Mert az emberek megkülönböztetése bizonyos veszéllyel jár, ugyanis két részre osztja az emberiséget: vagyunk egyfelől „mi", és vannak „ők". A liberálisok szerint az ilyen felosztás abszurd, irracionális, és természetéből adódóan viszálykodást szíthat. A „mi-ők” felosztás szül minden nemzetek közti konfliktust, minden hazafias ideológiát és soviniszta indulatot. A liberálisok ehelyett az emberiség átnevelését ajánlják, ami alkalmassá tenné a kasztok, előítéletek és határok nélküli életre.

Vannak olyan gondolkodók, mint Burke vagy Gadamer, akik az előítéletek védelmére kelnek, mert a bölcsesség forrását látják bennük, [amelyek] pótolhatatlan eszközt nyújtanak nekünk, melynek segítségével utat vághatunk magunknak a társadalmi élet dzsungelében. De a liberálisok nem szentelnek túl sok figyelmet e gondolkodók intelmeinek, mert tagadják az előítéletekről kialakított liberális szemlélet lényegét, nevezetesen azt, hogy elutasítólag kell tekintenünk az előítéletekre.

De most a kortárs liberalizmusnak egy más aspektusa áll érdeklődésem középpontjában, olyan változat, ami Amerikában fejlődött ki. Arra gondolok, hogy sokan olyan „zárt" társadalmat keresnek, ahol minden felosztás, még a „mi" és az „ők" közti különbség is eltűnik. Hűen tükrözi ezt a törekvést az amerikai alkotmány íratlan része, ami egyben önveszélyes is, mert túl nagy jelentőséget tulajdonít a liberális elitnek, és túl keveset törődik azokkal, akik a többséget alkotják.

A „zárt" társadalom keresése ma „multikulturális" formát ölt, egyfajta társadalmi mozgalom indult az iskolákban, egyetemeken és a politikai intézményekben, amely mozgalom helyt ad „más kultúráknak". Sok évvel ezelőtt az amerikaiak úgy vélték, hogy mindannyian egyazon társadalomhoz tartoznak, amelyet bizonyos helyi különbségek színeznek ugyan, de ez nem akadálya az egészhez való hűségnek, a közös nyelvnek és jogrendnek. Számukra a „kultúra” szó mindenekelőtt egy közelebbről meghatározatlan fogalom volt, amelyet olyan tevékenységi körök leírására használtak, melyekről nem tudták, miért értékesek, ugyanakkor nem is kételkedtek ezek értékében. Önkritikusak voltak, és tisztában voltak a társadalmi problémákkal, de soha nem vesztették el a reményét annak, hogy végül majd csak sikerül megoldani azokat az élet demokratizálása útján és a törvények tiszteletben tartásával. Azt várták az iskoláktól, hogy a zsidó-keresztény hagyomány különféle értelmezéseit adják, és arra tanítsanak, hogy tiszteljük Amerikát, lakóit és történelmét. Ha pedig gyerekeik college-ban folytatták tanulmányaikat, biztosra vehették, hogy fontos, erkölcsös és hasznos dolgokat fognak tanulni: valami olyat, ami segít az embereknek abban, hogy Amerikában éljenek, Amerikának pedig megkönnyíti azt, hogy boldoguljon a világban. Nem voltak nacionalisták, nem tekintettek ellenségesen az idegenekre, ugyanakkor rendjénvalónak és helyesnek tartották azt, hogy büszkék országukra, háború idején megvédik, békeidőben fejlődésén munkálkodnak. Mindezek az előfeltevések összhangban álltak erkölcsi érzékükkel, mely szerint a szólásszabadság tiszteletben tartása együtt jár a tisztesség törvényeinek betartásával.

Természetesen az általam felrajzolt kép sztereotípia. De ez nem jelenti azt, hogy hamis, csak meglehetősen leegyszerűsített, figyelmen kívül hagyja az amerikai mindennapi élet sajátos minőségét. Mindenesetre a fentebb leírt sztereotípia - a „multikulturális" szemlélet hatására - kénytelen igen gyorsan átadni a helyét egy másik, méghozzá negatív sztereotípiának, olyannak, amit arra használnak, hogy ellenségeskedést szítsanak, és bizalmatlanságot keltsenek. Az amerikai társadalom új sztereotípiája olyan filozófián alapul, ami az alábbi öt tézisben foglalható össze:

1. Az amerikai társadalom, erkölcs és jog olyan „kultúrát", pontosabban fogalmazva - antropológiai értelemben - „nyugati kultúrát” fejez ki, ami imperializmusával tűnik ki, háttérbe szorítja, lenézi minden vetélytársát, vagy egyenesen az elpusztításukra tör.

2. Ettől az imperializmustól függetlenül más kultúrák is fel akarják hívni magukra a figyelmet az amerikai piacon.

3. Ha az oktatási rendszer egyetlen kultúrát hoz kiváltságos helyzetbe, azzal más, hasonlóan fontos kultúrákat „sért".

4. A „beemeléshez" nem elég az, ha más, „kisebbségi" kultúrák is szerepelnek a tananyagban. Ki kell szabadítani azokat alárendelt helyzetükből, aktívan segíteni kell fejlődésüket és terjedésüket.

5. Minden kultúrának saját „értékrendje" van, és minden „értékrend" tiszteletet érdemel.

Mintha a fiatal amerikaiak gond nélkül elfogadnák ezeket a feltevéseket, amelyek így gyorsan előítélet jellegűek lesznek - noha részben maguk is az előítéletek leküzdésének eredményei. Amúgy érdekesebbé teszik az új tanterveket. Ugyanakkor nyilvánvalóan hamisak. Az amerikai társadalom antropológiai szempontból nem „kultúra", hanem a nyugati civilizáció része. Inkább jogalkotó, nem pedig kulturális tevékenység alakította ki. Egymás után nyelte magába a különféle kultúrákat anélkül, hogy változtatott volna a közigazgatás alapelvein. Az amerikai piacon nincsenek „vetélytárs” kultúrák, az amerikai oktatási rendszernek pedig soha nem tartozott a kötelességei közé az, hogy kultiválja vagy különleges védelemben részesítse ezeket. Egyszerűen az a feladata, hogy értékes tudást adjon. Ha tehát az irodalomtörténet professzorai jobbnak látják Shakespeare-t tanítani a Dallas helyett, nyilván azért gondolják így, mert Shakespeare ismerete többet ér, mint az üres szórakozás. S mi több, ősapáink már igen sok „kultúrát" bevettek a tananyagba, ha ezt a szót akarjuk használni. Tanulták az ókori Palesztina, Görögország és Róma nyelveit, vallásait, történelmét és irodalmát, s ha valami olyasmit találtak, ami felkeltette az érdeklődésüket, azt is tanulmányozták. De a tudomány célja nem annyira a kultúrák rokonságának bemutatása, mint inkább a más-más korokban és nyelvekben rejlő egyetemes emberi lényeg megismerése volt.

Ami pedig az „értékrendet" illeti, azt hiszem, „értékek" vagy vannak, vagy nincsenek. Akkor vannak, ha választhatunk az alternatívák között. Nem lehet önkényesen gyűjtögetni az értékeket: ellenkezőleg, a rendszer leszűkíti a választási lehetőségeket azáltal, hogy megkülönbözteti a rossztól a jót, és tilalmakkal bástyáz körül minket. Ha valaki azt mondja nekem, hogy van olyan „kultúra", amelyben az emberek sorsukra hagyják az újszülötteket, eltaszítják az elcsábított nőket, szívfájdalom nélkül meggyilkolják az idegent, mert más törzsből származik vagy más hitű, rabszolgákat és ágyasokat tartanak, nyilvánosan kínoznak embereket, akkor én nem mondom azt, hogy ezeknek az embereknek más „értékeik" vannak. Azt mondom, gyalázatosak. Ha ilyen „kultúrát" fogok tanítani hallgatóimnak, még abban reménykedhetek, hogy ugyanúgy visszataszítónak találják, mint én.

A „multikulturális" szemlélet „pluralizálni" próbálja azt, ami természetéből adódóan egyedi: az én identitásomat mint társadalmi lényét. Ha az emberi világot egyformán helyes „életmódok", „kultúrák" és „értékek" összességeként fogjuk fel, alternatívákat találunk ki, noha ilyenek egyszerűen nincsenek. Ha pedig az emberek nem értik ezt, az csak azzal magyarázható, hogy hamis képet alkottak a toleranciáról. Nem az a toleráns személy, aki úgy gondolja, hadd forogjon a világ, amúgy istenigazából nem számít semmi - az ilyen ember egyáltalán nem toleráns, csak közönyös minden iránt. Azok tekinthetők toleránsnak, akik békében élnek azzal, amit nem fogadnak el, hogy elkerüljék a nyílt konfliktust. A tolerancia lett az amerikai társadalom szegletköve, de egyre inkább elvész ebben az új jelenségben, ami a toleráns magatartás látszatát kelti, noha egyáltalán nem az.

A „multikulturálisnak" nevezett mozgalomban az a tény a legfeltűnőbb, hogy nem képes toleránsan kezelni azt, amit nem szeret - vagyis az amerikai „kultúrát", ahogy ők nevezik. Felsorakoztatják a kisebbségek, a primitív kultúrák és az „elnyomott" csoportok pozitív sztereotípiáit, s az egyetlen negatív sztereotípia arra az úgynevezett „kisebbségi kultúrára" vonatkozik, amelyet többféleképpen írnak le - materialista, patriarchális, rasszista, imperialista, a birtoklás és a hatalomvágy megszállotja. Nincs olyan könyvük, amelyben ne illetnék sértésekkel az amerikai társadalmat a „multikulturális" szemlélet hívei, s az egyetemi oktatás egyik legfőbb célja az lett, hogy kialakítsák az új negatív sztereotípiát. Íme egy példa: a radikális feminista manapság olyan nő, akinek mintha csak az lenne a célja, hogy kialakítsa e negatív sztereotípiát a hagyománytisztelő amerikai emberről és a kultúráról, amit feltehetően létrehozott. És a feminista ijesztő brutalitással falja a könyveket, verseket egymás után, csak azért, hogy „bebizonyíthassa", az egész a sztereotip férfielmék hatalmas összeesküvése, melynek az a célja, hogy láthatatlanná tegye a nőket. Ez a sztereotip gondolatmenet vért kívánó sértésnek számítana, ha áldozatát inkább faji, nem pedig nemi előítéletek kategóriái alapján írná le. Mindemellett az eljárás széles körben elfogadott, sőt, egyetemi szinten is szentesítették az ilyen jellegű kutatásokat: mással sem foglalkoznak a „women studies" tanszékek.

Ekkora jelentősége van a politikai erőviszonyoknak, ez a helyzet önmagában is ki tud kényszeríteni egyfajta sztereotip gondolkodásmódot, melynek egyetlen célja van: meg akarja vonni a szót a „többségi kultúrától" oly módon, hogy ellenőrzi a diskurzus nyelvét. E stratégia eredményét egyfajta látens cenzúraként írhatnánk le. Ez a cenzúra az orwelli „újbeszédhez" hasonlóan deformálja az áldozat gondolkodásmódját. Nemcsak arra kényszeríti az embert, hogy a „helyes" nyelvet használja: magának a gondolkodásmódnak is deformálódnia kell, különben elítélik az embert „gondolatbűnért" a helytelenül kiválasztott, akaratlanul kiejtett szavak miatt, amelyekből valaki valahol kiolvashatja: „rasszista", „idegengyűlölő", „perverz" vagy valami hasonló. Ez oda vezet, hogy deformálódik a nyelv, zavaros lesz a stílus, megfosztják minden retorikai eszköztől, ezért lehetetlenné teszi a valódi dialógust. Ugyanakkor ha valaki elárulja magáról, hogy kötődik a nyugati kultúrához, és ki akar állni a védelmében, a legelvakultabb intoleranciára számíthat. Ő a sorainkba férkőzött ellenség, az a Más, akit el kell hallgattatni vagy meg kell semmisíteni.

Honnan ered az amerikai társadalomról kialakított új negatív sztereotípia? Feltételezésem szerint onnan, hogy a multikulturális szemlélet híve fellázad a fennálló rend ellen: beteges oikofóbiában szenved, gyűlöli a szülői házat - gyakori patológia ez az értelmiség körében a felvilágosodás kora óta. Idegennek látja a hagyományait, azt, ami a „sajátja"; nem talál megértést, örökölt terheltséget érez magában. Szabadulni akar a vele szemben támasztott követelményektől, saját „kultúrája” kötöttségeitől, nem akar „velünk" tartani, nem akarja szeretni, elfogadni azt, ami az övé, nem akar hinni benne. Otthonát ezért valami Másnak mutatja a fenti sztereotípia segítségével, amely - úgy véli - megszabadíthatja minden kötelezettségtől.

Ugyanakkor átadja magát az esetleges xenofíliának - más kultúrákról tanul, melyek elérhetőek a posztmodern piacán, és úgy játszadozik ezekkel, ahogy a gyerekek váltogatják a távkapcsolóval a tévé-csatornákat. Ez természetesen nem valódi xenofília: más kultúrákat mindig a szentimentalizmus szűrőjén át érzékel, de el is vetheti ezeket, ha kellemetlenné válnak. Ha belecsöppen egy adott kulturális kisebbség közegébe - mondjuk Harlemben vagy egy iráni síita faluban találja magát -, a „multikulturális" értelmiség honvágyat érez az amerikai életforma iránt, s tudja jól, hol van az ő igazi otthona. De amíg csak teheti, játszadozik a döntésekkel - kitűnő választékot kínálnak neki az egyetemek -, elméjében a xenofília gerjesztette fantazmák gomolyognak, kedvére fürdőzhet tulajdon oikofóbiája luxusában.

Mindaz, amit szeretnék leírni, nem múló divat: hűségnyilatkozat a politikai arénában tündöklő legújabb intellektuális topmodell iránt, de találhatunk erre más, fontosabb példákat is. Véleményem szerint az oikofóbia akkor jelenik meg, amikor szekularizálódik a társadalom, és az értelmiség végleg elveszíti korábbi lelkipásztori szerepét. A kapitalista demokráciában nincs kiváltságos helye az értelmiségnek, s ha kihúnyt benne a vallásos érzés, ami segít elviselni az embernek a magányt, hatalmába keríti a borongás melankólia, és felháborítónak találja az emberi élet hétköznapi világát. Pontosan ekkor kezdi termelni mentori stílusában az otthon sztereotípiáit, hogy valamiképp kárpótolja magát. Amikor Sartre és Foucault bemutatja a „burzsoá" mentalitást - Mások mentalitását szembesítve önnön Másságukkal -, valójában a derék francia átlagembert írják le, akit a vicc kedvéért reverendába bújtatnak, ahogy a zsidókat is álruhába öltöztette annak idején hóhérjaik kisegítő személyzete. Marx portréja a kapitalistáról hasonló, bosszúvágyból kreált sztereotípia, akárcsak Adorno és Marcuse gyűlölködő jellemrajzai az ellenséges „fogyasztóról". Mindegyik említett esetben tetten érhető ugyanaz az eljárás: a „mi"-ből „ők"-et, az otthonból magányos száműzetést, a mi civilizációnkból ama bizonyos Más civilizációját kreáló sztereotip gondolkodás.

Meg vagyok győződve arról, hogy az intellektuelek sztereotípiái sokkal károsabbak, mint azok, amelyek az egyszerű emberek között alakulnak ki. Ha fenn akarjuk tartani társadalmi létünket, összegeznünk kell tapasztalatainkat: ösztönösen kategóriákba soroljuk az embereket, és minden, számunkra idegen személy - aki nem beszéli nyelvünket, nem követi szokásainkat és nem hasonlít ránk - arra késztet bennünket, hogy keressünk valamiféle általános elveket, amelyek lehetővé teszik, hogy megértsük a viselkedését. Ilyen körülmények között elengedhetetlenek a sztereotípiák, beépültek az ösztönbe, ami arra készteti a társadalmakat, hogy őrizzék meg csoport-identitásukat, és álljanak készen otthonuk megvédésére. Ebben a természetes leegyszerűsítésben van humorérzék és igazságérzet is, fejleszti bennünk azt a készséget, hogy másokat másokként fogadjuk el, toleránsan kezeljük különbözésüket, és ne akarjuk alkalmazkodásra késztetni őket.

Másként jár el az értelmiségi, akit nem hagy nyugodni a saját negatív sztereotípiája keltette frusztráció. Oikofóbiáját elméletek táplálják. Nincsenek határai, mert belülről jön, a képzelet szülötte. A holdudvarában képződő sztereotípiák magas érzelmi feszültségükkel és retorikai szervezettségükkel tűnnek ki - műalkotások ezek, és a művész úgy érzi, végleg a hatalmukba került; mint Marx, ők is azt hiszik, hogy a világ pontosan illeszkedik az általuk kidolgozott elmélethez.

Van gyógyír az oikofóbiára. A gondolkodás okozta gyötrelmek szellemi munkával kezelhetők. A hagyományos nevelés - a filozófia, a kritikai gondolkodás, a történelem mindig is ellensége volt a sztereotípiáknak, a „kész válaszoknak", az előre gyártott következtetéseknek. Arra akarták tanítani a fiatalokat, hogy ne tévesszék szem elől a részleteket, és a maga bonyolultságában tekintsenek az emberi életre, a leegyszerűsített hazugságok helyett próbáljanak eljutni a bonyolult igazságokhoz, és a valóságos, ne a szentimentálisan megszépített világgal foglalkozzanak. Ez továbbra is elérhető marad. Szembesíthetjük az embereket azokkal az érvekkel és műalkotásokkal, amelyek szertefoszlatják oikofóbiájukat és, ha nem is szerettetik meg velük civilizációnkat, legalább láthatóvá teszik értékeit.

Arra tanítjuk az embereket, hogy felismerjék, mikor gerjeszt a műalkotás szentimentális, nem természetes érzelmeket a közhelyek szolgai követésével. Pontosan ezért igyekszünk megismertetni hallgatóinkkal nagy klasszikusaink remekműveit - az olyan műveket, mint Shakespeare Lear királya vagy Tolsztoj Anna Kareninája, mert ezek olyannak mutatják az életet minden részletében, amilyen a valóságban, nem egyszerűsítik le, nem hamisítják készen talált előítéletekkel, hogy összhangba kerüljenek az oikofóbiával. Természetesen ez a valódi oka annak, hogy a multikulturális szemlélet hívei olyan ellenségesen kezelik a hagyományos tananyagot. Mert ez a sztereotípia ellensége, az oikofóbia őrjöngését csitító hang.

Pálfalvi Lajos fordítása

(Elhangzott Krakkóban, az 1993-ban rendezett Nemzetek és sztereotípiák című konferencián.)

In Kalligram, 5. évfolyam, 2 szám (1996), 20-24.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés