A terminológiai kavalkádból egyetlen munkafogalmat – az indiai származású amerikai közgazdász, Jagdish Bhagwatiét – kiemelve megállapítható, hogy a globalizáció „a nemzeti gazdaságok integrációja a nemzetközi gazdaságba a kereskedelmen, a közvetlen külföldi tőkebefektetéseken, a rövid távú tőkeáramlásokon, általában a munkások és az emberek mozgásán, és a technikák áramlásán keresztül.” [2]

A globalizáció egyik egyenesági következményeként szokás emlegetni a földrajz vagy a távolság halálát. A földrajz azonban a globalizációt megelőzően – a helyhez kötöttség relevanciája mellett – hosszú évszázadokon keresztül bírt kiemelt jelentőségű szerepkörrel; Halford J. Mackinder, az angolszász geopolitikai iskola alapító atyja a Királyi Földrajzi Társaság 1904. január 25-i ülésén egyenesen amellett érvelt, hogy a földrajz a történelem megértésének kulcsa. [3] Az a mondás, miszerint „A földrajz a végzetünk”, hagyományosan tehát helytálló megállapításnak számított. Emellett az is elmondható, hogy eleink nem az „óra diktatúrája” alatt éltek, hiszen a hagyományos társadalom életritmusát az elvégzendő feladatok logikája határozta meg. [4] A jaltai világrend összeomlását követően, majd a XXI. század forgatagába lépve azonban már-már közhelyszerűnek számít a világ összekapcsoltságáról beszélni; a globalizáció jelensége ugyanis teljes mértékben áthatja a glóbusz egészét. Ennek nyomán számos-számtalan szerző állította ki felváltva az állam, a történelem és a földrajz halotti anyakönyvi kivonatait – az „óra diktatúrájának” kiépülése és a sebesség piedesztálra emelése pedig a globalizáció, valamint az annak hátterében megfigyelhető kommunikációs és technológiai fejlődés segítségével „legyőzte” a teret, a deterritorializáció révén eloldva a társadalmat a térbeli kötöttségektől. A történelem végéről értekező Francis Fukuyamának a geográfia vonatkozásában is szép számmal akadtak „túllicitálói”: Ohmae a térképeket „kartográfiai illúziónak”, a nemzetállamokat pedig a „nosztalgikus képzelgések tárgyainak”, és a világgazdaság „rendellenesen működő” szereplőink titulálta, [5] O’Brien pedig a Globális pénzügyi integráció: a földrajz halála címmel [6] jelentette meg könyvét. A posztmodern szerzők szinte egyöntetű véleménye szerint a sebesség véglegesen győzedelmeskedett a tér felett; a deterritorializáció teljesen eloldja a térbeli kötöttségtől a társadalmat; a gazdasági (geoökonómiai) tárgyú elemzések szerint pedig a gazdasági növekedés „kényszere” és a tőkevonzás logikája „maga alá gyűrte” a területet, felértékelve a globális tőke szerepét. A földrajzi távolság szerepe e narratíva szerint marginálissá vált, hiszen a szállítási és kommunikációs költségek – egyszerűbben: a „gazdasági távolság” – csökkenése miatt a gazdasági egységek/szereplők már nem – vagy nem kizárólagosan – a földrajzi távolságot tartják szem előtt a döntéseik meghozatala során. [7] Míg korábban a „szuverenitás kis barlangjaiban” is lehetséges volt vegetálni, és a világ nemzetei közötti megosztottság érvényesült, addig napjainkra az összekapcsolhatóság vált hangsúlyossá, mi több, „a világméretű szerveződés új paradigmájává”. A világ valódi térképein eszerint „nemcsak államokat, hanem megavárosokat, autópályákat, vasútvonalakat, távvezetékeket, interkábeleket és egyéb más, a fejlődő globális hálózati társadalmat jellemző szimbólumokat kell látnunk.” [8] A „rövid XX. század” elmúltát követően felértékelődni látszik az „infrastrukturális szövetségek” szerepe: „az entitások szoros ellátási láncok partnerségein keresztül fizikailag összekapcsolódnak a határok és az óceánok mentén”. [9]

E jelenségek mentén érthető meg az is, hogy az egyébként kitűnő adottságokkal rendelkező – és egykor még a Kert-Magyarország [10] pozíciójára is jó esélyekkel és reményekkel ácsingózó – Magyarország miért nem tud önellátásra berendezkedni, miért Kínából importálja a fokhagymát, miközben azt a határain belül is meg tudná termelni, vagy hogy miért számolta fel az élelmiszeriparát, például a cukortermelést, vállalva, hogy inkább Argentínából vásárolja meg azt, kiszolgáltatva ezzel magát a hektikus világpiac szeszélyeinek, [11] további felesleges terheket róva az amúgy is száz meg száz sebből vérző természetre. A fogyasztók társadalma a globalizációhoz és az információs társadalomhoz hasonlóan ugyancsak népszerű hívószónak számít, ám annak árnyoldalaival valójában csak kevesek vannak tisztában. Thomas Princen szerint már maga a fogyasztói társadalom elnevezés is megtévesztőnek számít, hiszen azt sugalmazza a vevők, a fogyasztók számára, hogy a döntés az ő kezükben összpontosul. A Confronting Consumption szerzője ezzel szemben bemutatja, hogy a vásárlók valójában egyre kevesebb eséllyel juthatnak hiteles információkhoz, így végső soron szem elől tévesztik a döntéseik következményeit. Princen – és nyomában Lányi András – meggyőzően írja le, hogy „A tényleges kezdeményezés – ami valóban kicsúszott a termelők kezéből a globális szabadkereskedelem eredményeképpen fellépő áttekinthetetlen árubőség korában – az értékesítési láncot ellenőrző szereplőké lett. A termék előállítója és felhasználója közé egyre több és több befolyásosabb közvetítő nyomul, akik a javak és szolgáltatások értékesítését, szállítását, biztosítását, eladó és vevő hitelügyleteit stb. intézik. Ezzel párhuzamosan nő rendszerint a térbeli távolság is az utóbbi kettő között, ami végképp lehetetlenné teszi a fogyasztó számára, hogy az áruforgalmat lebonyolító hálózatoktól függetlenül dönthessen, egyáltalán, hogy felmérhesse életmódjának a környezetre gyakorolt hatását. »Amikor a szűkös forrásokról olyanok döntenek, akik nem viselik vagy nem is viselhetik döntéseik költségeit, az elszámoltathatóság csekély mértékű lesz, és ami számít, az valószínűleg a pénztőke lesz, és nem a társadalmi vagy természeti tőke. A döntés hatalmának át kell kerülnie azoktól, akik tudatosan vagy öntudatlanul túlterhelik a forrásokat, azokhoz, akik a negatív ökológiai visszacsatolást elszenvedik, ami képessé teszi, egyúttal rá is kényszeríti őket, hogy ezeknek a visszahatásoknak megfelelően járjanak el«.” [12]

Hozzá kell tennünk ugyanakkor, hogy a XXI. században a globalizáció nem kizárólagos jelleggel érvényesülő, egyeduralkodó folyamat, hanem egy összetett „jelenségcsokor” meghatározó, ám korántsem egyedüli komponense. A globalizáció mellett ugyanis regionalizációs, lokalizációs, sőt egyes térségekben még fragmentációs folyamatok is végbemennek. Ezért számos szerző beszél arról, hogy az integráció és a fragmentáció, valamint a globalizáció és a lokalizáció mozzanatai valójában kiegészítik egymást, nagyjából egyenlő mértékben befolyásolva a globális erőtérben bekövetkező változásokat.

Talán ezzel is összefügg, hogy némely szerző továbbra is – esetleg újból – a földrajz kulcsfontosságú szerepét hangsúlyozza. Kaplan kiemeli, hogy a földrajz, valamint az abból fakadó számtalan jelenség (például a nemzeti jellegzetességek, a kereskedelmi útvonalak elhelyezkedése, nyersanyagforrások) korlátok közé szorítja az emberek tevékenységét, és az információs forradalom sem semlegesíti a földrajzot. Mi több, a földrajz szorításából kibújni szándékozó globális elit sem játszhat fényes győzelmi indulókat, hiszen világunkat továbbra is a fizikai meghatározottságok uralják, és számos esetben bír kardinális jelentőséggel, hogy ki ellenőrzi „a térkép értékes területeit: a kulcsfontosságú tengeri kommunikációs útvonalakat és az energiakészletet lefedő kartográfiai teret.” [13] Az államok eközben a földrajz foglyai maradnak, azaz a földrajzi adottságok a 21. században is változatlanul formálni fogják a jövőnket. [14]

De ami talán ennél is fontosabb: a földrajz jelentőségét valló egyes szerzők a nemzet(állam)i és a regionális szempontok hangsúlyozása mellett a lokalizáció felértékelődését és megerősödését is vallják. Már az olyan korai ordoliberálisok is, mint amilyen Wilhelm Röpke volt, kifejezésre juttatták, hogy csak az az egyén tekinthető valóságosan is szabadnak, aki egy természet adta családi, vállalkozói vagy helyi közösség tagja; a paternalista állami gyámkodástól és a piac mindenhatóságába vetett dogmától egyaránt elrugaszkodó elgondolás ekként a helyi közösségek önszerveződésének bázisát is jelenti. [15] A lokalizáció a legegyszerűbb olvasatban azt jelenti, hogy „amennyire csak lehet, a helyi keretek között élünk és termelünk. Magában foglalja lakhelyünk és a helyi közösség ismeretét és megértését, legyen az egy dombfalu Bhutánban vagy London egyik kerülete.” A lokalitás mint olyan „egy bizonyos területhez kötődő, sajátos környezeti és kulturális jegyeket magán hordozó közösséghez tartozás érzése.” [16] A helyi keretek között lét pedig implikálja a helyben történő termelés előnyben részesítését, a termelők és a fogyasztók között meglévő térbeli távolság csökkentését, tehát az erőforrások oly módon történő allokálását, hogy a helyi polgárok szükségletei minél rövidebb távolságon belül kielégíthetőek legyenek. „Nem az a kérdés, hogy az angolok vásárolhassanak-e import narancsot és banánt – foglalja össze a lényeget Norberg-Hodges –, hanem az, hogy a búzájuk, tojásuk, tejük és krumplijuk – röviden alapvető élelmiszereik – több ezer kilométert utazzanak-e, mint jelenleg. Ennek ugyanis igen nagyok a környezeti és anyagi költségei, miközben előállításuk egy 180 kilométeres körzeten belül is lehetséges volna.” [17] A helyi termékek és a rövid ellátási láncok – a lokalizáció égisze alatt, annak elemi voltát felismerve – fokozódó jelentőségre tehetnek szert a jövőben – a fogyasztók, a helyi szerveződések és a központi döntéshozók szintjén egyaránt. Az ellátási láncok újjászervezése égetően fontos feladattá vált annak érdekében, hogy a helyi termékek jobban be tudjanak kapcsolódni a lokális fogyasztásba. A kisebb méretű élelmiszer-termelők számára ugyanis egyelőre meglehetősen nagy problémát okoz a koncentrált élelmiszer-piacokon, illetve a nagyméretű bevásárlóközpontok beszállítói között történő megjelenés. [18] (Ez annak dacára valid megállapítás, hogy természetszerűleg ellenpéldával is élhetünk: ilyen a szentesi Délkertész – a Délalföldi Kertészek Szövetkezete – esete, amely a termelők hálózatba történő szerveződésének köszönhetően sikeresen tudott bejutni a Spar üzleteibe. Ez nyilván arra is irányítja a figyelmünket, hogy mennyire nélkülözhetetlen a nonprofit érdekképviseleti szervezetek alapítása. [19]) Fontos szempont lehet annak a szabályozása – horribile dictu korlátozása – is, hogy a helyi piacokra milyen termékekkel juthatnak be a kofák – például a spanyol paradicsomot vagy a kínai fokhagymát áruló „termelőkre” nézve nagyobb összegű polcpénzt lehetne megállapítani, esetleg a beszállítóként történő piacra lépés lehetőségét is meg lehetne tagadni. A kereslet változásával pedig lehetségessé válhat a kínálat „orientálása” is: ha egyre kevesebb fogyasztó vásárolja meg az importált élelmiszereket, és csökkennek az ellátási láncok, akkor erősebbé válhatnak a helyi portékákat értékesítő piacok, ezáltal a helyben termelt élelmiszerek is olcsóbbá válhatnak.

A megbízható forrásból származó, kiváló minőségű helyi termékek árelőnyének előmozdítása, „helyzetbe hozatala”, valamint a fair trade szavatolása érdekében további intézkedések bevezetésén is érdemes elgondolkodni.

Ezek közé tartozik (1) a környezet- és zajterhelési díj bevezetése. A javaslat összekapcsolná a környezetvédelmi szempontokat – ha úgy tetszik, az Európai Uniós színtéren is egyre hangsúlyosabb Green New Deal törekvéseit – a hazai termelés előnyben részesítésével: ennek értelmében egy meghatározott távolságból – Németh László terminusával élve: a tájhaza [20], avagy modernebb kifejezéssel: egy meghatározott tájegység, biorégió vagy ökozóna határain kívülről – importált alapvető élelmiszertermékkör – így különösen a friss zöldség, a gyümölcs, a hústermékek, a haltermékek, a tejtermékek és a  tojástermékek – vonatkozásában az áruszállítás minden formáját környezetterhelési díj terhelné, méghozzá akként, hogy a meghatározott távolságot meghaladó áruszállítás arányában sávosan növekedne a környezet- és zajterhelési díj mértéke. Negyven kilométeren belül az alapvető élelmiszerek szállítását nem terhelné környezet- és zajterhelési díj; efelett pedig a távolság növekedésével arányos módon, sávosan határoznánk meg a fizetendő díj mértékét. A Magyarország határain kívülről importált árucikkek – tehát a hosszú élelmiszer-ellátási lánc megléte esetén – foglalná magában az áruk szállítása a legnagyobb összegű díjat.

(2) A helyi pénzek – jogi értelemben: utalványnak számító készpénz-helyettesítő fizetési eszközök, azaz forgatható utalványok [21] – bevezetésével különböző kedvezményrendszereket lehet kialakítani, igénybe venni. Azon vásárlók számára, akik a helyi pénzekkel fizetnek a vásárlásaik során, jelentős kedvezményt lehetne nyújtani. A hivatalos magyar pénznem, a forint pénzhelyettesítői a helyi kiskereskedők és termelők számára fontos eszközt jelenthetnek a multinacionális vállalatokkal szemben folytatott gazdasági versenyben, elősegíthetik a helyi termékek fogyasztását, ráadásul ezek rendszeresítésével a tőkét, valamint a profitot is helyben lehetne tartani. A további előnyök között említhető, hogy ugyanaz a termelő a rendszerben egyszer eladóként, másszor pedig vevőként jelenhetne meg, ekként a beszerzései olcsóbbá válhatnának, ez pedig az általa megszabott árakra is kihatna, azaz a versenyképesség növekedését eredményezné. A helyi vagy alternatív pénzek kibocsátásának célja tehát a helyi gazdaság élénkítése, valamint annak előmozdítása, hogy a helyi élelmiszer vagy a helyi alapanyag(ok) felhasználásával készített cikkek a jelenleginél nagyobb mértékben elégítsék ki a helyi polgárok szükségleteit, kizárva egyúttal a szállítás miatti környezetszennyezést, valamint a felesleges erőforrás-pazarlást. A jelenleg ismert pénzhelyettesítők – soproni kékfrank, balatoni korona, Bocskai korona, tokaji dukát, rábaközi tallér, alsómocsoládi rigac – mellett hatóságilag (az önkormányzati szervek útján) is ösztönözni lehetne a különböző tájegységek számára újabb helyi pénzek kibocsátását. Ennek ösztökélése érdekében a települési önkormányzatok jelentős támogatásokat, adókedvezményeket is nyújthatnának. (3) Szükségesnek látszik a mezőgazdasági őstermelői adókedvezmények kiterjesztése – az árbevételi összeghatár megemelésével, esetleg a kedvezményezetti kör kibővítésével. A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény hatályos szabályozása értelmében alanyi/tevékenységi, valamint financiális oldalról megközelítve határozhatjuk meg az őstermelő fogalmát. Alanyi/tevékenységi oldalról szemlélve mezőgazdasági őstermelőnek számít, az a 16. életévét betöltött, belföldön lévő saját gazdaságában növénytermelést, ültetvénytelepítést, állattenyésztést, termékfeldolgozást, a saját tulajdonú földterületen végzett erdőgazdálkodást, párlatkészítést (azaz őstermelői tevékenységet) folytató, ezen tevékenysége tekintetében nem egyéni vállalkozó magánszemély, aki ennek igazolására őstermelői igazolvánnyal rendelkezik. [22] Financiális szempontból pedig jelenleg az számít mezőgazdasági őstermelőnek, akinek az adóévben – jogszabály alapján kapott támogatás összegével csökkentett – őstermelői tevékenységéből származó éves bevétele nem több nyolcmillió forintnál. [23] Az árbevételi összeghatárt illetően a jelenleg hatályos szabályozásban szereplő nyolcmillió forintos összeghatár duplájára, tehát tizenhatmillió forintra történő emelését javasoljuk.

(4) Tanúsító védjegyeket lehetne lajstromoztatni a minőségi követelményeknek eleget tevő helyi termékek tekintetében. A tanúsító védjegy sajátossága, hogy a védjegy tulajdonosa joghatályos módon képes tanúsítani az általa előállított áru vagy az általa nyújtott szolgáltatás minőségét/jellemzőjét. [24] Ennek intézményesítése érdekében természetszerűleg a megfelelő ellenőrzés, oktatás és támogatásnyújtás is szükséges. A tanúsító védjegy bevezetésével szintén kombinálhatók, vegyíthetők bizonyos kedvezményrendszerek, például a helyi szintű adómentesség; emellett Európai Uniós vonatkozásban a közös agrárpolitika részévé lehetne tenni azt is, hogy támogatásban részesüljön a tanúsító védjeggyel rendelkező termékek előállítása, valamint közvetlenül a fogyasztóhoz történő juttatása. A helyi jelleg megőrzése mellett ez az élelmiszerbiztonságot is jelentős mértékben szavatolná.

Az egész glóbuszra kiterjedő koronavírus-járvány az eddig elmondottaktól nem függetlenül – egy pozitív forgatókönyv megvalósulása esetén – akár azt is eredményezheti, hogy a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” maxima első fordulata valószínűleg huzamosabb időre meghaladottá válhat, és a „re-regionalizáció” eredményeként az ellátási láncok jóval rövidebbé válhatnak, így elindulhat a gondolkodás arról, hogy valóban jó ötlet-e a kínai beszállítóktól való szinte totális függés. A frankfurti Zukunftsinstitut „koronaválság” alatt publikált elemzése a „posztkoronális” világ lehetséges jövőszcenárióit vette górcső alá. Az általuk azonosított negyedik lehetséges koreográfia értelmében a „koronaválságból” való sikeres kievickélést követően végleg lebontásra kerülhet a „globális just-in-time produkció, ágas-bogas értékteremtő láncaival, amelyeknél alkatrészek millióit hurcolták körbe a bolygón”. Az optimista jövőkép szerint a termelésben és a szolgáltatásban egyaránt elszaporodhatnak a közbenső tárolók, raktárak és tartalékhalmazok. Helyi termelések indulhatnak virágzásnak, hálózatok lokalizálódhatnak, a kézművesség pedig ebben a már-már árkádiai nyugalmat árasztó világban a reneszánszát éli. A globális rendszer eszerint a glokalizáció felé halad: a „globális lokalizációja” irányába. „Csodálkozunk, hogy a vagyonveszteségek, a tőzsdei fekete napok ellenére nem fájnak annyira, mint kezdetben hittük. A korona utáni időben a vagyon egyszerre nem játszik döntő szerepet. Fontosabbak a jó szomszédok és egy virágzó zöldségeskert. Lehetséges, hogy életünket a vírus abba az irányba terelte, amely felé amúgy is változni akart?” – teszik fel a kérdést a Jövőintézet kutatói. [25] Nos, talán már vannak arra utaló jelek, hogy nem „pusztába kiáltott szónak” kell tekintenünk egy ilyen forgatókönyv hosszabb távon történő kibontakozását. Larry Fink, a BlackRock vagyonkezelő vezetője szerint „az ellátási láncok működésének világszintű átgondolása” következhet be a cégeknél. [26] Japán 2020 áprilisában jelentette be, hogy több mint kétmillió dollár értékben telepítenek vissza gyártókapacitást Kínából. [27] A korábban leginkább neoliberális gazdaságpolitikai nézeteiről ismert francia elnök, Emmanuel Macron 2020 júniusában már arról beszélt: intézkedni szükséges annak érdekében, hogy „az egészségügyi ágazatban és a gyógyszergyártásban egyes termékek előállítását hazatelepítsék a vállalatok”, hiszen a pandémia rávilágított arra, hogy Franciaországnak „technológiai, ipari és egészségügyi függetlenségre” van szüksége. [28]

Mi következik mindebből az élelmiszerellátásra nézve? Talán az, hogy a gazdasági liberalizmus kudarcát követően, a posztliberális korszakban újra felértékelődhet a háztartási gazdálkodás presztízse (ez Patrick J. Deneen bestseller-szagú könyvének [29] fő konklúziója), és a hazai előállítású termékek iránti kereslet megnövekedése sokak által gúnyolt hazafias szólamokból és rigmusokból végre realitássá válhat. A globális kapitalizmus Moloch-szerű szörnyének remélt álomra szenderülését követően mozgásba lendülhet a lokalizáció dinamikája: amennyire csak lehet, megtanulhatunk majd helyi keretek között élni és termelni; egyben pedig megismerhetjük és megszerethetjük azt a helyi közösséget, amelynek mi is részei, alkotóelemei vagyunk. A lokalizáció ugyanis – szemben a globalizmus eredendően kozmopolita attitűdjével – kötődést jelent egy adott helyhez, „és ez az, ami a legtöbb emberben felébreszti azt az érzést, hogy tartozik valahová”. [30] A XXI. század új alapállását a „radikális otthonteremtők” gyakorlata határozhatja meg, akik „a háztartások, a lokális közösségek és a piacok keretein belül igyekeznek újra felfedezni a hajdani szokásokat, illetve maguk is újakat próbálnak teremteni”, ezzel is erősítve a háztartási gazdaságokat (household economics), a poliszéletet, illetve a közös állampolgári részvételen alapuló önkormányzati formákat. Az említett gyakorlatok kútforrásául azok a helyi szerveződések szolgálhatnak, „amelyek ellenállnak a liberalizmus személytelen és absztraháló törekvéseinek”. [31]

A lokalizáció és a helyben történő termelés népszerűsítése során megemlíthető, hogy az „láncreakciószerű változásokat hozhat mozgásba a társadalmi-gazdasági rendszerben. A termelők és fogyasztók közötti térbeli távolság csökkentése képessé teszi a közösségeket arra, hogy helyi gazdaságukra rendszerként tekintsenek, továbbá, ha nagyobb mérvű termelés folyik elérhető távolságon belül, a kisebb léptékű termelési módszerek jótékony hatása felerősödik, ez pedig védi a környezetet, a munkahelyek szaporodásával jár, és elősegíti, hogy a javak a közösségen belül maradjanak.” [32] Olybá tűnik, hogy a korábbi példák gyanánt említett fokhagyma, paradicsom vagy cukor helyben történő megtermelése – és értékesítése – számos előnnyel kecsegtet – csupán elhatározás és az ennek nyomán történő cselekvés kérdése lenne, hogy e jelenleg még utópisztikus elgondolás realitássá váljon.

*

[1] Tobler, Waldo R.: A Computer Model Simulating Urban Growth in the Detroit Region. In Economic Geography, Vol. 46., No. 2. (1970), 234. Idézi: Kecskés Petra: A közelség értelmezése szervezetközi relációkban. Doktori értekezés. Széchenyi István Egyetem Regionális- és Gazdaságtudományi Doktori Iskola, Győr, 2018, 15.

[2] Bhagwati, Jagdish N.: In Defence of Globalization. Oxford University Press, Oxford, 2007, 3.

[3] Mackinder, Halford J. (1904): A földrajz mint a történelem kulcsa. Ford. Pásztor Andrea. In Csizmadia Sándor – Molnár Gusztáv – Pataki Gábor Zsolt (szerk.): Geopolitikai szöveggyűjtemény. Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal, Budapest, 2002, 16-27.

[4] Bővebben lásd Fónagy Zoltán: Egyik nap úgy, mint a másikon – Életritmus és időbeosztás a hagyományos társadalomban.  (Letöltés: 2020. 06. 23.)

[5] Ohmae, Kenichi: The End of the Nation State. The Rise of Regional Economies. Harper Collins Publishers, London, 1995, 7., 12.

[6] O’Brien, Richard: Global Financial Integration. The End of Geography. Council of Foreign Relations Press, New York, 1992.

[7] Kecskés: i. m. (2018), 44.

[8] Khanna, Parag (2016): Konnektográfia. A globális civilizáció jövőjének feltérképezése. Ford. Palik Júlia. HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2017, 14-15.

[9] Uo., 15.

[10] A Kert-Magyarország ideája szétszórtan jelenik meg Németh László különböző tanulmányaiban; meglátásait a későbbiekben mások mellett Somogyi Imre gondolta tovább, illetve rendszerezte. A metafora legérthetőbb kibontására nézve lásd Németh László: Életcél. In Németh László: A minőség forradalma. Negyedik kötet. Mozgalom. Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1940, 181-184.

[11] Bálint György kertészmérnök, az ország „Bálint gazdája” mások mellett erről is nyilatkozott az alábbi interjúban: Egy szívhez szóló levéllel kaptam díszpolgári címet a néptől.  (Letöltés: 2020. 06. 23.)

[12] Lányi András: Bevezetés az ökofilozófiába kezdő haladóknak. L’Harmattan Kiadó – Könyvpont Kiadó, Budapest, 2020, 34.

[13] Kaplan, Robert D. (2012): A földrajz bosszúja. Mit üzennek a térképek a ránk váró konfliktusokról és arról, hogyan küzdjünk a sors ellenében. Ford. Albert Dénes. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2019, 423-424.

[14] Marshall, Tim (2016): A földrajz fogságában. Tíz térkép, amely mindent elmond arról, amit tudni érdemes a globális politikai folyamatokról. Ford. Makovecz Benjamin. Park Könyvkiadó, Budapest, 2018.

[15] Bővebben lásd Röpke, Wilhelm: Civitas Humana. A Humane Order of Society. William Hodge, London, 1948.

[16] Norberg-Hodges, Helena (1999): Hozzuk a gazdaságot haza! Egy helyhez kötődő kultúra felé. In Lányi András (szerk.): Természet és szabadság. Humánökológiai olvasókönyv. ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet Humánökológiai Szakirány – Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 258.

[17] Uo., 259.

[18] Kiss Konrád – Nagyné Demeter Dóra: Lokalizáció – egy példa: a rövid ellátási láncok szerepe a gyakorlatban. (Letöltés: 2020. 06. 24.)

[19] Ezúton is szeretném megköszönni Vida Györgynek, hogy e gyakorlati példára irányította a figyelmemet.

[20] „Tájnak és [katonai, gazdasági, művelődési és egészségügyi] intézményeknek ez a kölcsönhatásokkal összetartott egysége: a tájhaza. Mekkora legyen ez a tájhaza? Ez elsősorban földrajzi kérdés. A tájhaza akkora, amekkora a táj. Talaj, növényzet, nép, kultúra sajátságai, ha nem is éles határral, de érezhető gócok körül rendeződnek… A földrajztudósok dolga, hogy e tájak világos térképet elkészítsék. De a tájhaza határát nemcsak földrajzi tényezők szabják meg: lélektaniak is. A tájhaza valóságos, szívvel számontartható, szemmel bejárható egység, amelyen az ember valóságosan otthonos.” Idézi: Marton László: Levél a szerkesztőhöz. A „Tájhazá”-ról s a vidéki sajtó feladatáról. In Zalamegyei Újság, XXIII. évf., 234. szám (1940. október 12.), 2.

[21] Juhász Zita – Varga Imre: A helyi pénz bevezetésének főbb tapasztalatai Magyarországon. In Vezetéstudomány/Budapest Management Review, XLIX. évf., 3. szám (2018), 19.

[22] 1995. évi CXVII. törvény (Szja tv.) 3. § 18. pont, valamint a törvény 6. számú melléklete

[23] 1995. évi CXVII. törvény (Szja tv.) 3. § 19. pont

[24] Lontai Endre – Faludi Gábor – Gyertyánfy Péter – Vékás Gusztáv: Magyar polgári jog. Szellemi alkotások joga. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2008, 280. Megemlítjük, hogy a hazai élelmiszekre vonatkozó tanúsító védjegyek adatbázisa online felületen jelenleg is elérhető az alábbi linken: https://portal.nebih.gov.hu/vedjegyek (Letöltés: 2020. 07. 14.)

[25] Horx, Matthias: Die Welt nach Corona. (Letöltés: 2020. 06. 24.)

[26] Elpártolhatnak Kínától a világ ellátási láncai a koronavírus miatt.  (Letöltés: 2020. 06. 24.)

[27] Japan to pay firms to leave China, relocate production elsewhere as part of coronavirus stimulus. (Letöltés: 2020. 06. 24.)

[28] Technológiai, ipari, egészségügyi függetlenségre tör Franciaország, hazaviszik a gyártást. (Letöltés: 2020. 06. 24.)

[29] Deneen, Patrick J. (2018): A liberalizmus kudarca. Ford.: Kisantal Tamás. Libri Kiadó, Budapest, 2019.

[30] Norberg-Hodges: i. m. (2000), 258.

[31] Deneen: i. m. (2019), 220-221.

[32] Norberg-Hodges: i. m. (2000), 261.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés