Természetesnek kell tartanunk, hogy a világháború utáni felfogás elsősorban ezzel a kontinenst és társadalmat egyaránt atomizáló irányzattal szállt szembe. A racionalista gondolatkörből kinőtt liberális társadalmi és politikai rend bukása után a Közép- és Kelet-Európában kitört és győzelemre jutott forradalmak már kollektív szempontok érvényesítői lettek. A modern forradalmi alkotmányokban az eddig széteső társadalmat integrálni hivatott szempontok jutottak győzelemre. Ez a tendencia az államok egymás közötti viszonyában, s így közvetve a nemzetközi jogban azonban nem érvényesülhetett. A Nemzetek Szövetségének létrehívása ugyan ezt a célt szolgálta, azonban a békeszerződések sokkal mélyebb szakadékot vontak az egyes európai népek közé, semhogy azt elvi kijelentésekkel át lehetett volna hidalni. A megindult kollektív irányú fejlődés így államközi térről visszaszorult állami keretekbe, sőt a kollektív szervezeti mozgalmak is nacionalista jelleget nyertek.

A politikai, gazdasági és társadalmi élet eme gyökeres átalakulása természetesen éreztette hatását a jog világában is. A háború alatt közérdekből alkalmazásba vett kényszergazdálkodás hatása alatt az állami beavatkozás köre egyre tágabb lett mind a magán-, mint a közigazgatásjog terén. A magántulajon szentsége megszűnt jogi dogmaként szerepelni, s egyik-másik vonatkozásban vagy teljesen megszűnt, vagy csak szűkebb térre szoríttatott. A békekötések után tovább is nyugtalan maradt politikai légkör és az államok közgazdasági politikájában érvényesülő autarkiás irányzatok még csak tovább fejlesztették ezt az irányzatot. Az egyéni szabadságjogok megszoríttattak, a magántulajdon ellenőrzés alá került, és közérdekű tevékenység vállalására szoríttatott. Az államok kivételes hatalma mennyiségi, minőségi és időbeli vonatkozásban megnőtt, az állami élet ütemének gyorsulása a törvényhozási jogalkotást háttérbe szorította a rendeleti kormányzás előnyére. A parlamentáris rendszer tekintélye ezért lehanyatlott, s a diktatórikus rend lépett előtérbe az etatista és totális államelméletek hangoztatásával.

A változásnak azonban nemcsak ily elsőrendűen reális és praktikus okai voltak. A racionalista szellem hanyatlása elméleti-politikai téren is éreztette hatását. A bolsevizmusban, fasizmusban, nemzetiszocializmusban vagy legújabban az osztrák rendi átalakulásban bizonyos romantikus szempontok is szerephez jutottak. A liberális gondolatnak nem volt pozitív államszemlélete, tisztán negatív kritériumok alapján vonta meg az állam és társadalom határvonalát. Első az egyén volt, második a társadalom, és csak harmadsorban jött az állam. Az új államfejlődési irányok ezt a sorrendet megfordították. Ma első az állam, s ez, mint alsóbbrendű és kiszolgáló szerveket egyesíti az egyeseket és a társadalmat. Az állam, mint szervezett vérségi-kulturális-gazdasági-politikai és jogi hatalom az a sorrendben első és legfontosabb életkeret és kollektivitás, mely egyedül képes arra, hogy lehetőséget nyújtson az egyes népek elé tűzött feladatok megoldására.

A nemzet és állam tehát voltaképpen definíciókba nem szorítható mitikus fogalom és hatalom, melynek megtestesítője, képviselője, irányítója és vezetője az a vezér, vagy bárminek keresztelt államfő, akinek hatalma sokkal inkább a nemzet kollektív szelleméből, vágyaiból és ösztöneiből sarjad, mint az alkotmány jogi elveiből vagy szabályaiból. A legfőbb „alkotmánybiztosíték" tehát nem a jog, hanem a nép és vezér küldetés-hite és helyzetfelismerő érzéke, mellyel az esetenként felmerülő problémákra reagálnak. Ez a minden racionális, tudományos vagy logikai rendet és felépítést nélkülöző elmélet a maga teljes érzelmi beállítottságában természetesen kollektív lelkiséget és lelkiismeretet is feltételez. Ez az az alap, amire a vezér, mint kollektív akaratra támaszkodik, s ez adja másrészt a vezetetteknek a vak hitet és bizalmat arra, hogy a vezető intézkedéseiben az egész nép kollektív szempontjai, vágyai és szándékai nyernek megtestesülést.

Ez a szinte percről-percre újjászülető és új arcot ölthető szellem természetesen szabadulni törekszik a törvényi vagy vallási megkötöttségektől. A nemzeti és faji önérdek nyers érvényesítése szempontjából feszélyezőnek érez minden racionális vagy morális megkötöttséget, s tudatosan anarchiát teremt az európai civilizációnkat eddig fenntartott ideák rendszerében. Ez némiképpen az ázsiai-szláv szellem betörését és győzelmét jelenti az antik görög és római, valamint a keresztény-európai tradíciókkal szemben. A „kollektív lelkiség" a maga körvonalnélküliségében, határozatlanságában, érzelmi aláfestettségében és fogalmi zavarában nem pótolhatja a tételes vallásokon nyugvó egyéni lelkiismeret rendszerét. Állandó és lerögzített elvek vagy morál nélkül nincs egyéni vagy kollektív haladás. Az egyéni vagy faji érdek elomló és sok szempontból értelmezhető fogalom, melynek parancsai nem pótolhatják sem emelkedettségben, sem határozottságban, sem közérdekűségben a keresztény vallás kategorikus imperatívuszait. Erre a szellemre sem kultúrát, sem morált, sem kielégítő vagy elfogadható vallást, sem maradandó jogrendszert nem lehet építeni. Ez a rend ugyanabba a hibába esett, mint az általa annyira lesajnált liberalizmus, azzal a különbséggel azonban, hogy annak téves alapelvét kollektív síkba emelte. Hiszen amint az egyéni érdek nem lehetett vezető és konstruáló elv az egyre inkább komplikáltabbá váló állami és államközi haladásban, úgy a természetes korlátain túllépő faji önzés sem töltheti be ezt a hivatást. Ez újra a részek anarchiáját jelenti az egyetemes érdekekkel és értékekkel szemben. S amint a liberalizmus az államon belül összeomláshoz vezetett, úgy vezet ez a rendszer is nemzetközi téren a konflagrációhoz, s az esetleg mindent elpusztító anarchiához.

A modern állam, és ami ezzel szorosan összefügg, a modern jogfejlődés szempontjából nem lehet tehát közömbös, hogy az államok politikai fejlődésük szempontjából miként és mily formában érvényesítik a fejlődés által megkívánt változtatást. Az új államéletben mutatkozó, részint romantikusnak, részint misztikusnak mondható elemek intézményesítésénél ugyanis tekintettel kell lennünk az államok két csoportjára. Vannak államok, ahol az új rend a kereszténység elvi és morális célkitűzéseinek negligálásával vagy egyenes tagadásával, tehát a faji vagy osztálygondolat kizárólagossá tételével építi fel politikai és társadalmi koncepcióját, de vannak olyan államok is, ahol az államhatalom közönyösnek vagy toleránsnak bizonyul a keresztény egyházakkal szemben, sőt esetleg pozitív formában igénybe is veszi segítségüket és támogatásukat az új államraison [államrezon] kialakításánál. Az előbbi csoportra jellemző a mai Orosz- és Németország, az utóbbira a demokratikus köztársaságok egész sora, a fasiszta Itália és a keresztény rendi gondolatban újjászülető Ausztria. A kontinentális gondolkozásban újra érvényesülni kezdő misztikus szempont tehát két formában érvényesül a politikai életben: egyrészt a fajiság vagy az osztályharc materialista szemléletű kultuszában, másrészt a keresztény-európai hagyományok életrekeltésében. Európa jövő fejlődése e két szemléletmód harcának kimenetelétől és alakulásától függ, hiszen ebben a küzdelemben sokkal többről van szó, mint a már múlt században is annyit emlegetett egyház és állam viszonyáról. Itt az európai civilizáció alapelvei kerültek szembe azokkal a szempontokkal, melyekkel az európai népek a kereszténység felvételekor látszólag már több mint egy évezreddel leszámoltak. Egy nagy perújításnak szemtanúja ma az egész kontinens, s a színes fajok öntudatra-ébredésének előestéjén problematikussá válik lassan megmaradásunk is. Európát a kereszténység tette naggyá, kultúráját, gazdasági fejlődését, politikai életét a kereszténységnek köszönhette. Ha ezzel az alapelvvel leszámol, önként adja fel azt az integráló elvet, mely Európa népeit eddig a faji ellentétek dacára is egybefoglalta, és a nekünk idegen fajok, vallások vagy kultúrák dominiumától elválasztotta.

Ha a keresztény és faji nézet misztikus szempontjainak az állami és társadalmi életben való megnyilvánulását és funkcióját figyelemmel kísérjük, úgy lényegbevágó különbségekre találunk: a keresztény elvek szerint berendezkedő állam kulturális és erkölcsi életének megalapozását és irányítását még abban az esetben is a vallás hatáskörébe utalja, ha alkotmányában a „szabad egyház - szabad állam" álláspontjára helyezkedik. A kereszténység európai és nemzeti tradíciói ugyanis eleven formáló és alakító erőként ott is tovább hatnak és építenek, ahol a formális kapcsolat állam és egyház között már megszűnt. (Erre pregnáns példát nyújt az utolsó évtizedben újjászületett francia katolicizmus.) A türelmes vagy jóindulatú államhatalom lojális magatartásának viszont megvan az az államhatalmi szempontból is alig felmérhető jelentőségű eredménye, hogy a politikai, társadalmi, gazdasági és jogi élet átitatódik azokkal az elvekkel és erkölcsi szabályokkal, melyek szilárd körvonalazottságuknál fogva nemcsak minden esetben tájékoztatást nyújtanak az államhatalomnak, de egyszersmind az állam biztosítékot is nyer abban a vonatkozásban, hogy polgárai adott helyen és adott időben állami kényszerintézkedések nélkül - pusztán lelkiismeretükre hallgatva - teljesítik a közzel szemben fennálló kötelezettségüket. A keresztény elvek jegyében kialakuló és fungáló államhatalom tisztán látja, hogy eszközei primitívek ahhoz, hogy egy új - minden időben és viszonyok között szilárd szellemi és erkölcsi alappal rendelkező - világszemléletnek vagy vallásnak kialakulását elősegítsék, de tisztán látja azt is, hogy az egyéni lelkiismeretnek az államéletben mindenkor előnyösnek bizonyult regulátorát - nem tanácsos a korok, helyek és igények szerint önmagát állandóan változtató kollektív lelkiséggel felcserélni. Az államnak, a nyugodt társadalmi vagy gazdasági fejlődésnek éppen úgy szüksége van állandó és maradandó értékmérő elvekre, mint a vallásnak vagy kultúrának. Az állam tehát akkor, mikor az erkölcsi élet szabályozását átengedi az egyházak hatáskörébe, s az ekként kialakított egyéni és társadalmi morált, mint kész egészet méltányolja, átveszi és koncepciójába illeszti, tulajdonképpen egy önkéntes, de nagyon helyesnek és praktikusnak bizonyult hatalmi megosztást gyakorol: számol az állam és egyház hivatásának különbözőségével, a vallás anacionális, illetőleg szupernacionális jellegének elismerésével, a nemzetet és államot, mint szervezett kollektivitást bekapcsolja a közös emberi és keresztény hivatásba, s hitvallást tesz civilizációnk egyetemessége mellett. A nemzeti szempontok kiszolgálása mellett tehát egyidejűleg univerzális célokat is szolgál. Ezt a kereszténységből sarjadt univerzális gondolatot - mely eddig közös haladásunk alapját jelentette - gyengítette meg az önérdeket favorizáló liberalizmus, és legújabban az önérdeket nemcsak praktikus elvnek, de erkölcsi ideálnak is tekintő faji kollektivizmus. Ez nemcsak a politikai és gazdasági, de szellemi dezintegráció jele is, vagyis: Európa feloszlásának kezdete a mindinkább közös nevezőre jutó színes népek jövőben kialakuló szellemi egységével és politikai hegemóniájával szemben.

Az állam reformja körül érvényesülő keresztény rendi és totális faji gondolatnak tehát az egyes nemzetek életét és fejlődését messze túlhaladó jelentősége van. A szellemében és kultúrájában kereszténynek maradó államhatalom folytatója az európai tradícióknak, és képviselője az egyetemes emberi érdekeknek, míg a faji szempontokat kizárólagossá tevő államhatalom partikuláris célokat szolgál, és az európai szellemnek eddig idegen és káros felfogás képviselőjévé válik. A keresztény állam szintén érvényesíti az emberi és társadalmi életben hitet s így tetterőt egyedül biztosítani képes misztikus szempontokat, azonban ezt a szellemileg kikristályosodott keresztény vallás logikus és dogmatikus rendszerének keretében eszközli. Viszont csak kizárólag faji szempontokat érvényesítő állam ködös szellemi és erkölcsi értékrendjében egy új bizantinizmus és ortodoxia képviselőjévé válik, és így civilizatórius téren az ázsiai szellem és értékrend európai szálláscsinálójává lesz. Az orosz despotizmus - mely külső és politikai megjelenése a félig már ázsiai szellemet képviselő ortodox-szláv bolseviki szellemnek - ideáljává válik így annak az Európának, melynek eddig minden megmozdulása és életmegnyilvánulása az e szellem ellen való harcot jelentette. A régi Görögország, Róma vagy a kereszténységben kiépült, sokkal inkább latin, mint germán nyugati civilizáció a perzsák, makedónok, mohamedánok, ortodoxok és bolsevikiek ellen vívott harcában sokkal inkább szellemi, mint politikai küzdelmet vívott. Két eszme, két bölcselet, két logika ütközött meg tulajdonképpen mindig Európa és Ázsia fegyveres találkozásánál. Az európai bölcseletet már a görög filozófiától jellemző szkeptikus vonás és a misztikus keresztény bölcseletet is logikai elvek alapján rendszerező egyházatyák szelleme az igazi demarkácionális [demarkációs] vonal Európa és Ázsia között, nem pedig a geológusok szerint meghatározott Urál-hegység. A szláv vérrel fertőzött észak-németség mai faji kultuszában tehát nem véletlenül lett az ázsiai szellem közvetítője. Berlin faji kultuszt űz, csak nem germán-ónémetet és európait, hanem porosz-szláv ázsiait.

Érdekes feladat lenne az Európában jelenleg már kialakult parancsuralmi rendszereket, s ezek természetrajzát a fentebb vázolt faji és kontinentális szempontok alapján vizsgálat tárgyává tenni, s ezek figyelembe rételével például párhuzamot vonni a latin szellemű olasz fasizmus, vagy szláv-germán eredetű nemzetiszocializmus között. Az olasz fasizmus mozgalmának határozottan megvont körvonalaival, s az ennek ellenére kulturális vagy vallási téren tanúsított hajlékonyságával éles ellentétét képezi a ködös elméletekbe süllyedt, nehézkes, érdes, türelmetlen és merev nemzetiszocializmusnak. Igaza van a kínai bölcsnek: kétszer ugyanabba a folyóba nem lehet belépni, mert közben a folyó s mi magunk is mássá lettünk. Azonos programot különbözőképpen lehet megvalósítani, ha az akciót lefolytató szellem is más, és különbözik egymástól. A totális állam is különböző értéket reprezentál aszerint, hogy hol, milyen nemzet, és mi módon valósítja meg. A keresztény felfogás elfogadja a nemzetet vagy fajt, mint valóságot, adottságot és a keresztény-európai civilizációnkat megvalósítani és képviselni hivatott eszközt, de nem fogadja el, mint végső célt vagy önmagában elégséges Ding an sich értékrendszert. A faj és nemzet csak akkor értékes, ha értékes eszméket képvisel, ha speciális és önérdekű feladatain belül beilleszkedik az egyetemes emberi fejlődés ütemébe, ha az emberi és krisztusi humánum szempontjainak érvényesítése végett e célból terhek viselését is vállalja. A faji szempont elveti e meggondolást, s az eddig egyetemesnek tartott erkölcsi értékrendet önkényesen felcseréli partikuláris és parciális szempontjaival. Nála a faj az önmagáért és önmagában rejlő abszolút érték, melynek nincsenek relációi sem az emberiséggel, sem az egész emberiség érdekét képviselő erkölcsi és szellemi értékrenddel. A keresztény felfogás szerint minden egyes és minden nemzet egyformán hivatottan egymás mellett menetel a végső cél: a keresztény megbékülés és kiengesztelődés eszméje felé, - ezzel szemben a faji állásfoglalás a „humánumot" mint beteges, csupán a gyengéket és egészségteleneket védő gondolatot, mint előítéletet és indokolatlan irgalmasságot száműzi fogalomtárából, és a harcot, mint természetes, jogos és egészséges értékkiválasztódást biztosító eszközt emeli erkölcsi piedesztálra.

A keresztény felfogás szerint a megváltás eszméje és erkölcsi feltétele az egyén és faj egyéni életén kívül és felül eső transzcendens célkitűzés, - a faji mítosz szerint maga a faj a végső cél vagy morál és hit mindaz, ami ennek érdekében áll, az ösztöneiből sarjad vagy az előítéleteit szolgálja. Nemzeti jakobinizmus vagy elkorcsosult ateizmus és bolsevizmus ez, esetleg primitív természetvallás vagy kollektív nemzeti szabadkőművesség, amelynek egyetlen biztos jellemvonása van csupán: az erkölcsi és szellemi anarchia. Nincs értékrendje, állandó és biztos célja, nincs morálja és logikája. Nem kereszténység, mert irgalmasságot és méltányosságot nem ismer, és nem ateizmus, mert mitológiát támaszt. Nem természetvallás, mert az emberek között vér szerint különbséget tesz, és nem szabadkőművesség, mert ismeretlen előtte még a racionalista humánum is. Nem bolsevizmus, mert csak önmagát, és nem az emberiséget akarja megváltani, és nem felvilágosultság, mert nyílt istentagadás helyett méltányolja a vallást, csak elveti a kereszténységet, és lejjebb száll a primitívebb vallások színvonalára. Előítéletekből, babonákból és ösztönökből farag hitet, mert képtelen az absztrakciókig felemelkedni, és elvi vagy eszmei célkitűzéseket szolgálni.

Ha Európa emberi szempontból már a liberalizmus szabadversenyét is igazságtalannak és méltánytalannak érezte - ami pedig sok esetben tényleg a kiválóaknak kedvezett -, és mindent elkövetett, hogy a szocializmusban az intézményesített rend és méltányosság rendszerét létrehívja, úgy fogalmat alkothatunk arról, hogy e felett az új rendszer felett sem fog napirendre térni. Az egyéni életsíkból kiemelt és nemzeti létformává emelt modern kollektív ököljog, vagyis faji szabadverseny elve immár nemzetközi téren fogja azt a romboló hatást kifejteni, amelyet eddig az államon belül - a kisegzisztenciák felmorzsolásával és kiuzsorázásával - véghezvitt. Amint a szabadverseny elve az egyenlőtlenek között mindig a hatalmasabbak erejét növelte progresszív módon, úgy a faji versengés is a nagy fajok és nagy nemzetek privilégiumait fogja növelni és gyarapítani.

A faji politika és világnézet tehát nem más, mint a nagyhatalmak vallása, és a nagy fajok világuralma előkészítésének jogcíme. A kis népek halálát és tragédiáját jelenti ennek az elvnek diadala. A kis népek érdeke tehát az, hogy ennek a kóros folyamatnak kihatásait maguktól távol tartsák és úgy állami életükben, mint szellemi hagyományaikban megőrizzék a keresztény etika ama tradícióit, melyeknek alapján a nyers erőszak és „mennyiségi igazság" primitív és barbár érveivel szembeszegezhetik a jog tisztult, keresztény fogalmát. Valószínű, hogy időlegesen így sem fognak célt érni, de ha maguk is hozzájárulnak a humanista és keresztény elvek európai talajból való kiirtásához, úgy még a reményét is elvetik annak, hogy a méltányosság és jog szempontjai még egyszer diadalmaskodni fognak Európában. A fajilag rokon vagy rokontalan kis népek egyformán el fognak tűnni a nagy faji többségek olvasztó kohójában, ha kontinensünk szellemi és erkölcsi életét vissza nem vezetjük évezredes tradícióihoz, és érvényt nem szerzünk a „gyávák, tehetetlenek és elkorcsosultak vallásának", vagyis a kereszténységnek, - amint az új barbárok vagy „faji nagytőkések" nevezik.

A kereszténység szempontjainak száműzése azonban nemcsak államközi, de állami téren is károsan éreztetné hatását. Az erkölcsi elvek ellenőrzésétől és igája alól szabadult kormányhatalom és a konkrét morális célkitűzések nélkül élő társadalom igen hamar hiányát éreznék a keresztény társadalmat eddig irányító elveknek. Állam és társadalom sokkal hamarabb, és sokkal élesebb formában kerülnének egymással szembe ebben az új faji kollektivitást sürgető rendben, mint a régiben, mikor Isten és császár egyformán megkapta a maga jussát. Az évezredes tapasztalat az ember individuális és ugyanakkor kollektív kettősségét igazolta, ennek a dualizmusnak áthidalásában állott a kereszténység legnagyobb érdeme. A helyes középútról való eltolódás mindig beteg és lázas állapotot jelent, amely ponton egy nép életét sem lehet tartósan stabilizálni. Akció kétségtelenül reakciót szül, de a függő helyzetéből kimozdított inga többkevesebb lengés után újra visszatér eredeti állapotába. Nagy nemzeti megrázkódtatások után, mikor a közösségi élet problematikussá válik, a tömegek mindig szívesen hajolnak a kötöttebb társadalomszervezési irányelvek felé, míg később, mikor a viszonyok rendeződnek, és az élet nyugalma visszatér, megint fokozottabb figyelmet keltenek az általános emberi vágyak és ideák. Az ember újra önmagára döbben, és ember-voltára ismer. Céljai humanizálódnak, ösztönei kultúrtartalmat nyernek. A politika, mely nem más, mint szublimált önfenntartási ösztön, durvább megjelenési formáját feladja, s maga is kultúrcélok szolgálatába szegődik. A test és lélek, az ösztön és szellem tehát osztozik az államéleten, az ember örök kettős természetének megfelelően jobb és nemesebb hajlamait helyezi az előtérbe. A keresztény szellem mindenkor készentartott és a megbékélt ember természetes életéhez is legközelebb álló életformái nagyban hozzájárultak ehhez a kelleténél úgyis mindig később bekövetkező lecsillapodáshoz és leszűrődéshez. A keresztény morál siettetője és kiérlelője volt a társadalom és világ pacifikálódásának. Ha azonban ezek a szabályozó elvek kiesnének vagy egyenesen kiirtatnának a társadalom életéből, s a keresztény altruizmus vagy szolidaritás így is a gyakorlat által sokszor megcsúfolt elvei helyett a „sacro egoismo" gondolata válnék politikai és erkölcsi dogmává, úgy az egyéni lelkiismeret helyébe lépő „kollektív lélek" igen hamar elvesztené tájékozódási képességét, s az idővel feltétlen hitelét vesztő vagy hatásában és erejében elhomályosuló „vezéri elv" hanyatlása esetén a társadalom belső harca is új erőre kapna.

In Magyar Kultúra, 22. évf., 18. szám (1935), 221-226.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés