Élni lehetett hát a gyanúperrel, hogy a liberálisok „potentátja” hallatni fogja még a hangját, s a közélet és Fodor viszonyában az „ágytól-asztaltól való elválasztás” nem fog tartósnak bizonyulni. S ha már egyszer az egyre inkább őszbe csavarodó egykori szőke herceg visszatáncolt a véleményformálás porondjára, hát igyekezett azt stílszerűen tenni. Tekintve, hogy a 2019-es esztendő repertoárját egyértelműen az egyre fenyegetőbbé váló klímaváltozás kérdése uralta – csak két jellemző momentumot kiemelve az ezzel kapcsolatos tematikai kavalkádból: az Oxford Dictionary szerkesztői a klímavészhelyzetet választották az év szavának, [1] a Time magazin pedig a 16 éves svéd diáklányt, a globális klímamozgalom egyik elindítójának számító Greta Thunberget tette meg az év emberévé [2] –, Fodor is igyekezett e fejleményekre rezonálni. Fodor a Budapest Business Club alapítójával, bizonyos Kovács Tiborral fogta kezébe a digitális pennát, hogy Zöld kommunizmus vagy fekete diktatúra: mivé fajulhat a Greta-jelenség és az újnacionalizmus? címen publikált gondolataival szólítsa meg a jobbára kormánykritikus konzervatív orgánumnak számító Válasz Online olvasóit.

A szerzőpáros gondolatmenetének lényege, hogy a „neonacionalista autokráciák”– azaz a gyakran illiberálisként is emlegetett ún. hibrid rezsimek – felemelkedése mellett figyelnünk kell az egyre inkább globális hatókörűvé váló klímamozgalom jelentette „veszélyekre” is, hiszen nem zárható ki, hogy ennek nyomán egyfajta „zöld kommunizmus” kísértete fogja bejárni Európát, mi több, az egész világot.

Fodor és Kovács meglátásom szerint helyesen érzékelik, hogy a „neonacionalista” politika a XXI. század egyik nagy kihívását, mi több, potenciális veszélygócát jelenti. Tegyük ugyanakkor hozzá, hogy a szerzők helytelenül használják a nacionalizmus terminológiáját; tisztában vagyunk természetesen azzal a ténnyel, hogy a XX. században regnáló jobboldali totalitárius rezsimek óta egyesek hajlamosak a nacionalizmust a sovinizmussal és a xenofóbiával azonosítani, de amíg a sovinizmus és az idegengyűlölet egyértelműen negatív természetűek, addig a nacionalizmus eszméje számos esetben pozitív értéktartalommal is telítődhet. [3] Nemrégiben az izraeli filozófus, Yoram Hazony A nacionalizmus erénye címen publikálta könyvét, amelyben – feltehetően nem kis port verve majd fel ezzel – amellett érvel, hogy nem ördögtől való dolog nacionalistának lenni. Ez az ő olvasatában nem pusztán azt jelenti, hogy valaki lojális a saját nemzetéhez, és a nemzeti érdek előmozdításán munkálkodik, de azt is, hogy egy nacionalista felismeri „azt az érdeket, amelyen az egész emberiség osztozik a független és önrendelkező nemzetek világában, amelyben mindegyik nemzet a saját egyedi érdekét és törekvését követi.” A nacionalista attitűd felvállalása meglátása szerint nem a nemzetközi politikai viszonyokban tapasztalható anarchikus viszonyok hobbesi vonásait fogja tovább erősíteni, hanem olyan „nemes politikai célokét vagy törekvésekét”, amelyek túlmutatnak „a hatalom puszta koncentrációján az élet és a jó élet felé.” [4] E gondolatokkal természetszerűleg nem kötelező egyetérteni – amint e sorok szerzője sem osztja Hazony minden egyes meglátását, hiszen pont a fenyegető globális klímaválság kezelése során volna szükség a természetéből fakadóan egoista nemzeti érdekek félretételére –, az azonban erős állítás, hogy az „illiberális demokráciák” karaktere kizárólag a „neonacionalista” jelzővel írható le maradéktalanul. (Amint azzal Fodorék is nyilvánvalóan tisztában vannak, a neonacionalizmus áramlatát egyébként a hazai gondolkodásban Klebelsberg Kunó gróf fogalmazta meg elméleti igényességgel, és teljesen mást értett rajta, mint Fodor vagy Kovács. [5])

Egy bekezdés erejéig még a hibrid rezsimek kérdésénél maradva azt is érdemes leszögezni, hogy a liberalizmus századunk második évtizedében tapasztalható legitimációs válságáért, egyúttal a populista hullám terjedéséért nem csekély részben a liberalizmus elszabadult hajóágyúja tehető felelőssé. A Magyarországon is „nagyot menő” Patrick J. Deneen egyenesen úgy érvel, hogy „a liberális állam társadalmi és politikai berendezkedésének hatására elkerülhetetlenül szétmállanak az örökül kapott civilizációs rend alappillérei – vagyis a családi keretek közt, a közösségekben, a valláson és a meglévő kultúrán keresztül elsajátított normák.” A liberális rendszer meglátása szerint a közelmúltra „mindinkább elnyomó jelleget öltött”, melynek hatására tömegek fordultak a „tekintélyelvű illiberalizmus” különböző formái felé. [6] (Még e némiképp publicisztikusként ható jelző is mennyivel plasztikusabb e rezsimek leírására, mint a Fodor-Kovács tandem által tett javaslat, a „neonacionalista politika”!) Ehelyütt nem tisztünk az illiberális rezsimek természetét hosszan boncolgatni – legyen elég annyi, hogy e jelenséget mi is fenyegetőnek tartjuk világunkra nézve, de kialakulásának okait másban véljük felfedezni, mint az említett szerzők.

Nézzük hát meg, hányadán is állunk a Fodorék által vizionált „zöld kommunizmussal”! Mielőtt e probléma taglalásába fognánk, lássunk egy helyzetképet a XXI. század elejéről. Napjainkra vitathatatlanná vált, hogy a földtörténet „antropocén” korszaka (~ az ember kora) tevőlegesen járult hozzá természeti környezetünk rombolásához. [7] Az olvadó gleccserek, a váratlan áradások, a pusztító aszályok, az elsivatagosodó területek, a föld minőségének romlása, a tiszta víz egyre inkább tapasztalható hiánya, a drasztikus hőhullámok, valamint a biológiai sokféleség csökkenése révén egyre nyilvánvalóbb jelei vannak annak, hogy egy globális ökológiai válság küszöbén állunk, s ennek eredői között – még ha nem is kizárólagosan – az emberi tevékenységet is meg kell neveznünk. A technológia kultusza, [8] a gazdasági szabadság korlátlanságába vetett hit, az egyéni önzésből kiinduló verseny-elv normatív rangra emelése, a homo oeconomicus eszményítése, a „feltétlen felé való mohó törekvés”, [9] a „hivalkodó fogyasztás”, [10] a túlzsúfoltság, [11] a globalizáció, valamint a bolygó népességének nagyarányú növekedése [12] okán (is) megnövekedett fogyasztói igények miatt a klímakatasztrófa fenyegető veszéllyé válhatott. Így aztán – bármennyire is nem találkozik ez Fodor és Kovács szimpátiájával – nem túlzás azt állítani, hogy napjainkra az élet fennmaradása, az emberi és más fajok túlélése vált tétté. A fejlemények nyomán számos – s időnként valóban radikális baloldali preferenciákkal rendelkező – szerző vetette fel a szigorú környezetvédelmi szabályozás, az egyéni fogyasztás korlátozása vagy éppenséggel a népességszabályozás szükségességét. A liberalizmus egyes képviselői (akik közismerten akkor érzik jól magukat, ha állandó fenyegetettség-pszichózisban tengethetik a mindennapjaikat, mert ezáltal tudnak felszínen maradni, biztosítva egyúttal, hogy ne tűnjenek el végleg az eszmék Mariana-árkában) ezért – a barát-ellenség szerinti szelektálásnak [13] engedve – meg is találták a „nyitott társadalom” aktuális ellenségeit: Greta Thunberget, a globálissá terebélyesedő klímamozgalmat, a bolygónkért aggódó közösség tagjait. Mert ők azok, akik – Fodorék szavaival élve – radikálisan korlátozni akarják az egyéni javakhoz való hozzáférést, az utódnemzést, nem átallják figyelmen kívül hagyni az embert és annak boldogságát, ráadásul a Föld összes élőlényét – fákat, állatokat és embereket – egy közösségnek fogják fel.

Nos, ki kell hogy ábrándítsam Fodorékat. Először is: jelen ismereteink szerint egyetlen bolygónk van – a Mars vagy más bolygók meghódítása egyelőre Elon Musk összes törekvése ellenére az utópiák tárházát gyarapítja –, s egyazon levegőt kénytelen szívni konzervatív és liberális, ahogy a Nap sem süt másként a szocialistákra és a nacionalistákra. Másrészt a fenyegető klímaválságra nemcsak a zöld értékek iránt elkötelezett kommunisták vagy radikális baloldaliak szoktak hivatkozni. A konzervatív politikai filozófia például már kifejezetten kitaposni látszik ezt a terepet – erre egy ismert példa Roger Scruton munkája [14] –, de a liberális politikai kánon egy része sem méltóztat rettegni a zöld kommunizmustól, ahogy azt példának okáért Cseh Katalin Momentumos politikus EP-béli tevékenysége is mutatja. (Fodor Gábor figyelmébe ajánlom, hogy az MLP élén őt követő pártelnök, Bősz Anett folyó év szeptember 27-én még a globális klímasztrájk néven elhíresült események egyikén is feltűnt, méghozzá minden jel szerint nem a „zöld kommunizmus”, hanem a klímaválság kapcsán tapasztalható semmittevés ellen demonstrálva. Két opció lehetséges: a szeptemberben még elnökként tevékenykedő Fodor elfelejtette felvilágosítani párttársát, hogy mi is a konzekvens liberális álláspont a klímaváltozás ügyében, vagy a három évtizedes közéleti múlt utáni önkéntes elállás rabulisztikus különvélemények megfogalmazására jogosítja fel Fodort. Jómagam az utóbbi álláspont felé hajlok.)

Végül néhány, a gondolkodás történetéből kiragadott példával arra is szeretnék rámutatni, hogy az eszmetörténetben sem csak a marxi és engelsi természetfelfogás iránt szimpátiával lévő gondolkodók emelték fel a szavukat a természet mellett. (Elismerve persze, hogy ők is megtették ezt: a francia történész, Lucien Febvre például felhívta rá a figyelmet, hogy nem csak a környezet befolyásolja az emberi társadalmakat, de az emberi társadalmak is ráhatással bírnak a környezetre. Intelmét – az ideológiai felhangoktól függetlenül – ma sem ártana fontolóra vennünk: a természet számos választási lehetőséget kínál az ember számára, s rajtunk áll vagy bukik, hogy melyik válaszlehetőség mellett kötelezzük el magunkat, és milyen hatást gyakorolunk a környezetünkre. [15])

Lássuk a példákat! Bár Jean-Jacques Rousseau meglehetősen eklektikus gondolkodónak számít, de az a meglátása kifejezetten konzervatív vonásokat visel magán, miszerint a természettől való eltávolodással – ami a tudománynak, a művészeteknek, általában véve pedig a civilizációs haladásnak róható fel –, az erkölcs és az emberi jellem hanyatlásának, egyfajta „morális bomlasztásnak” lehetünk tanúi. [16] Prohászka Ottokár már 1912-ben arra panaszkodott, hogy a „természet kihasznosítása fogva tartja az emberi gondolatot”, és helytelen gondolkodással vádolta a reneszánsz gondolkodókat, akik természetesnek tartották „a világ korlátlan élvezetét”, nem törődve a természeti értékekkel. [17]  Oswald Spengler, a konzervatív forradalom ikonja felrója a „fausti technikának”, hogy a természet feletti hatalomra áhítozik: „azért nyomul be a természetbe, hogy uralkodjon fölötte. (…) A scientia experimentalis – ahogy annak idején Roger Bacon a természetkutatást definiálta –, amely a természetnek emelőkkel és csigákkal való erőszakos vallatásával kezdte, ma gyárkéményekkel és aknatornyokkal borított területek formájában áll előttünk. (…) Újra és újra csak nem tudtak ellenállni ennek a becsvágynak: kicsikarni Istentől titkát, hogy maguk válhassanak Istenné. Azért fürkészték a kozmikus taktus törvényeit, hogy aztán erőszakot kövessenek el rajta; a gép eszméjét mint egy olyan kis kozmosz eszméjét teremtették meg, amely már csak az embernek engedelmeskedik.” [18]  Brian Fagan, a Kaliforniai Egyetem professzora az ezer évvel ezelőtti nagy felmelegedés következményeit vizsgálva oda konkludált, hogy „sosem sikerült teljesen leigáznunk a természeti környezetet, legjobb esetben is csak sikeresen alkalmazkodtunk annak meglehetősen változékony feltételeihez. Ahogyan a khmerek és a maják példája is megmutatta, minél inkább megpróbáljuk leigázni, annál nagyobb eséllyel csúszunk bele a nem fenntartható fejlődés csapdájába. Ezzel tisztába kell jönnünk, és nem szabad megriadnunk egy olyan jövő képétől, amelyben nem mi vagyunk fölényben. (…) Próbáljuk meg magunkban a minket körülvevő, különösen változó természeti környezet partnerét, és ne leigázóját látni.” [19]

Az idézetek sorát napestig lehetne folytatni, de terjedelmi megfontolásokból eltekintenék ettől. Abban egyetértek a Fodorék által is hivatkozott Sir David Attenborough-val, hogy a fenyegető klímakatasztrófa árnyékában is meg kell őriznünk a hidegvérünket, s nem szabad a végletekig radikalizálódnunk. Mindezzel együtt kissé megmosolyogtató, hogy Fodor Gábor a már eddig is nagyszámú „ellenségtől” való rettegést követően egy kamaszlánytól – jobban mondva az általa verbuvált, globálissá terebélyesedő mozgalomtól, a „zöld kommunizmustól” – kezd félteni minket, noch dazu az egész emberiséget.

S ha már a kommunizmusnál tartunk: a Közoktatásügyi Népbiztosság 1919-ben a szabad szerelem védelmében egy meglehetősen ízléstelen pamfletet tett közzé, mely a Kommunizáljuk-e Zsófit? címet viselte. Mivel Fodor Gáborék írásából arra következtetek, hogy számukra valós lehet a kérdés, miszerint Liberalizáljuk-e Gaiát?, jómagam egyértelmű felelettel szolgálok: ne tegyük! Jóval kifizetődőbb lenne arról vitatkozni, hogy miként próbáljunk udvarolni Gaia istennő kegyeinek (újbóli) elnyerése érdekében; persze az vitán felül áll, hogy a heves bókolást immáron nem odázhatjuk el.

[1] A klímavészhelyzet az év szava az Oxford Szótár szerkesztői szerint. (Letöltés: 2019. 12. 22.)

[2] Greta Thunberg az év embere.  (Letöltés: 2019. 12. 22.)

[3] A nacionalistáknak semmiképpen sem nevezhető Bódig Mátyás és Győrfi Tamás szerint például a nacionalizmus a „patriotizmus egy sajátos változata, amely a nemzeti hovatartozást állítja a középpontba.” Bódig Mátyás – Győrfi Tamás: A mérsékelt állam eszméje és elemei. I. Elmélettörténet. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2002, 137.

Az irodalomban persze ismert olyan álláspont is, amely radikálisan szétválasztja egymástól a nacionalizmus és a patriotizmus jelentéstartalmait. Így tett például az 1984 és az Állatfarm című könyvek szerzője, George Orwell is. Ld. John Lukacs: A történelmi tudat avagy a múlt emlékezete. Ford.: Komáromy Rudolf. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004, 274-275.

[4] Hazony, Yoram: A nacionalizmus erénye. Ford.: Horváth Judit, Vági Barnabás. Századvég Kiadó, Budapest, 2019, 208.

[5] Gróf Klebelsberg Kunó: Neonacionalizmus. Az Athenaeum Irodalmi Nyomda Rt. kiadása, Budapest, 1928.

[6] Deneen, Patrick J.: A liberalizmus kudarca. Ford.: Kisantal Tamás. Libri Kiadó, Budapest, 2019, 15.

[7] E kifejezést az amerikai Eugene F. Stoermer, valamint a holland Paul J. Crutzen használták először az ezredfordulón. Ld. Crutzen, Paul J. – Stoermer, Eugene F.: The „Anthropocene”. In Global Change Newsletter, No. 41. (2000), 17-18.

Magyar részről büszkeséggel tölthet el minket, hogy Mendöl Tibor a Táj és ember. Az emberföldrajz áttekintése című munkájában már jóval a klímaválság tudatosulása előtt élénken látta mindennek előjeleit: „Korunk világszemléletében a naiv anthropomorfizmus helyét sokszor kissé túlzó anthropocentrizmus foglalta el. Nagyon is a világmindenség közepének érezzük magunkat, talán túlságosan is büszkék vagyunk öntudatunkra és akaratunkra, szellemi képességeinkre és kultúránkra, a természet vad erőinek megfékezésére.” Mendöl Tibor: Táj és ember. Az emberföldrajz áttekintése. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1932, 3.

[8] Mumford, Lewis: A gép mítosza. Ford.: Csillag Veronika, Lukin Gábor. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000.

[9] „Nincs szomorúbb látvány, mint a mohó törekvés a feltétlen felé, ebben a mindenképpen feltételes világunkban.” (Goethe). Idézi: Röpke, Wilhelm: A harmadik út. (Korunk gazdasági válsága). Ford.: Barankovics István. Aurora Kiadás, Budapest, 1943, 47. Ennek általános kritikájára nézve ld.: Uo., 58-64.

[10] Veblen szerint az egyén már korántsem a pillanatnyi hasznon maximumára törekedve, másoktól elszigetelten hozza meg a fogyasztással kapcsolatos döntéseit, hanem a másokkal való versengésben fellelhető vágyakra alapozva teszi azt. A szükséglet-kielégítés helyett tehát az válik fontossá, hogy mások azt gondolják, nagyon sokat fizettünk egy adott vagyontárgyért. A hivalkodó fogyasztás normája ezáltal – úgy tűnik – mindinkább kikezdhetetlenné válik. Ld. Veblen, Thorstein: A dologtalan osztály elmélete. Ford.: Berényi Gábor. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1975, 99.

[11] A túltelítettség, túlzsúfoltság jelenségére már Ortega is felhívta a figyelmet. „A városok teli vannak néppel. A házak lakóval. A szállodák vendéggel. A vonatok utassal. A kávéházakat megtöltik a fogyasztók, az utcákat a járókelők. A híres orvosok rendelői tele vannak beteggel. A különféle látványosságokon, előadásokon, hacsak nem túlságosan időszerűtlenek, hemzseg a közönség. A fürdőhelyeket zsúfolásig töltik a fürdőzők. Ami azelőtt nem szokott különösebb nehézségbe ütközni: helyet kapni valahol, – ma egyre bonyolultabb feladattá válik.”Ortega, José Y Gasset: A tömegek lázadása. Második kiadás. Ford.: Puskás Lajos. Hindy András Könyvkiadó és Könyvterjesztő Vállalata, Budapest, é. n., 6.

[12] Pearce, Fred: Népcsuszamlás. Ford.: Magyar László András. Gondolat Kiadó, Budapest, 2016.

[13] Schmitt, Carl: A politikai fogalma. In Schmitt, Carl: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. Ford.: Cs. Kiss Lajos. Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor, Budapest, 2002, 18-20.

[14] Scruton, Roger: Zöld filozófia. Hogyan gondolkozzunk felelősen a bolygónkról? Ford.: Szilágyi-Gál Mihály, Zsélyi Ferenc. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2018.

[15] Febvre, Lucien: La Terre et l’Évolution humaine. Introduction géographique à l’ histoire. [A föld és az emberi evolúció. Földrajzi bevezetés a történelembe.] La Reneissance du Livre, Paris, 1922.

[16] Bővebb kifejtésére ld. Rousseau, Jean-Jacques: Javított-e az erkölcsökön a tudományok és a művészetek újraéledése? In Rousseau, Jean-Jacques: Értekezések és filozófiai levelek. Ford.: Kis János. Magyar Helikon, Budapest, 1978, 7-38.

[17] Prohászka Ottokár: Föld és ég. Kutakodások a geologia és a theologia érintkező pontjai körül. Buzárovits Gusztáv Kiadása, Esztergom, 1912, 406., 414.

[18] Spengler, Oswald: A Nyugat alkonya. A világtörténelem morfológiájának körvonalai. II. kötet. Világtörténeti perspektívák. Ford.: Simon Ferenc. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1995, 718-720.

[19] Fagan, Brian: A nagy felmelegedés. Klímaváltozás és a civilizációk felemelkedése és hanyatlása. Ford.: Horváth Zita. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012, 405.