A klímaváltozás – más megközelítésben: klíma-, sőt ökológiai válság – jelentette fenyegetés esszenciális mivoltát, az emberiségre nézve való kardinális jelentőségét napjainkban már nem kell bizonygatni. A tudományos berkekben már nagyfokú konszenzus uralkodik a klímaváltozás létét, sőt annak ember által történő előokozását illetően. S bár a koronavírus-járvány némiképp mérsékelte a klímaválság „hot topic” mivoltát, arra is érdemes felhívnunk a figyelmet, hogy komoly összefüggés áll fenn egyrészt a globalizáció és a betegségek könnyebb terjedése, másrészt a klímaválság és a járványok terjedése között. Wallace-Wells meggyőzően érvel amellett, hogy „a globális felmelegedés […] megkavarja az ökoszisztémákat, aminek következtében […] a betegségek éppoly könnyedén léphetik majd át azok határait, mint annak idején Cortés. A szúnyogok által terjesztett betegségek elterjedési területe jelenleg korlátozott, ezek a korlátok azonban villámgyorsan eltűnnek a trópusok kiterjedésével – aminek a sebessége ma évtizedenként ötven kilométer. […] A sárgaláz csupán egy azok közül a betegségek közül, melyeket a vándorló szúnyogok el fognak terjeszteni, ahogyan mindjobban meghódítják a melegedő bolygót – a járványok is globalizálódnak. […] az előttünk álló század folyamán a világ népességének egyre nagyobb hányada lesz kitéve ilyen és ehhez hasonló betegségeknek.” (Wallace-Wells, 2020, 107-108.) Más szerzők is utalnak arra, hogy a kockázati társadalom rizikófaktorjainak növekedése mögött olyan jelenségek állnak, mint a népességrobbanás, a klímaváltozás, a közlekedési eszközök felgyorsulása, a megfelelő infrastruktúra híján lévő világvárosok elburjánzása, a háborúk, a tartós szegénység vagy éppen a mindinkább fokozódó társadalmi egyenlőtlenség (Hörcher, 2020).

Az emberiség 21. századi helyzete tehát nem valamiféle álom luxuskivitelben, amint a mindig is virulensnek bizonyuló apatikus hajlam (az elégikus hangvételt előszeretettel alkalmazó művek) újbóli virágzása is mutatja. Nem az említett elégikus hangvételű munkák sorát gyarapítja azonban Mike Berners-Lee nemrégiben megjelent könyve, a „Nincs B bolygó. Kézikönyv a sorsdöntő évekhez”.

Az olvasónak az a benyomása támadhat, hogy a Szerző főbb tézisei valamiféle panglossi optimizmusból fakadnak. A némelykor a „wishful thinking” mezsgyéjére merészkedő Berners-Lee szerint ugyanis elgondolható és megkonstruálható egy olyan rendszer, amely „nem pusztítja el az élőhelyünket, de lehetővé teszi, hogy minden hatalmunk ellenére jól éljünk”. (Berners-Lee, 2020, 19.) Az idillikus, már-már árkádiai nyugalmat árasztó állapotok az előttünk tornyosuló feladatok komplexitását és nehézségeit (f)elismerő szerző szerint igenis elérhetőek. Berners-Lee-t olvasva önkéntelenül is Arnold Toynbee brit történész „kihívás-válasz effektusára” asszociáltam, amely szerint a civilizációk egy meghatározott fejlődési íven mozognak, a természeti és történeti tényezők pedig állandó kihívásokként (challenge) jelentkeznek az adott társadalmakban (ezek a természetük szerint lehetnek társadalmi, környezeti, történelmi, anyagi vagy morális kihívások). A civilizációk erre valamiféle válasszal (response) felelnek. Amennyiben a kihívás elég erős és a válasz megfelelő, akkor az adott társadalom dinamizálódik és fejlődik; amennyiben viszont helytelennek bizonyul a válasz, akkor a társadalom stagnálni kezd, majd elhal. (Toynbee, 1948, 119.)

Nos, az előttünk álló kihívás elementáris volta és ereje – amint már utaltunk rá – nem kétséges; azonban az, hogy milyen válaszokkal is rukkolunk elő, egyelőre nyitottnak tekinthető. Berners-Lee szerint ahhoz, hogy a 21. századra bolygónk neve ne a halállal legyen azonosítható, a politikai döntéshozatal szintjét tekintve nagyjából az alábbi intézkedések meghozatalára van szükségünk.

(1) Az államoknak érdemes befektetniük a gazdálkodókba, és különböző támogatásokkal ösztönözniük őket arra, hogy a bolygónk jövője szempontjából fenntartható(bb), helyes gyakorlatokat alkalmazzák. Az ehhez szükséges fedezetet Szerzőnk meglátása szerint a fosszilis tüzelőanyagok használatának káros támogatásától lehetne átcsoportosítani. (Berners-Lee, 2020, 66.)

(2) A fosszilis tüzelőanyagok kitermelése és elégetése mindaddig folytatódni fog, amíg az ne válik túl drágává, illegálissá, esetleg egyszerre költségessé és törvénytelenné. Bármilyen nehézségekkel is jár ennek realizálása, szükségünk van egy ambiciózus és globális hatókörű egyezmény elfogadására annak érdekében, hogy a fosszilis tüzelőanyagok a földben maradhassanak. Erre az adekvát megoldást egy „betartatható szén-dioxid árazás bevezetése” vagy egy bírságkiszabás lehetőségével megtámogatott szabályozás jelentené. A Szerző természetesen tisztában van ennek nehézségeivel, a klímaváltozás ugyanis nem egyforma mértékben sújtja az egyes országokat vagy régiókat: miközben a Maldív-szigetek, Banglades vagy Kalifornia egyértelműen a vesztesek táborát gyarapítja, Oroszország a növekvő terméshozamok folytán még profitál(hat) is az éghajlatváltozásból. Ezért aztán korábban nem tapasztalt gesztusokkal kell élni a vesztesek irányába: megoldást kell találni az osztozkodás problémájára. (Berners-Lee, 2020, 105., 167.) Jó mulatság, férfimunka lesz mindez – gondolhatjuk Vörösmarty Mihállyal.

