A háború a szenvedéseket megnőttette, s ahogyan közeledik a fegyveres döntés pillanata, s ahogyan határozottabb körvonalakban tűnnek fel a szemhatáron a holnap gondjai, a kuruzslók úgy vesztik tekintélyüket, s úgy hódít az a felismerés, hogy a háború láza nem pusztítja el az emberi nem betegségének kórokozóit. Ez az óra, amelyben már a fegyverzaj közepette is felfigyel a világ a szellem szavára, és az igazság kutatóiban pillantja meg orvosait. Olyan korszakban, amely az anyagi erő és a hatalom isteneinek hódol, a megtérés és a gyógyulás jele, hogy a szellem hangja, a tiszta szó, a vox humana egyre több nyitott fülre talál.

Emögött a figyelem mögött az a felismerés vagy legalább az az öntudatlan feltételezés húzódik meg, hogy a politikai, társadalmi és gazdasági élet gyakorlati tényei voltaképpen csak vetületei az emberi szellemnek, amely mint alkotó és mozgató áll a történet tényei mögött. A mindig előtérben álló politika nem autonóm; a szellem, mégpedig egy tévelygő szellem nyomdokain haladt a politika, amíg a mostani válsághoz elérkezett.

Fordul a szél: az emberiség újra a szellemtől várja a kiút megmutatását. Emelkedőben van a nagy gondolkodók népszerűsége és a gondolat tekintélye. Újra többen olvassák (már ti. azok közül, akiket nem csupán az írni-olvasni tudás különböztet meg az analfabétáktól) a Bibliát, a bölcselet nagy dokumentumait s a tudomány könyveit, mint a pártprogramokat és a szolgálati útmutatásokat. A parancskihirdetéseknél már kevesebben vannak jelen. Igére szomjasak a lelkek.

A szellem tévelygése vetett ágyat a rossznak a gyakorlati életben, logikus tehát, hogy ő világítson hazafelé is. Egyre nagyobb figyelmet keltve, és folyvást szélesebb vitát kavarva szólalnak meg azok a gondolkodók, akik nem a politika és a hatalom jogcímén, hanem kizárólag a szellem magas és alázatos tekintélyével kérik önkéntes szavazatunkat diagnózisukhoz, céljaikhoz és a holnap menetrendjéhez.

E gondolkodók szava lezárt országhatárokon száll át, szívükben az egész emberiség szenvedése fáj, és gondolataik útlevelét az igazságtartalom adja. A harag, a gyűlölet és a bosszú tüzében egymásra rontó frontok, a megosztott világ felett, mint a szebb holnap előképe, ragyog fel az a szolidaritás, amely összefűzi azokat, akik az egész világért mernek gondolkodni.

Ez a magas rang illeti meg ennek a könyvnek szerzőjét, Wilhelm Röpkét is. Röpke szociológus és közgazdász, tehát szaktudós, de átfogó gondolkodó is: humanista, aki hisz az igazság megismerésére képes emberi értelem erejében és az igazságot megközelíteni tudó emberi jóakaratban. Német tudós, ki egy svájci katedráról hirdeti tanait, s annak a szabad, nemzetekfeletti köztársaságnak tagja, amelynek polgárjogát csak a szellemi és az örök erkölcsi súly szerzi meg.

Műve, amelyet itt hű magyar fordításban - s csonkítva sem csonkán - kap az olvasó, nem dogmatikai igénnyel fellépő zárt rendszer; inkább bírálat, diagnózis és irányjelölés, mint program és határozott menetrend. Az ő kifejezésével szólva: a harmadik út, amely nem maga a cél, de feléje akar mutatni. Könyve nemcsak felvilágosítani és toborozni, hanem gondolkodtatni is kíván; olvasóját munkatársnak szeretné látni a világ megjavításának szándékaiban.

Röpke egyik legfőbb jellegzetessége, hogy feltétlenül hisz a szellemi és erkölcsi értékek szupremáciájában, és koroktól független állandóságában. Azt a relativizmust, amely korunkban olyan széles rétegekben hódított, mint a ponyva, szellemi vákuumnak nevezi: ahol minden relatív, ott szellemi üresség van. Másik jellegzetessége, hogy szemléletének központjában nem az állam, nem a nemzet, nem a faj, nem valaminő érdek, tehát anyagi tendencia, sőt nem is a kultúra áll, hanem maga az emberi személyiség. Ehhez képest Röpke a szabadság bátor hitvallója, mivel szabadság nélkül csak kába ábránd marad bárminő politikai, társadalmi vagy gazdasági rendszer legfőbb célja, az emberi személyiség kibontakozása. Röpke nem ellenforradalmár, hanem forradalom-ellenes, jóllehet például a francia forradalom vívmányait elismeri, de a harmóniában látja a haladást. Nem zászlóra esküdött fel, hanem az igazságot keresi. Elutasítja a végleteket, akár szocialista kollektivizmusról, akár az individuális liberalizmus történeti formációiról van szó; elutasítja azokat az életképtelen túlhajtásokat, amelyekben a párt-elfogultság apostolai szoktak gondolkodni.

Röpkét szeretik sommásan liberálisnak nevezni. Egy ideális liberalizmushoz valóban a legközelebb áll, de kevesen gyakoroltak olyan szigorú kritikát a 19. századi történeti liberalizmus felett, mint ő éppen ebben a könyvében. Teljesen idegen tőle a kollektivizmus mindenféle - diktatúrás és demokratikus - formája egyaránt, amely a liberálisnak nevezett század kincsestárából a valódi értékeket is kiszórta, s amely a régi tévedéseket új tévedésekkel akarja kiküszöbölni. Útja, a harmadik út, nem közbül vezet, nem a kompromisszumok kényelmes középútja, hanem - szerinte - a teljesebb igazság fáradságos ösvénye. A nagyobb és biztosabb politikai szabadság, és éppen ennek érdekében a közösség által is hatékonyabban ellenőrzött gazdaság rendje felé mutat. Elméjének ereje kivált a bírálatban, a hibák felismerésében mutatkozik meg. Röpkével, a hibák megmutatójával sokkal többen értenek egyet korunk nagy szellemei közül, mint Röpkével, a programadóval. Éles diagnózisát alig fogadta ellentmondás a gondolkodók köztársaságában. Ajánlásai már több ellentmondást hívtak ki.

A beborult tájék nem sötétebb, hanem világosabb lesz Röpke fáklyájától. Aki a korszak buktatói közt karöltve jár vele, talán nem kerül ki minden kátyút, talán sokszor nem igenli ítéleteit, és nem is osztja szempontjait, de azzal a termékenyítő élménnyel lesz gazdagabb, amelyet mindig nyújt egy kiváló szellemnek az igazság megközelítését célzó, önzetlen erőfeszítése.

Budapest, 1943. október 21.

Barankovics István

In Röpke, Wilhelm: A harmadik út. (Korunk társadalmi válsága). Ford.: Barankovics István. Aurora Kiadás, Budapest, 1943, 5-9.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés