Családi kör

2013.11.08. 21:50

A keresztapa címû film kapcsán óhatatlanul is eszembe jutott a neves gondolkodó, Max Weber gondolata, miszerint a maffia típusú közösségek, illetve klánok is rendelkeznek egyfajta szervezeti erõszak-érvényesítõ képességgel és potenciállal, a fizikai, illetve a pszichikai kényszer alkalmazásának kilátásba helyezésével, sõt, tényleges alkalmazásával - csak ezen jelenségeket az állam és a jogrend szempontjából éppen illegálisnak kell tekintenünk (Weber, Max: Gazdaság és társadalom. A megértõ szociológia alapvonalai. I. kötet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1992, pp. 16-27.) Francis Ford Coppola monumentális és méltán nagy hírnévre szert tevõ alkotása, a Keresztapa-trilógia ezt a közeget mutatja be, az Amerikában egymással hosszan háborúzó maffia-dinasztiák harcainak mikrovilágát állítva vizsgálódásának centrumába.

Don Vito Corleone, a Corleone-család feje szerepének eljátszása pedig véleményem szerint Marlon Brando, a színészóriás életútjának legnagyobb, bravúros alakítása, amit nívóban talán csak az Apokalipszis most önjelölt prófétájának megformálása képes megközelíteni.

A keresztapa belülrõl igyekszik feltérképezni és analizálni egy lényegében véve hermetikusan zárt világot. Bepillantást nyerünk egy titokzatos és nagy hatalmú szicíliai dinasztia újvilági életének mindennapjaiba, talán ezért is vagyunk képesek némi szimpátiával bírni az egyébként illegális és a jogrend közegén kívül elhelyezkedõ maffiózók irányába. Vito alakja még ebbõl a különleges, borzongató klímából is kiemelkedik: az óriási befolyással rendelkezõ "vezér" egyfajta amorális gigászként tornyosul az egész bûnbanda fölé és még a jogilag meg nem engedett cselekedetek elkövetésének biztos tudatában is igényt formálhat némi nézõi rokonszenvre. A Don tulajdonképpen még egyfajta erkölcsi tartással is rendelkezik: világképétõl és módszereitõl teljességgel idegen például a lányok futtatása, vagy a kábítószerekkel való kereskedelem. ("Csak olyan bûnökrõl lehet szó, melyek nem követelnek áldozatot.") Ennek ellenére szinte az abszolutizmus uralkodói sem rendelkeztek akkora de facto hatalommal, mint Corleone, akinek szinte bárhova elér a keze: az árulókat, renegátokat, illetve az ellenségeit könyörtelenül likvidáltatja.

Dolgozószobájában, ebben a kultikussá vált kis helyiségben emberi életek alakulása felett rendelkezik: aki segítséget kér tõle, kap is, ezzel vetítve elõre a "kiszemelt" áldozat sorsát: Damoklész kardjának lecsapását - ami akár egy figyelmeztetés is lehet, mint pl. egy levágott lófej az ágyban. A "patrónus" kitûnõen konyít a meggyõzés és a lekötelezés mûvészetéhez, a derekát úton-útfélen beadó, lekenyerezett "kliensi" kör kialakításához. "Megértelek. Te itt megtaláltad Amerikát. Jól megy az üzlet, vagyont szereztél, a rendõrség vigyázott rád, védtek a törvények. Mi szükséged egy ilyen barátra? Erre most idejössz és azt mondod: Don Corleone, tégy igazságot! De most se ajánlod a barátságodat. Magázol, mint egy idegent. Nem áll a szád a Keresztapára. Te beállítasz azon a napon, amikor a lányom esküszik, és felkérsz, hogy gyilkoljak meg valakit pénzért." Tudjuk jól, hogy nincsen ingyenebéd és mindennek ára van: a szívességért cserébe "egyszer majd kérni fogunk magától valamit", idézhetnénk fel Virág elvtárs szavait. Vito alakja maga a megtestesült professzionalizmus és hidegvér, aki soha nem hibázhat és eshet el a küzdelemben - gondoljuk, pedig az alvilág urának csillaga már leáldozóban van.

Mert ennek a nagy hatalmú patriarchának is át kell egyszer adnia a hatalmat a fiatalabb generációnak: a trónus képét keltõ bõrfotelben Michael, Vito fia (Al Pacino) váltja az elaggott családapát. Az a Michael, aki korábban a család "fekete báránya" volt, a szürke eminenciás, a háborús veterán, aki képtelen volt azonosulni családja viselt dolgaival, de a trilógia végére valóságos despotává nõtte ki magát. A tízparancsolat itt a bûn Bibliájának egyetlen passzusává degradálódik: "Soha ne szállj szembe a családdal!" A hatalom a dinasztikus elvnek megfelelõen generációról generációra öröklõdik át, egyfajta modern, kapitalista köntösbe ágyazott primogenitúrát eredményezve.

A filmhez remek zenei aláfestés dukál: Coppola a Fellini-filmek állandó komponistáját, Nino Rotát nyerte meg a produkció számára. A letargikus hangulatot és bágyadt nosztalgiát idézõ, híres motívum végigkíséri a trilógia egészét, hogy valósággal a fülünkbe másszon a dallama. A Mario Puzo bestsellerébõl készült film döntõ szerepet játszott több szereplõ, így Pacino, James Caan vagy Robert Duvall karrierjének felívelésében, a produkció pedig a 11 Oscar-jelölésbõl végül hármat kasszírozhatott be (a legjobb férfi fõszereplõnek járó díj átvételét Brando az õslakos indiánokkal szemben folytatott diszkriminatív politika elleni tiltakozás gyanánt végül elutasította).

A Keresztapában ábrázolt folyamatokat mindannyian elvetjük, de vajon nem úgy járunk-e el, mint a Sebhelyesarcú éttermi jelenetének nyárspolgárai, akiknek álszent viselkedését látva az önkívületi állapotban lévõ, szintén Pacino által alakított Tony Montana csak úgy riposztoz: ti sem vagytok különbek.

Értékelés: 10/10