Wax-hatás

2013.10.31. 22:19

Amikor első ízben tekintettem meg a Viasztestek legújabb remakejét (2005-ből), igazi mentális elégtételt éreztem, hiszen nem sok alkotó büszkélkedhet azzal, hogy premier plánban likvidálja minden idők egyik legnyafkább celebjét, a szellemi Szahara egyik legidegesítőbb naiváját, Paris Hiltont. Aztán gondoltam egy merészet és halloween alkalmából abszolváltam André de Toth horrorklasszikusát, A viaszbabák házát, amely kevésbé feszes tempóban, mégis abszolúte élvezhető módon dolgozta fel a genezisét tekintve egyébként 1933-tól datálódó filmtörténeti opust. Vincent Price alakításában ugyanis sikerült valami olyannal gyarapítani a horrortörténet lajstromát, ami hat évtized múltán is méltán rúghat labdába a digitális korszak négy dimenziós szörnyetegei fémjelezte szuperszemeteivel szemben.

A panoptikum témája persze jóval korábban debütált a filmvásznon, hiszen Paul Leni expresszionista műremeke már 1924-ben a fimszínházakba csalta a zsarnokok egész kavalkádját felvonultató film publikumát. Majd harminc esztendővel később aztán már a Warner Stúdiója tehette le ismét névjegyét a filmkrónika asztalára - legyünk büszkék, ugyanis a produkció egy magyar származású rendező jóvoltából születhetett újra.

Henry Jarrod professzor és önjelölt szobrászművész (Vincent Price) igazi viaszbaba-fundamentalista: a híres-neves személyiségek viaszba foglalása valósággal a fétisévé vált, ekként alkotásait egyenként is önálló művészi léttel rendelkező édes gyermekeinek tekinti. Hobbyja gyakorlásában egyáltalán nem szerepelnek rentabilitási szempontok, a kapitalista archetípust megformáló üzlettársa azonban annál inkább a profit maximalizálásában érdekelt: egy fiatal hölgy szívének meghódítása végett biztosítási csalásra akarja rávenni a professzort, aki azonban immunisnak mutatkozik a trükkök százainak kipróbálásával szemben. Társa ezért a vendetta jól bejáratott módszeréhez folyamodik: felgyújtja a műtermet, ahol aztán Cleopatrától Lincolnig kollektíve válnak a tűz martalékává a figurák.

A városban ezt követően rejtélyes halálesetekre lesznek figyelmesek. Az alkotók ennek demonstrálására egy Freddy Krueger elkúrt alteregójára emlékeztető rémet is bevetnek, aki különösebb teketóriázás nélkül sántít végig a fél városon, hogy beteljesítse régóta dédelgetett vágyát: a gyilkosság koronatanújává váló dekoratív Sue Ellen (Phyllis Kirk) viaszbábúvá transzformálását. Ha mindez nem lenne elég, a bús képű gyilkológép még a közélet tisztaságával szembeni ellenérzéseinek is hangot ad: ti. a proszektúráról eltüntetik egy államtitkár holttestét. Az alkotás érdekessége még, hogy a professzor egyik segédjeként ekkor tűnt fel a vásznon a később nagy karriert befutott Charles Bronson is.

A House of Wax igazi kasszasikernek bizonyult: a Warner körülbelül 24 millió dolláros bevételt könyvelhetett el, ami nem kis részben az ekkor már a horrorfilmek egyik epitheton ornansának számító Vincent Price bravúros alakításának volt köszönhető. Nem ércnél maradandóbb alkotásról van szó, azonban úgy gondolom, hogy a műfaj kedvelőinek kötelező legalább egyszer megtekintenie ezen filmet.

Értékelés: 10/7