A vitéz szabottlegény

2013.08.26. 16:05

"Egy ember, aki karácsony napján született, nem lehet olyan rossz, mint amilyennek a vásznon látszik" - summázták a Warner Bros stúdió reklámügynökei a Humphrey Bogartról alkotott véleményüket. Témánk szempontjából persze irreleváns, hogy a filmgyártás egyik fõ orientációs pontjának számító cég marketingesei önkényesen módosították a színészóriás születési anyakönyvi kivonatában születési dátumként megjelölt 1899. január 23-át karácsony elsõ napjára, hiszen a film noir egyik értékes darabjaként funkcionáló Sötét átjáró (Dark Passage, 1947) fõhõsét, a Bogart által megformált Vincent Parryt alapvetõen rosszfiúként lajstromozták a hatóságok.

A film egyik kuriózuma, hogy a "szubjektív kamera" a film tetemes hányadában "láthatatlanná" varázsolta Bogartot, egyúttal narrációs jelentõségre tett szert: a történetet Vincent Parry szemszögébõl élhetjük át, így a sztár arca egészen a plasztikai mûtétet követõ sikeres "metamorfózisig" lojális a Kis Hercegben deklaráltakhoz. ("Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.") A rendezõ, Delmer Daves így nyilatkozott errõl: "azt gondoltam, hogy lehetetlen Bogart hangjával valaki mást beállítani és azt állítani, hogy ez az ember Humphrey Bogart. Így jött az ötletem, hogy az õ hangját használom és hagyom a kamerát úgy mozogni, mintha Bogart lenne, csinálni mindazt, amit õ tett, egészen addig a pillanatig, amikor a sebésznél a kamera eltávolodik tõle."

A történet cselekménye a magándetektívek nyomozási processzusait általában komplex szemszögbõl bemutató (ezért eltérõ tematikájú) film noir alkotásokhoz képest jóval szerényebb. (Bár szegényesnek semmiképpen sem titulálnám, de az tény, hogy pl. az 1946-ban bemutatott Hosszú álomhoz képest, amelynek komplikált eseménysorozatát maga a rendezõ, Howard Hawks sem teljesen értette, egy bárki által könnyedén intepretálható filmmel állunk szemben).

Vincent Parryt ártatlanul ítélték el a felesége meggyilkolása miatt indult bûnvádi eljárásban, ezért börtönévei alatt megkeseredett, már-már a byroni spleen határait súroló figurává vált. (Így a tipikusan bogarti, cinikus, a világ történéseire flegma vállvonással reagáló magányos hõs motívuma helyett ezúttal egy kiszolgáltatott, üldözött, mindennapi létbizonytalanságban vegetáló kisember jelenik meg a vásznon, akinek azonban mindezen tulajdonságai az igazságtalansággal, illetve a justizmorddal szembeni, szélmalom-harcnak tûnõ lázadással párosulnak.) Parry kivonja magát a büntetés-végrehajtás szervezetének hatálya alól: rizikós szökéséhez egy számára ismeretlen szépség, Irene Jansen (Lauren Bacall) asszisztál. Az erõs apakomplexussal megáldott lány Parryhez hasonlóan a jogi eljárások végzetes tévedéseinek elszánt és harcos ellensége: ti. apját is ártatlanul börtönözték be mostohaanyja megöléséért. (Teljesen adekvát és logikus tehát a reakciója, hogy a fokozott rendõri ellenõrzés dacára el kell rejtenie a gépjármûvében -majd a lakásában- egy, a szökés nyomait láthatóan magán viselõ fegyencet...)

Vincent a szökés hatására a "most wanted" fejlécet viselõ plakátok illusztris szereplõjévé avanzsálódott, így a város utcáit arcképével kitapétázó falragaszok tárgyi súlyát kompenzálandó -barátja tanácsára - végül úgy dönt, hogy plasztikai mûtétnek veti alá magát: átszabatja a fizimiskáját. A film legértékesebb, a német expresszionizmus legszebb képi megjelenítéseit idézõ jelenete véleményem szerint a mûtéti altatásban lévõ Bogart víziója: Bacall képmása ekkor a formálódóban lévõ új arc Röntgen-szerû kivetüléseivel kombinálódik (ld. a leadben).

A mûtétet (és néhány hetes, Irene által prezentált idillikus ápolást) követõen, a kötésektõl immáron megszabadulván felkeresi a plasztikai beavatkozás ötletét felvetõ barátját, aki azonban ekkorra már az örök csatamezõkre távozott, így San Francisco mindig kultikus utcáin újra menekülnie kell a rend éber õrei elõl, egyúttal azt sem ártana tisztáznia, hogy kinek állhatott útjában felesége és legjobb cimborája.

A film a fentebb írtak ellenére így is tartogat egy gyengébb fordulatot, amelynek révén megtudjuk, hogy ki ölte meg Mrs. Parryt, a vége fõcím elõtt kibontakozó képsorok azonban - spoiler ide vagy oda - a film noirok esetén szokatlan, mondhatni formabontó "happy endbe" kulminálnak: Parry Peruban kénytelen letelepedni, ahová Irene is követi: a "boldog békeidõk" tehát az Amerikai Egyesült Államok határain kívül köszöntenek be a szerelmesek számára.

Az idézetek forrása: Balogh Gyöngyi: Humphrey Bogart. A Magyar Filmtudományi Intézet és a Filmarchívum és a Népmûvelési Propaganda Iroda közös kiadványa, Budapest, 1983.

Értékelés: 10/8