Nihil Valley

2013.10.29. 23:00

"Az unatkozó fiatalok szubkultúrájáról lesz szó, azokról, akik nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy annyira szabadok és annyira primitívek. Ez a film már akkor megjósolta mindezt, amikor a jelenség még egyáltalán nem is létezett." (Puzsér Róbert a Mechanikus Narancsról, in A hét mesterlövésze. Az 50 legjobb film. Puzsér Róbert rádiós beszélgetései. I. kötet. Scolar Kiadó, Budapest, 2012, 48. p.)

A nagyobb települések lakótelepein, közösségi terein vagy a nagyvárosok agglomerációjában tengõdõ, kallódó, bármilyen értelmes tevékenységet realizálni képtelen, a közösség hasznát is elõmozdító tevékenységet ellátni nem képes, mosdatlan szájú, tucatzenét bömböltetõ és garázda magatartást kifejtõ galerik, bandák, céltalan és nihilista, fiatalkorú és/vagy fiatal felnõtt egyedek. Ugye mindannyiunk számára ismerõs ez a jellegzetesen XX. század végi és XXI. század eleji jelenség. Elõször talán az Osztály vigyázz címû film megtekintése közben találkoztam az önmaga menedzselését és a közvetlen környezetével folytatott interakcióját moderálni nem tudó, az éterben lebegõ és önnön szociális kiszolgáltatottságát, valamint félelmét erõszakra konvertáló huligánokkal, akik az oktatók rémeibõl a "the end" felirat megjelenését megelõzõen azért mégiscsak a szocializáltság jeleit mutató, emberszabású karakterekké váltak. (És igen, Coolio zenéje még mindig alkalmas arra, hogy a kilátástalanság, a byroni spleen életérzését bûnözésben kiélõ generáció életérzéseit illusztrálja,)

1968 sok szempontból jelentett fordulópontot az európai társadalomfejlõdésben. A prágai tavasz vérbe fojtása megmutatta, hogy egy önmaga szabadságát keresõ nép illúzióit még mindig sikerrel lehet sárba tiporni. Nyugat-Európán pedig ekkor söpört végig az az újbalos értelmiség által generált és késõbb a neoliberalizmus védõszárnyai alatt menedékre lelõ mainstream picsogás, amely végül azt eredményezte, hogy egy Daniel Cohn-Bendit nevû agitátor vezénylete alatt a Sorbonnera járó egyetemisták minden cél nélkül mentek neki a barikádokon a rend éber õreinek. 1789, 1848 és 1945 érthetõ célkitûzéseket felmutató forradalmával szemben itt már a kaotikum vált uralkodóvá. Ugyanakkor nem lehetett elpalástolni azt sem, hogy - Varró Dániel szavaival élve - valami nagyon félrement: a jóléti állam a válság jeleit mutatta, egyre nagyobb és nagyobb tömegek váltak polarizálttá és az underclass rétegek mind riasztóbb méreteket öltõ számát már a statisztika államgépezet szolgálatába állításával sem lehetett többé véka alá rejteni. A frankfurti iskola tagjainak társadalombírálata ezért szükséges (de nem elégséges) feltétel volt, ám az utcára szabaduló új generáció értelmetlen törés-zúzása nem oldotta meg ezen kataklizmákat. Sõt...

A gyûlölet címû film már 1995-ben meggyõzõen mutatta be, hogy hova is vezet a new generation lelki sebeket felszínre hozó depressziója, az elhanyagoltság, a periféria szorultság és az értékek nélküli élet állandó fenyegetettsége. A film igazi multikulti csemege: egy Párizs utcáin vegetáló zsidó, néger és arab srác mindennapjait mutatja be, brutálisan jó kritikát fogalmazva meg egyben a társadalom egészével szemben is.

Matthieu Kassovitz rendezõben ugyan megvan az arra való hajlam, hogy puszta hiperliberális jajveszékelésbe csomagolva mutassa be a Párizs utcáin elburjánzó öncélú erõszak és garázdaság jelenségét (néger hõsünk úgy véli, hogy sikerrel lokalizálja minden középkorú, közepesen jól öltözött pléhpofában Jean-Marie Le Pen tipikus bázisszavazóját), ám végül sikerrel emelkedik fel a "be vagyunk szarva, gyerekek" kezdetû, szadeszes szájízû klisé propagálásán. Így jósolhatta meg elõre az ezredfordulót követõen tendenciaszerûvé váló zavargásokat, a szociális feszültség szülte rombolást (a valamikori ludditák utódai aztán tényleg mindent képesek szétverni, ami az útjukba kerül) és mutathatta be a káosz és anarchia legkisebb jelét is könnygázzal, gumilövedékkel és vízágyúval szétverõ, pánik jeleit mutató közhatalom nyers és kíméletlen arcát. Amire a válasz aztán az erõszak erõszakot szül láncreakciója: újabb értelmetlen tombolás a magukra hagyott, önmagát elhagyó és leíró fiatalság részérõl.

A filmen végigvonul egy viccként aposztrofált, azonban húsba vágóan keserû motívum is, mely szerint:

a társadalom kiesik az ötvenedik emeletrõl. Miközben zuhan, azt mondogatja, hogy nyugtassa magát: "Eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Eddig minden rendben." Nem a zuhanás számít. A leérkezés.

Mondjuk ki végre: kurvára semmi sincs rendben. A fiatalság körében tapasztalható demotiváltság, apátia és sehova nem tartozás érzésére fel kell figyelni és megoldást kell találni. Ez azonban nem a fiatalok diktatúrája, legalábbis úgy biztosan nem, ahogy Cohn Bendit úr gondolja. Ha nem akarjuk, hogy földre érkezéskor egész társadalmunk széttrancsírozódjon, ideje tennünk is valamit az állandó sipárgáson túl... Ehhez pedig elsõ számú kötelességünk, hogy célt adjunk fiataljainknak, elsõsorban mi, fiatalok. Ez a mi munkánk és nem is kevés.

Értékelés: 10/8