A Hálózat csapdájában

2013.11.18. 23:23

Nem sok olyan film van, amelyre azt lehetne mondani, hogy hatóságilag kellene kötelezővé tenni a megtekintését, de a Network című alkotás kapcsán csak Rousseau-t tudnám parafrezálni: ha a tisztelt publikum nem akarja végignézni a Hálózatot, akkor kényszeríteni kell rá. Sidney Lumet filmje ugyanis majdnem négy évtizeddel ezelőtt, tehát a "jóléti állam válságának" is nevezett folyamat hajnalán mutatta be meglehetősen realisztikusan mindazt, ami napjainkra valósággá vált: a globalizált kapitalizmust, a transznacionális konszernek térnyerését, az információs társadalom dominánssá válása következtében fellépő dehumanizálódást, atomizálódást és az interperszonális kapcsolatok elsatnyulását. Mindezt persze kevésbé szofisztikáltan teszi, mint a Fahrenheit 451, de ha azt akarjuk, hogy a nagyérdemű tudata is átfogja a film mondanivalóját, talán ez nem is tekinthető akkora problémának.

Egyébként a fentebb írtak alátámasztására legyen elég annyi, hogy az a film, amelyről még Puzsér Róbert is csak patetikus hangnemben tud szólni, megérdemli, hogy piedesztálra emeljék. Briliáns módon kritizálja ugyanis társadalmunkat, mindezt pedig tényleg akként teszi, hogy a nyolc butát abszolvált honfitársaink számára is "átjöjjön" a lényeg, ha úgy akarják.

Howard Beale (Peter Finch) már több mint másfél évtizede szaggatja az istrángot egy amerikai televíziós csatornánál (az UBS-nél), amikor is érdemei elismerése mellett a tudomására hozzák, hogy a jövőre nézve már felesleges a csatornával kalkulálnia. Első körben Beale a szuicid attitűd deklarálásával próbál "elégtételt" venni a rajta esett sérelmen: élő egyenesben jelenti be, hogy a következő adásban leöngyilkolja magát. Eme skandalum persze kellőképpen felkavarja az állóvizet: a médiacápák hatalmas visszhangot keltve emelik az érdeklődés középpontjába az esetet. A bemondó azonban még inkább sokkolja hallgatóságát, amikor egy hét múltán közli, hogy bejelentése puszta hazugság volt, ahogy egyébként a csatorna életének minden momentuma is.

A nép, az istenadta nép távirányítója persze ettől kezdve mind többször navigálódik a csatornára, így a vezetőség elégedett mosollyal konstatálhatja, hogy van még mit a tejbe aprítaniuk, ha Beale-t a továbbiakban is foglalkoztatják. A kipróbált veterán pedig a szemünk előtt válik valóságos bazári majommá: "korunk dühös prófétájaként" próbálja meg lerántani a leplet a negyedik hatalmi ág gonosz manőverezéseiről és praktikáiról, arról, hogy miként igyekszik a média gyarmatosítani a tudatunkat és marionettbábuként rángatható szánalmas fogyasztókat kreálni belőlünk - de mindezt olyan átlátszó teátrális körülmények között teszi, hogy maga is valósággal egy vásári mutatványos szintjére süllyed.

Amíg azonban a nézettségi mutatókat növeli, mindez hidegen hagyja az őt foglalkoztató teamet. [Hogy lássuk, milyen közegben is teszi mindezt: a hideg, frigid, karrierista Diana Christensen (az alakításáért Oscar-díjjal jutalmazott Faye Dunaway), aki aztán feldúlja a hírosztály vezetőjének házasságát, még a szexuális aktus közben is csak a nézettségi indexek elemzésével képes foglalatoskodni és nyíltan bevallja, hogy képtelen bármilyen emocionális mutatványra: így aztán nem meglepő, orgazmusa is csak a nézői statisztikák mind hangosabb ismételgetésétől támad.]

Beale mind gondosabban megkomponált monológjai mindazonáltal a film legértékesebb komponenseit képezik: szavai a sajátos ripacsság ellenére is kíméletlenül marónak és igaznak bizonyulnak: "Nem kell mondjam, hogy rosszul állunk, tudjátok, hogy rosszul állunk. Depresszió van, sok a munkanélküli. A többi attól fél, hogy az lesz, A dollár jó, ha öt centet ér, a bankok csődbe mennek, a boltosok puskát tartanak a pult alatt. Hippik garázdálkodnak az utcákon, már senki sem tudja, mit kéne csinálni, és ez így megy! Tudjuk, hogy a levegő belélegzésre, az élelmiszer fogyasztásra alkalmatlan. Ülünk a TV előtt és hallgatjuk a bemondót, aki közli, hogy ma tizenöt gyilkosság és ötvenhat erőszakos bűncselekmény történt. Mintha ez így volna természetes! Tudjuk, hogy minden rossz, a rossznál is rosszabb! Kész őrület! Mintha mindenhol mindenki megveszett volna, ezért inkább ki se mozdulunk, ülünk a lakásban, egyre kisebb lesz körülünk a világ, de mi csak annyit mondunk: »Nem érdekel, csak legyen meg itthon a nyugalmam! Meg a villany-kenyérpirítóm, a tévém, az acélbetétes radiálom a kocsimra, és egy szót sem szólok, csak hagyjanak békén!« Hát én nem hagylak titeket békén! Azt akarom, hogy dühösek legyetek! Nem azt, hogy tiltakozzatok vagy lázadjatok, vagy írjatok a Kongresszusnak, mert én nem tudnám megmondani, mit írjatok. Azt sem tudom, mit lehetne tenni a depresszió, az infláció, az oroszok és a bűnözés ellen. Csak azt tudom, hogy először is jöjjetek dühbe, és mondjátok: »Ember vagyok, az istenit neki! Nekem fontos az életem!« ezért most azt mondom: álljatok fel! Álljatok fel most rögtön! Menjetek az ablakhoz, nyissátok ki, álljatok oda és ordítsátok: »Iszonyúan dühös vagyok és egy perccel sem tűröm ezt tovább!«" A mutatvány pedig működik: a demokrácia fontosságára emlékeztetett állampolgárok sokasága valóban dühbe jött és még a Kongresszusnak is tömeges tiltakozó leveleket címzett, amikor Beale napvilágra hozta, hogy a csatornát ki akarják árusítani Szaúd-Arábiának.

A film legbrutálisabb jelenetének jómagam mégis azt láttam, amikor a csatorna igazgatója oktatta ki az önjelölt prófétát a globalizációnak nevezett jelenség és tendenciák jellemzőiről: "Maga beállt egy átlag méretű képernyőbe és üvöltözni kezdett Amerikáról meg demokráciáról. Pedig nincs Amerika és nincsen demokrácia! Nincs egyéb, mint IBM, ITT, AT&T, DuPont, Dow, Union Carbide és Exxon. Ezek a mai világ államai. Mit gondol, miről beszélnek az oroszok az államtanácsban? Csak Marxról? Fogják a lineáris programtáblázatokat, a statisztikákat, az optimális lehetőségeket és kiszámítják a tranzakciók és a beruházások várható hasznát, akárcsak mi. Nem ideológiák és nemzetek világában élünk már, Mr. Beale. A világ nem egyéb, mint vállalkozások testülete, melynek állandó meghatározói a könyörtelen igazgatósági rendeletek. A világ egy vállalkozás, Mr. Beale. Amióta csak az ember lejött a fáról."

A film tehát brutális őszinteséggel mondja ki mindazt, amit az oligarchák legszívesebben a szőnyeg alá söpörnének: azt, hogy a turbókapitalizmus és a végletekig hajszolt fogyasztói szemlélet, a profithajhászás felszámolta a demokrácia értékeit, a média leszoktatott az önálló gondolkodásról és a képernyőre üveges tekintettel bámuló zombikat kreált belőlünk; azt, hogy a technicizált világban már csak keveset számítanak a valóságos emberi interakciók; azt, hogy csak az érdemes az "elismerésre", aki 90-60-90-es paraméterekkel rendelkezik, akinek drága luxusautója van, vagy aki úgy néz ki, mint egy szteroidokkal Góliát méretűre pumpált egyketted-agyú idióta. "Akár jó, akár rossz, így van. Az egész világ humanoiddá válik. Embernek látszó, de mégsem emberi lényekkel van tele, ez mindenütt így van, nem csak nálunk. (...) A világ egész népessége tömegben gyártott, beprogramozott, megszámozott árucikké válik."

Értékelés: 10/10