Frász az Operában

2013.11.02. 10:03

"Az élet maszkabál, mondod. És eljátszod szereped az álarcosbálban, a vég nélküli tréfálkozásban, oly mesterien, hogy eddig még senkinek sem sikerült leleplezni téged. Ha fölfeded magad magadat, az is csak csalás. Természetesen számodra nem csupán tréfa mindez. Álarc nélkül már lélegezni sem tudsz. Ha igazi ember egészen közel kerülne hozzád, elvenné lélegzeted. Kényszerűségből kell tehát álarcodhoz ragaszkodnod… És ez kitűnően sikerül. – Mert álarcod mindenkinél titokzatosabb. Nem gondolsz rá, hogy egyszer eljön az éjfél, amikor valaki leleplez majd? Azt hiszed, hogy éjfél előtt még meg tudsz lépni, nehogy leleplezzenek?" (Søren Kierkegaard)

Ha Az operaház fantomja címet hallja a tisztelt publikum, nagy valószínűséggel az Andrew Lloyd Webber fémjelezte musicalre, illetve a nyomában elburjánzó, giccses motívumokkal tarkított feldolgozásokra asszociál. Ideje leszámolni ezen közkeletű ízléstelenségekkel, hiszen a legtöbb kritikus konszenzuális megállapítása alapján az 1910-ben Gaston Leroux jóvoltából papírra vetett történet legrealisztikusabb ábrázolása Rupert Julian rendezőé. (Más kérdés, hogy a szóban forgó rendező sokak szerint nem volt valami nagy talentum és a prímet természetszerűleg a Notre Dame-i toronyőr adaptációjában Quasimodóként már bizonyított géniusz, Lon Chaney vitte el.)

A történet központi szereplője a Fantom mellett a párizsi Operaház, olyannyira, hogy az elbeszélés során is eme komplexum áll centrumban, a maga tágas nézőterével, barokkosan cikornyás helyiségeivel és ennek kontrasztjaként kietlen pincehelyiségeivel. Centrum és periféria, jutnak eszembe óhatatlanul is Immanuel Wallerstein kategóriái - és talán nem is hasztalan: míg az előkelő citoyenek a parnasszus biztonságot árasztó magasságában élik urizáló életüket, addig a "Mariana-árok" a titokzatos kísértet (Lon Chaney) számára van fenntartva: a társadalom a maga mesterségesen kreált alapigazságaival, a szépet piedesztálra emelő és a rútat pellengérre állító mentalitásával a szociáldarwinizmus legnagyobb dicsőségére száműzte kazamatákba az egyébként érző szívű lényt. (Vajon mit tehet ez az igencsak muzikális teremtmény arról, hogy az ókorban Taigetosz pozitív billoggal illették volna?! S ha belegondolunk, ma sem tennének mást, mert bevalljuk vagy sem, a szépség fasizmusaként aposztrofált idiotizmus ma is népszerű jelenség.)

Ebben a mű-idilli környezetben kápráztatja el a nézői szemeket és füleket az ifjú énekesnő, Christine (Mary Philbin). A fiatal művésznőre a dolgok rendje szerint Erik, a Fantom is felfigyel és valahogy mindig úgy machinál, hogy szíve hölgye szerepelhessen a repertoáron lévő darabok címszereplőjeként. Cserébe viszont igyekszik is szorosabbra fűzni a vágy titokzatos tárgyával ápolt viszonyát: egy alkalommal nőrablást realizál, hogy szájkaratéval, jól irányzott bókokkal és trükkök százaival szökkentse szárba a szerelmet. Christine azonban egy alkalommal lerántja a titokzatos Fantom arcát takaró maszkot - ennek rövid távú következménye egy sikoly és egy még mai szemmel is hatásos, filmtörténeti jelentőségű szembesülés a férfi tízes skálán is jelentékeny, esztétikátlan karaktert tükröző fizimiskájával. (A film debütálásakor, 1925-ben ez szinte kollektív rosszulléthez vezetett a nézőtéren, akik talán még az azon affért követő három évtized alatt sem acélosodtak meg kellőképpen, hogy A vonat érkezése c. Lumiére-darab abszolválása közben egyesével ugráltak fel ülőhelyeikről.)

Az alkotás számomra kedvező módon kombinálta az éppen hódító német expresszionizmus egyes megoldásait a barokkosan dagályos atmoszférával (az operabáli jelenet akár egy XVII. században játszódó kosztümös film kulcsjelenete is lehetne, amíg meg nem jelenik vörös kaftánjában a Halál, utalván ezzel Edgar Allan Poe munkásságára, illetve megelőlegezve Vincent Price 1964-es címszerepét). A rendező azért néhány újítást is eszközölt a nyersanyagon, hiszen filmünkben Erik az orgona "melege" helyett a Párizs utcáin korántsem ismeretlen "népakarat" áldozatává válik (spoiler vége).

A film a kor trendjeihez mérten meglehetősen nagy költségvetésű volt és igazi műfajteremtő megoldásnak is bizonyult: az Universal-szörnyek ezt követően indultak rohamos szaporodásnak, az Operaház Fantomja tehát a klasszikus amerikai rémfilmek archetípusának is tekinthető.

Mondanivalója pedig közel kilenc évtized távlatából sem kopott meg: mindannyian maszkot viselünk szociális relációinkban, de a mainstream értékítéletek ellenére, sőt azzal szemben is fontos, hogy egyéniségek tudjunk maradni és ne induljunk el az önfeladás lejtőjén. Ahogy Gárdonyi Géza fogalmazott volt: "De mi az arc? Velünk született burkolat, amely nem a lélek leveleiből fejlődik, mint a virág, hanem csak romlandó takarónk, éppúgy, mint a köntösünk. Nem mutat semmit. Nem jelent semmit, sőt inkább zavar az egymás megítélésében."

Értékelés: 10/7