Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Wellesi bárdok

Wellesi bárdok

  2013.09.02. 07:55

Orson Welles utolsó hollywodi rendezése, A gonosz érintése (Touch of Evil, 1958) egyben a legszebb film noir hagyományokhoz való visszatérést jelentette: A shanghaji asszony című klasszikus után Welles még egy lehetőséget kapott, hogy géniusza révén a "sötét széria" repertoárját gyarapítsa. Köztudott, hogy a noir alkotások mindig a "minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve" életérzést sugalló "idillikus" társadalom kulisszái mögé kalauzolják a közönséget, így rántva le a leplet a rózsaszín ködképekről. A McCarthy szenátor uralta atmoszférában és a Hayes-kódex cenzúrára éhes passzusait érvényesítő logika korában valódi lázadást jelentett, ha valaki a pszeudo-erkölcsiség mögé hatolva mert komoly társadalomkritikát kifejteni. Ahogy Rusznyák Csaba fogalmazott: "valamiféle ellenkulturális csodának tekinthető már az is, hogy egy alvilági alakokkal, sötétséggel, bűnnel, szexuális innuendóval és erőszakkal teli műfaj virágozni tudott akkor, amikor mindezek a jellemzők tiltottak voltak."


Márpedig a wellesi mű - a rendezőtől egyébként szokatlan módon - valóságtól hemzsegett ezen toposzoktól: André Bazin meglátása szerint a végletekig sikerült ugyanis feszíteni a film noir húrját, korábban nem tapasztalható mértékű, már-már perverzióba hajló szexuális szadizmust szabadítva el ezzel a filmvásznon, Nem csak a klasszikus noir alkotások feletti lélekharang megkongatása ez: egy hazug és képmutató világ feletti könyörtelen verdikt; egy végső és kétségbeesett segélykiáltás; valami olyasmi, amit Ady akként írt le, hogy "Bús és kopott volt az öreg Úr,/Paskolta, verte a ködöt,/Rórátéra harangozott."

A film a "jó-zsaru-rossz zsaru" tematikájára is felfűzhető: egy öreg, terebélyesre hízott, cinikus, kiégett és az "ismerjük, mint a rossz pénzt" mottójával jellemezhető felügyelő, Quinlan (Orson Welles) és "szeplőtelen fogantatású", mexikói származású fiatal riválisa, Ramon Miguel Vargas (Charlton Heston) morális küzdelmét ábrázolja. Quinlan minden gyanúsított bűnösségéről meg van győződve, fajgyűlölő eszméket vall és az alkoholizmustól elszakadva már egyedül csak az olcsó cukorka mindennapi abszolválásában - na meg a koholt bizonyítékok alapján eljárás alá vont terheltek elítélésében leli örömét. Vargas persze első blikkre ennek tökéletes kontrasztja: az "audiatur et altera pars" (hallgattassék meg a másik fél is) jogelvére pátosszal gondoló, a demokratikus jogállamisággal konform büntetőjog feltétlen híve, akinek még jelent valamit az a fogalom, hogy az "ártatlanság vélelme".

Bazin azonban rávilágít arra, hogy ez csak az első benyomás hatalma: "de ez - az első látásra - manicheizmus a visszájára fordul, mihelyt némileg több figyelmet szentelünk a forgatókönyvnek és a szereplőknek. Quinlan valójában nem rossz hírű detektív. Nem húz hasznot a nyomozásaiból. Meg van győződve azoknak az embereknek a bűnösségéről, akiket hamis bizonyítékok alapján elítéltek. Nélküle tehát a bűnözőket ártatlannak tartanák. Az emberi jogokkal, mexikói kollégája okosságával és becsületes logikájával ő a »megérzést«  állítja szembe, ami számára biztossá teszi feltevéseinek pontosságát. Ha bizonyítékokat is gyárt egyáltalán, azok csak arra kellenek, hogy villamosszékbe ültethesse a »bűnösöket«. A monstrum szörnyeteg Quinlan vajon szörnyeteg-e erkölcsileg is?"

Nos, erre a kérdésre maga Welles szolgáltatott válasszal. Az ő morális ítéletei ugyanis saját bevallása szerint minden kétes értelmezést nélkülöznek: ő Quinlan - és általában az általa megformált vagy bemutatott ügyeletes "rosszfiú" karakterek - morális megvetése mellett foglalt állást. Ám ezt is sajátosan tette: a ráció alapján megvetette őket, de "emberi értékeik" iránt mégis csodálatot érzett. Mert mindannyiunknak van sötét oldala és még a legrosszabbaknak is vannak "angyali" vonásaik: ez az emberi természet örök csodája és antagonisztikus jellemvonása. „A rossz mindenhol jelen van. Nem tudsz előle elmenekülni, se megküzdeni vele. Alkudozni kell, együtt élni és tárgyalni vele...” – fogalmazott A shanghaji asszony femme fatale karakterű hősnője... Vagy ahogy Bikácsy Gergely mondotta: "A Welles által életre keltett aljaember sikerei szaporodtán valóban elfeledi minden régi gaztettét, de kínozza is a feledékenység. Az Orson-hős a gonoszság amnéziájának tragikomikus betege. Oidipusz dagadtlábú volt: Welles nemcsak termetével óriás, neki a lelke (»egója«) is bűnösen feldagadt. De csak a kíváncsiságtól."

Értékelés: 10/9

A gonosz érintése

(Touch of Evil)

fekete-fehér, amerikai filmdráma, 107 perc, 1958

rendező: Orson Welles
író: Whit Masterson
forgatókönyvíró: Orson Welles, Paul Monash
zeneszerző: Henry Mancini
operatőr: Russell Metty
vágó: Virgil W. Vogel, Aaron Stell, Edward Curtiss

szereplő(k): 
Orson Welles (Hank Quinlan rendőrkapitány)
Charlton Heston (Ramon Miguel "Mike" Vargas)
Janet Leigh (Susan Vargas)
Joseph Calleia (Pete Menzies nyomozó)
Marlene Dietrich (Tanya)

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters