Természetesen az sem hagyható figyelmen kívül, hogy sokan szemlélik szkeptikusan a klímaválsággal kapcsolatos, kétségtelenül egyre gyakoribbá, sőt egyes vélemények szerint mind harsányabbá váló híradásokat – nos, számukra (is) ajánlom David Wallace-Wells immáron magyar nyelven is olvasható munkáját, a Lakhatatlan Földet. A New York magazin történész végzettségű publicistája és szerkesztője ugyanis olvasmányos, ugyanakkor statisztikai adatsorokkal és tudományos tézisekkel rendkívül precízen alátámasztva érvel amellett, hogy a globális felmelegedéssel kapcsolatban a huszonnegyedik órában járunk, ezért mindinkább elodázhatatlanná vált a cselekvés.

A Szerző négy fejezetben (Lavinák, A káosz elemei, A klímakaleidoszkóp, Az antropikus elv) és számos alfejezetben tárgyalja a küszöbön álló ökológiai válság legfontosabb társadalmi, gazdasági, politikai, sőt kulturális összefüggéseit. A könyv tényként kezeli, hogy a földtörténet antropocén korszaka (Crutzen – Stoermer, 2000) tevőlegesen járult hozzá a természeti környezet rombolásához, és a „fosszilis kapitalizmus” – azaz a fosszilis tüzelőanyagok, valamint a bennük rejlő „nyers erő” felfedezése, illetve a kapitalista rendszer szolgálatába történő bevonása – a klímakrízis legfőbb kiváltó oka. Igaz ugyanis, hogy az ipari forradalmak a permanens gazdasági növekedés illúziójával kecsegtettek, valójában azonban mindössze annyi történt, hogy sikerült felnyitni Pandóra szelencéjét. (A korlátlan gazdasági növekedés rendíthetetlen híveit feltehetően nem hatja meg, hogy a klímaváltozás tovább fogja növelni a jövedelemegyenlőtlenséget, az viszont valószínűleg nem fogja őket „hidegen hagyni”, hogy a krízis a gazdaság globális stagnálását is elő fogja idézni, amint arra Wallace-Wells több ponton is felhívja a figyelmünket.)

A Szerző által feszegetett egyik legizgalmasabb probléma a klímaváltozás állam- és politikaelméleti következményeinek taglalása (A fogyasztás politikája, 176-186.) Ebben röviden vázolja a neoliberalizmus korábbi dominanciáját, kiemelve, hogy a piacok uralma azért is tudott olyan tartósan és intézményesen érvényesülni, mert a korlátlan növekedés ígéretét állította középpontba. Ennek köszönhetően „totális politikai filozófiává” is tudott válni, „amely egyetlen ideológiai ponyva alá vonta be az egész világot, míg végül az üvegházhatású gázok gumilepedőjébe burkolta azt”. (Ennek bővebb elemzésére nézve lásd Pongrácz, 2019.) A 2008-ban kitört globális gazdasági és pénzügyi válság azonban sokak szemét nyitotta fel a végtelen növekedés délibábjával kapcsolatban, így napjainkban már sokkal inkább az a központi kérdés, hogy „miféle politika fejlődhet ki, miután elvész a gazdasági növekedés ígérete?” Annak, hogy a történelem Hegel, Kojève és Fukuyama összes eszmefuttatása ellenére sem érkezett a sokat emlegetett végéhez, már ma is tapintható jelei vannak. „A jövő, vagy annak előképe már itt van, a különféle szerveződések, a nacionalizmus, a bukott államok parazsából fellángoló terrorizmus formájában. Most már csak a vihart várjuk.” – figyelmeztet Wallace-Wells.

A Szerző e figyelmeztetést követően relatíve hosszan ismerteti a Geoff Mann és Joel Wainwright által jegyzett Klíma-Leviatán elgondolását. A „bolygó jövőjének politikaelméletet” felvázoló szerzőpáros Thomas Hobbes Leviatánját aktualizálva fürkészte a klímaváltozás teremtette helyzet lehetséges kimeneteleit. Amint az ismert, a Leviatán lapjain a természeti állapot kaotikumából kiemelkedő, és az államhatalom „karjaiban” biztonságra lelő sokaságról olvashatunk, a Klíma-Leviatánban pedig olyan forgatókönyvekkel ismerkedhetünk meg, amelyekben az állampolgárok a globális felmelegedés jelentette veszélyek feltételes „megzabolázása” fejében lemondanak bizonyos szabadságjogaikról. Ennek köszönhetően mindenképpen a hatalom új formája fog konstituálódni, ám hogy végül melyik variációs lehetőség is válik realitássá, az egyelőre kétséges. A legvalószínűbb kimenetel azzal számol, hogy a jelenlegi elit a globális válság dacára is stabilizálni tudja a pozícióit, ezzel váltva valóra az egész bolygóra kiterjedő szuverenitást szem előtt tartó Klíma-Leviatán koreográfiáját. Carl Schmitt téziseit aktualizálva ez azt is jelentené, hogy a globális szuverén az egész Földet érintő kivételes állapot bevezetéséről dönthetne, a céljai elérése érdekében akár rendkívüli eszközöket – például az emissziós keretek megállapítását – is bevetve. (A Schmittel való párhuzamot bővebben lásd Antal, 2019.) A Klíma-Behemót lehetősége a kapitalizmus fenntartása mellett a nemzetállami szuverenitásokat is érintetlenül hagyná, a Klíma-Mao forgatókönyvében egy autoriter-antikapitalista vezetés koordinálná a folyamatokat, míg a Klíma-X szcenáriója eltörölné a jelenleg fennálló államhatárokat, és a saját szuverenitását kinyilvánítva, az egész emberiség nevében és érdekében cselekedve rendezné a klímaváltozás nyomában fellépő konfliktusokat. (Mann és Wainwright egyébként nagy reményeket fűz a Klíma-X lehetőségéhez, ugyanakkor nem hagyják figyelmen kívül az esetleges árnyoldalakat sem.)

A Klíma-Leviatán „recenzálását” követően a Szerző röviden utal az egyéb szakirodalmi bázisra is. Mann és Wainwright az összes lehetséges opció esetére valamiféle politikai egyensúly fennállását feltételezi, de akár még a „globális egyensúlytalanság” állapota is bekövetkezhet. Harald Welzer Klímaháborúk című munkája például azt feltételezi, hogy az erőszakos konfliktusok reneszánszát fogjuk élni – az Erőszak alkonyáról értekező Steven Pinker (Pinker 2018) számára nem feltétlenül ajánljuk Welzer olvasgatását. A klímakrízis bekövetkeztét a legrosszabb forgatókönyv bekövetkezése esetén akár a szervezett közhatalom összeomlása is követheti – ne felejtsük el, hogy a szíriai polgárháború lehetséges okai között szerepelt az országot 2006-tól 2011-ig sújtó aszály, valamint a nyomában fellépő élelmiszerhiány –, azonban Wallace-Wells a „baljós árnyak” ellenére is próbálja megőrizni az optimizmusát.

Meglátása szerint ugyanis a belátható jövőben nem kell egy Mad Max-szerű világgal kalkulálnunk, „mivel még a katasztrofális klímaváltozás sem fogja teljesen aláásni a politikai hatalmat – sőt egyesekét relatíve még meg is erősíti”. (Wallace-Wells, 2020, 186.) Ez persze nem zárja ki azt az eshetőséget, hogy amolyan Mad Max-régiók („enklávék”) alakuljanak ki, ahogy azt sem, hogy a globalizáció, a nyakló nélküli szabadkereskedelem, a fogyasztói társadalom, valamint a „liberális Leviatán” fémjelezte világrend a klímaváltozás következtében a visszájára fordul.

David Wallace-Wells: Lakhatatlan Föld. Élet a felmelegedés után. Ford. Torma Péter. Animus, Budapest, 2020.

Irodalomjegyzék

Antal Attila: Kivételes állapotban. A modern politikai rendszerek biopolitikája. Napvilág Kiadó, Budapest, 2019

Crutzen, Paul J. – Stoermer, Eugene F.: The „Anthropocene”. In Global Change Newsletter, No. 41. (2000), 17-18.

Pinker, Steven: Az erőszak alkonya. Hogyan szelídült meg az emberiség? Ford. Gyárfás Vera. Typotex Kiadó, Budapest, 2018.

Pongrácz Alex: Nemzetállamok és új szabályozó hatalmak a globális erőtérben – avagy megszelídíthető-e a globalizáció? Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2019.