(3) Szakítanunk kell a „GDP-orientált” megközelítésmóddal. Szerzőnk szerint „a mennyiségi mérésnek megvan a maga fontos szerepe, de csak ha nem a világ minőségi értelmezése helyett, hanem amellett használjuk, figyelmet fordítva az egyes emberek saját szubjektív tapasztalataira”. A GDP elárul ugyan számunkra néhány fontos szempontot, de – a Szerző által is citált Bobby Kennedy szavait idézve – vajmi keveset árul el a költészet szépségeiről, a házastársi hűségbe vetett hitről, a nyilvános viták (manapság egyébként egyre kevésbé tetten érhető) emelkedettségéről, a köztisztviselők feddhetetlenségéről vagy a szellemességről, az együttérzésről és a hazánk iránti odaadásról. (Berners-Lee, 2020, 145-148.)

(4) Tudomásul kell vennünk, hogy a szabadpiac nem képes megküzdeni az antropocén kihívásaival (s gyorsan tegyük hozzá, hogy nem is feltétlenül érdekelt abban). A szabadpiacok nem tehetik meg, hogy lemondjanak a még föld alatt lévő fosszilis tüzelőanyagok kitermeléséről vagy a kizárólag hatékonysági-növekedési szempontokat szem előtt tartó fejlesztésekről. Berners-Lee szerint ugyanakkor az egyes nemzetek klímaváltozással kapcsolatos vállalásai – bizonyuljanak bármilyen klímabajnoknak is – legfeljebb szükséges, de nem elégséges feltételek. E ponton a Szerző az általa konzekvensen képviselt álláspontra helyezkedik: „olyan jogszabályokat kell alkotni, amelyek alkalmasak arra, hogy érdemben foglalkozzanak a klímaváltozással, illetve olyan kritikus problémákkal, amelyek a szabadpiac hatókörén kívül esnek. Kemény szabályok bevezetése mellett érdemes lenne ösztönzőket és adókat is bevezetni, amelyek bizonyos kulcsterületeken egészségesebb irányba terelik a vállalkozásokat.” (Berners-Lee, 2020, 148-149.)

(5) A munka egyik Achilles-sarkának a Szerző által javasolt feltétel nélküli alapjövedelem rendszeresítésére vonatkozó igényt tartom. Berners-Lee e ponton tulajdonképpen egyfajta légvárépítésbe és ködszurkálásba kezd: az ember nem vágyhat arra, hogy haszontalannak gondolják, így egy alanyi jogon járó pénzbeli juttatás megléte mellett is vágyni fog a produktivitásra és a kreativitásra, varázsütésre eltűnne a munkanélküliség réme, valamint a munkavégzéssel kapcsolatos külső kényszer szerepe, a munkahelyi körülmények azonnal komfortossá válnának, s sokkal, de sokkal több időnk jutna a szabadidős tevékenységeknek való hódolásra. (Berners-Lee, 2020, 176-177.) Azon túl, hogy Szerzőnk nem differenciál a munkavégzésre eleve képtelen, illetve arra nem hajlandó polgárok között, az alapjövedelem bevezetésével járó költségvetési többletkiadások pótlásáról is elfeledkezik megemlékezni.

A Berners-Lee által vázolt téziseket és az általa javallott megoldásokat még hosszasan lehetne idézni, ettől azonban eltekintünk. A „kézikönyv” kétségtelenül felvet néhány hasznos és megfontolandó intézkedés-javaslatot, azonban számos esetben képvisel túlságosan is naiv vagy idealista álláspontot. Az olvasónak emiatt néhány ponton olyan érzése támad, mintha Immanuel Kant örök békéről szóló „filozofikus tervezetét” olvasná, amelynek bevezetésekor a filozófusfejedelem utal arra, hogy honnan is inspirálódott: „Az örök békéhez. Ez a szatirikus fölírás egy hollandus fogadósnak a cégtábláján olvasható – amelyre egy temetőt festettek.” (Kant, 1918, 21.) Az egész emberiség és a Földön élő lények érdekében remélem, hogy a Berners-Lee által felvázolt, derűs optimizmust tükröző gondolatok nem fognak pusztába kiáltott szónak bizonyulni – s a bolygónk neve végül nem a halál lesz.

*

Felhasznált irodalom:

Berners-Lee, Mike: Nincs B bolygó. Kézikönyv a sorsdöntő évekhez. Ford.: Tarcsay Tibor. Pallas Athéné Könyvkiadó Kft., Budapest, 2020.

Foer, Jonathan Safran: Globális öngyilkosság. Bolygónk megmentése a reggelinél kezdődik. Ford.: Tábori Zoltán. Helikon Kiadó, Budapest, 2020.

Hörcher Ferenc: Politika világjárványok idején.

Kant, Immanuel: Az örök béke. Ford.: Babits Mihály. Új Magyarország Részvénytársaság, Budapest, 1918.

Toynbee, Arnold: A Study of History: A Brilliant English Thinker Named Toynbee Sees the Past in Terms of the Challenges and Responses That Make and Break Civilizations. In LIFE Magazine, February 23., 1948.

Wallace-Wells, David: Lakhatatlan Föld. Élet a felmelegedés után. Ford.: Torma Péter. Animus, Budapest, 2020.