Az Európai Unió jelenlegi neoliberális mundérját unos-untalan foltozgató, ám a globális kapitalizmus iránti gyermeteg rajongása és az Európában egyre akutabbá váló migránskrízissel szembeni impotenciája miatt erkölcsi reputációját tekintve igencsak fakóvá halványuló liberálkapitalista establishment természetesen azonnal farkast kiáltott, és Armageddont vizionált a szélsőjobboldaliként számon tartott – ám a konszolidált, “jól fésült” imázs kialakításán immáron hosszú ideje dolgozó – Nemzeti Front győzelme nyomán. Az alternatív forgatókönyvekben gondolkodó, többé kevésbé a radikalizmus és a rendszerkriticizmus mezsgyéjén mozgó áramlatok ezzel szemben rögvest pezsgőt bontottak, és a vélhetően belátható időn belül újrastrukturálódó európai erőviszonyok egyik fontos etapjaként tekintenek az eseményekre.

Sokat mondó kép: a francia Nemzeti Front bevándorlás-ellenes plakátja mellett egy hidjabot  (fejkendőt) viselő hölgy halad el

Saját részről talán csak annyiban ragadtatnám el magam a fentebb vázolt események kapcsán, hogy biccentsek egy erőteljeset az első ízben a 2014. májusában lezajlott EP-választások eredményeként, majd a januári görög választások következtében megfogalmazott hipotézisemre: “kasszandrai” jóslatom a homályból kilépve egyre markánsabb tónusokat öltve kezd realizálódni.

Akkor ugyanis arra a következtetésre jutottam, hogy a 2008-ban kitört globális gazdasági és pénzügyi válság sokkja nyilvánvalóvá tette, hogy immáron elodázhatatlanul szükségessé vált a korábban neoliberális nyomásra igencsak “mostohán kezelt” állami feladat-és hatáskörök újraszabása, valamint a minden gazdasági problémára szokásos “gyógymódként” kínált megszorító költségvetési politikával való szakítás. Az a  – jelenleg is uralkodó – neoliberális világkép ugyanis, amely az államot és annak polgárait kiszolgáltatta a globális kapitalizmus dzsungeltörvényeinek, mára megfellebbezhetetlenül fenntarthatatlanná vált. A XXI. század hajnalán kíméletlen brutalitással jelentkező válság ismét bizonyította Polányi Károly örök érvényű igazságát, miszerint az önszabályozó piac eszméje

jórészt merő utópia. Ilyen piac nem létezhet a társadalom emberi és természeti szubsztanciájának megsemmisítése nélkül: az embert fizikailag teszi tönkre, környezetét pedig pusztasággá változtatja.” [Polányi Károly (1944): A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004, pp. 25-26.]

A két világháború közötti európai társadalom egyszer már a vesztébe rohant és borsos árat fizetett amiatt, hogy a liberálisok meggátoltak minden reformot, amely [gazdasági] tervezéssel, szabályozással és ellenőrzéssel járt volna. [Polányi: op cit. (2004), 317. p.] A bolsevista, nemzetiszocialista és fasiszta rendszerek (amelyek egy prosperáló gazdasági jövő talmi égisze alatt hajtottak mészárszékre milliókat) tragikuma a Polányi-féle értelmezésben éppen a szabad versenyes kapitalizmust fennen éltető és más liberális vágyálmokat hajszoló politika korábbi feltétlenné tétele miatt valósulhatott meg – és a görög, osztrák, francia (országgyűlési, tartományi, illetve regionális) választások eredményeinek ismeretében senki se állítsa azt, hogy nincsenek arra vonatkozó komoly figyelmeztetések, hogy ha nem szakítunk a neoliberális kormányzási modellel, annak egy populista karakterű, esetenként az extremista “szirénhangoknak” is engedő gyökeres politikai fordulat vethet véget.

Marion Maréchal-Le Pen, a pártelnök unokahúga

Természetesen az is egyre többek számára kezd körvonalazódni, hogy a liberális demokrácia legújabb krízisét nem lehet kizárólagosan a gazdasági folyamatok “számlájára írni”, hiszen soktényezős, komplex folyamatsorral van dolgunk. A liberális demokrácia iránt elkötelezett pártok válságában nagy szerepet játszik az eddig regnáló kormányzatok magatartása, amely a politikát a különböző kampányok “guruló dollárjait” szolgáltató oligarchák alamizsnájának szolgáltatta ki. (Ennek iskolapéldája a Karamanlisz-és a Papandreu-dinasztia klientúrája Görögországban, de nyilván a mindenkori francia kabinet viselt dolgainak felgöngyölítéséhez sem kellene Sherlock Holmest kenterbe verő nyomozati cselekményeket végeznünk).

A már említett gazdasági-szociális, illetve korrupciós tényező mellett a közösségiség és a szolidaritás gondolatának marginalizálódása, az ökológiai környezet rombolása, a transznacionális bűnözés térnyerése, a 2015 nyarára-őszére szinte a kezelhetetlenségig eszkalálódó migrációs válság és az annak hatására egyre inkább fokozódó biztonságpolitikai kockázatok összességében olyan tehetetlenségi nyomatékként hathatnak, amelyek sokak szemében diszkreditálhatják hosszabb időre a liberális demokrácia értékeit. Ezek a folyamatok pedig ezzel párhuzamosan hatalmas felhajtóerőt jelenthetnek a radikális megoldásokban gondolkodó politikai tömörülések számára – akkorát, amely talán egészen a bársonyszékig repítheti őket. Így egyre inkább elképzelhető egy olyan szcenárió, amelyben a választópolgárok a történelem sokat emlegetett szemétdombjára száműzhetik azt, amit valaha liberális demokráciaként emlegettünk.

A 2014. évi európai parlamenti választások alkalmával első ízben kellett szembenézni azzal a ténnyel, hogy a szavazatok jelentékeny hányadát euroszkeptikus és radikális erők szerezték meg – korántsem csak a gazdaságilag elmaradottabb térségekben, hanem például a liberális demokrácia fellegvárainak számító Franciaországban, illetve Nagy-Britanniában is. A nemzeti szuverenitásra oly érzékeny, tradicionális nemzeti-konzervatív értékeket is előszeretettel hangsúlyozó jobboldali erők (a francia Nemzeti Front, a brit UKIP) ekkor éppoly markáns képviseletet harcoltak ki maguknak, mint a nemzeti választásokat az év elején megnyerő, a kommunisztikus retorikát ideig-óráig (ti. a Tsipras-Varoufakis válságkezelés látványos bukásáig) nagy hévvel felmelegítő görög Syriza Párt, vagy a kormányrudat balról előzve magához ragadni kívánó spanyol Podemos. S hogy a tézisünket alátámasztó bizonyítékokat keresve ne kelljen „messzi tájakra zarándokolnunk”, elegendő itt a migrációs krízis hatására egy szomszédos országban bekövetkező közeli fejleményre felhívnunk a figyelmet: az osztrák tartományi választásokon a radikális jobboldali titulussal illetett Szabadságpárt (FPÖ) gyakorlatilag a konzervatív néppárttal és a szociáldemokrata párttal holtversenyben végzett a tabella élén, ezzel pedig lényegében megkerülhetetlen formációvá vált – olyannyira, hogy később kis híján a hét évtizede “vörösbe borult” Bécs polgármesteri székét is „elhódította”.

Az azóta egyébként kudarcot vallott görög rendszerkritikus fordulat kapcsán talán még lehetett “bagatellizálni” a dolgokat, azzal érvelve, hogy a görögök amúgy is Európa aktuális beteg emberei, akik még a XX. század második felében is katonai diktatúrában éltek, és csak a költségvetési hiányra vonatkozó adatok kozmetikázásával válhattak az euróövezet tagjaivá. Ezúttal azonban az újkori demokrácia bölcsőjének is tekinthető Francia Köztársaság szívében gondolta úgy az “istenadta nép”, hogy markáns üzenet küld az állampolgári igényekre folyamatos vállvonogatással “reagáló” politikai elitnek.

A Nemzeti Front 2014. május 1-jei tömegdemonstrációjának drapériája Jeanne d’Arc-ot is csatasorba állította

Hogy a radikális jobb- és baloldali mozgalmak győzelmét az összezárás révén ideig-óráig még meg tudja akadályozni a neoliberális globálrezon fenntartásában érdekelt európai elit? Lehetséges, de amennyiben nem sikerül levezényelni egy olyan  – jó értelemben vett – antiliberális fordulatot, amely az európai állampolgárok szociális szükségleteit tartja szem előtt, ugyanakkor a hagyományos európai kultúra és a kereszténység értékei iránt is mélyen elkötelezett (ekként pedig a multikulturális felfogással szemben áll, és a tömeges bevándorlással szemben foglal állást), könnyen lehet, hogy a neoliberális véleménypotentátok sokat hangoztatott állításaival szemben az állam helyett a liberális politikai kultúra fog a régiségek múzeumába kerülni a rokka és a bronzbalta mellé (hogy aktualizáljuk a térségünkben nem túl patetikusan hangzó engelsi frázist az állam elhalásáról).

Az Európai Unió eddigi, zsákutcába torkolló neoliberális gazdaság-és társadalompolitikája tehát mindenképpen újratervezést kíván. A kérdés csak az, hogy a liberális demokrácia ilyen mérvű megrendülése után milyen „váltópályára” állítjuk gondolkodásunkat, és milyen irányt szabunk az államélet alakításának. Meglátásom szerint a liberalizmus dominálta felfogás krízise kapcsán csak akkor van esélyünk a megfelelő terápiás javaslatok kidolgozására és megvalósítására, ha helyesen diagnosztizáljuk a XXI. század folyamán az államéletben keletkező problémákat. Ennek kapcsán még eldönthetjük, hogy a nemzetállami sajátosságokra és a hagyományos erkölcsi-társadalmi eszményekre is figyelemmel lévő, keynesiánus gazdaságpolitikai eszközöket alkalmazó államhoz kívánunk-e visszatérni, vagy valamilyen egészen más utat választunk (amely lehet a multikulturalizmus további erőltetése, de az ezzel szemben radikális válaszokat megfogalmazó formációk kormányzati pozícióba emelése is). Az biztos, hogy a Stendhal klasszikus regényének címében (Vörös és fehér) megjelenített színeket a franciák – szakítva a kozmopolitizmus és a multikulturalizmus attitűdjeivel – a hétvégén kiegészítették a trikolór harmadik sávjának színével is. A francia forradalom széles körben ismertté vált hármas jelszavát (szabadság, egyenlőség, testvériség) pedig Marine Le Pen konvertálta át a XXI. század problémáinak kezelésében talán nagy karriert is befutni képes hívószavakra: egység, nagyság, boldogság.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés