A szuverenitás a „felekezeti háborúkkal és gyilkos hatalmaskodásokkal” (Schmitt, 2010, 44.) tarkított történelmi szituációból való kilábalás és politikai rendteremtési kísérlet eredménytermékeként jelent meg az államelmélet fogalomkészletében; a szuverenitáselmélet klasszikus kimunkálói, Jean Bodin (Hat könyv a köztársaságról, 1576) és Thomas Hobbes (Leviatán, 1651) ugyanis a „forradalmi zavargások közepette” alapzatot kerestek „egy nyugalmat és biztonságot nyújtó állam felépítéséhez”. (Koselleck, 2016, 22., 33.) A szuverenitás fogalmának tartalma időről időre jelentős változásokon, mondhatni, „ráncfelvarrásokon” esett át annak betudhatóan, hogy az állam fejlődésével kapcsolatban éppen milyen fejlemények kerültek előtérbe (Chronowski – Petrétei, 2020, [1]). A fejedelmi- és uralkodói szuverenitás Bodin és Hobbes által exponált tanait előbb a népszuverenitás tana, majd az államszuverenitás tétele váltotta fel, s az állam elleni küzdelem részeként az egyéni szuverenitás liberális/anarchista pozícióiból is erős támadás érte. (Kelsen, 2003, 604.) S míg az 1648-ban konstituált, a vesztfáliai rendezésen alapuló nemzetközi rend tiszteletben tartotta a szuverenitás kis barlangjainak létezését – leszögezve, hogy a szerződő felek mindenféle külső beavatkozástól mentesen választhatják meg a saját belpolitikai struktúrájukat és vallási orientációjukat (Kissinger, 2015, 34.) –, a 20. század második felére, az emberi jogok nemzetközi védelmének elismerésével a kényszerítő erő alkalmazása (humanitárius beavatkozás) is elfogadottá vált a jogsértő államokkal szemben.

Úgy fest, hogy a 21. században az egyre fenyegetőbbé váló klíma- és ökológiai válság is szükségessé teszi/teheti az állami szuverenitás hagyományos felfogásának átértékelését, hiszen „a globális környezeti degradáció elleni nemzetközi küzdelem kihívást jelent az állami szuverenitás szempontjából”. (Simon, 2017, 28.) A globális kihívásokkal szemben egyre inkább előtérbe kerülő nemzetközi környezetügyi lépések alapvetően formál(hat)ják az egyes államok környezetvédelmi tevékenységét, akár kollízióba is kerülve a természeti erőforrások felett gyakorolt állami szuverenitás alapelvével.  Az államok az 1970-es évektől egyre inkább nemzetközivé váló ökopolitikai fejlemények hatására ugyan nem kénytelenek szuverenitásvesztést elkönyvelni, de – ideális esetben – el kell fogadniuk a szuverenitás egyes összetevői (autonómia, irányítás, legitimáció) közötti átváltásokat (trade-off), és megbarátkozni a különböző „szuverenitási alkufolyamatokban” történő részvétel gondolatával. A szuverenitás tónusvesztésével szemben sokkal inkább arról van tehát szó, hogy a „szuverenitás normái” (Mitchell, 1998, 143.) – megint csak ideális esetben – egyre inkább fogékonyabbá válnak a környezeti értékek iránt (Litfin, 1997, 169.; Simon, 2017, 28-29.) A nemzetközi szervezetek egyre nagyobb szerepet játszanak az egyezmények kialakításában és ellenőrzésében, ami kétségkívül a szuverenitás egyes elemeinek (autonómia, kontroll) bizonyos fokú csökkenését eredményezi. (Litfin, 1997, 182.) Fontos ugyanakkor látnunk, hogy ekkor sem „abszurditásig emelt klímacélok” oktrojálásáról van szó, hanem arról, hogy az államok a már említett „szuverenitási alkufolyamatok során” bizonyos – akár a környezetvédelmi mozgalmak által felvetett – korlátozásokat vesznek tudomásul annak érdekében, hogy cserébe bizonyos előnyökhöz is jussanak. A „harmadik világ” fejlődőnek nevezett államaiban például a nemzetközi környezetjog „az állam kapacitásának növekedését segítheti elő”, és „a gyenge államok a kollektív cselekvésen keresztül erősíthetik a szuverenitásukat.” (Litfin, 1997, 188.) Nagyon úgy fest, hogy egy globális konszenzus kialakítása nehéz, mégis elodázhatatlan feladat, amelyhez „nemcsak az országonként eltérő következmények megértése” szükséges, de a „fair play egy olyan nemzetközi gondolata is, amit a világ eddig nem ismert”. (Berners-Lee, 2020, 238.)

Mindezzel együtt egy olyan koreográfia bekövetkezése sem zárható ki, amely az ökológiai kérdésekben akár végzetesen is alááshatja az államok szuverenitását, jobban mondva szuverén jogukat a természeti erőforrások kizsákmányolására. Az 1989-ben kelt Hágai Nyilatkozat a bilaterális megállapodások helyett egy globális léptékű egyezmény elfogadását célozta meg, s felvetette egy szankciók kiszabására akár a nemzetek közötti konszenzus nélkül is feljogosított nemzetközi környezeti intézet megalapításának szükségességét is. Lawrence Susskind szerint a környezetügyi diplomácia és általában véve a környezetpolitika deterritorializációs folyamata a kormányzás és a felügyelet új formáinak létrejöttét eredményezi. Kétségtelen, hogy a transznacionális környezeti problémák megoldására tett nemzetközi kísérletek átalakít(hat)ják a politika szuverenitásról alkotott képét, (Simon, 2017, 29.; Tóth, 2020, 1.) még ha túlzásnak is tekinthető, hogy az NGO-k és más nem állami szereplők fokozódó jelentősége révén a globális ökopolitika terrénumában egy „új transznacionális politikai autoritás van kialakulóban”. (Simon, 2017, 30.)

Ennél is tovább mennek azok az elméletek, amelyek azt vizsgálják, hogy lehetséges-e a természet ellen elkövetett bűnök nemzetközi közösség részéről történő elítélése. Robin Eckersley a természet széleskörű, hosszútávú és súlyos károkat okozó, szándékos pusztítása esetén akár a katonai intervenció lehetőségével is számol. (Eckersley, 2007) Hozzá hasonlóan Tóth Lilla is újraértelmezné a be nem avatkozás elvét, így már nemcsak az emberi jogok védelme érdekében legitimálná a szuverenitást alapjaiban sértő  intervenció lehetőségét – ám Eckersley-jel ellentétben ő kizárja a katonai típusú beavatkozást. A környezeti védelem felelősségének elvén Tóth egy jelenleg embrionális formában létező normát ért, „mely szerint az államnak felelőssége megvédeni a területén található környezetet, a többi államnak pedig felelőssége vele szolidaritást vállalni. Ha az állam nem képes, vagy nem akarja megvédeni a természetet, a többi államnak kötelessége segíteni ebben.” (Tóth, 2020, 5.) Hipotézise szerint egy olyan új nemzetközi norma van tehát születőben, amely a környezeti védelem felelősségét hangsúlyozva az állami szuverenitást megkérdőjelező módszereket igyekszik legitimálni. (Tóth, 2020, 43.) Ez végső soron a „szuverenitás zöldülését” segíti elő, és új sztenderdeket állít fel az államokkal szemben, végső soron kikényszerítve, hogy az állam a környezetvédelmi tevékenysége során figyelemmel legyen a nemzetközi közösség érdekeire is. (Tóth, 2020, 44-45.) Tóth az amazonasi esőerdőben immáron visszatérően pusztító erdőtüzek kapcsán hosszan elemzi a 2019-es Bolsonaro-Macron csörtét, amely ugyan nem feleltethető meg a „környezeti védelem felelőssége” névre keresztelt jelenségnek, ám sokat elárul napjaink politikájáról. A brazil fél ugyanis a vitában azt az álláspontot képviselte, hogy francia kollégája kétségbe vonja Brazília szuverenitását az Amazonas felett – ami azt bizonyítja, hogy „a szuverenitás hagyományos értelmezése és az abból eredő bizalmatlanság a kooperációval szemben” továbbra is a gyakorlati politika integráns részét képezi, s megakadályozza a globális együttműködés további elmélyítését. (Tóth, 2020, 47.)

Akárhogy is alakul a jövőre nézve a „szuverenitás kizöldítésének” projektje, mindenképpen reményteli volna, ha felhagynánk a korlátlan fejlődésbe és gazdasági növekedésbe vetett hit, valamint a természet „legyőzésének” hajszolásával, hiszen „az ember mégis függő viszonyban marad, mert a természet mindennek ellenére, őt magát, teremtményét körülfonja. (…) A természet elleni harc reménytelen.” (Spengler, 1936, 39.)

Felhasznált irodalom

Berners-Lee, Mike: Nincs B bolygó. Kézikönyv a sorsdöntő évekhez. Ford.: Tarcsay Tibor. Pallas Athéné Könyvkiadó Kft., Budapest, 2020.

Chronowski Nóra – Petrétei József: Szuverenitás. In Jakab András et al.: Internetes jogtudományi enciklopédia. Elérhető: http://real.mtak.hu/115767/1/szuverenits.pdf (2020).

Eckersley, Robyn: Ecological Intervention: Prospects and Limit. In Ethics & International Affairs. Vol. 21., No. 3. (2007), 293-316.

Kelsen, Hans: A szuverenitás tüneménye. Ford.: Rimler János, Faluhelyi Ferenc. In Takács Péter (szerk.): Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szent István Társulat, Budapest, 2003, 603-614.

Kissinger, Henry: Világrend. Ford.: Kállai Tibor, Pataki Éva. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2015.

Koselleck, Reinhart: Kritika és valóság. Tanulmány a polgári világ patogeneziséről. Ford.: Boros Gábor. Atlantisz, Budapest, 2016.

Litfin, Karen T.: Sovereignty in World Ecopolitics. In Mershon International Studies Review, Vol. 41., No. 2., 167-204.

Mitchell, Ronald B.: Forms of Discourse, Norms of Sovereignty: Interests, Science, and Morality in the Regulation of Whaling. In Litfin, Karen D. (ed.): The Greening of Sovereignty in World Politics. MIT Press, Cambridge, MA – London, 1998, 141-172.

Rousseau, Jean-Jacques: Értekezések és filozófiai levelek. Ford.: Kis János. Magyar Helikon, Budapest, 1978.

Schmitt, Carl: Ex captivitate salus. Egy német fogoly vallomásai 1945/47-ből. Ford.: Techet Péter. Attraktor, Máriabesnyő – Gödöllő, 2010.

Spengler, Oswald: Ember és gép. Egy új életfilozófia vázlata. Danubia Könyvkiadó, Budapest, 1936.

Simon Szabolcs: Globális kihívások – makro-regionális válaszok. A Duna-térség erőforrás-hatékony fejlesztése. Doktori értekezés. Győr, 2017.

Tóth Lilla: A környezeti védelem felelőssége. Környezetvédelem és szolidaritás az anarchikus nemzetközi rendszerben. In ELTE POL-IR Working Paper Series, 2020/8.