A lokalizáció természetesen a közgazdaságot is érinti, a gazdaság hazahozatalát célozza, a termelők és a fogyasztók közti térbeli távolság csökkentésével és olyan emberléptékű gazdaság létrehozásával, mely lehetővé teszi, hogy gondosan és intelligensen járhassunk el, hogy a közgazdaságot etikai, társadalmi és ökológiai szempontoknak rendelhessük alá. Ezekben a szilárd lábakon álló, helyi méretekre szabott gazdaságokban találhatunk csak ténylegesen „szabad” piacokat, melyek mentesek a globális piacot jellemző nagyvállalati manipulációtól, bújtatott központi támogatásoktól, hulladéktól és hatalmas promóciós költségektől.

Mit nem értünk lokalizáción?

Tisztázzuk rögtön az elején azt is, [hogy] mit nem jelent a lokalizáció. Semmiképpen sem visszatérés egy kezdetleges, kényelmetlen életmódhoz. Sem pedig a létező összes kereskedelem és technológia felszámolása. Nem jelent sem elszigeteltségbe való visszavonulást vagy nacionalizmust, sem a kapcsolatok megszakítását más országokkal és kultúrákkal. A lokalizáció ehelyett megújulás – a szakmai tudás, a kultúrák, a környezet megújulása és az erőforrások, technológiák és gazdasági rendszerek felelősségteljes, helyi és emberléptékű használata. Vagyis a helyi gazdaság elsőbbsége a globálissal szemben mindkét féltekén.

A helyi gazdaság előtérbe helyezését lehet tévesen a teljes önellátásra és a létező összes kereskedelem beszüntetésére irányuló felhívásként értelmezni, ám ez egy komoly félreértés. A kereskedelem ilyen vagy olyan formában évezredek óta életünk szerves része, és lehet előnyös minden résztvevő számára. Nem maga a kereskedelem destruktív, hanem a függőség az óriási, felelősségre nem vonható kereskedelmi intézményektől. A lokalizáció lényege nem a kereskedelem megszüntetése, hanem hogy azt egy fontosabb célnak rendeljük alá – ez pedig az emberek alapvető szükségleteinek kielégítése  viszonylag rövid távolságon belül elérhető erőforrások igénybevételével. Nem az a kérdés, hogy az angolok vásárolhassanak-e import narancsot és banánt, hanem az, hogy a búzájuk, tojásuk, tejük és krumplijuk – röviden alapvető élelmiszereik – több ezer kilométert utazzanak-e, mint jelenleg. Ennek ugyanis igen nagyok a környezeti és anyagi költségei, miközben előállításuk egy 180 kilométeres körzeten belül is lehetséges volna. A lokalizáció nem törekedne a kereskedelem kiiktatására, csak mérsékelné az ilyen típusú szükségtelen szállítás mennyiségét, s ezzel párhuzamosan erősítené és diverzifikálná a gazdaságot mind közösségi, mind nemzeti szinten. A sokféleség mértéke, a megtermelt áruk és a kereskedelem jelentősége természetszerűleg régiótól függően változna – éppen ez a sokféleség teszi a lokalizáció folyamatát alapvetően ökologikussá, következésképp fenntarthatóvá.

Egy további téveszme szerint a lokalizáció megfosztaná a lakosság egyes csoportjait az élelemtől és a munkától, vagyis gazdasági katasztrófába sodorná őket. Különösen azt hangoztatják, hogy az Északon végbemenő lokalizáció aláásná Dél gazdaságát, mivel úgy tartják, hogy az ottani lakosságnak Észak piacaira kell termelnie ahhoz, hogy kilábalhasson a szegénységből. Éppen ellenkezőleg, a kisebb léptékre való áttérés, az erőteljesebben helyhez kötött termelés épp a harmadik világ számára lenne gazdaságilag előnyösebb. A gyarmatosítás korában kialakuló globális gazdaság megkívánta a Déltől, hogy természeti erőforrásainak nagy hányadát nyersanyagként Északra juttassa el, legjobb mezőgazdasági területein pedig élelmiszert, rostnövényeket vagy éppen virágot termeljen a gazdag országok számára. Ezzel egyidejűleg a munkaerő nagy hányadát is a nyugati piacokra szánt „olcsó” áru előállításában alkalmazzák. A globalizáció emberek millióit szívja el a viszonylag biztos megélhetést nyújtó, földművelésen alapuló gazdaságokból a városi nyomornegyedekbe, ahol kevés a remény, hogy jövedelmező és értelmes állást találnak. Ugyanakkor a lokalizáció lehetővé tenné a Dél számára, hogy erőforrásainak, munkaerejének és termelésének nagyobb hányadát saját magának tarthassa meg. A többség számára Északon és Délen is biztos, hasznos, hozzáértést igénylő és helyben végezhető munka lehetőségét kínálná egy globális gazdaság szeszélyeinek kitett nagyvállalati állás helyett.

Hogyan érjük el mindezt?

Sokaknak nehezére esik elképzelni, hogyan állhatnánk át a helyi gazdaságra. Holott a gazdasági decentralizáció hagyományának mindig is akadtak jeles képviselői, gondoljunk Gandhira vagy E. F. Schumacherre. A téma más szakemberei mellett Maria Mies német szociológus és az amerikai Bob Swan, illetve David Moris hosszú évtizedek óta aktívan egyengetik az ilyen elgondolások útját. A biztos lábakon álló helyi gazdaságok – melyek korántsem utópisztikus ábrándképek – az utóbbi néhányezer évben kiválóan beváltak a világ különböző tájain, és ez jelenleg sincs másként. Sőt, annak ellenére, hogy a globális gazdaság súlyos teherként nehezedik rájuk – szubvenciók, ösztönzések, adómentesség, kormánytámogatás stb. – jelenleg is nőttön-nő a lelkesítő és életképes, alulról szerveződő kezdeményezések száma az egész világon. Válaszként a globalizációra, látván hátrányait, már számos közösség fáradozik azon, hogy a gazdaság hazakerülhessen – vissza a helyére, kézzelfoghatóbb és demokratikusabb intézményi ellenőrzés alá.

Ezek a kezdeményezések természetüknél fogva kisléptékűek, és ritkán hallunk róluk a médiában. De a világ minden szegletében jelentkeznek mikroirányzatok, melyek a visszatérést példázzák a természethez és az alapvető emberi szükségletekhez. Bár a globális gazdaság homogenizáló és diszlokációs hatása elidegenít egymástól, az élővilágtól és önmagunktól, ezek az ellentétes irányú mikrotrendek azt bizonyítják, hogy az élet megy tovább, és hogy az emberiség és a természet ereje leigázhatatlan. Mint a gaz a cement repedéseiben, úgy bukkannak elő életképes kezdeményezések és ígéretes jelek. Ezek a gyomok egyre szívósabbak, számosabbak, és szinte mindenhol megtalálhatók.

Láthattuk, hogyan söpör végig a világon például a Helyi Élelmiszer Mozgalom, amint az emberek ráébrednek a farmerek és a városi fogyasztók közötti közelebbi kapcsolat sokféle előnyére. Tapasztaljuk azt is, hogy szerte a fejlett világban a közösségek saját, helyi pénznemeket hoznak létre. A New York-i Ithaca ad otthont az egyik legsikeresebb ilyen kezdeményezésnek. A rendszert 1991-ben indították útjára, és a jelenleg forgalomban levő helyi pénznem értéke meghaladja az 50.000 dollárt, ami több mint 1000 résztvevő között cserél gazdát. Az Egyesült Államok további 12 államában használnak már különféle helyi pénznemeket e fenti modell követésével. Biztató tendencia a bartergazdaság, más néven a Helyi Cserekereskedelmi Rendszerek (LETS, Local Exchange Trade System) visszatérte. A LETS hálózatok az Egyesült Királyságban (itt több mint 300 működik), Írországban, Kanadában, Franciaországban, Argentínában, az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Új-Zélandon terjedtek el. Segítségükkel akár a gazdasági életből kiszorulók is újra aktív résztvevőkké válhatnak. A tagok felsorolják azokat a szolgáltatásokat és termékeket, melyeket fel kell ajánlaniuk, és azokat is, melyeket cserébe kínálnak fel. Számlájuk hitelképessége azoknak a termékeknek és szolgáltatásoknak a függvénye, melyeket a többi LETS-tag számára kínálnak – kezdve a kertészkedéstől a masszázson át a fűnyíró kölcsönbe adásáig – és ebből a hitelből vásárolhatnak termékeket vagy szolgáltatásokat bárkitől a rendszeren belül.

Az  egyre népszerűbb „Vásárolj helyi árut!” kampányok segítik a helyi vállalkozásokat a talpon maradásban még akkor is, ha a versenyt igen nagy állami támogatásban részesülő nagyvállalatokkal kell megvívniuk. Ezek a kezdeményezések abban az esetben bizonyultak a leghatásosabbnak, amikor – és egyre inkább ez jellemző világszerte – olyan alulról szerveződő mozgalmak támogatását élvezték, melyek ellenzik, hogy a mamutvállalatláncok beférkőzzenek a vidéki és kisvárosi gazdaságokba. A McDonald’s cég például – melynek célja, hogy kilencóránként egy új éttermet nyisson a világ valamely szegletében – legalább két tucat országban ütközött ellenállásba. Továbbá a Wal-Mart, a világ legnagyobb kiskereskedelmi vállalatának hirtelen terjeszkedése az USA-ban és Kanadában egy teljes aktivistahálózat létrejöttét eredményezte, amely azon munkálkodik, hogy a munkahelyeket és a közösség szövetét megóvja ezektől az elburjánzó óriás áruházaktól.

Számos helyen közösségi bankokat, hitelszövetkezeteket és hitelalapokat hoztak létre, így növelve a helyi lakosok és a kisebb vállalkozások számára elérhető tőke értékét viszonylag alacsony kamatok és közösségcentrikus feltételek között. Mindez lehetővé teszi az emberek számára, hogy a távoli nagyvállalatok helyett szomszédságukba, illetve saját közösségeikbe fektessék pénzüket.

Talán az ökofalu-mozgalom a globális gazdaságra utaltság legteljesebb körű ellenszéruma. Szerte az iparosodott világban épülnek olyan közösségek, melyek megpróbálnak megszabadulni a hulladéktól és a szennyezésektől, a versenytől és a mindennapi erőszaktól. Sok közülük megújuló energiát használ, és erőteljesebben együttműködő helyi gazdaságok kifejlesztésére törekszik. Ezek az Északról kiinduló kísérletek helytálló alternatíváját kínálják a világ kevésbé fejlett részeire ráerőltetett urbánus, nyugati modellnek. Figyelemre méltó szervezet a Globális Ökofalu Hálózat (GÉN, Global Eco-village Network), mely ezeket a világszerte működő közösségeket fogja össze.

Az ilyen modellek távolinak és kivihetetlennek tűnhetnek a nagyvárosban élők szemében, akiket olyan eredendően elidegenítő struktúrák vesznek körül, melyek meggátolják, hogy ökologikusabb és egészségesebb kapcsolatot teremtsünk a bennünket körülvevő világgal. De még a földtől és egymástól szinte teljesen elvágott városlakók között is jelentkeznek ilyen pozitív törekvések, s a hatalmas nehézségek dacára kezdenek szorosabban kötődni lakhelyükhöz. Az az igazság, hogy sok nagyvárosban a környezetvédelmi tevékenység és az ökológiai érzékenység erőteljesebb, mint a kisvárosokban és a falvakban, mert az emberek jobban tudatában vannak, hogy mit veszítettek el.

Mik is az előnyök?

A lokalizáció előnyei számosak és különfélék. A folyamat egyik legizgalmasabb eleme, hogy lehetővé teszi a környezet, illetve szomszédaim javának összeegyeztetését a saját érdekemmel. Ez tényleg mindenki számára előnyös stratégia, és minden érdekeit számon tartó közösségben felvetődik a gondolata. Hová áramlik a pénz, amikor a helyi gazdaságban előállított terméket vásároljuk meg? Vissza a közösségbe. Jelenleg a fejlett világban elköltött pénz oroszlánrésze a tőkés társaságok részvényeseinek zsebébe vándorol. Az Egyesült Királyságban például a szegényebb területeken levő bankok a helyi lakosok minden megtakarított 8 fontjából csak egyet fektetnek be újra helyben. A szupermarketekben minden elköltött 250.000 font után keletkezik egy munkahely, míg a sarki közértben ugyanez a szám 50.000 font. Elköltött pénzünk fele mindössze 250 cégbe folyik be, melyek mindegyike globális érdekeltségű.

A lokalizáció láncreakciószerű változásokat hozhat mozgásba a társadalmi-gazdasági rendszerben. A termelők és fogyasztók közötti térbeli távolság csökkentése képessé teszi a közösségeket arra, hogy helyi gazdaságukra rendszerként tekintsenek, továbbá, ha nagyobb mérvű termelés folyik elérhető távolságon belül, a kisebb léptékű termelési módszerek jótékony hatása felerősödik, ez pedig védi a környezetet, a munkahelyek szaporodásával jár, és elősegíti, hogy a javak a közösségen belül maradjanak. A közösségi gazdasági kezdeményezések hatása tehát „többrétű”.

Az emberléptékű gazdaságok a javak méltányosabb elosztása felé mutatnak, és jobban megfelelnek az emberek szükségleteinek, valamint tekintettel vannak a természeti erőforrások korlátozott voltára. Idővel az ilyen kezdeményezések elősegítenék a visszatérést a kulturális és biológiai sokféleséghez és a hosszú távú fenntarthatósághoz.

A lokalizáció lehetővé tesz olyan változásokat a személyiségben, melyek segítenek újból felfedezni a valódi közösségi élet és a kölcsönös segítségnyújtás és támogatás mély pszichológiai jótéteményeit – a bennük rejlő örömöt. Ez éles ellentétben áll korunk felgyorsult, részeire hulló ipari társadalmának értékeivel. Ez utóbbi mobilitást, rugalmasságot és függetlenséget követel. Félelmet kelt az öregséggel, a sérülékenységgel és a függőséggel szemben. A világméretű versenygazdaság foszt meg minket az időtől. Ahogy elszakadunk a közösségtől és az élővilágtól, az ezekhez fűződő kapcsolataink felgyorsulnak, és az idő egyre szűkösebbé válik, olyan áruvá, melyért tetemes összegeket vagyunk hajlandók fizetni. A kisebb lépték mindenképp lassúbbodással jár. A kultúra és az információ globalizálódása olyan életmódhoz, vezetett, mely a közelit lebecsüli. Sokan nyomon követik, hogy mi történik épp Kínában, de azt már nem, ami a szomszédban zajlik: a tévé egyetlen gombnyomással elénk tárja egész Afrika vadvilágát, de arról fogalmunk sincs, milyen madarak élnek a szomszéd parkban.

A kisebb léptékű politikai és gazdasági egységek felé tartó irányzat paradox módon hozzájárulhat világszemléletünk kiszélesítéséhez. Ahelyett, hogy leszűkítené látásmódunkat, a közösséghez és lakhelyünkhöz fűző bensőséges viszony hozzásegít egymásrautaltságunk megértéséhez. A helyhez kötődés mind saját magunknak, mind gyermekeinknek segít felfedezni élő környezetünket: segít új kapcsolatokat találni élelemforrásainkkal, hogy ezek egy részét esetleg önerőből állíthassuk elő, és észrevegyük az évszakok váltakozását, a flóra és a fauna jellegzetességeit. Ma magunkat az életnek nevezett folyamat részeként fogjuk fel, az a biztonság érzetét kelti, ami pedig nyitottságot, kíváncsiságot és a másság elfogadását táplálja bennünk. Végső soron arról a szellemi ébredésről van szó, mely a másokkal és a természettel létesített kapcsolatból ered.

*

Ford.: Tóth Gabriella. In Lányi András (szerk.): Természet és szabadság. Humánökológiai olvasókönyv. ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet Humánökológiai Szakirány – Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 258-262.