A Sólyom végveszélyben

2013.11.06. 18:16

Bár a német expresszionizmus technikai megoldásai jelentős hatással voltak a film noir műfajára (le merném fogadni, hogy a "dark" szériára jellemző misztikus homály először a Nosferatuban jelent meg, míg eme filmek világítása sokat merített Lang örök becsű alkotásából, az M - Egy város keresi a gyilkost című filmből), a feszült atmoszférát árasztó és a fény-árnyék hatással kitűnően operáló bűnügyi történetek legelső, tehát műfajteremtő opusa mégis a Máltai sólyom (1941) volt.

A film noirhoz sorolható filmek ráadásul komoly társadalomkritikát is gyakoroltak a maguk korában: a brutális valóság őszinte bemutatásával lerántották a leplet a hollywoodi filmstúdiók ragyogás és csillogás illúzióját keltő produkcióinak álomvilágáról: kiderült, hogy az american dream korántsem jelent álmot luxuskivitelben. (Roscoe Pound hiába állította éppen ebben a korszakban, 1943-ban megjelent munkájában, hogy egy civilizált jogrendben és társadalomban, mint amilyen az amerikai is, minden embernek tisztában kell lennie azzal, hogy mások nem fogják megtámadni, a jogéletben a law in books, law in action formulája is tézist nyert egy Oliver Wendell Holmes nevű bíró jóvoltából.)

A piedesztálra emelt amerikai életmód állandó propagálása ellenére ugyanis az amerikai társadalomban már ekkor is jelen voltak a szociális feszültségek: a film noir darabjainak mondanivalója éppen az, hogy a "minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve" életérzés illúzióját keltő propaganda mögött valójában komoly konfliktusok és amorális tendenciák húzódnak meg. Ezt persze sikerrel palástolta el a második világégés évei alatt az amerikai háborús filmek és haditudósítások eufemizáló hatása: a vászonról ekkor a heroikus és gigászi küzdelem dicső képei köszöntek vissza. Mindvégig maradt azonban egy kis szeglete a filmkészítésnek, amely realista, sőt, naturalista módon igyekezett rögzíteni a hétköznapi élet kataklizmáit: ez volt a film noir. A sötét utcákon köszönt vissza ugyanis a félhomályban a társadalom igazi arca, a maszk mögött rejlő valóság.

A máltai sólyom története és vonalvezetése nem túlzottan komplex, de izgalmakban bővelkedő. Bogart ebben a filmben keltette életre azt a karaktert, amely aztán később védjegyévé is vált: a Sam Spade magándetektív-alakításával sikerült kitörnie a korábbi, b kategóriás gengszterfilmek skatulyájából. A film Dashiell Hammet regényének adaptációja, aki sikerrel ültette el az irodalomban a "littérature noir" magvait. Bogart alakítása zseniális, kitűnően hozza a rá annyira jellemző flegma karaktert. Társa gyilkosát, az igéző Brigidet (Mary Astor) például szemrebbenés nélkül juttatja a törvény kezére, hiába rimánkodik a femme fatale a férfi gyengéd érzelmeire apellálva: "Remélem, drágám, nem tesznek hurkot arra a gyönyörű nyakára. Talán megússza egy életfogytiglannal. És ha jó kislány lesz, húsz év múlva szabadulhat. Én várni fogom magát. Ha felkötik, emlékét őrizni fogom az emlékezetemben."

A történetnek persze nem ez a férfi-női macska-egér harc a központi motívuma, hanem a jogtalanul eltulajdonított fekete sólyom-szobor (amit a Máltai Lovagrend adományozott V. Károly spanyol királynak a XVI. században) és az érte vívott küzdelem. Ebben a legtöbbször Joel Cairóval (Peter Lorre, az M - Egy város keresi a gyilkost pederaszta főszereplője) csap össze, kettejük között humoros elemektől sem mentes tusa bontakozik ki. A cselekmény egyébként elhanyagolható jelentőségű, az igazi bravúr a színészi játékokban, na meg persze a már említett dark hangulatban rejlik. A történet - bár úgy fogalmaztam, hogy nem túl bonyolult - azért fordulatokban gazdag, a dialógusok mellett a tényleges történések viszont néha csak furcsa intermezzóként hatnak.

A lényeg ezúttal a szereplők, főleg Bogart személyiségjegyeiben rejlik; a többi szereplőre nagyjából nyugodtan ráhúzható a san franciscói alvilág krémjének stigmája: mindenki lop, csal és hazudik, individuális érdekei és szükségletei hajtják és még véletlenül sem képesek a kompromisszumra. Ezeket a figurákat talán nem is olyan nehéz hidegen, félvállról és állandó kívülállóként kezelni, ahogyan azt Sam Spade is teszi. Mert kevés ember érdemes rá, hogy időt és energiát nem kímélve áldozzunk érte - és a Máltai sólyom karakterei pont nem ilyenek.

Értékelés: 10/8