A két forradalom

A mai világválság annak a szellemi és politikai fejlődésnek eredménye, amelynek kezdeteit egészen a reneszánszig követhetjük, határozottan felismerhetővé azonban csak a XVIII. és XIX. században vált, hogy végül korunkig vezessen. E sorsdöntő korszak külső és belső történéseinek szédítő sokasága két páratlan eredményben érte el a tetőpontját: a politikai és a gazdasági forradalomban. Az új idők minden szellemi áramlata ehhez a két forradalomhoz vezet, onnan indul ki korunk minden problémája is. Mindkettő olyan forradalmi átalakulás, amilyenhez hasonló méretű nem volt még az ismert történelemben. Megteremtették a mai világot, és ha korunk kérdéseiben el akarunk igazodni, meg kell vizsgálnunk, s egyben meg is kell okolnunk a két forradalommal szemben elfoglalt álláspontunkat. Ezzel alkalmunk nyílik, hogy a két utolsó évszázad minden döntő kérdését szőnyegre hozzuk, és számot adjunk, melyik ponton fordult a fejlődés végzetes irányba.

A két forradalom, a politikai és a gazdasági, érthetően szorosan összefügg egymással. Mind a kettő abból a társadalmi légkörből eredt, amely az új kor szellemi szabadságmozgalmaiból - a reneszánsztól kezdve a humanizmuson, reformáción, racionalizmuson, individualizmuson és liberalizmuson át a modern nyugati kultúráig - alakult ki. Hasonlítanak egymáshoz abban is, hogy a jelenkor embere mindkettőt vagy határtalan dicsérettel, vagy - ami egyre gyakoribb - túlzott bírálattal illeti. A mi feladatunk lesz, hogy e szélsőséges álláspontokat finomabb mérlegeléssel helyettesítsük, és a jót elválasszuk a hibástól.

Nézzük először a politikai forradalmat (általános, és nem csupán a francia forradalomra korlátozott értelemben)! Két ellentétes megítélését mindenki ismeri. Vannak, akik szenvedélyesen és feltétlenül magukévá teszik [a] szellemét és tartalmát, a demokratizmust és a szabadelvűséget, minden megszorítást és bírálatot reakciósnak bélyegeznek, és hajlanak arra, hogy a jó ideje jelentkező ellentétes irányú mozgalomban puszta gonoszságot és ostobaságot lássanak. Ezek szemében az ancien régime vagy éppen a középkor épp oly fekete, amennyire sugárzóan fehér, ami ezeket a korszakokat felváltotta. Velük szemben áll a másik, ma uralkodó szélsőség: azok, akik ugyancsak szenvedélyesen és feltétlenül vallják, hogy a politikai forradalom csak rombolt, és - ez fontos - csak rombolóan hathatott, mert lényegében nem egyéb, mint kárhozatos zuhanás és pusztítás. Amazok hallani sem akarnak a politikai forradalomnak akár legenyhébb bírálatáról, emezek tagadják mindazt a nagyot, amit ez a forradalom nemes lendületével igyekezett kiharcolni, s nem kis részben ki is harcolt. Ami ott fekete, az itt fehér, és sokan már fellélegezve új középkorról beszélnek, amely a romlott újkort felváltani készül.

Mi határozottan elutasítjuk az elméleti radikálisok és az éppoly elméleti reakciósok szélsőségeit. Keressük a harmadik álláspontot, és mindenekelőtt feltesszük a kérdést: világtörténelmi szempontból mi jót jelentett tulajdonképpen ez a politikai fordulat? A felelet világos. A két utolsó évszázad politikai forradalma - köztük a legradikálisabb és legdrámaibb francia forradalom - kibontotta a demokrácia és szabadelvűség zászlaját, és ezzel a legmélyrehatóbb, leghatalmasabb, legátgondoltabb és legtartósabb emberi kísérlet volt, hogy minden politikai, gazdasági, társadalmi és szellemi formájában kiirtsa az erőszak és elnyomás eredendő bűnét. Azt az eredendő bűnt, amely - mint ma már tudjuk - az első évezredekkel ezelőtt kiteljesedett kultúrákkal és államszervezetekkel együtt szakadt rá a kezdetleges és egysíkú, békés kultúrák világára, és megteremtette, amit mi feudalizmusnak, abszolutizmusnak, imperializmusnak, monopolizmusnak, kizsákmányolásnak, osztályállamnak, háborúnak, és végül középkoriságnak nevezünk. Már a legtávolabbi múltban voltak nagyszerű, ma is kimutatható hatású ellenáramlatok az állami zsarnokság ellen, kísérletek az embereknek a politikai és szellemi béklyókból való kiszabadítására. Jelesen a jón görögök csodálatos körülmények között, és elragadó képességekkel rakták le a mai európai civilizáció alapjait. A középkorokból mindig támadtak újkorok és reneszánszok; nélkülük ma már a kultúrának azok az elemei sem képzelhetők el, amelyeket a reakciósok sem nélkülözhetnek, különben sem ők, sem mások nem tudnának élni. Erkölcsi és szellemi megátalkodottság, menthetetlen tudatlanság tehát, ha el aklarjuk vitatni a politikai forradalomnak a világon mindenütt páratlan szabadságmozgalmi rangját és méltóságát. Olyan célra irányult ez, amelyet az igazságos és nagy lelkek minden időben egyforma nyomatékkal követtek, és amelyet elvitatni egyértelmű volna az elemi emberiesség együgyű tagadásával.

Természetes, hogy az emberek jobban látják, jobban érzik a politikai forradalom borzalmas tanulságait, mint azt az elviselhetetlen zsarnokságot, amelyet őseink leráztak magukról. Érthető talán az is, hogy vannak - igaz, hogy újabban csökkenő számban - emberek, akiket ezek a csalódások érzéketlenné tettek Schiller Stauffacherének, az ősz bölcsnek halhatatlan nemes pátosza iránt:

Ha a letiprott jogra nem talál,
S nem bírja terhét válla már - nyugodt
Szívvel, merészen nyúl az égbe fel,
S lehozza onnan örök jogait,
Melyek ott függnek, elvitathatatlan,
Szilárdan, mint a csillagok maguk.

Louis de Bonald, a francia restauráció korának jelentékeny ellenforradalmára sok egyéb okos megállapítás között azt mondja: "Az Evangéliumtól a Társadalmi szerződésig (Rousseau) ezek a könyvek csinálták a forradalmat." Az irodalom szerinte a ma társadalmának kifejezője, és a holnap előkészítője, a világ igazi urai pedig az eszmék. Szó szerint aláírjuk ezt a véleményt. Innen adódik minden szabadságmozgalom szövetsége a racionalizmussal. Ám ez a szövetség, amely számunkra az újkor szabadságmozgalmában jelentkezik, egyúttal szövetség az eltévelyedett racionalizmus gyengéivel is, ami végeredményben a politikai forradalom balsikerét idézte elő. Mindezekkel később még behatóbban foglalkozunk. Az önmagában felbecsülhetetlen racionalizmus tévelygései mindenesetre nagymértékben felelősek a politikai és gazdasági forradalom kisiklásáért.

A világ nem volna mai állapotában, és erre a könyvre nem volna szükség, ha a racionalizmusnak - a félrevezetett szenvedélyeknél is végzetesebb - tévedései nem vezettek volna a XVIII. század legnagyobb, sokat ígérő, de végül is óriási, és máig kiható katasztrófában végződött nekirugaszkodásához: a francia forradalomhoz. Ez a hatalmas és dicső évszázad, amelynek zenéje talán évezredekig az marad, ami az építészetben a Parthenon, s mely Lessinget, Goethét, Schillert, Montesquieu-t, Vicot és Kantot adta, 1789-ben azzal a tragédiával végződött, amely a mindmáig tartó világválság kezdete volt. Ez a dátum sok ember képzeletében annyira beszennyezte a XVIII. századot, hogy érzéketlenné váltak nagysága és még mindig be nem váltott ígéretei iránt.

Mit kell tehát tartanunk a francia forradalomról és mérhetetlen hatásairól? Éppen ezen a ponton sokáig fölöttébb zavaros, és önmagának annyira ellentmondó volt az általános vélemény, hogy az egész állampolgári gondolkodásunkat megzavarta. Csak ma kezdtünk kissé tisztábban látni. Egy teljes évszázadon keresztül két vélemény állt élesen szemben egymással. Az egyik felszabadításként ünnepelte, a másik mint bomlást kárhoztatta. Napjainkig tartott, amíg ezt az ellenmondást kiegyenlítette a tisztultabb belátás, hogy a francia forradalom maga is ilyen ellentmondás azzal a kettősséggel, amelyet sok más vitás dologban megtaláltunk. Máig ható tragikuma éppen felemás voltában rejlik. A francia forradalom igenis felszabadítás volt és egyben felbomlás, végzete abban állt, hogy egyik sem lehetett a másik nélkül, és hogy a politikai szabadelvűség ezt a belső hibát felismerte. Nemcsak magával ragadó dráma volt a világ nagy színpadján, amely lekötötte a romantikus hajlamúakat, szabadságmozgalom is volt, amelynek példátlan lendülete alól kezdetben csak a vaskalapos reakciósok vonhatták ki magukat. Mint ilyen, megteremtette azt az Európát, amelynek most végső védekezésre kell kiállnia éppen azért, mert a francia forradalom egyúttal gonosz örökséget is hagyott hátra. Magát Franciaországot a parasztok és polgárok országává tette, s egyben elhintette a forradalom magvát mindazokban az országokban, amelyek európaiaknak vallották magukat. 1789 eszméi életkedvet teremtettek, ebből élünk mindmáig valamennyien, a legelkeseredettebb ellenforradalmárok is. Mindez igaz, és a francia forradalom mégis végzet volt. Miért? 

Mindenekelőtt a leghatározottabban hangsúlyozni kell minden forradalmi romantikával szemben, hogy minden igazi forradalom - szerencsétlenség, a társadalom katasztrofális válsága, mert végleges kimenetele mindenkor nagyon bizonytalan, erősen kóros jellege pedig már [a] formáin felismerhető. Minden forradalom a társadalom halálossá is válható megbénulása, anarchia, a rend felbomlása, rombolás, szenvedélyek és ösztönök ősi harca. Mi sem jellemzőbb erre, mint a tény, ha nem sikerül a forradalmat idejében megállítani, - ami tudvalevően akkor Franciaországban nem sikerült - legtöbbször felszínre dobja a csőcseléket, és az embereket átmenetileg megrögzött idegbetegek uralma alá hajtja. Ezen nem segít a hősi romantika, még a francia forradalom esetében sem, amely pedig [a] leginkább csábít erre.

Ha tehát, mint minden más, a francia forradalom is magában véve katasztrófa, még inkább azzá tette [a] lefolyása. Nemcsak maga a francia forradalom, hanem az azt megelőző idők is kettősséget mutatnak. A középkorban és az ancien régime-ben egyformán megtalálható ez a kettősség. Igaz, hogy az utóbbit sokan csak elfajult középkornak tekintik. Pedig bármennyire is tisztán látjuk az ancien régime középkori uralmi jellegét, mégsem szabad megfeledkeznünk arról, hogy struktúrája volt e társadalomnak, amelyben az emberek rangsorosan, valódi közösségbe ágyazva helyezkedtek el. Ha a középkor fénykorát, a polgári városi kultúrát közelebbről nézzük, sok tekintetben példásnak és sokat ígérőnek látszik. Európa legnagyobb részében mégis semmivé tette a feudalizmus és abszolutizmus újabb győzelme. Így volt ez Németországban és Franciaországban, a legkevésbé Svájcban. De még az így keletkezett ancien régime-ben is megvolt legalább a kötöttség és a szilárd tagozottság előnye. A francia forradalomnak az volt a végzete, hogy a racionalizmus szociológiai vakságában összetévesztette a gonosz erőszakot a renddel, a kötöttséggel, a tekintéllyel és a hierarchiával. Nem tett különbséget a születési arisztokrácia és az arisztarchia, a valóban "legjobbak" uralma között. Azt hitte, hogy az elviselhetetlenné vált hatalmi szervezettel együtt ki kell irtani minden hierarchiát. Elfelejtette, hogy vertikális és horizontális tagozottság nélkül egy társadalom sem állhat fenn, és hogy arra a társadalmi és gazdasági rendszerre, amelyben egyedül a szabadság a rend eleme, felbomlás és szolgaság vár. Szolgaság, amely alapjában véve nem egyéb szervezett anarchiánál. Kelleténél több Rousseau és Voltaire, kelleténél kevesebb Montesquieu...

Az a társadalmi hierarchia, amelyet a forradalom leküzdött, csakugyan visszataszító volt, mert lényegében puszta kizsákmányolási rendszerré fajult. De az emberek nem tudták megkülönböztetni a hierarchiának ezt a történelmi formáját a társadalom nélkülözhetetlen szerkezetétől. Nem tudták, hogy van funkcionális, a végzett munkán alapuló hierarchia, és lennie is kell, hogy a társadalom fennmaradhasson. Elpusztították a társadalom igazi tagozottságát, ami az ancien régime-ben pozitívum volt, és annál erőteljesebben ragaszkodtak a negatívumhoz, az állam önkényuralmához. Átkos reakciónak látszott minden rend, kötöttség, szabály, norma, folytonosság, tekintély és rangsor, csupán azért, mert a rendnek nélkülözhetetlen elemei a XVIII. században az erőszak formáját öltötték fel, és ezért törhetetlenné váltak. Könnyű dolguk volt így a forradalom bírálóinak, Maistre-nek, Bonald-nak, Burke-nek, Saint-Simonnak és a többieknek, de megkülönböztetni ők sem tudtak, és jó-vagy rosszhiszeműen, de beleestek az ellenkező hibába: funkcionális hierarchia helyett kizsákmányoló feudalizmust és abszolutizmust követeltek. Az elv nevében a régi kiváltságokat akarták visszacsempészni. Mindez azonban nem változtat a tényen: a racionalista vakság oda vezetett, hogy a forradalom, amely Franciaországot mégis a parasztok országává tette, az eltömegesedés forrása lett, és egyben kezdete annak a bomlási folyamatnak, amelynek végén tömegcivilizáció, nihilizmus és kollektivizmus áll. A mi számunkra pedig az a kérdés, sikerül-e most végre elérnünk, amit akkor elhibáztak: a világ átformálását úgy, hogy megteremtjük az "emberek országát", a szabadság és a rend szintézisét. 

Ez a forradalom kitenyésztette a felbomlást és az eltömegesedést; e kettő megteremtette Napóleont. Amit Napóleon hintett el, alig lehet felmérni - többek között Bismarckot és mindazt, ami Bismarck vetéséből nőtt. A romlás útján [a] gyökeréig követhetjük, s legkevésbé sem téveszthet meg Napóleon alakja, bármennyire megejti a romantikus lelkeket. Józan ítéletünket nem zavarhatja meg sem a szégyenteljes színvonalkülönbség az akkori és a mai idők között, sem Napóleon vitathatatlan nagysága, sem küldetésének az a szabadelvű oldala, amelyet a forradalomtól vett át, annak már említett kettősségével együtt. Határozottan elvetve a romantikus Napóleon-kultuszt, legjobb esetben ama "félelmetes egyszerűsítők" (J. Burckhardt) egyikének tartjuk, akik vihar módjára lesodorják a korhadt ágakat, de végül is csak romokat hagynak maguk után. Hogy Napóleon emellett valóban nagy szellem volt - csak még súlyosabban esik latba. Ezért oly nehéz felismerni igazi jelentőségét, és kijelölni helyét a történelemben. Ehhez még Goethének is időre volt szüksége. Pusztán ügyes propagandájának és az általa megszédítettek vakságának tulajdonítható, hogy Napóleon annak a titánnak a szerepét játszhatta, akit csak a reakció rövidlátó hatalmasságai akadályoztak meg [az] Európát egyesítő és kibékítő küldetésének betöltésében. Ha Dzsingisz kán írni tudott volna, minden bizonnyal ugyanezt jegyzi fel emlékirataiban Ázsiáról. Napóleon műve mindennek ellenére hódítás, jogpusztítás, megzavart világrend-bitorlás marad, és következményeit ma is viseljük. 

A francia forradalom nagy kísérlete valóban csak rosszul végződhetett. Ma már nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy 1789 világa összeomlott, és mert ennek az évnek eszméi akkor az egész földkerekségre átterjedtek, minden ország olyan mértékben vett részt az összeomlásban, amilyen mértékben a francia mintát követte. Ebből azonban olyan szellemi zavar támadhat, amellyel szemben nyomatékosan állást kell foglalni. Mert nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy a francia forradalom mégiscsak forradalom volt, és nem volna igazságos és becsületes, ha 1789-et azonosítanánk a demokrácia és a liberalizmus eszméivel. Erre a tévedésre csak annyi mentség lehetne, hogy Franciaország az európai szellem történetében egészen kiváló szerepet játszott, és ez csábított arra, hogy politikailag is követendő példának tekintsék, megfeledkezve az ország nyomasztó és szociális problémáiról. A francia forradalom beteges jellege megfelelt a megelőző francia abszolutizmus és feudalizmus kóros tüneteinek, és nem szabad elfelejtenünk, hogy a francia társadalom már évszázadok óta olyan állapotban volt, hogy végül is ide kellett jutnia, mihelyt a francia felvilágosultság szellemi kovásza megkezdte erjesztő munkáját.

Nagy szerencsétlenség, hogy politikai mintakép lehetett az az ország, amelynek történelme során egyszer sem készült el egy valamennyire is egészséges társadalom felépítésének feladatával, és máig is ezzel küszködik. Kompromittálta a demokráciát és a szabadelvűséget, annyira, hogy feltétlenül helyesbítésre van szükség. A helyesbítés pedig úgy történik, hogy egyszerűen utalni kell az egészséges demokráciák példáira, amelyet - jogásznyelven szólva - kiigénylünk 1789 csődtömegéből. Legelől áll Svájc, azután az északi és angolszász demokráciák, amelyek mind megőrizték egészséges életerejüket, mert a demokráciának egészen más, régebbi és szerves törzsét alkotják, másrészt mégis kórosnak mutatkoznak olyan mértékben, amennyire hagyományaikban meginogtak 1789 tévedéseinek hatása alatt. Ezek a demokráciák, amelyeknek észak-germán karaktere épp oly félreismerhetetlen, mint Kálvin, Zwingli és az angolszász szabad egyház megreformált kereszténységéből való kialakulásuk, puszta létükkel rácáfolnak a kísérletre, hogy a demokráciát és a szabadelvűséget 1789 találmányának tekintsék, és igazi eredetüket elhomályosítsák. Mindezek a demokráciák nem a bölcsészek és jogászok racionalista hajszálhasogatásának köszönhetik eredetüket, hanem a parasztok és polgárok szabadságharcának, akik a korai középkor óta a szerencsétlen Stedingerhez hasonlóan védekeztek a feudalizmus és abszolutizmus fojtogatása ellen, és államukat szövetségi alapon alulról építették fel. A svájci demokrácia kezdetén az őskantonok szövetségei és az alpesi parasztok községei, az amerikai demokrácia kezdetén pedig a "townmeeting"-ek álltak, amelyek aztán lassanként államszervezetekké fejlődtek. A szabadság szellemét, amely ezekben az ősforrásokban gyökerezett, a reformált kereszténység öntötte az emberi és polgári jogoknak abba a formájába, amely New England-en keresztül végül Franciaország felé is megtalálta az utat.

A demokrácia és a szabadelvűség történelme valóban egészen más dátumokkal is szolgált nekünk, mint 1789: az 1291. évi svájci szövetségi szerződés, az 1215. évi Magna Charta, az 1628. évi Petition of Rights, az 1620-as Mayflower Compact, az 1776-os amerikai függetlenségi nyilatkozat, az 1788-as amerikai alkotmány és híres kiegészítései, az úgynevezett Bill of Rights, az 1848-as és 1874-es svájci alkotmány. Mindezek a dátumok azonban csak a lassú fejlődés fejezetei.

A Nyugat politikai forradalmát annyiban lehet polgárinak nevezni, amennyiben - bár a feudalizmustól elnyomott parasztság szabadságvágyának köszönheti a döntő ösztönzést - mégis az egyre erősödő városi kereskedelmi és ipari rétegre, tehát a polgárságra támaszkodott, és csak így vált hatalmassá és átütő erejűvé. A polgári réteg pedig annak a gazdasági fejlődésnek a terméke, amely tetőpontját a XVIII. és XIX. század gazdasági forradalmában érte el ("kapitalizmus"). Elemi igazság tehát, hogy a gazdasági forradalom hatalmasan előmozdította a politikait. De ez érvényes fordítva is, a gazdasági forradalom bölcsője mellett a politikai állt, mert csak az teremtette meg a technika akadálytalan fejlődésének, a munkamegosztásnak és a cserének előfeltételeit. Csak így érthető, hogy a gépek korszaka oly sokáig váratott magára, holott az új idők szelleme már a reneszánsz óta megmutatta érzékét és tehetségét [a] technikai feladatok megoldására. Mérnök-tehetségek már akkor is akadtak bőségesen, de a középkor és az ancien régime fojtogató ipari rendszere arra kényszerítette őket, hogy tehetségüket a gazdasági élet játékos vagy babonás mellékvágányain, szökőkutakban, tökéletes óracsodákban, és hasonló kedvtelésekben éljék ki. Egyetlen, de jellemző kivétel a bányászat, amelynek különleges jellege lehetővé tette, hogy már régen a cégelőírásoktól mentes technikai kísérletezések talaja legyen, az első gőzgéptől és az angol bányákban megjelent első gőzvasúttól kezdve. Ugyanebbe a fejezetbe tartozik az óraipar, a csillagászat és [a] tudományos finomműszerek gyártásának korai felvirágzása, amely sok helyen már a XIX. században lehetővé tette a gépipar kifejlődését.

Évszázadokon át felhasználatlanul halmozódtak fel a technikai eszmék, és éppen ez az oka annak, hogy a XVIII. század utolsó évtizedeiben, majd a XX. században olyan mindent felforgató, és részben pusztító hirtelenséggel játszódott le a gazdasági forradalom, amely legszembeötlőbben a gépek használatában jutott kifejezésre. A politikai forradalom csupán merészségében és intenzitásában volt egyedülálló, a gazdaságinak egyáltalán nem volt történelmi előfutárja. A termelés gépesítése, a természet korlátjainak áttörése, a szénből nyert gőz, a villamosság és az elégett gázok robbanóerejének hasznosítása, az óriási lakosságszaporulat, a közlekedés és a mezőgazdasági technika forradalmasítása, a tudományos vegyészet, az egész földkerekség gazdasági egybeszövése, a levegő meghódítása - mindez annyira egyedülálló, hogy minden korábbi évezredtől mély szakadék választ el bennünket. Nem csoda tehát, hogy az emberek tanácstalanul és tapasztalatlanul álltak szemben a gazdasági forradalommal, tűrték, hogy olyan irányt vegyen, amelyről ma már tudjuk, milyen végzetes volt, és amennyire lehet, igyekszünk utólag helyes útra terelni. Ugyanazzal a könnyelműséggel bízták rá magukat a gazdasági forradalomra és káros illúzióira, s az élet, a társadalom és az ember örök törvényeivel szemben ugyanazt a racionalista, egyoldalúan tudományos vakságot tanúsították, amelyhez hasonlót politikai téren tapasztaltunk.    

Dőreség volna tagadni az élet rendkívüli könnyítését, az anyagi jólét emelését, amelyet a gazdasági forradalomnak köszönhetünk. Miután pedig ezen az alapon hatalmas arányú népességszaporulat következett be, senkinek sem juthat eszébe, hogy a fejlődést visszasüllyessze régi szintjére. Mégis elmondhatjuk, hogy ma már tudjuk, milyen nagy árat kellett és kell továbbra is fizetnünk érte, és egyáltalán nem vagyunk bizonyosak, vajon túlságosan nagy-e ez az ár. Bizalmatlanok vagyunk az optimista határozottsággal szemben, amely a technikát és a gépeket tökéletesen ártalmatlanoknak mondja, csak az embereket vádolja azzal, hogy rosszul használták. Tudjuk, hogy a gépesítésnek, mechanizálásnak, a felszabadulásnak a természettől és a munkamegosztásnak határai vannak, amelyeket nem lehet túllépni büntetlenül, az emberek boldogulására és a társadalom egészségére káros következmények nélkül. Még a felbolygatott természet is lázadozik végül, mint ahogy a mezőgazdaság gépesítése a talaj fokozatos romlására vezet. A gép nem csupán magasabb rendű szerszám, problémája nem csak helyes alkalmazásában áll, hanem abban is, hogy a gép maga adót követel az embertől, mert [a] saját törvényeit erőszakolja rájuk. Gyarló önámítás volna, ha erről a tényről és következményeiről megfeledkezni igyekeznénk. Az egyik következmény, hogy komolyan meg kell fontolnunk, hol az a pont, amelyen túl a termelőképesség fokozása már annyiba kerül, hogy anyagi előnyei nem érnek fel a hátrányokkal, és ezért a további gépi munkáról már le kellene mondani. De már ennek a stádiumnak [az] elérése előtt is mindent meg kell kísérelnünk, hogy megtaláljuk a gépek használatának és az ipari üzemszervezésnek újabb formáit, amelyek a hátrányokat csökkentik. 

A racionalizmus és a liberalizmus tévútjai

A racionalizmus gyermekeivel, a polgári és gazdasági liberalizmussal együtt azok közé a dolgok közé tartozik, amelyeket nem lehet teljes egészükben elfogadni vagy elvetni, hanem megfelelő területre kell határolni. Ha a racionalizmus ma annyira hitelét vesztette, hogy már maga a szó is megbélyegző, ez nyilvánvalóan nem csak átmeneti korszellem következménye, hanem a múltban elkövetett súlyos visszaéléseké. Ennek magyarázatához ismét pontos megkülönböztetéseket kell tennünk. A racionalizmus szónak háromféle értelme van; ezek szigorúan különválasztandók. Jelentheti azt a világszemléletet, amely az okokat, forrásokat és eredetet kutató, bíráló ész segítségével törekszik a dolgok megértésére. Jelentheti azt, hogy a társadalmi eseményeket logikus okokra vezetjük vissza, azaz a világszemlélet eszközét azonosítjuk magával a világgal. Végül azt a törekvést is jelentheti a racionalizmus, amely valamely politikát azért követ, mert egyedül azt tartja értelmesnek. Ma már magyarázatra sem szorul, hogy a második értelemben vett racionalizmus - amely Hegel rendszerében találta meg a ledogmatikusabb, és szellemileg egyenesen pusztító formáját, de mint az értelmesen cselekvő "homo oeconomicus" elve, a közgazdaságtanban is túl sokáig garázdálkodott - pusztító fikció, és valójában nem más hamisítatlan irracionalizmusnál. Komolyan tehát csak az első és a harmadik értelemben vett racionalizmus jogosultságáról és elhatárolásáról lehet szó.

Érthető, hogy az ilyen racionalizmus eltévelyedése nem csak az észokok túlsúlyában állhat. Hiszen mi nem becsüljük le a "legnagyobb emberi értéket". "Értelmünk lámpáját annyira le akarjuk csavarni, hogy ködös, de meghitt félhomályba kerüljünk" (A. Rüstov) - hirdeti a felületes irracionalizmus és "anti-intellektualizmus"; mi azonban távol állunk ettől a felfogástól. Az ésszel való visszaélésről mégis szó lehet - a racionalizmus rosszalló értelmében - ott, ahol nem ügyelve határaira, előfeltételeire és lehetőségeire, idegen feladatokat tulajdonít neki. Láthattuk a múltban és láthatjuk ma is, hogy amint valamilyen szellemi magatartást elvetünk, mert pusztán racionalistának tartjuk, mindig kiderül, hogy a hiba a feltétlen és abszolút hajszolásában volt. Való, hogy az ész a tiszta logika és a matematika birodalmában szabad és független, saját törvényeit követi. A baj akkor kezdődik, mikor ezt a pusztán elméleti gondolkodást az élet és a társadalom valóságára viszik át, ahol az ész bíróként kötve van a tapasztalatokhoz és körülményekhez. Ezen a területen az ész nem autonóm, nem független, nem szárnyalhat tetszése szerint, mert tiszteletben kell tartania a döntő fontosságú adottságok korlátjait és lehetőségeit. Enélkül életveszélyessé válik, és önemésztő szofisztikába fullad. Mindig tragikus, ha az ész nem törődik ezekkel a korlátokkal, és úrhatnám igényekkel függetleníti magát. Ilyen az erkölcstagadó, aki büszke a felfedezésére, hogy az igazság puszta ideológia, s nem akarja tudomásul venni, ami a világon a legbiztosabb: az emberi erkölcs iránytűjét, a lelkiismeretet. Ilyen a szabadság fanatikusa, aki a tökéletes szabadságot követeli, nem fontolva meg, hogy a korlátlan szabadság a legrosszabb szolgasággá válik. Ilyen az egyenlőség apostola, aki felsőbbségesen túlteszi magát a tagadhatatlan tényen, hogy az élet egyenlőtlenség és sokféleség. Ilyen a szocialista, aki kitervel egy eszményi államot, és nem veszi számba a változhatatlan emberi természetet és a tulajdon ősi, emberi jellegét. Ilyen a liberális, aki a versenygazdaságot egyedül az értelmesen cselekvő emberekre, mint megbízhatóan dolgozó gépekre szeretné építeni, és az embereket olyan munka- és életkörülmények közé szorítaná, amelyek ellen végül maga a természet lázad fel. Ilyen a feminista, aki nemét mindenben egyenjogúsítani akarja a másik nemmel, és közben szemet huny a gyönyörű tény előtt, hogy a nemek - igazán nem ok nélkül - mégiscsak különböznek egymástól. Ilyen a pacifista, aki a háborút eltiltja, de nem szünteti meg, mert jogászi és szervezeti intézkedésekre bízza magát, és elhanyagolja a háború szociális hátterét. Ez a racionalista nem hallgat Pascal bölcs szavaira: "Az ember nem angyal és nem állat, s a balsors rendelése, hogy ha mindenáron angyal akar lenni - ördög lesz."

A racionalizmus hatása kétségkívül óriási és felszabadító volt. Az európai civilizációt el sem képzelhetjük nélküle. Mégis kétségtelen, hogy egészében véve, vagyis a tiszteletreméltó kivételektől és sikertelen javító kísérletektől eltekintve, a feltétlen teljesség felé tévelyedett el, és ezzel a felvilágosodás nagy korszakát megfosztotta tulajdonképpeni gyümölcsétől. Nincs helyünk mindannak részletezésére, ami a XVII. század óta e fejlődésben lejátszódott. Csak egyet kell nyomatékosan hangsúlyoznunk: az a mennyiségi, matematikai, természettudományi gondolkodás, amelynek legszilárdabb alapjait Descartes fektette le, egyik döntő oka volt a racionalizmus eltévelyedésének. Mert az ilyen gondolkodás szükségképpen vakká tesz az élet követelményeivel és adottságaival, a minőséggel, szerkezettel és formával szemben. A nyugati gondolkodás ezzel - Vico, Herbert, a skót iskola, Rousseau, a "Sturm und Drang" és a romantika minden tiltakozása ellenére - lejtőre jutott, amely végül a XIX. században a "kolosszális" kultuszához vezetett. Csak korunknak jutott osztályrészül, hogy a minőséget, a teljesítményt és a "formát" ismét hozzásegítse jogaihoz.

A feltétlen és abszolút hajszolásának végzetes hatása különösen politikai téren szembeötlő. Emlékeztetünk, hogy Goethe e fejezet mottójául választott szavait az 1830. júliusi forradalom tapasztalatai alapján írta. A hajsza következtében teljesen félreismerték a társadalom felépítésének törvényeit, és abban a hitben ringatták magukat, hogy a társadalmat a független ész követelményei szerint lehet szervezni, tekintet nélkül az igazi közösségekre és a társadalom lépcsőzetes, tekintély és rangsor szerinti tagoltságára. A racionalista köztársaságpártiak nem tudták megérteni, hogy a monarchia tökéletesen megfelelő államforma lehet ott, ahol valóban legitim gyökerei vannak, aminthogy nem hajlandók elismerni a föderalizmus, a család vagy a hagyományérzés valódi jelentőségét sem az állam boldogulásában. A racionalista demokrata csak a legtisztább és legkorlátlanabb demokráciával elégszik meg, s ha elérte a célját, csodálkozik a szomorú eredményen. A weimari köztársaság megteremtői "a világ legszabadabb alkotmányával", épp az ellenkező végzet útját egyengették. Elvakultságukban olyan feltétlenül alkalmazták a szabadelvűséget, hogy hasznát az ellenség látta, amely a szabadság nevében korlátlan lehetőségeket kapott a szabadelvű demokrácia megsemmisítésére. Nagyon találó Louis Veuillot-nak, a XIX. század francia pamfletistájának megjegyzése: "Amikor én vagyok gyengébb, a ti elveitekre hivatkozva követelek szabadságot; amikor pedig én vagyok az erősebb, elveszem tőletek a szabadságot - saját elveim alapján." Nyilvánvaló, hogy az ilyen határtalan türelem végül is a türelmetlenség áldozata lesz, a feltétlen szabadelvűség, amely minden lázítónak és bujtogatónak szabad teret ad, nyitott szemmel ítéli bukásra önmagát, a "tiszta demokrácia" előbb-utóbb az elnyomatás védtelen áldozatává válik, mert olyan játékklubhoz hasonlít, ahol a legfőbb szabály, hogy - a játékszabályokat nem kell tiszteletben tartani. Örökké érthetetlen marad, hogy az elvakultak szemét csak a legsúlyosabb tapasztalatok nyitották fel.

Hogy a demokrácia és a liberalizmus mennyire elsatnyulhatott a racionalizmus következtében, mutatja az is, hogy sokan voltak, akik komolyan állították: a demokrácia és szabadelvűség lényege az álláspont- és hitnélküliség, különben nem is lehetne türelmes. Nagyon veszélyes út ez! Az 1918-as forradalom után a németországi demokrata párt egyik vezetője, akinél [a] pártja programja iránt érdeklődtek, azt a klasszikus választ adta: "a demokrácia elvei azt követelik, hogy a programot a nép akaratára bízzuk."

A racionalizmus egyébként a külpolitikában is hasonlóan messzeható pusztításokat végzett. Ezen a területen különösen feltűnő, mennyire képtelenek voltak megérteni a nemzet élő értékét és igazi mélységeit, amelyeket a romantikusok és előfutárjaik (Vico, Montesquieu és Herder) fedeztek fel. Innen a racionalisták gyógyíthatatlan vonzalma a térképen vonalzóval szerkesztett államok iránt, innen a nyelvi és műveltségbeli különbségek, de főként a kis államok iránti megvetésük, és végül ezért érzéketlenek Európa - "a nemzetek nemzete" (Montesquieu) - nemzeti sokrétűsége iránt. A racionalista, ha egyszer magáévá tette a nemzeti elvet, nem nyugszik addig, amíg agyon nem lovagolja, visszaéléseivel szinte tökéletesen le nem aljasítja. Ha ezek után jellemezni akarjuk a racionalizmus pusztító hatását a gazdasági élet vonalán, meg kell állnunk annál a gazdasági liberalizmusnál, amelynek eltévelyedéseit megint csak a feltétlen és abszolút hajszolására való utalással jellemezhetjük. A versenyen alapuló piacgazdaság önirányítása bizonyára nagy felfedezés volt, s mi, akik a kollektivizmust elvetjük, semmiképpen sem akarjuk lebecsülni. A gazdasági szabadelvűség hírneve valójában szeplőtlen volna, ha nem adja oda magát a racionalizmusnak, és nem téveszti egyre jobban szem elől a szabad piac szükséges szociológiai határait és feltételeit. De a versennyel szabályozott piac-gazdaságot [a] hívei komolyan független világegyetemnek gondolták, természetes rendnek, "ordre naturel"-nek, amelyet csak távol kell tartani minden befolyástól, hogy [a] saját lábán megálljon: az a láthatatlan kéz kormányozza csodálatos módon, amelyről Adam Smith beszél, és amely igazában csak más kifejezése annak, amit a deista bölcselők "örök isteni kéz"-nek neveznek. Az embereknek tehát e gazdasági renddel szemben csak az a negatív kötelességük van, hogy elhárítsanak [az] útjából minden akadályt: laissez faire, laissez passer. Szóval a piacgazdaságnak szociológiai önkormányzatot tulajdonítottak, nem törődve azokkal a nem-gazdasági előfeltételekkel és követelményekkel, amelyeknek érvényesülniük kell, különben a gazdasági rendszer nem működik. Képzelt felvilágosultságukban természeti törvényeknek hitték, amit a valóságban a civilizáció mesterséges, nagyon is törékeny terméke. Elvben tehát hajlamosak voltak arra, hogy a gazdasági szabadságot korlátlannak ismerjék el, itt is elkalandozzanak a feltétlen és a tökéletes felé, és csak húzódozva, idegenkedve tettek apró engedményeket, amikor a kényelmetlen valóság megkövetelte. Nem akarták meglátni, hogy a piacgazdaságnak szilárd erkölcsi-politikai-intézményes keretekre, az üzleti tisztesség minimumára, erős államra, értelmes "piaci rendőrségre", átgondolt és a gazdasági állapotnak megfelelő jogra van szüksége. Ezek hiányában tönkremegy, és féktelen érdek-gazdálkodásával romlásba rántja a társadalmat is. Ez a történelmi liberalizmus, különösen a XIX. században, nem látta, hogy a verseny erkölcsi, politikai és társadalmi szempontból veszélyeket rejt magában, tehát korlátok közé kell szorítani, és ellenőrzés alá kell vetni, hogy alá ne ássa a társadalom egészségét. Ellenkezőleg, az volt a véleményük, hogy a versenyen és munkamegosztáson alapuló piacgazdaság kitűnő erkölcsi nevelőintézet, amely az emberi önzésre támaszkodva békére, tisztességre és polgári erényekre szorítja az embereket. Míg ma már tudjuk - amit mindig tudni kellett volna -, hogy a piacgazdaság fogyasztja az erkölcsöt, tehát önmagán kívül álló erkölcsi tartalékokat tételez fel, annak idején elvakultan azt hitték, hogy a piacgazdaság gyarapítja az erkölcsöt.    

Az egyéni önzésből kiinduló verseny-elv racionalista túlzásával együtt jár az a szociológiai vakság, amellyel a szabadon lebegő, atomizált egyént a gazdaság alapjává tették, és a család, a természetes közösségek (szomszédság, község, hivatás stb.) nélkülözhetetlen összekötő erejét nyűgnek érezték. Így jutottak el ahhoz az aggasztó individualizmushoz, amely végül társadalompusztítónak bizonyult, és egy önmagában helyes gondolatot annyira lejáratott, hogy megkönnyítette a még sokkal veszélyesebb kollektivizmus felülkerekedését.

Ezzel függ össze az is, hogy a gazdasági liberalizmus, mint a racionalizmus természetes gyermeke, fölényesen mellőzte mindazokat az életfontosságú embertani adottságokat, amelyek határt szabnak a tőkés iparosításnak. A határokra szükség van, ha nem akarunk olyan természetellenes életformát kényszeríteni az emberekre, amely ellen végül is lázadozni fognak. A történelmi szabadelvűségnek ez az élettől idegen szelleme hozta létre szörnyűséges iparvidékeinket, nagyvárosainkat, a gazdasági fejlődésnek azt az elfajulását, amely az emberek millióit egészen hibás életre kárhoztatja, mindenekelőtt pedig a proletariátus kérdését az anyagiakon messze túlmenő súlyos problémává tette.

Jelenet A nagy Gatsby-ből. Nagyításhoz kattints a képre!

Igaz, hogy az akkori átlagos liberálisok nem is gondoltak arra, hogy a társadalmi kérdéseket az ipari üzemforma nem-gazdasági, nem-anyagi, de azért életfontosságú szempontjából is nézzék. Bár igazságtalanság volna, ha azt állítanánk, hogy teljesen érzéketlenek voltak a munkások anyagi helyzete iránt. Különben is tévedés volna azt hinni, hogy abban az időben, amikor az ipari forradalom mindent megrendített, Angliában és Németország nagy területein proletár sorba döntötte a parasztságot, a rohamos népességszaporulat idején valóban nagy lehetőség volt a társadalmi viszonyok közvetlen megjavítására. Annál könnyebb volt tehát a liberálisoknak, hogy a lelkiismeretüket a jobb jövőbe vetett bizakodással nyugtassák meg. A késői, sokféle mezben fellépő liberalizmus rossz társadalmi lelkiismerete csak akkor jelentkezik, amikor ez a derűlátó bizakodás már eltűnt.

Mindezek a jelenségek a liberalizmusnak csupán eltévelyedései, igaz, hogy nagyon káros eltévelyedései. A szabadelvűség lényegétől mindenesetre külön választandók. Ezt itt igyekszünk is megtenni. De hogy nem tartoznak a lényeghez, kitűnik abból is, hogy más formában az akkori szocializmusnak is hasonló eltévelyedései voltak. Hajszállal sem volt jobb ellenfeleinél, sőt a racionalizmus hajszolásában néha túltett rajta. Különösen áll ez mindkettőnek megszokott gondolkodásmódjáról, amely egyiknél is, másiknál is a világot mennyiségi szempontból néző, ellentmondást nem tűrő racionalizmusból származott. Ez volt az ökonomizmus, amely mindent egyedül a gazdaságosság és az anyagi termelőképesség szempontjából ítélt meg, sarkpontjává tette az anyagias gazdálkodást, mindent abból vezetett le, és puszta eszközzé fokozott le minden egyebet.   

In Röpke, Wilhelm: A harmadik út. (Korunk társadalmi válsága). Ford.: Barankovics István. Aurora Kiadás, Budapest, 1943, 47-64.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés