Az az aktív politikus, aki eljutott eddig az írómesterséget ennyire megtisztelő felfogásig, nem vonulhat vissza az analógia elől, s föl kell vetnie a kérdést: miféle új politika érik a most támadó irodalomban ? A néptestnek miféle költött szóvá vált óhaja készül betörni a politika akaratai közé? Amikor nevet keres a nemzet ó-kazánját új erővel feszítő gőznek, kell, hogy egy pillantást vessen e kazán nyomásmérőjére: az íróra. Olyan pillantás ez, melyre talán az egész országnak szüksége van. Trianon óta egy új írónemzedék előőrsei verődnek egyre sűrűbb rajvonalba. Miféle nemzedék ez? Jön, mert illik, hogy az új, korosztályok is leadják írórekrutáikat, vagy jön mint a karcagi szökőkút, földalatti erők zúzó kényszerével? Hozunk valamit, amit hozni kell vagy az elődök borravalófillérei olvadnak el koldusmarkainkban?

*

Előttünk az élet, amelyen most üt ki a századvég irodalmának [1] beléoltott leprája. Ami ötven év előtt néhány, közösségből kiszakadt ember ijedt rángatózása, gőgös fintora, beteg bódulata volt, iszonyú vitustánccá sokszorozódott az emberek millióiban. Széttekintesz, és meglepetve látod a betűkből ismerős gesztusok kificamodott kópiáit. Démonok és übermenschek boszorkánybáloznak előtted; a nagy kételkedők széthatványozott szatírmosolya s a csinált mámor műhörgései undorítnak. Az érzelmiség nagy apálya, mely a századvég individualista-anarchista irodalmában jelezte jöttét, kivetette az embertenger minden rejtett szörnyetegét. A társadalom formái tovább élnek, tehetetlenségük tovább élteti őket, de a szíve delejét elveszített emberiség mindenre kapható tömeggé züllött. A szolgagondolat céda féktelenséggel igazolja az alacsony hajlamok minden csínytevését. Ha a századvég irodalma az ösztön szabadságáért küzdött, az élet megbontotta a részösztönöket szabályozó gátlást, az emberméltóságot. Ha a századvég irodalma a vörös betűvel szedett egyéniség mutatványbódéja volt, a társadalmi élet az ember fölé kendőzött maszkok egymást becsapó, bolond karneválja lett. A művészet aranyozása alól most üt ki a figurák gipsze. Mindaz, amit a költői megjelenítés fölemelt, igazolt, megbukik a mindennapi élet ripacselőadásán. Amit hatalmas színészek ajkán Sophoklész-igének véltünk, olcsó hazugság a mindennapok szóhasználatában.

Ki veszi észre legelébb az életnek ezt a csődjét, ha nem az író? Irodalom és élet egymásból folynak, de sosem találkoznak. Az irodalom kiérzi a társadalom tudatalatti kívánságait, szóba ölti, de amikorra az élet stílusává szuggerálja, maga már új hiányokat jelez, s új vágyakkal vajúdik. Ha a modern életnek a húsz, harminc, ötven év előtti irodalom a prókátora, a mai író a húsz, harminc év múlva kialakuló életstílust készíti elő. Akármennyire szeretjük az életet, gyűlöljük pillanatnyi változatát. Nincs az a gondolkozó, aki ki ne ugrana a gyeplőjét eldobó, szofista emberiség rohanó kocsijából. A civilizációnak hazugság a maltere, de szükséges hazugság. A mi korunk tele van fölösleges, sztereotíp hazugságokkal. Ostoba igények korbácsolják a kiélt embert egyre vadabb hajszába. Ha a boldogság fölös erő, a modern ember mesterségesen fokozza erőtékozlását, nehogy boldog lehessen. Megvadult masinák ritmusára erőlteti a szívét, s nem tudja, miért érzi rosszul magát. Nem látja, hogy a feketekávéval fölcsigázott izom bünteti. Mert a szív ritmusa örök-egy, s ha vannak is pillanatnyi aritmiás rohamai, szorongásos különszisztoléi, előbb-utóbb visszatér a maga örök menetébe, s a boldogság megkönnyebbülésével fedezi fel kimért ütemét. Ezt a megtalált ütemet kell ma versnek és prózának fölkattognia. A gyökértelen ember ráeszmél levágott gyökereire. S új, dugványozó mohóság lepi meg, hogy kinövessze őket, belenövessze a nagy melegadó rétegekbe, amelyek az emberélet örök vigaszai. A fiatal író visszafordul a világ felé, melyet elődei saját zaklatott vízióiktól nem láthattak. Kíváncsi a növények, állatok, kövek milliói változatára; a hályogát elhányó szem ujjongásával eszmél föld, tenger, ég örök csodáira. Minden kispolgári nyálkájától megtisztítva, de újra belesajdul az emberélet örök szentháromsága: az apa, az anya s a gyermek. A hazugságokkal levegőbe repített család üszkein újra fölcsiholja férfi és nő, szülő és gyermek összetartozását. Az ember annyit ér, amilyen erővel érez. Ez az igazság, melyet a biológia új felfedezései már-már természeti törvénnyé emelnek; a fiatal költőt is elundorítja a csinált mámor mutatványai alatt didergő agy bravúrjaitól. Nem akar meglepni, s nem akar minél egyénibb lenni. Az igazságot és a mélyebb emberséget keresi. Lenn az aranyborjú fekete miséi kavarognak, de a Sión hegyére szánt költő az élet örök kőtábláit betűzgeti.

Semmiben sem állhatunk a közízlés kiszolgálóivá. Közvetlen elődeinknek megvolt az a könnyebbségük, hogy a lelkek fölhúzott rugóit járatták le. Lejtőnek vitték az embereket, mi hegynek kapaszkodunk. Meg kell duzzasztanunk a kollektív ösztönök, a lelkesedés, a szeretet, az önfeláldozás kiapadt vizeit. S ebben az erőfeszítésünkben a társadalom egész tehetetlensége gátol. Hosszú, s az egyéneket felőrlő harc előtt állunk. Életünket kell súlyul vetni a kibillent élet serpenyőjébe. Siker, pillanatnyi helyeslés nem vigasztal, hisz a java a végin is hátra lesz. Harcunkban lehet ökonómia, de céltudó makacságunknak nem szabad megcsorbulnia. Aki ma nem hiszi, hogy küldetett, ne legyen író. Szentkatalinos révületben kell napjaink vérpadjára állnunk, mosolyognunk, és vitáznunk a hóhérbárd alatt is. A környező világ száz nyitott erünkön át önti belénk a maga mérgeit. Kiállja pályánk útját, kétszeres munkáért adja a kenyeret, behatol családunk apró ügyeibe is. Ezzel szemben mégis az új élet, az örökké-egy élet forradalmárjainak lenni, ehhez heroizmus kell, s ez a civilizáció mai förtelmei ellen lázadó heroizmus az, amit az újkor költőit eljegyző, legigazabb stigmának érzek.

Hogy érzékeltessem, mi történt bennünk ? A fordítottja, ami Ady néhány barátjában történt. Petőfi volt a nevelőjük, ő alakította ki a lelküket, s mint férfiak káprázva dörgölték meg a szemüket Ady korból kinőtt, s mégis örökérvényű csodája előtt. Minekünk Ady volta gondolat és érzelem iskolája.Több volt nekünk mint a világ minden írója, a négy evangélistát is beleértve. S most, hogy a ránk váró idő feltett kérdései folytonos feleletadásban alakítják ki új valónkat, alig tízévnyire gyerekkorunktól, egyre üresebben hangzanak egykor imádott versei. Tudjuk, hogy egyike a világirodalom legnagyobb lírikusainak, de nem vallásunk többé, míg Petőfi, akit tanultunk és nem szerettünk, egyre nő, jelentősödik bennünk, mint égből leeresztett horgony, aki a szabad magasság bárányfelhői közé ragad. A Haláltó átnőtte duzzasztógátját, s vidám hegyi patakot szalajt a síksággá terülő völgyekbe.

*

Íme az új emberség, de miféle új magyarságot áramoltat át ? Adva a vérmérsék, de miféle testnek lesz lendületévé? Trianon istencsapásának van egy fénysávnyi előnye is: a lelkiismeretes ember sokkal több hittel lehet ma magyar, mint előtte. A háború előtti magyarság hozzá volt láncolva tarka országa paradox válaszokat követelő problémáihoz. Most a széttört báb kiröpítette pillangóját. Az ötfelé hasadt országtest fölé győztesen csap ki az új ideál: a magyar faji géniusz, a határokat nem ismerő vitális erő, mely addig tolja ki az ország határait, ameddig magyar láb lépni tud.

Magyarság a magyar állam helyett. Ez az a gondolat, melyen át a magyar író visszahajolhat elbocsátó közösségihez. Csak a hamupipőkék pártján érdemes lenni, s ez a nép a világ hamupipőkéje. Román, szláv és germán népek gyűrűjébe verve, s letaszítva régi határairól, féltérden várja a halálos csapást. Ezekben a kritikus percekben a magyar író görcsösen keresi népe létjogát. Fölfedezi erői nagy rezervoárját, a föld népét, s fölfedezi életereje dokumentumát, a magyar irodalmat. A magyar nép Európa egyik legszívósabb népe, mindent kibírt és sorsa, alkata, nyelve egy csodálatos, sejlő, de ki nem alakult kultúra humuszává rétegezte. Hogy e humuszból miféle tölgyek nőttek, s miféle tölgyes nőhetne, azt a magyar irodalom mutatta meg. Kik a mi íróink ? Egy hatalmas Kissármás leszúrt bot nyomán kitörő gázkútjai. Szárnypróbálgatásai egy magára nem lelt poétanépnek. De milyen szárnypróbálgatások! Minél többet hasonlítgatom a magyar irodalmat a külföldivel, annál nyilvánvalóbb előttem, hogy a magyar irodalom a legcsodálatosabb torzók múzeuma. A magyar író mögött sosem volt ott az a társadalmi rezonancia, mely az egységes népek nagy íróit naggyá zöndíti. Ha volt is egységes népi lelke, nem volt felsőbb fokon kialakult kultúrája. A magyar író magányos sóhaj maradt, de nézd tehetsége magját s nincs mit szégyenkeznünk. Hol van Móricz Zsigmond egy Blasco Ibanez méreteitől, de nézd meg poétái erejét: az Isten többnek szánta.

Dacos ellenmondást és makacs akaratot csihol a magyar nép s a magyar irodalom tanulmányozása. Bánk bán megbukott Berlinben, de kell valami nagy összegezésnek jönnie, amely igazolja a magyarság minden Bánk bánjait. Ki kell alakulnia egy külön magyar kultúrának, amelynek a fényében elenyészik az a kacagtató ellenmondás, hogy míg kapcaírásaink Európa-szerte kapósak, a magyar patyolatnak sehol sincs keletje. Mint idejekorán fel nem fedezett poéta, ki dacosan olvassa versenytársai nyálkás verseit, s hatalmas, minden ellenmondást legázoló fegyvertényre készül, úgy áll a magyarság Európa kapujában. Nagyon különbözik a világtól, ezért veszik nehezen észre. Nagyon különbözik a világtól, ezért lesz meglepetés, ha észreveszik.

Természetes, hogy az író, aki így látja faja európai helyzetét, keresi az országon belül is a társadalmi erőket, melyek a magyarság hódítását előkészíthetik. Figyelme a nép felé fordul. A föld népe volt az egyetlen a magyar társadalmi osztályok roppant lezüllésiben, aki zsírosodott, s szellemileg is emelkedett. A föld népe ma már nem egységes társadalmi réteg, lassan egy új polgárságot vet ki magából, melynek a fiai szabadon áramolnak a középosztály felé. Úgy érezzük: itt volna a pillanat, amikor a középosztály néppel érző elemei összefogva ezzel a fölfelé özönlő tömeggel, megkísérelhetnék a magyar nép arcát a magyar műveltségben is kidomborítani. Be kell állítani a magyar szemszöget, meg kell teremteni a felelősségérzetet a magyar néppel a magyar ízléssel, a magyar múlttal, s a magyarság örök prófétáival, a költőkkel szemben.

Nem hiszem, hogy becsületes író, aki nem klikkek fogadott írástudója, de népe elhívottja, ezt a szorongató kényszert ne érezze. Azt az óriási örvényt, amely nép és középosztály közt van, a modern élet mindinkább elsimítja. Ez a kiegyenlítődés megmenthet, de el is pusztíthat minket. Ismerem a dunántúli falut, a rokonaimon látom, mily mohón asszimilálja a mai magyar nép, amit fölülről kap. Itt az utolsó óra. Vagy sikerül magyar kultúrát lobbantanunk az egész magyarságba, vagy a polgárság pacsuli kultúrája árad szét a nép mérgezett testében is. Olyan alternatíva, mely a gőgös váteszt is alázatos politikussá idomítja. Minden maradék erőre, minden jószándékra szükségünk van. Nem tehetünk úgy, mint Jónás próféta, aki bement Ninivébe, kikiáltotta Isten üzenetét, s a futótök levelei alá húzódva egy közeli hegyről leste a város pusztulását. Be kell mennünk Ninivébe, el kell vegyülnünk a magyar életben, s ha nem is ízlik, bele kell nőnünk minden szervébe, ott kell lüktetnünk minden életnyilvánulásában, mert ma ezt kívánja az idő. Összefogók legyünk, s ne megosztók, hajlékonyak, de nem hajlíthatók. Kíméletesen, de makacson küzdjünk, óvatosan, de halálraszántan.

*

Ilyen a fiatal magyar író arca. Ezt az arcot akartam hozzáadni az új magyar tartalom körüli eszmefuttatásokhoz. Tudatosítva azt, amit tíz év olvasás és húsz év fájdalom belémszűrtek, el is értem a sövényt, amelyen belül otthonos vagyok. De ez a cikk megkívánja; hogy egylépésnyivel tovább is menjek. Ha csakugyan ezt az új tartalmat hozza a magyar irodalom, hogy alakítja ki ez az új tartalom a jövő magyar politikáját? Nem tudom. Nem tudom, van-e magyarságban annyi életerő, hogy írói sóhaját dörgő paranccsá tudja visszhangozni. De ha van, akkor ennek a politikának az útja épp olyan determinált, mint volt a reformkoré.

1. Meg kell teremteni a nép polgárosodó s a középosztály néppel érző elemeiből a magyar tiers étatot, gócot, amely kristályosodási pontjává válhat a teljes anarchiába oldott társadalmi csoportok új kijegecesedésének. Mihelyt van egy igazán magyar, demokrata törzs, a többi társadalmi faktor sem törekedhet egész felelőtlenül az ország kisebbségi tiranniszára. Mihelyt egy új hatalom gátjain ütik meg maguk, már meg is találták terjeszkedésük természetes határait, s ezen belül valódi hivatásuk is. Ezt a rendező, központi erőt persze nem lehet a nép számára megcsinálni, ezt a népnek magának kell megcsinálnia. Itt a próba: benne él-e annyira a nép a középosztály belőle kiszakadt tagjaiban, hogy azok az ő érdekét a magyar politika főszólamává tudják hangsúlyozni, vagy szét kell marcangolódnia a központivá sosem válható érdekek karmai között. A magyar hegemónia a magyar nép kincseinek kitermőit, a népet s a néppel érző művelt embert illeti meg. Egyszerű tény, de ott lappang benne egy új Tripartitum minden cikkelyecskéje.

2. A magyar külpolitika célja egy lehet: harc a fajok szabadságáért. Ahogy Bethlen Gábor a vallásszabadságért, úgy szálljunk mi Európa porondjára a faji szabadságért. Ezt a szabadságot csak az államok fölötti állam, a nemzeti törvények fölötti emberi törvény biztosíthatja. Épen mert nagyon nacionalisták vagyunk, nagyon kell küzdenünk a nációkat szétforgácsoló államhatalom túlzásai ellen. A magyarságot az ököljog halálra Ítélte, s csak a lelkiismeretére ébredt Európa mentheti meg. Ezt a lelkiismeretet kell magunkban is föltámasztanunk. Az integer Magyarországnál van egy sokkal szentebb jelszó: az integer magyarság. S ennek egy ellensége van: az imperializmus. Amily jogos követelés, hogy minden faj szabadon, s külön szerveken belül fejthesse ki erőit, oly undok merénylet ezt a jogot eltaposni. Nacionalista vagyok, de tudom, hogy a magyar nacionalizmus legnagyobb képviselőiben sosem volt a más mellének szeg[e]zett kés, mindig csak a fejünkre sújtó bunkó ellen felemelt kar. Más élni, s más gyilkolni. S csak az éljen, aki nem gyilkol. Vasat fogunk, ha vassal esnek nekünk, de vigyázzunk rá, hogy hódítani csak szívvel és aggyal menjünk. A kis nemzetekre óriási feladat vár, nekik kell az emberiességet a nagy nemzetekre ráparancsolniok. Bár haladnánk e kis nemzetek élén. Indiában egy nagyszerű, emelkedett hazafi vértelen, de vértelenségiben is könyörtelen szabadságharcra nógatja honfitársait. Ilyen Gandhi-harcra szeretném én a magyarságot elég erősnek és méltónak tudni.

*

Neonacionalizmus ez ? Nem tudom. De hiszem, hogy a magyar múlt nagy nacionalistái, a Bethlenek, Rákócziak, Kossuthok is ilyenformán gondolkoznának ma — az ő ó-nacionalizmusukkal.

*

[1] A századvég irodalma nem a századvégi irodalom. Gyűjtőneve annak az irodalmi hullabomlásnak, mely a romanticizmus és három nagy fia a francia és orosz regény s a skandináv aranykor tetemeit takarította el, s takarítja még ma is.

*

In Napkelet, 6. évf., 7. szám (1928), 535-539.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés