| Update : Csókokban élő csóktalanok |
Csókokban élő csóktalanok
2014.04.27. 23:47
Be búsak vagyunk, be nagyok,
Csókokban élő csóktalanok,
A Végtelent hogy szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.
(Ady Endre)
Már említést nyert, hogy a klasszikus film noir alkotások milyen plasztikusan képesek a fennálló társadalmi kataklizmákkal szemben élvezhető kritikát gyakorolni. A művészeti alkotások mindig is alkalmasak voltak arra, hogy görbe tükröt állítsanak az éppen aktuális gazdasági, szociális, közéleti állapotok elé. Némely alkotásoknak ezzel kapcsolatban akár már évezredes tradíciói is vannak. Így a szeretők valamely házastárs sérelmére elkövetett fondorlatos megölését elbeszélő történetek is a régmúlt homályába vesznek: a biblikus hagyományok mellett a legismertebb magyar vonatkozású lírai feldolgozás Arany János Ágnes asszonya. James M. Cain interpretációja, az amerikai stílusjegyeket magán viselő bestsellere, A postás mindig kétszer csenget ezt az időtlennek is tekinthető motívumot a két világégés közötti USA társadalmának kontextusába helyezi.
Bármilyen meglepő, az első filmes adaptációk a fáma szerint azonban nem amerikaiak: a cseppet sem szemérmes cselekményt először a franciák, majd az olaszok álmodták a vászonra és ebben a tekintetben Tay Garnett 1946. évi feldolgozása csak bronzérmes teljesítménynek titulálható.
A vonalvezetés és a fordulatokban dúskáló cselekmény vonatkozásában viszont vitathatatlanul aranyérmet érdemlő produkció. A korszakban oly népszerű film noir műfajának femme fatale karakterét ezúttal a lenszőke Lana Turner szimbolizálja, az oldalán kriminális szituációba keveredő, a szerencsétlen flótás és a hősszerelmes stílusjegyeket sikeresen kombináló férfi szerepét pedig John Garfield alakítja.
A korabeli cenzúra rostáján a kendőzetlenül intim jelenetek és a vad szexualitás ábrázolásai azonban aligha mentek volna át, így a filmes variáció a cizellált keretek közé szorított, balladai komponenseket is felvillantó romantikus történet egyik iskolapéldája is lehetne.
Frank Chamberst (John Garfield), a céltalanul lézengő csavargót a Két Tölgyhöz címzett vendéglátóipari egység felé sodorja a véletlen, ahol nyomban szemet vet az időmúlás következtében a szenilitás tüneteit produkáló, italozó tulajdonos ifjú és feltűnően dekoratív feleségére, Cora Smithre (Lana Turner). A feszültség jeleit már az első minutumtól kezdődően érezi lehet a betérő atmoszférájában: a két fél közötti libidófitogtatás néhol játékos, néhol démoni színt öltő praktikái a végletekig feszítik a húrt és teszik rendkívül intenzívvé az emocionális hadjáratot.
Hamar kiderül, hogy Cora házassága kényszeredett aktusnak minősült: a kérők végeláthatatlan hada elől menekülve mondta ki az esetünkben nem éppen boldogító igent az esztétikai bajnokságot minden bizonnyal elbukó bisztrótulajdonosnak. A frigy a mézesheteket követően sem volt felhőtlennek mondható, így Cora mindennapjai a céltalan vegetálásban merülnek ki. Frank vicceskedve veti fel a kósza ötletet, miszerint akár végérvényesen is kivonhatnák a forgalomból az egyre frusztrálóbb háziúrtól, Cora pedig egy hosszabb hezitálást követően kapva kap az alkalmon.
Az első próbálkozás azonban balul sül el, az ezt követően egyre gyanakodóbb államügyész pedig a második, immáron sikeres gyilkossági kísérletet követően őrizetbe veszi a fekete özvegyet, a sérüléseket szenvedett amorózót pedig a kórházba szállítják. Itt a jogászi praktikák és a blöff teljes tárházát felvonultató vádló kelepcébe csalja a nem túl rafinált férfit, aki szeretője ellen vall.
Az igazi dráma, a macska-egér harc, a nő és férfi között permanens jelleggel jelentkező, ám soha véget nem érő és kölcsönös engedményekkel terhelt küzdelem csak ekkor veszi kezdetét. Az özvegyet végül felmentik az emberölés vádja alól és az amerikai jogrendszerben enyhébb minősítést érdemlő gyilkosság vádpontját illetően is csak felfüggesztett szabadságvesztést szabnak rá ki, ám a sors úgy hozza, hogy kénytelen hozzámenni az ekkor éppen gyűlöl Frankhez.
Kálváriával teli románcuk azonban a rapszodikus érzelmi hullámoktól eltekintve sem problémátlan, a végzet pedig szinte biztosan lesújt rájuk, ám hogy milyen körülmények között, az legyen a meglepetés.
Az 1946-os filmváltozatot 1981-ben egyébként újabb feldolgozás követte, ezúttal Jack Nicholson és Jessica Lange formálta meg a szerencsétlen sorsú szerelmespárt
Értékelés: 10/7
A postás mindig kétszer csenget
(The Postman Always Rings Twice)
| 
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
