanító. A Föld erdőségeinek felét pusztítottuk ki. Az erdők valaha a Föld felszínének kétharmadát borították, ma már csak egyharmadát fedik. A termőtalaj egynegyedét tettük tönkre műveléssel és erózióval. A legtöbb nagy testű állatot kipusztítottuk, a halállománynak pedig valószínűleg kilenctizedét faltuk fel eddig. A bolygón termő növények 40%-át fogyasztjuk el, folyamainak pedig 60%-át tereltük el az öntözés, a városok, az ipar vagy pedig a vízierőművek működtetésének érdekében.

Évről évre kibányásszuk a föld mélyéről, és elégetjük azokat a fosszilis növényi maradványokat, amelyeket a természet évmilliók alatt hozott létre. Az ennek következtében keletkező szén-dioxid-kibocsátás egy teljes fokkal melegítette már fel a légkört. Emiatt aztán kiolvasztjuk a sarkokat fedő jeget, megemeljük a tengerszintet, aszályokat, áradásokat, viharokat idézünk elő. A felmelegedés olyan tartós lesz, hogy előbb-utóbb, valószínűleg megakadályozzuk majd vele a következő jégkorszak eljövetelét.

Ráadásul a légkör vegyi összetételét is eléggé megváltoztattuk ahhoz, hogy az ózonrétegen lyukat üssünk, illetve, hogy elsavasítsuk az esőket, sőt az óceánok vizét is. A nitrogén-körforgásban mi lettünk az uralkodó erő. A műtrágyák oly mértékben átitatják a talajt és a vízforrásokat, hogy az erdők kihalnak, és hatalmas „holtzónák” keletkeznek a folyamokban, tavakban és az óceánokban. Megalkottuk (igaz, hál’ Istennek eddig használni nem mertük) azt a hidrogénbombát, amely képes az életet szinte tökéletesen letörölni a Föld színéről. A bolygó válságban van, és sokak szerint a válság oka az emberiség nagy száma.

Puszta létszámunk nyilvánvalóan döntően befolyásolta azt, ami történt, ám csak az egyik tényező volt a történetben. Paul Ehrlich Népesedésbombájában kimutatta, hogy [a] bolygónkra gyakorolt környezeti hatásunk három tényezőből áll össze: az egyedek számából, az egyedek fogyasztásából, illetve a fogyasztást fedező szükséges erőforrásokból, és az ezek megszerzése során okozott környezetszennyezésből. Azt állította, hogy a népességnövekedés volt a döntő tényező abban, hogy az 1960-as években megnőtt a hatás, amelyet környezetünkre gyakoroltunk.  Talán egy ideig valóban így volt. Csakhogy azóta a népességnövekedés lelassult. Az ezután következő növekedés pedig egyre inkább a bolygó legszegényebb, legkevesebbet fogyasztó népességére korlátozódik. A maradék növekedés környezeti hatása tehát meglepően csekély. A század vége felé, amikor néhány fenyegető veszély, például a klímaváltozás az előrejelzések szerint a legsúlyosabb lesz, a Föld népessége valószínűleg már lejtmenetbe kerül.

Ha a túlnépesedés lenne az egyetlen dolog, amely miatt aggódnunk kellene, minden rendben lenne. A baj az, hogy miközben a népesség növekedése lelassul, Ehrlich másik tényezője, vagyis az emberiségnek a környezetre gyakorolt hatása, felerősödik. A növekvő fogyasztás manapság sokkal jelentősebb oka annak, hogy egyre nagyobb hatással vagyunk bolygónk életére. Szinte teljes mértékben a fogyasztás felelős azért, hogy biológiai lábnyomunk az elmúlt harminc esztendő során egyre mélyebb lett – és éppen ez az időszak volt az ökológusok szerint az, amelyben „túllőttünk” a bolygó eltartóképességének határán. Eltekintve az olyan gazdaságok fejlődésétől, mint Kínáé, amelyekben a fogyasztás éppen növekszik, még mindig a gazdag világban fogyasztanak messze a legtöbbet.

Az átlagos amerikai polgárnak a bolygóból 9,5 hektárnyi az ökológiai lábnyoma – vagyis a bolygó felszínéből ennyi szükséges ahhoz, hogy eltartsa őt, illetve, hogy elnyelje [a] szennyezését. Ezenközben az ausztráloknak vagy a kanadaiaknak nagyjából 7 hektárra van szükségük, az európaiaknak és a japánoknak pedig 4-5 hektárra, a kínaiaknak pedig 2,1 hektárra, míg az indiaiaknak és az afrikaiak zömének egy vagy még kevesebb hektárra. Persze akadnak a szegény világban is gazdag emberek és fordítva. Ha csak a bolygó leggazdagabb egymilliárd emberét vesszük, az ő átlagos erőforrás-fogyasztásuk és hulladéktermelésük ma 32-szer több, mint a maradék, szinte hatmilliárd ember átlagáé.

Azt is külön kiszámolták, [hogy] ki felelős a klímaváltozást okozó melegház-hatású gázok kibocsátásáért. Kiderült, hogy a legszegényebb nagyjából hárommilliárd ember a bolygón (durván a teljes emberiség egyharmada) jelenleg csak a kibocsátás 7%-áért felelős, míg a leggazdagabb 7% (kb. félmilliárd ember) az 50%-áért. Egy etióp faluban élő nőnek akár tíz gyereke is lehet, a családja mégis kisebb kárt tesz, és kevesebb nyersanyagot fogyaszt, mint egy átlagos minnesotai, manchesteri vagy müncheni középosztálybeli anyuka. Abban a kevéssé valószínű esetben, ha mind a tíz gyereke megéri a felnőttkort, és mindannyiuknak tíz-tíz gyermeke születik, a teljes, 100 fős klán is csak annyi szén-dioxidot bocsát ki évente, mint Te vagy én.

Vagyis azt állítani – mint egyesek teszik –, hogy a bolygót fenyegető igazi veszély abból származik, ha egy etiópnak vagy egy Gangesz-deltában élő, rizstermelő bangladesinek, vagy egy andoki kecsua alpaka-pásztornak, vagy egy Szahara-menti kölestermelőnek, vagy pedig egy mumbai italárusnak túl sok gyereke születik, nemcsak ostobaság, hanem veszélyes ostobaság is egyben. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a népességszám lényegtelen. A XX. század során négyszeresére növekedett népesség nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a szakadék szélére kerülünk. Ám a népességnövekedés, illetve a növekvő fogyasztás által ma okozott károk bármilyen elemzése világosan képes kimutatni, hogy a növekvő fogyasztás sokkal nagyobb veszély.

Természetesen az is igaz, hogy a kis ökológiai lábnyomú szegények is meggazdagodhatnak, vagy a gyerekeik is vagyonra tehetnek szert, és végül ugyanolyan nagy ökológiai lábnyomuk lesz, mint a mieink. Ha így lesz, nehezen tagadható, hogy nagy lesz a baj. Ha semmi egyéb, már a klímaváltozás egymaga is olyan káoszba torkollik, amelyben ötmilliárd embert, nem is beszélve még többről, egyszerűen lehetetlen lesz táplálni. Ám ha a fogyasztás lényeges tényező, akkor minekünk, a gazdag világban élőknek kell először tennünk valamit. Ezzel kapcsolatban azonban jó hírem van. Úgy is csökkenthetjük ugyanis [az] ökológiai lábnyomunkat, hogy közben fenntartjuk életmódunkat – ha nem is minden tekintetben, ám legalábbis oly módon, hogy éltünk mégis élni érdemes maradjon.

Az igazi csoda az, hogy mi gazdag-világbeli fogyasztók eddig kibírtuk anélkül, hogy olyasfajta válságba sodródjunk bele, amilyet Malthus, Vogt, Ehrlich és mások jósoltak egykor. Ehrlich formulájának harmadik – legkevésbé vitatott – tényezője mentett meg minket a bukástól. Ahogy ugyanis a technológiáink fejlődnek, és egyre hatásosabbak lesznek, úgy leszünk képesek mi is egyre okosabban hozzájutni [a] javainkhoz. Ma már kevesebb nyersanyagot használunk, és kevesebb hulladékot termelünk egydollárnyi érték előállításához, mint régebben. Erőműveink több energiát termelnek ugyanannyi üzemanyagból, gyáraink kevesebb energiát használnak, és jobban hasznosítják az érceket, a ritka anyagokat könnyebben hozzáférhetőkkel helyettesítjük, több, korábban a szemétre hajított dolgoz hasznosítunk újra, és így tovább.

A nyereség jelentős. A gond az, hogy növekvő fogyasztásunk ezt az egész nyereséget semmissé teszi. Erre a legékesebb példa az autó. A mai autók sokkal üzemanyag-takarékosabbak és kevésbé környezetszennyezők, mint akár a pár évvel korábbi, hasonló súlyú és teljesítményű járművek. Sajnos azonban ezt a haladást arra használjuk, hogy egyre nagyobb autókat, például terepjárókat vásárolunk, és egyre messzebbre is utazunk rajtuk. Vagyis oda a nyereség. Még mindig egyre több nyersanyagot használunk.

Egyedül abban reménykedhetünk, hogy a bolygó határai miatti növekvő aggodalom egyszerűen rákényszerít majd bennünket, hogy több figyelmet fordítsunk az élet élvezetéhez szükséges dolgok előállításával járó káros környezeti hatások csökkentésére, illetve „zöldebb” szemlélettel határozzuk meg, mit is tekintünk életélvezetnek. Chris Goodall író Hogyan éljünk alacsony szénfogyasztású életet? című könyvében arra a következtetésre jutott, hogy többségünk csekély kényelmetlenségek árán 75%-kal csökkenthetné úgynevezett szén-lábnyomát. Vagyis vezet olyan út is előrefelé, amelyhez nincs szükség sem az emberek nagy számának csökkentésére, sem pedig életminőségünk feláldozására. Csak el kellene indulnunk rajta.

Ám jobb és olcsóbb „zöld” technológiákra lenne szükségünk ahhoz, hogy elvégezhessük e munka dandárját. Lehetséges, hogy ezek meglesznek. Ester Boserupnak igaza volt, amikor azt állította, hogy épp a krízisek és a krízistudat ösztönzik leginkább az innovációt mind a technológia, mind pedig a szervezés terén. Mi emberek jó problémamegoldók vagyunk, csak rá kell jönnünk előbb, [hogy] mi is a probléma.

Optimizmusom nem szükségképpen tapasztalatokon alapul. Az emberek nem mindig cselekszenek észszerűen. Bolygónk teli van olyan civilizációk romjaival, amelyek gyakran éppen azért érték nyomorúságos véget, mert természetes környezetük összeomlott. Jelenleg olyan globális civilizációban élünk, amely átfogó hatást gyakorol bolygónkra, különösen a klímaváltozás útján. Ezt rendbe kellene tennünk. Pontosan értem, miért vélik sokan úgy, hogy kevés az esély a sikerre, és hogy – legalábbis metaforikusan – miért készek lemondani az egész csődtömegről. Én azonban nem vagyok erre hajlandó.

Sok gyakorlati példával lehet igazolni [az] optimizmusomat, és hitemet abban, hogy Ehrlich harmadik tényezője lesz a megmentőnk. A zöld forradalomra azért került sor, mert felismertük: a bolygó képtelen lesz táplálni egy olyan népességet, amely várhatóan egyetlen nemzedéken belül megduplázódik. Mikor aztán szembesültünk a válsággal, cselekedtünk is. Az elmúlt fél évszázadban mind Európa, mind pedig Észak-Amerika gyökeresen javított hazai környezete állapotán – csökkentette a szmogot, megtisztította folyóit, és új erdőket telepített. Jó pár szegény ország is már ugyanerre az útra lépett, például véget vetett az esőerdők pusztításának.

Vegyük Costa Ricát. Miután a gazdálkodók és favágók megtizedelték az ország erdőségeit, ebben a kis közép-amerikai országban az erdő borította terület az 1950-es években felmért 80%-ról 1987-re mindössze 21%-ra csökkent. Egy darabig sebesebb volt itt az erdők pusztulása, mint bárhol a bolygón. A környezetvédők hosszú évekig azt állították, hogy ez annak a népességnek az „elkerülhetetlen következménye” volt, amely egy ízben 17 év alatt duplázódott meg. (Ez új világrekordnak számított!) Ezzel az állítással csak egy baj van: az a szó, hogy „elkerülhetetlenül”.

1987 óta Costa Rica újratelepítette erdeit. Mára az erdő borította vidék aránya ismét 50% fölé emelkedett, mégpedig annak ellenére, hogy az 1987 óta eltelt két évtizedben a népesség gyorsabban nőtt, mint az előző húsz év során. Az állam ma nem azért fizeti a parasztokat, hogy minél több erdőt irtsanak ki, hanem éppen azért, hogy megóvják az erdőket, mivel az állam maga is jelentős jövedelemhez jut azokból a turistákból, akik azért látogatnak ide, mert a dzsungel életére kíváncsiak. „Rájöttünk, hogy a kormánypolitika volt az oka annak is, hogy kiirtottuk az erdőket, és nem a túl nagyszámú paraszt. Ez az egész világon így van” – jelentette ki a korábbi Costa Rica-i környezetvédelmi miniszter, Carlos Manuel Rodriguez. Olyan fontos lecke ez, amit nem vesznek figyelembe a környezet-pesszimisták. Vagyis van más út is.

A legnagyobb globális veszélyt manapság a klímaváltozás jelenti. Vajon mekkora esélyünk van arra, hogy megállítsuk, még mielőtt ő állítana meg minket? A feladat óriási. A klímaszakértők szerint 2050-ig a világ melegház-hatást okozó gázkibocsátását legalább 80%-kal kellene csökkenteni, hogy megakadályozzuk a végzetes klímaváltozást. Ez azt jelenti, hogy teljesen át kellene alakítanunk [az] energiatermelésünket és felhasználásunkat, mind az otthonokban, mind pedig a gyárakban, irodákban, középületekben és szállításban. Olyan új energiatechnológiák kombinációjára lenne szükség, amelyeket nem bocsátanak ki szén-dioxidot a légkörbe. De életünk és életterünk újratervezésére is szükség lenne [az] energiaigényünk csökkentése érdekében. Például olyan városokat kellene építenünk, ahol a szolgáltatások gyalog is elérhetők, minden egyéb utazás pedig tömegközlekedéssel bonyolítható, autókra tehát nincs szükség.

Gyorsan el kell terjesztenünk az új gondolatokat és technológiákat. Minél gyorsabban el kell érniük az olyan országokat is, amelyek épp most építik ki energia-infrastruktúrájukat. Az ENSZ becslése szerint 2030-ra 26 trillió dollárt kell az energiatermelésbe fektetni, és ennek több mint felének a fejlődő országokba kell irányulniuk, ahol kétmilliárd ember még mindig elektromos áram nélkül él. Anélkül kell átugraniuk az új technológiák világába, hogy átmennének azon a mocskos és szennyező fázison, amelyen az ipari országok többségének át kellett esnie.

Nagy előny, hogy a szükséges technológiák zöme már ismert. A szélenergia fejlett, és nem is drága. Egyre nagyobb az érdeklődés manapság a koncentrált napenergia iránt, amely tükröket és lencséket használ a napenergia fókuszálására: segítségével hagyományos erőműveket működtetőt vizet lehet felmelegíteni. Nevadától Algérián át Indiáig nagy sivatagi területeket lehetne befedni napenergiát gyűjtő tükrökkel. Más természetes erőforrások aknázhatók ki apály-dagály erőművek segítségével, illetve geotermikus erőművekkel (ez a „forró szikla” eljárás). Megtarthatjuk a fosszilis energiahordozókat égető erőműveket is, ha megtaláljuk a módját annak, hogyan akadályozhatjuk meg a szén-dioxid-kibocsátást, és ártalmatlan módon leszünk képesek elégetni ezeket az energiahordozókat. A nukleáris és vízi erőműveknek megvannak ugyan a hátrányaik, de szintén tovább működhetnének.

A jövő járműveit valószínűleg elektromossággal lehet majd működtetni. Ha az elektromosságot szén-dioxid-kibocsátás nélkül lehetne előállítani, az bizony hatalmas húzás lenne. A bio-üzemanyagokat jogosan kritizálják, hiszen rengeteg olyan termőföldet és vizet igényel az előállításuk, amire az élelmiszer-termeléshez lenne szükség. A jövő bio-üzemanyagai azonban, különösen azok, amelyek mezőgazdasági hulladékokat hasznosítanak, jobb megoldások lennének. Szerintem főként repülőgépek működtetésére lehetne használni őket. Egyszóval hatalmas lehetőségek rejlenek az élet szinte minden területén arra, hogy nagyobb hatásfokkal használjuk fel az energiahordozókat. A nehézipartól a közlekedésig, az építőiparig és a szórakoztató elektronikáig a költségkímélő módosítások és az új tervezési megoldások általában 30-50 százalékkal csökkenthetik az energiafogyasztást. A világ éppen mostanában tér át az energiatakarékos izzókra. Ám szinte minden más energiafelhasználási mód is hasonló lépésváltáson mehet át hasonlóan jelentéktelen ráfordítások árán.

A több fogyasztás ráadásul nem is jár elkerülhetetlenül több energiafogyasztással, de a több energiafogyasztás sem szükségképpen eredményez több szén-dioxid-kibocsátást. A kapcsolat megtörhető, és néha meg is tört már. Annak összehasonlítása, hogy az egyes országokban jelenleg hány tonna kibocsátott szén-dioxidra mekkora előállított érték jut, igen tanulságos. Oroszország és Kína egyaránt csak nagyjából 400 dollár értéket állít elő egy tonna szén-dioxid-tonnánként. Az Egyesült Államokban és Ausztráliában az arány ötször kedvezőbb, hiszen náluk kb. 2000 dollár értéket állítanak elő szén-dioxid-tonnánként. Nagy-Britannia, Németország és Olaszország még jobb helyzetben van a maga 3500 dollár/tonna szén-dioxidjával, míg az atomhatalom Franciaország 5000 dollár feletti össztermékkel büszkélkedhet. Svédország 6000 dollár/tonnát termel, míg két olyannyira különböző ország, mint Svájc és Kambodzsa 9000 dollárnyi terméket állít elő egy tonna szén-dioxid árán. Amennyiben az egész világ az ő példájukat követné, a világ szén-dioxid kibocsátása a mai harmadára csökkenne. Vagyis 2050-re 80%-kal csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást egyáltalán nem lehetetlen. Akár még ma is.

Képesek vagyunk-e megoldani ezeket a problémákat, és így [a] jövőnket fenntarthatóvá alakítani? A következő fejezetben azt vizsgálom majd, vajon a jövőben is képesek leszünk-e önmagunk táplálásra. Ahhoz azonban, hogy cselekedjünk, mindenekelőtt meg kell magunkat győznünk arról, hogy az előttünk tornyosuló feladatok valóban égetők. Ha a találékonyság anyja a szükség, tudatosítanunk kell a szükséget. Előbb kellőképpen tartanunk kell a „növekedés határaitól” ahhoz, hogy leküzdjük őket. Ahogy aztán a zöldforradalom számolt le a tömeges globális éhínségekkel, úgy lesz képes leküzdeni a globális klímaváltozás legsúlyosabb következményeit egy olyan forradalom, amely [az] energiatermelésünket és energiafelhasználásunkat változtatja meg. Már ha megvan hozzá bennünk a kellő akarat.

Véleményem szerint a környezetvédők azzal tehetik a legtöbbet, ha felhívják a figyelmünket a veszélyekre – és akkor teszik a legkevesebbet, ha kielégíti őket a tudat, hogy legszörnyűbb jóslataik úgyis valóra válnak. Az optimisták akkor hajtják a legnagyobb hasznot, ha meggyőznek bennünket arról, hogy minden lehetséges, a legnagyobb kárt pedig azzal a meggyőződésükkel okozzák, hogy nincs szükségünk alapvető változásra ahhoz, hogy élni tudjunk [a] lehetőségeinkkel. Hogy nincs más dolgunk, mint bízni Istenben és a piacban.

Természetesen paradox a helyzet. Fél évszázaddal ezelőtt Vogt, Huxley, Ehrlich és a többiek egytől egyig tévedtek, mikor a XX. század végére tömegéhínségeket jósolgattak. De mégiscsak az ő szörnyűséges jóslataik – és a világ e jóslatokra adott válaszai – hatására nem következett be mindaz, amit előre jeleztek. A milliárdnyi halott sokkoló képzete egy egész nemzedéket rázott fel szendergéséből. Most az a dolgunk, hogy a bal-jósokat újból kudarcra kárhoztassuk. Ha helyesen cselekszünk, mindenki jó életet élhet. Mahatma Gandhi híres szavai jutnak az eszünkbe: „Az étvágy mindig kielégíthető, a bírvágy sosem”. [There is enough for everyone’s need, but not for everyone’s greed.]

*

Pearce, Fred: Népcsuszamlás. Ford.: Magyar László András. Gondolat Kiadó, Budapest, 2016, 261-270.