John Andrew MacDonald (Orson Welles) és Elizabeth (Claudette Colbert) a szerelmesek idillikus és gondtalan világát élik, míg ezt a harmóniát el nem fújja az első világégés Amerikáig hatoló szele: a férfi hadnagyként veszi ki a részét a tengerentúli fronton zajló küzdelemből. Balszerencséjére súlyos sérülést szenved, ám egy agilis orvos megmenti az életét. Arca azonban oly mértékben deformálódott, hogy úgy dönt, sohasem tér vissza szerelméhez. Az orvos végül plasztikai beavatkozást eszközöl rajta, ám végül még így is a holtnak nyilvánítási processzus mellett teszi le a garast.

Így felesége éppen 1918 karácsonya előtt kap egy sürgönyt, miszerint férje hősi halált halt. Elizabeth teljes letargiába esik és csak Larry (George Brent), valamint a Johntól számazó gyermek világra jövetele tudja megmenteni a teljes idegösszeroppanástól. Johnt soha nem képes igazán elfelejteni, ám az idő múlása valamennyire begyógyítja a sebeket.

A sors azonban úgy hozza, hogy John az új személyazonosságot felvéve, több mint két évtized elteltével ismét az Újvilágban köt ki. Az új alterego mögött rejlő valódi énjére senki sem gyanakszik: John sikerrel hiteti el a környezetébe kerülő emberekkel, hogy ő Erik Kassler bécsi vegyészmérnök. Ráadásul a nemzetiszocialisták elől egy kislányt, bizonyos Margaret Ludwigot (Natalie Wood) is Amerikába menekített - a gyermek szüleit az Anschlusst követően ölték meg a németek.

John a Hamilton vegyészmérnöki gyárban kezd el dolgozni - s nem is sejti, hogy munkáltatója valójában Elizabeth új férje. Larry azonban egy munkamegbeszéléssel kombinált vacsorára invitálja a famíliájához, így az újbóli találkozás elkerülhetetlen. John és a kislány a Hamilton-ház gyakori vendégeivé válnak, mígnem Elizabeth gyanakodni kezd: lehet, hogy John nem is halálozott el...

John azonban nem kívánja feltépni a régi sebeket, így az asszony szembesítésére reflektálva is kategorikusan cáfolja az igazságot. Egy rezzenéstelen fizimiskával ecsetelt, ugyanakkor hatásos monológban Elizabeth tudomására hozza (ráadásul mindezt magázó formulában), hogy az Internacionáléban foglaltakat nem pusztán eminens diák módjára sajátította el, de azok egyben az ars poeticájává is váltak: a múltat végképp el kell törölni. "Mert a múltba vágyakozik. Nem bírja elviselni a jelent és menekülni próbál előle. (...) A múltjához van láncolva. És a múlt megannyi örömét, baját már nem érhetjük el soha. Elszállt. Végleg elveszett, Meg kell tanulnunk felejteni. Magának. Nekem. Mindnyájunknak. Az egész világnak. Éljünk a holnapnak. Mert a holnapért élni kell."

A szívszorító deklaráció végeztével aztán hazatér, elégeti a régről őrzött szerelmes leveleket - és már nem él a holnapért...

Értékelés: 10/8

A holnapért élni kell

(Tomorrow Is Forever)

fekete-fehér, amerikai filmdráma, 100 perc, 1946

rendező: Irving Pichel
író: Gwen Bristow
forgatókönyvíró: Lenore J. Coffee
zeneszerző: Max Steiner
operatőr: Joseph A. Valentine
vágó: Ernest J. Nims

szereplő(k): 
Claudette Colbert (Elizabeth Hamilton)
Orson Welles (John Andrew MacDonald/Erik Kessler)
George Brent (Lawrence "Larry" Hamilton)
Lucile Watson (Jessica Hamilton)
Richard Long (John Andrew "Drew" Hamilton)
Natalie Wood (Margaret Ludwig)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés