Sajtószabadság. Amióta a Tanár Úr elküldte a két feldolgozható hírt, én sokat gondolkoztam ezen a szavunkon, és egy másikon: szólásszabadság. Ha boncolgatjuk, annyit kapunk amit ez az összetett szó takar: szabadságot, szabadságot arra, hogy kimondjuk azt amit gondolunk, a vélemény szabadságát. Egy olyan értéket, amiért a nyugati civilizáció évszázados belső és külső konfliktust vívott. Azért, hogy ma azt mondhassam az utcán, egy jó barátomnak vagy kedves ismerősömnek, hogy „láttad tegnap a parlamentben ezt meg azt, ez mennyire hülye volt, annak mennyire igaza van!”. Persze nem a politika a lényeg. Csak manapság nehéz máshonnan megközelíteni ezt a témát, mint a politikai diskurzusok felől, hisz sokan úgy érzik, csak akkor gyakorolják igazán a szólás szabadságát, ha egy hatalmas indulati skála összes pontján mozogva fejtik ki határozott, határozatlan de mindenképp Létező véleményüket a közügyekről. Létező, nagybetűvel. Hisz ma már nem az a kérdés, hogy kimondhatom, hanem, hogy mit mondok ki. Hogy van-e véleményem? Hiszen a politikai semlegesség, vagy bármilyen semlegesség felemás érték manapság. Gondoljunk csak bele egy egyszerű, férfiak közötti beszélgetésbe, ismerkedésbe:

-Szereted a focit?

-Igen.

-És kinek drukkolsz?

-Senkinek.

-Senkinek?!

-Én a sportot szeretem.”

-No de azt játsszák valakik barátom, mindenki drukkol valakinek.

És ez az élet minden területén kihat, ahol van választási lehetőség.

Választások sorára vagyunk kényszerülve. Kényszerülve, hiszen az én korosztályom mit sem tudhat arról, hogy milyen az, ha nem mondhatunk ki valamit súlyosabb következmények nélkül. Itt természetesen nem a viselkedési, morális következményekre gondolok. A hatalom következményeire. A hatalom, ami minden kort átszőtt, mindig ott volt valamilyen formában. 2000 éve cézárnak, 500-1000 éve pápának vagy egyháznak, az elmúlt pár évszázadban diktátornak hívták őket. Ez természetesen az én szubjektív történelmi meglátásom, de úgy hiszem a történelem menetének és a hatalom mechanikájának egy nagy és erős mozgatórugója volt a despota azon képessége, lehetősége, hogy belenyúlhasson az emberek gondolkodásába. Hogy elhitethesse velem vagy veled, hogy ő Isten testvére, földre szállt rokona, aki az ő akaratából uralkodik. Hogy a születésszabályozásra képes asszonyok sokasága mind boszorkány, és Isten akarja azt, hogy lakoljanak. Hogy nincs más igaz nézet csak a párté, csak a vezéré. És beköszönt egy olyan kor, ami a szabadsággal, a kézzel fogható szabadsággal kecsegtet az élet minden területén.

„A demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva azokat, amiket már próbáltunk.”- áll Churchill sokat emlegetett mondása. A demokrácia korában élünk. Ezt akarjuk hinni, mert ezt akarják elhitetni velünk, mert ezt kell hinnünk. Vagy ez a valóság? Megvalósult a demokrácia a nyugati világban? A többség uralkodik? Egy olyan korban élünk, ahol nem lehet ezekre a kérdésekre egyértelmű válasszal felelni. A „régiek” hittek a saját válaszaikban, az volt az ő valóságuk, az egy ember nyomora sokszor az összesé volt, és hihettek egy-egy rendszer hibáiban, gyarlóságában, mert képesek voltak rálátni a mikrokozmoszukat érintő rendszerekre, melyek többnyire lefedték az egész képet, így a kis emberek tömegei képesek voltak egész állami mechanizmusokat megforgatni. Úgy vélem manapság ez egy nehezebb feladat. A világunk tágul. Növekszik. Manapság annyi információ áramlik felénk, hogy esélyünk sincs teljes képet kapnunk a nagy egészről. Erre fizikailag is képtelenek vagyunk. Így a kis emberek nagy tömegének hatalma elvész. Súlytalanná válik a történelmi példákhoz képest, mert mondhatja nekem bárki a 2006-os eseményeket ellenpéldaként, de hol maradnak azok 56-hoz képest, amikor a ’Times’ év embere a „magyar forradalmár” lett. A párhuzam természetesen nem jogos, teljesen más kor, más problémák, más aggodalmak.

Nem is ezt akartam kihozni belőle, a lényeg a döntés. A döntés, aminek hatalma van. A döntés amivel reakciót, láncreakciót indíthatunk el. A kérdés számomra az, amire az egész eddigi okfejtésem irányult a maga homályosságában: hozhatunk-e döntést az egész átlátása nélkül? Egyértelmű válasz: igen. A döntés joga sajátunk, a rendelkezésre álló információk alapján hozhatunk döntéseket, tehetünk kijelentéseket. A hangsúly itt az egész átlátásán van. Hiszen ha továbbviszem történelmi elméletem és ráillesztem a kérdésre, akkor megérthető, hogy mért küzdöttek a szólásszabadságért, a vélemény szabadságáért ősapáink, nagyapáink. A mikrokozmosz, a politikai közeg átlátása a sajátjuk volt. Vagy ha nem is volt az, de tudták, hogy mi nyomja el őket. Hogy fojtogatja az embereket egy megfogható, valahol a térben, időben létező valami. Volt ellenfél, ellenség, akit a döntés hatalmával és az abból induló láncreakcióval „félre lehetett söpörni”, el lehetett hárítani. A döntéseinknek, mondatainknak, szavainknak volt célja.

Úgy vélem, a céltalanság korában élünk. Az emberek oly sokat vélnek látni, mégis oly keveset tudnak. A nagy világ, ahol minden ember elérheti a másikat, és ahol mégis hatalmas a szakadék az általunk választott képviselők és közöttünk. Mert ez a szakadék minden populista törekvés ellenére hatalmas. És hiányzik a cél. Hiányzik a cél, ami az elnyomás megszüntetésére irányul, mert nincs elnyomás. Nem látjuk. Én sok rosszat olvasok, hallok mindenkitől, mindenkiről, de nem azzal az érzéssel kelek fel mindennap, hogy „de rossz nekem”. A problémáink nem problémáink. Természetesen a gazdaság, a politika döntései a többségünkre kihatnak, én fiatalságomnál fogva nem kaptam még pofonokat az élet eme oldalától. De abban biztos vagyok, hogy nincs egységes ellenség, egységes cél. A devizahiteles áldozatok között sincs egység abban, hogy a kormány a rossz, a régi kormány, az IMF vagy Marika néni a szomszédból. Hogy ez hogyan kapcsolódik a véleményszabadsághoz? Úgy kapcsolódik például, ahogyan a cikkekben említett hírlapok kétségbeesetten tiltakoztak a Médiatörvény ellen, azt a véleményszabadságot védve, amiről ők is tudják, hogy az átlagember számára már nem bír akkora súllyal, mint egykoron. Hogy nem vesszük észre a véleményszabadság „korlátozását”, mert nincs cél, nincs egység, amiért kiállva az emberek hangjukat hallatják. Bevallom őszintén és naivan: én magam sem tapasztaltam semmi változást.

A nagy szabadság miatt az emberek aktivitása oly mértékben szűkké vált, hogy minden szólásszabadsági ingerenciánkat kiéljük a közösségi hálókon, videomegosztó-portálokon, chat oldalakon. Az ember véleményszabadságát itt éli ki. A művészetben az ember kapó, vevő, egyre kevesebb az adó (ha egyáltalán létezik a művészet, az európai művészet abban a formában, ahogy elképzeljük). Tehát akkor kell nekünk ez? Mért küzdjünk olyasmiért, aminek hiányát nem is tapasztaljuk? Megszűnt-e egyáltalán? Vagy ez is csak egy vélemény, ahogy sok száz másik is? A válasz valahol az utolsó kérdésben rejlik az én meglátásomban. Ha úgy érzem, hogy nincs szólásszabadság és ezt ki akarom mondani, akkor mondjam ki. Felmerül az erkölcsi felelősség, hogy publicisztikusként milyen befolyásom van az emberek gondolkodására. Én úgy hiszem, és ebben a hitemben megrendíthetetlen vagyok, hogy az új évezred embere gondolkodó, elmélkedő lény, aki képes választani A és B között. Még ha ki se mondja, akkor is megvan a „kedvenc csapata”. A lényeg, hogy választhatok, a lényeg, hogy beszélhetek a választásomról, a lényeg, hogy beszélhetek arról, hogy beszélek a választásomról. Hogy ezt kimondhatom. És manapság ez az, amiért a véleménynyilvánítás szabadsága a legmagasabb fokon védett jogok között előkelő helyet kell, hogy elfoglaljon. Hogy lehet-e korlátozni? Például a parlamentben, ahol pont az esszém írása közben új, szigorú, egy grafikon felmutatását is büntető házszabályt fogadtak el?[ http://hvg.hu/itthon/20131204_parlament_uj_hazszabaly (2013-12-04)]Nem tudom. Nem tudhatom, mert nincs rálátásom az egészre. De van véleményem róla, amiről eldönthetem, hogy kivel osztom meg, kivel nem, és más nem is számít

Elnézést kérek a Tanár Úrtól esszém formája, tartalma, terjedelme kapcsán. Amennyiben nem ilyesmit vár el, nem ilyesmire számít, kérem küldje vissza, és megfogalmazok valamit ami az Ön elvárásainak megfelelő. Ezzel a szándékkal ültem le a klaviatúra elé ma este, de a gondolataim magukkal ragadtak és le kellett írnom őket. Úgy éreztem nincs is igazibb példa a véleménynyilvánítás szabadságára, mintha a tőlem telhető legízlésesebb módon élek vele.

Végül szeretnék idézni Carl Sagan-tól: "Hiába van szólásszabadság, ha senki sem bírálja a kormányt; sajtószabadság, ha senkinek sem akaródzik kemény kérdéseket föltenni; gyülekezési szabadság, de senki sem használja tiltakozásra; általános választójog, de a jogosultak fele se megy el szavazni; az egyház és az állam szétválasztása, de senki sem tartja karban a közöttük felhúzott válaszfalat. Ha használaton kívül hevernek, a jogok szóvirágokká, hazafias szólamokká válnak. Jog és szabadság: élj velük, különben elveszted mindkettőt."

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés