Örök harc és frász

  2016.01.12. 11:04

 

David Niven és Kim Hunter A Matter of Life and Death című filmben (1946)

 

A különböző utópikus gondolatok fáklyája aztán az utópikus szocializmus kifutásától kezdve mind kisebb  lánggal kezdett pislákolni, mígnem a XX. század tragikus fejleményei kapcsán az irodalom jeles képviselőinél immáron „antitézis” formájában, disztópiává (azaz negatív utópiává) alakulva lobbant fel újra. A disztópia kapcsán léteznek széles körben ismert szépirodalmi (Orwell: 1984, Huxley: Szép új világ, Bradbury: Fahrenheit 451) és filmművészeti alkotások (12 majom, 451 Fahrenheit, Brazil, Dark City, Gattaca etc.), születtek viszont olyanok is, amelyek a széles publikum előtt valamilyen okból nem váltak ismertté. Az utóbbi sorba illeszkedik elemzésünk tulajdonképpeni tárgya; Babits Mihály munkája, az Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom [5] is.

 

*

Babits munkáját a későbbi kritikusai nagy része abba az utópikus hagyományt szatirikus formában feldolgozó kánonba illesztette, amelyet Swift Gulliverje vagy Voltaire Candide-ja kövezett ki. Karinthy szerint míg H. G. Wells ez időtájt valóságos utópiát művelt, addig Babits próféciát. [6] A kritikusok között abban konszenzus alakult ki, hogy a címből fakadó asszociációkkal ellentétben valójában nem utópiáról, hanem annak inverzéről – „fordított” utópiáról, „negatív előjelű” utópiáról, ti. disztópiáról – van szó (lásd például Schöpflin Aladár véleményét). [7] Egy éles szemű recenzor nagyon stílszerűen arról írt, hogy

„Dante poklának mesteri fordítója [munkájában] egy új pokol kapuit tárja.” [8]

Babits rémlátomása, amelyet bevallottan a haditechnika fejlődésének XX. századi fejleményei inspiráltak (Babits, 1939, 366. p.) nem is annyira a cselekménye, sokkal inkább az utolsó talpalatnyi földig militarizált és örök harcra kárhoztatott társadalom leírása miatt tekinthető bravúrosnak (ha lehet egyáltalán eme jelzővel illetni egy ilyen lidérces atmoszférát). Babits története ugyanis egy olyan társadalom mindennapjaiba nyújt betekintést, amely immáron 41. esztendeje harcban áll. Ez a permanens jelleggel zajló küzdelem olyannyira beleivódott a hétköznapok világába, hogy még az időszámítás kezdetének „újrakonvertálását” is igényelte (talán nem olyan meglepő, de  a valóságban ilyesmit a Kim-dinasztia oszlopos tagjai is prezentáltak).

„Mint a rómaiak hajdan, városuk alapításától, úgy jelezték már az éveket is: »a háború kitörésétől kezdve«. Épp egy éve, hogy ezt bevezették, a négyévtizedes évforduló kapcsán: még a fülekbe csengtek a szónoklatok frázisai. A régi keresztény időszámítás ugyan nem ment ki egészen a használatból. A Hivatal a papságra való tekintettel tűrte. De ezzel már csak a konzervatív és egyházi körök éltek.” (Babits, 1939, 141. p.)

Ebben a légkörben a béke, illetve a békére való hivatkozás csak valamiféle csökevényes, atavisztikus gondolkodás régről itt felejtett reziduumaként fogható fel: „valami történelemelőtti világot jelentett. Valószínűtlen mesevilágot…” [U.o.] A babitsi leírásban a társadalom első blikkre nem változott túlontúl sokat: „a társadalom formái és rétegzettsége, a városok szellemi arculata a régi maradt. Sőt, amint több és több évig tartott a háború s lassan a békének minden reménye elveszett, a világ folyása egyre nyugodtabb mederbe látszott térni.” A társadalom tagjainak többsége rezignáltsággal törődött bele a megváltoztathatatlanba: a háború vált az élet normális kerékvágásának szimbólumává, a békét pedig az abnormalitás stigmáival kezdték illetni. Az államok ebben a látomásban kikezdhetetlenné, omnipotenssé és omnikomeptenssé nőttek, és félelmetes harci eszközök felett diszponáltak. A társadalmi mérnökösködés eszméje, a társadalom totális csatasorba állítása vált az államélet vezérlő elvévé:

„Csalhatatlanabb fegyver volt az a tökéletes szervezettség, melyet a háború előtti hosszú évtizedek kitartó és biztos munkája készített elő, az előző háborúk tapasztalatain s az újkor társadalomtudományának tanulságain okulva. A társadalom katonai megszervezése – szovjetek vagy fasció-k formájában – már a XX. század elején elkezdődött s lassankint minden államra kiterjedt.” (Babits, 1939, 142. p.)

A háborúskodás nyolcadik esztendejében – dacára annak, hogy a kapituláció, a fegyverletétel vagy a békés megegyezés minden reménye teljesen szertefoszlott – az óriási veszteségeket látva aztán „parkolópályára tették” Hunyadi stratégiai meglátásait, és az ellenséges támadásokkal szembeni védekezés megszervezésére rendezkedtek be.

„A védekezés technikája fontosabb lett, mint a támadásé, a »fekete napok« megritkultak s a háború mindinkább a magában is óriás kiterjedésű frontvidékekre koncentrálódott. A váratlan támadások mégsem maradtak el egészen. Mindkét fél gondoskodott, hogy egyetlen ellenséges város vagy környék se érezze magát teljes biztonságban. A hosszúkürtös gázmenedékeket s egyéb óvintézkedéseket mindenütt csak szaporítani kellett.” [U. o.]

A frontkötelezettség a folyamatos küzdelem keretei között eleinte hagyományos megoldásokat hívott életre: minden férfi hadkötelessé vált, a hadirokkantak és a valamilyen okból felmentettek (mint egy különös kaszt reprezentánsai) főszabályt erősítő kivételével. Mentesülni pedig egy hivatalosan el nem ismert, mégis megtűrt módon lehetett csak a hadi kötelezettségek alól:

„gazdag szülők gyakran vesztegették meg orvosaikat, hogy újszülött gyerekeiken kövessenek el csonkítást. Ezeket már a bölcsőben tették teljes orvosi szakszerűséggel katonai szolgálatra alkalmatlanná. Valódi tudománya s minden nyomozás számára hozzáférhetetlen technikája fejlett ki a csecsemőcsonkításnak. Az orvosok (…) hihetetlen vagyonokat szereztek e titkos műtétekből.” (Babits, 1939, pp. 143-144.)

Az állam – mivel csak a vagyonosok élhettek eme „úri hóborttal” – végső soron tehát tolerálta ezt a membrum ruptumot, mert nagyobb tömegeket nem vont el a fronttól. Egy idő után – mivel az örökös dulakodás mégiscsak nagyobb embertömegeket igényel – azonban a mozgósítás hagyományos formáit kiegészítette a női frontszolgálat követelménye. A Babits által  „megénekelt”  disztópikus társadalom perverz módon realizálta a nemek egyenjogúságát (nem mintha napjaink Észak-Koreája vagy Izraelje nem ezt tenné):

„[a nők frontszolgálata] sokkal nagyobb tömegeket ígért a front számára és sok szenvedő férfi igazságérzetének megfelelt. Az a hagyományos gyakorlat, mely szerint a nőket csak ápolónői és egyéb segédszolgálatra alkalmazták, s rendes kombattáns csapatokba egyáltalán nem osztották be, nyilván elavult copfnak érződött már. S legerősebben lázadozott e copf ellen maga a női nem, mely régtől fogva mindenben egyenjogú volt a férfiakkal (sőt, például szellemi teljesítményekben még túl is tett rajtuk.) A nő méltán érezhette anomáliának, hogy csak mellékes és megvetett szerep jut neki magából a Harcból, noha már bizonyos lett, hogy a Harc az emberi élet végső értelme és célja.” (Babits, 1939, pp. 144-145.)

Az örök harc államának törvényhozása a rokkantakból és a nőkből rekrutálódott, és a parlament szó valamikori patetikus csengése végképpen a totális háború diktálta szükségletek martalékává vált, bár az ünnepélyesség látszatát a parlamenti ülések tradíciójának megőrzésével még fenntartották.

„Hosszú üléseivel, szónoklataival, népszerűséghajhászó, theátrális jeleneteivel szinte a propaganda-hivatal valami nyilvános szervének szerepét vitte. A magánrádióknak leadták a beszédek teljes szövegét, s a távolbalátó előfizetői gyönyörködhettek a csonka kézzel ágáló szónokokban is, vagy a gyászfátyolos szónokhölgyekben. Ezek persze központilag előre megtervezett s megcenzúrázott beszédek voltak. (…) A parlament határozatai azonnal törvényerőt nyertek s még abban az órában eljutottak a legutolsó faluba, a legelrejtettebb gunyhóba. Sorozások, behívások stb. ilyenformán fantasztikus hamarsággal voltak eszközölhetők, s mégis az alkotmányosság teljes látszatának megóvásával. A parlamenti határozat rádióközlése egyúttal behívóul szolgált, esetleg másnapra, és nagyon sok embernek volt oka, hogy izgatottan lesse ezeket a határozatokat.”  (Babits, 1939, 152. p.)

Az Örök Harc korának államelméleti „alapigazságait”  hat pontban foglalták össze: az egymásra utalt nemzetek „ideális csoportosulása” jött létre azáltal, hogy közös nevezőre hozták a nemzetközi hatókörű harcban történő egyesülés (a „nemzetköziség”) gondolatát a nacionalizmussal; a hadi érdekek a szövetséges nemzeteket egyetlen gazdasági egységbe kényszerítik, a központi vezetés pedig lehetővé teszi a termények racionális elosztását;  az örök háború révén megszűnt a munkanélküliség és a velejáró nyomor, s minthogy szinte az egész ország harcba vonult, a szocializmus álma valóra vált; a tökéletes társadalom embere minden erejét a közösségiség cselekvésének szentelheti, minden ember a teljesítőképességének a maximumát adja; az egyén a kollektivizmus jegyében mindenben alárendeli saját érdekeit a közös érdeknek, a háború pedig mindenki számára hozzáférhetővé teszi a hősi halált; végül pedig a cselekvő és kollektív élet kizárja a „dekadens kultúrát”. (Babits, 1939, pp. 182-183.)

Ayesha Farooq, az első pakisztáni vadászpilóta mászik be a repülőgépébe, egy kínai F-7PG vadászgépbe. (Forrás: index.hu)

 

Súgó Még nincs hozzászólás.