A hat alom árnyékában

2013.08.09. 10:22

"Életformánk talpköve az a meggyőződés, hogy ha a hatalom birtokosai rendszeresen elhallgatják az információt, mely valójában megilletné a közvéleményt, a nép hamarosan járatlanná válik saját dolgaiban, megrendül a vezetőibe vetett bizalma, s végeredményben képtelen lesz arra, hogy irányt szabjon sorsának." (Richard M. Nixon, The New York Times, 1972. november 22.)

Robert Penn Warren regénye, az All the King's Men 1946-ban jelent meg - a politikai boszorkánykonyha praktikáit leleplező művet csakhamar Pulitzer-díjjal is jutalmazták. Robert Rossen, a kevésbé ismert amerikai rendező 1949-ben adaptálta a filmvászonra a naiv idealista politikusból mammont és olcsó népszerűséget hajhászó kormányzóvá vedlő Willie Stark (Broderick Crawford) történetét. (A főhőst a "Dél demagógjaként" emlegetett louisanai politikusról, Huey Longról mintázta az író.) (Ahogy az Hollywoodban lenni szokott, néhány évtizeddel később, 2006-ban egy remake is született az 1949-es feldolgozásból.)

Willie Stark, a példás családapa, a jogi tanulmányait maga finanszírozó, absztinens politikus nagy reményekkel vág bele a remélt karrierbe: szeretné transzparensebbé, átláthatóbbá és polgár-központúvá változtatni a sekélyes, korrupt, kenőpénzek dominálta politika világát. Ám ezzel keresztezi a hatalmon lévő elit érdekeit és a szemükben valóságos public enemyvé válik: korteshadjáratai rendre hatóság általi előállítással, a röplapok elkobzásával és farizeus kioktatással zárulnak: Amerika a szabadság földje, a lehetőségek hazája, az Alkotmány által biztosított szabadságjogok Kánaánja, de egy tagállami rendelettel gyakorlatilag mégiscsak felül lehet írni eme magasztos elveket. Egy zártkörű partyn az újságíró mostohaapjának hencegő kijelentésére, miszerint pénzzel mindent és mindenkit meg lehet vásárolni, a "nép egyszerű gyermekének" képviselőjeként Burden fogalmaz meg egy markáns véleményt: a méregdrága likőrt a "despota" fizimiskájába önti.

A politikus mellé "delegált" újságíró, Jack Burden (John Ireland) a kezdetektől figyelemmel követi Stark "heroikus" küzdelmét. Stark egy felkérés nyomán megméretteti magát a kormányzóválasztáson, de a rendezők csak a balek statiszta szerepét osztották rá: egy olyan cselszövés részesévé válik, ahol csak a biztos bukó pozícióját tudhatja a zsebében. Ezt követően a zsurnaliszta és a bukott politikus útjai egy ciklusnyi időre elválnak. Burden ez időre egy Burden’s Landingnek nevezett utópikus "szigetre" vonul vissza, ahol a legnagyobb harmónia és idill uralkodik: szerető barátnő, régi barátok és egy joviális bíró a Robinson Crusoe-i állapot főbb epitheton ornansai.

Négy év elteltével Burden visszatér a választási kampány egymást túllicitáló, ígéretcumanival fenyegető világába. Stark tanult korábbi "hibáiból": rájött, hogy a nép, az istenadta nép kegyeit nem magasztos elvekkel és igazságosságról szóló magasztos filippikákkal lehet megnyerni, sokkal inkább olcsó ígéretekkel, politikai maszlagokkal és demagóg kijelentésekkel. "A mocsok furcsa dolog. Mindenkire ragad belőle" -foglalja össze újdonsült ars poeticáját Stark. Belátta, hogy ha a becsületesség ércszobraként próbál választói fölé magasodni, abból nem sokat profitál, ezért nem is itta ki az erkölcsösség további követése esetén számára járó méregpoharat. Ezt inkább alkoholra cserélte, családját elhanyagolta, a ledér hölgyeket követően pedig még az egyik fő bizalmasává vált Burden barátnőjét is megkörnyékezte - mondani sem kell, a hatalommal járó talmi csillogás jóvoltából sikeresen.

Az idol tehát megsemmisült, keserű igazságként hozta Burden tudomására, hogy nem lehet más a politika. Az "érted lopunk, nem ellened" logikája pedig briliánsan alkalmazható a választókkal szemben: a Stark nevét viselő utak, kórházak és más komplexumok biztos szavazói bázist jelentettek a kormányzó számára, aki - mily meglepő - még az ellene vesztegetés miatt emelt vádakat is "tisztázta" az esküdtek előtt. Választói mindvégig kitartottak a korrupttá vált politikus mellett, aki igazából nem is kínált mást, mint amire azok vágytak: olcsó ígéreteket, nagyszabásúnak tűnő fejlesztéseket - és az amerikai álom száműzését. Az újságíró, aki a film elején még markánsan szállt szembe a gőgös elittel, képtelen volt kiszállni a mókuskerékből: bár látta az őt körülvevő világ aljasságát, végül sokáig lojális maradt a kormányzóhoz. Amikor szakított a stábbal, voltaképpen már nem is volt értelme "lázadásának": akarva-akaratlanul az establishment részévé vált. A király összes embere a Max Weber által megfogalmazott hipotézist igazolja: "a demokrácia és a demagógia széttéphetetlenül van összekötve egymással. A valóságos élet idealizálása értelmetlen önámítás lenne ... A demagóg felülre kerül és a legsikeresebb demagóg - olyan ember, aki propagandamódszereiben a legszemérmetlenebb." (Kalenszkij, V. G.: Az állam mint a szociológiai elemzés tárgya. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1983, 116. p.)

A film végül három kategóriában nyerte el az Oscart: Broderick Crawford a legjobb színésznek járó, Robert Rossen a legjobb filmért járű, Mercedes McCambridge pedig a legjobb női epizódszereplőnek járó kategóriában zsebelhette be a szobrot.

Értékelés: 10/8